Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 20. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

Aayla és Quinlan kalandjainak első szakasza itt véget ér, de a történet maga hamarosan folytatódik.

~ 20. fejezet ~

Venkes és Vos kilépett a turboliftből, és szép lassan velük együtt a Jedi Tanács többi tagja is visszaérkezett az épület fő szintjére. Aayla a lift melletti padon üldögélt, és feszülten meredt maga elé.

Ahogy megérezte a közelségüket, felpattant és a lassan bicegő mesteréhez futott. Annak arca fáradtságról árulkodott, de inkább érzelmi kimerültségnek tűnt, semmit fizikainak. Megállt és meghajolt előttük, és aggódva nézett fel a szeretett férfi arcára.

– Mester… – rebegte.

Quinlan megengedett magának egy szerény mosolyt.

– Megszidtak miattam? – kérdezte Aayla kétségbeesetten.

– Meg, de nem miattad – felelte az végül sejtelmesen.

A doktor arcán is némi szánakozás ült, így hiába cikázott a lány tekintete kettejük közt, nem tudta megállapítani, mi történhetett. Látta, hogy mögöttük a tanács több tagja is feléjük néz, össze-összesúg, és ez csak táplálta a bizonytalanság-érzetét.

– Miért nézel úgy rám, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy így lehetünk…? – mutatott kettejükre, utalva mester-tanítvány kapcsolatukra.

A szemei lassan megteltek könnyekkel, mely csodálkozást váltott ki Venkesből.

– Kérlek, ne adj oda másnak! – könyörögte Aayla. – Nincs senki más, aki mellett tanulni szeretnék!

– Padawannak lenni kiváltság, ifjú tanítványom – felelte Quinlan lágyan. – Bárki legyen is a mestered.

– Nem! – rázta meg a fejét a lány. – Rajtad kívül… engem egy mester sem tart itt sokra!

– Ilyet nem mondunk, padawan – figyelmeztette a férfi. – Az, hogy egy mester mellett szolgálhatsz, felkészít téged az életre és a felnőtté válás nehézségeire, hogy egy nap a megszerzett tudást te is átadhasd a következő generáció tanítványainak. Nem a személyes szimpátia, barátság vagy kötődés az, ami alapján megközelítjük ezt a kapcsolatot. Ez egy kötelezettség, ami…

– Talán már megbántad, hogy engem választottál? – kérdezte a lány csalódottan.

– Megbántam, hogy hagytam, hogy a kettőnket összekötő kapocs miatt ennyire szabad szellemben neveljelek – vallotta be Vos. – Ezzel sajnos többször veszélybe sodortalak téged.

– Mi egy csapat vagyunk! Jó csapat vagyunk! Miért akarod elrontani ezt? – heveskedett a lány, és a szeme sarkából látta, hogy a tanács tagjai közül többen még mindig őket nézik, ezért haragos pillantást küldött feléjük.

– Mi…

– Azt mondtad, én vagyok a mindened! – zokogta a lány, egyre nagyobb feltűnést keltve a folyosón. – Te is ez vagy nekem! Én… meghalnék érted, mester! Te meg csak úgy oda akarnál adni másnak?

– Padawan, ne mondj ilyet…!

– Padawan, padawan! – rázta meg a fejét a tanítványa. – Mondd ki a nevem! Aayla vagyok, Aayla! Az az Aayla, akit mindig is ismertél! Te vagy az, aki miatt mindig is jedi akartam lenni!

– És mi lenne veled, ha én már nem lennék? – kérdezte Quinlan ingerülten. – Ha az út során meghaltam volna…

– De nem haltál meg!

– De ha meghaltam volna, nem is akartál volna többé jedi lenni? Én nem erre tanítottalak! Ennél több elhivatottságot várok el tőled, Aayla Secura!

– Miért forgatod ki a szavaimat? – kérdezte a lány és keserűen félrenézett. – Ők beszélték tele a fejed ezekkel a…? – bökött az állával a Tanács tagjai felé.

– Aayla, a Jedi Tanács tagjai tiszteletet érdemelnek – pillantott le rá szigorúan a férfi. – Nem szabad így beszélned róluk!

– És nekik nem kell tisztelettel beszélniük velünk? – motyogta a lány, és újra felrémlett előtte az a faggatáshoz és kioktatáshoz hasonló beszélgetés, mely megérkezésük után fogadta őt. – Én mindent megtettem, hogy hasznossá tegyem magam, hogy mindent a gyakorlatban is alkalmazhassak, amit csak eddig tanítottál… Ápoltalak és próbáltalak életben tartani téged, miközben mindketten majd éhen haltunk, de ez semmit sem számít nekik? Vagy tényleg a ruha volt mindennek az oka? Ami rajtam volt? Azt már nem én választottam! Jabba emberei adták rám! Vagy ők tényleg csak ennyit látnak belőlem? A „feslett twi’leket”?

– Ki mondta ezt neked?

– Mit számít…! – rázta meg a fejét lemondóan Aayla.

Hátranyúlt a lekkuihoz, ahol a fejdíszéhez kötött padawan-lánc függött. Venkes csodálkozó pillantást váltott Quinlannel.

– Te voltál az első, aki nem a rabszolgát vagy tárgyat látta meg bennem, hanem azt, aki majd egy nap lehet belőlem – oldotta ki a láncot.

Leakasztotta az övéről a fénykardjának markolatát, és feléje nyújtotta mindkettőt, mellyel döbbenetet okozott mindenki számára, aki csak látta őket.

– Ezt akarod? – nyújtotta feléjük.

– Mit művelsz? – kérdezte Vos döbbenten.

– Azt mondtad, én vagyok a mindened – emlékeztette a vallomására a lány. – Hogy bármit megtennél, hogy vigyázhass rám. Azt hiszed, hogy én nem tenném meg ugyanezt? Egy szavadba kerül, és hajlandó lennék mindent feladni… érted!

Quinlan mindkét keze mankót szorongatott, ezért nem tudta elvenni tőle egyiket sem, csak csalódottan meredt mindkét tárgyra.

– Szóval megfutamodsz? Az első nehéz helyzetben? – kérdezte végül.

– Ne légy gyáva, és akkor nem fogok! – vágta a fejéhez a lány, és érezte, hogy a dühtől hevesen dobog a szíve, de látta, hogy mestere arcából is kifut a vér a sértésre. – Ne akarj cserben hagyni, és akkor maradok! Eddig nem számított, mit gondolnak! – intett a kezével a lift előtt álló, döbbent Tanácstagokra.

– De igen! Ez hihetetlen…! – rázta meg a fejét Quinlan elborzadva. – Annyi éven át azt hittem, ismerlek… Erre kiderül, hogy a jedi-lét alapvető princípiumaival sem vagy tisztában… Nem tisztelsz se engem, se a Tanácsot, akik egyengetni próbálják az utunkat! Hová lett az az engedelmes gyermek, aki valaha voltál?

– Már nem vagyok gyerek…! – zokogta elkeseredetten a lány, és visszahúzta reszkető kezét.

– Akkor viselkedj is ennek megfelelően! Elég legyen a könnyekből!

– Én…

– Ennyire nem lehetsz gyenge! – vetette oda szigorúan.

– Lány vagyok, talán…?

– Te egy jedi növendék vagy! – szakitotta felbe Vos szigorúan. – Vagy valaha annak hittelek… – rázta meg a fejét lemondóan. – De amíg meg nem tanulod, hogy ez mit jelent és milyen kötelezettségekkel jár… addig nem vagy méltó arra, hogy padawan légy! Se az enyém, sem másé!

Azzal megmarkolta a mankóit, és szó nélkül tovább állt.

Venkes döbbenten nézte hol a távolodó mestert, hol a lányt, aki kétségbeesésében lerogyott az egyik közeli padra. Az összekötő folyosóról két hasonló korú, emberi növendék szaladt oda hozzá, hogy megvigasztalja őt: Yureeh odatérdelt mellé, és csendben simogatta a hátát, míg Galit mereven nézte Vost, míg az eltűnt a hosszú folyosón.

***

– Lágyabban! Kecsesebben! – csattant fel egyre türelmetlenebbül a női oktató jedi hangja, aki az arra alkalmasoknak tartotta a rekreációs, mozgásterápiás foglalkozásokat.

A padavanok és fiatalabb, női lovagok most is szívesen időztek a kellemesen hűvös, félhomályba burkolózó, nagy tükrös helyiségben, és míg egyesek csak relaxálni, fáradt végtagjaikat és izmaikat ellazítani akarták, mások a háttérben csendben duruzsoló zenére táncoltak vagy vonaglottak, amennyire népük biológiai sajátosságai azt lehetővé tették.

Aayla és a vele egykorú, női növendékek szerették ezeket az órákat, mert jelentősen javított hajlékonyságukon, ritmusérzékükön, aminek nagy hasznát vették a fénykard-oktatásaik alkalmával, ahol gyorsaságuk, akrobatikus képességeik sokat kamatoztattak az e foglalkozásokon tanultakból. Egyes fajok számára a tánc, vagy legalábbis a szabályos, ismétlődő mozdulatsorok bemutatása meditációs jelleggel is bírt, nem ritkán teljesen kiszakítva őket a valóságból, megmerítkezve az Erő végtelen, hömpölygő folyamában.

A twi’lek lány azonban kortársaival ellentétben ezúttal képtelen volt a feladatra összpontosítani. Amellett, hogy azóta is emésztette a mesterével folytatott vita, az akkor elhangzó, mindkettejük számára bántó kijelentések szabályosan felőrölték a lelkét. Nem segített az sem, hogy ahova csak ment, össze-összesúgtak a háta mögött, hiszen sokan tanúi voltak a veszekedésnek, és még többen értesültek róla a hamar szárnyra kapó pletykáknak köszönhetően is. Óvatos, kíváncsiskodó, sokszor azonban elítélő pillantások kereszttüzében találta magát, mintha mindenki azt firtatta volna, megvonják-e padawan-státuszát, és el kell-e majd hagynia a Templomot. Aayla nem is igazán attól tartott, hogy elzavarják valamelyik kolóniára, ahová a kevésbé érdemes, mesterek figyelmét fel nem keltő, gyengébb jedi növendékek kerültek. Hatalmas szégyen lett volna ennyi évnyi, mester melletti szolgálatot követően, mégis inkább attól rettegett, hogy helyrehozhatatlan károkat okozott a viselkedésével, és mestere soha többé nem fog megbocsátani neki. Nem tudta elképzelni, mihez kezdene magával, ha elválnának útjaik, és a férfi helyette más tanítványt választana. Úgy érezte, megszakad a szíve, ezért naphosszat csak a szobájában sírdogált, vagy a társai elől bújkált különböző raktárhelyiségekben és ritkán használatos termekben. Barátai, Galit és Yureeh kezdetben még igyekeztek lelket önteni belé, és elhessegetni mellőle azokat, akik illetlen kérdésekkel vagy szemrehányásokkal illették őt. Látva azonban, hogy a lány kedve nem javul, mesterével megszakadt a kommunikációja, és szinte minden tevékenység során csak kivívta oktatóik haragját és megrovását, lassan ők is elmaradoztak mellőle. Galit jóval kevésbé tűnt türelmesnek vele, mint korábban, főként azok után, hogy a lányt saját mestere oly gyakran dicsérte, hogy szinte már a lovaggá avatás előszobájában érezte magát.

Aayla számára kilátástalannak tűnte a helyzete és jövője, jelen formájában elképzelni sem tudta, lesz-e belőle egyáltalán valaha teljes rangú lovag. Minden egyes múló óra és nap csak elmélyíteni látszott a szakadékot közte és mestere közt. Nem étkezett a társaival, nem úszott velük a közös medencékben, és kerülte a fénykard-oktatásokat is, ahol a mesterek folyton csak megszidták koncentrációjának hiánya miatt. A tánctól remélt egyedül megnyugvást, de csak botladozott és darabosan mozgott, nyoma sem volt a korábban oly ügyes tanítványnak.

– Aayla Secura! – sóhajtotta végül a mester. – Ennek így semmi értelme. Csak hátráltatod a többieket. Menj és inkább mosakodj meg, és meditálj a szobádban!

A lány megsemmisülten nézett vissza a nőre, és úgy érezte, a helyiségben minden szempár rá szegeződik. Csalódottan, beesett vállakkal összeszedte a holmiját és csendben megindult az öltözők felé.

***

Quinlan Vos nem volt jó kedvében. A tanács előtti meghallgatása és növendékével való összetűzése folyamatosan halmozódó feszültséggel töltötte el, melyen látszólag semmilyen meditációs gyakorlat nem segített. Padawanjával azóta kerülték egymást, mely feltűnt nemcsak a környezetének, de a Tanács olykor-olykor szembejövő tagjainak is; kérdő, egyenesen számonkérő pillantásaik pedig csak fokozták a benne uralkodó indulatokat. Élete első, igazi kudarcaként élte meg a helyzetet, melyen ezúttal egy szellemes megjegyzés vagy ravasz félmondat sem segített.

Ingerülten bicegett be az orvosi részlegre, egy újabb kontrollvizsgálatra, Jair Venkes pedig a rá jellemző, visszafogott derültséggel köszöntötte.

– Quinlan! Épp időben! – terelte őt az egyik vizsgáló asztal felé, majd intett két jóval fiatalabb kollégájának, hogy tanulmányozzák addig az egyik holografikus kivetítőn látható információkat. – Gatyát le! – tette hozzá huncut félmosollyal.

Vos felvonta a szemöldökét. A doktor olykor szokatlanul pimasz volt vele, de nem vette észre, hogy más jedi társával hasonló hangnemet megengedett volna. Évek óta ismerték egymást, mégsem ápolt vele olyan közeli kapcsolatot, mint akár Obi-Wannal. Emlékei szerint gyerekként a férfi még tegezte őt, és nem tudta felidézni, mikortól váltott át magázódásra, mely mindig egyfajta különös távolságtartással töltötte el kettejük beszélgetéseit. Az orvos annyira más volt, mint ő vagy templombeli társai, hogy legalább annyira érdekes volt számára annak viselkedését megfigyelni, mint a doktornak a különböző fajú és nemű jediket tanulmányozni. Orvosi köpenye alatt mindig elegáns ruhákat viselt, az éppen aktuális coruscanti divatnak megfelelően, és kellemes, férfias illat áradt nyakának bőre felől. A jedik számára idegen volt az ilyen világi elegancia, egyesek számára már-már hivalkodó is, Vost azonban mindig is kíváncsisággal töltötte el.

A férfi türelmesen várt, irataival babrált, míg ő levetette a talárját, kioldotta a derekán az övet és meglazította a nadrágot, majd igyekezte eltakarni magát a női orvos elől, mert bár az háttal állt neki, mégis feszélyezte, hogy fedetlen lábakkal, alsóneműben kell mutatkoznia előtte. Felült az asztalra, és úgy rendezgette felöltőjének redőit, hogy ne tűnjön illetlennek számukra.

– Szokatlanul szégyellős ma… – jegyezte meg Venkes csodálkozva, majd elővett az egyik tárolórekeszből egy fehér, lepedőszerű kendőt, mellyel betakarta a jedi meztelen, ép lábát, és melyet derekáig magára húzhatott.

Vos nem szólt, csak vetett rá egy undok pillantást.

– Rendben, látom, nincs jó kedve – emelte fel védekezőn a kezeit az orvos, majd odahúzott magának egy széket, és előkészítette a vizsgálathoz a különböző műszereket. – Lássuk ezt a lábat! – kezdte el lefejteni azt a tejfehér, merevítő borítást, mely körülölelte a jedi sérült combját.

Óvatosan megtapogatta, majd megvizsgálta a műtéti hegek állapotát is. A bakta-kezelés a legtöbbet szinte forradásmentesen eltüntette, Vos mégis össze-összerezzent egy-egy apróbb nyomásra.

– Ez fáj? – kérdezte.

– Kellemetlen… – vallotta be Quinlan. – Csontig nyilal, amikor a kapcsokhoz hozzáér…

– Olyan idegentest-érzése van, ugye?

– Bármit jelentsen is az…

Venkes nem volt lenyűgözve a válasszal, ezért működésbe hozott egy kis antigravitációs szkennert, ami kék fénysugárral pásztázta a beteg lábat, elkészítve annak digitális leképezését a mellettük lévő monitoron. Míg a folyamatra vártak, kinyílt a helyiség ajtaja, és az egyik, ifjoncok gondozásáért felelős jedi nő lépett be rajta, a karjaiban egy twi’lek kislánnyal, egy droid kísérője pedig kézen fogva vezetett egy twi’lek kisfiút.

– Jaj, doktor! – mondta a nő elkeseredetten, ahogy a síró gyermeket felültette az egyik szomszédos vizsgálópultra. – Órák óta keservesen zokog mindkettő! – mutatott a kisfiúra is, akinek a droid segített felmászni a lányka mellé. – Csak úgy süt a homlokuk! Ilyet még sose csináltak! Talán megbetegedtek?

– Ibella mester! – köszöntötte őt Venkes. – Aggodalomra semmi ok, mindjárt megvizsgáljuk őket! Naena, Bryon! – intett a két fiatal kollégája felé, akik engedelmesen odaléptek a pult mellé, és saját műszereikkel elkezdték feltárni a probléma okát.

Óvatosan vért vettek a gyermekek aprócska kézfejeiből, ellenőrizték a hőmérsékletüket, látásukat, hallásukat, orientációs képességeiket, és némiképp tanácstalanul néztek egymásra, mert ritka látvány volt számukra síró twi’leket látni.

Venkes, miközben saját páciensével foglalatoskodott, a szeme sarkából figyelte őket, és sejtelmes mosoly kúszott az ajkaira. Quinlan furcsállta az elégedettségét és magabiztosságát.

– Nem láttam még őket itt… – jegyezte meg halkan, nehogy meghallják.

– Gyakornokok – felelte az orvos vidáman. – Ők az én padawanjaim!

– Nem érzem felőlük az Erőt…

– Nem véletlenül. Ők se a Templomban nevelkedtek. Nemrég fogadták el a jelentkezésüket. Nem könnyű bekerülni egy olyan intézmény orvosi részlegére külsősként, mint amilyen a maguk Jedi Temploma.

Vos csendben nézte az egyre tanácstalanabb gyakornokokat, ahogy továbbra sem sikerült megnyugtatniuk az elkeseredett gyermekeket. A kicsi twi’lekek láttán újra Aayla jutott eszébe, mikor ugyanennyi idős volt, valamint közös tanulmányaik, nevetéseik, játékaik minden szívmelengető pillanata. Keserűen leszegte a fejét, ahogy a lányra gondolt, mert ismét felsejlett előtte kettejük heves vitája.

– Vos mester? – kérdezte Venkes, melyre mind a jedire pillantottak.

Quinlan gyorsan végignézett magán, be van-e még takarózva, majd mikor látta, hogy minden rendben, kérdőn körbenézett. Ibella mester kíváncsian méregette őt.

– Meg kell simogatni a lekkujukat – mondta végül, mert látszólag tőle várták a megoldást. – A twi’lek édesanyák mindig így nyugtatják meg a kisdedeket…

– Helyes! – húzta ki magát elégedetten Venkes.

A női jedi csodálkozva a gyerekekre nézett, majd bizonytalanul megcirógatta a kislány agynyúlványait. Az ifjonc elhallgatott, és szomorkásan nézett fel rá, ahogy megtörölgette a szemeit.

– Ez lenne a bajuk?

– Korántsem – mondta végül a doktor. – Az értékeik, ha jól látom – vetett egy pillantást az adattáblájára – rendben vannak. Az állapotukat inkább érzelmi síkon kell megközelíteni. Mit tudunk a twi’lek fiziológiáról, Naena?

A női gyakornokot felkészületlenül érte a kérdés, és segélykérően nézett fel társára, ám annak sötét tekintete hasonlóképpen tanácstalan volt.

– Senki? – kérdezte Venkes játékosan, bár némiképp csalódottan. – A twi’lek egyedek lekkui népük kollektív tudatának hordozói is egyben. Az Erő nélkül is tudnak kommunikálni egymással, nemcsak szóban, hanem nonverbálisan is. A lekku mozdulatai, egyáltalán azok tartása sokat elárul a twi’lek egyedek lelkiállapotáról, a nyúlványok egymással éritkezve pedig képesek egyedi érzéseket, gondolatokat is közvetíteni egymás felé.

Gyakornokai csodálkozva hallgatták, majd bőszen jegyzetelni kezdtek.

– A két kis csöppségnek semmi baja. Egy twi’lek társuk bánata van rájuk ilyen hatással – folytatta az orvos, és sejtelmes pillantást küldött Vos felé, akinek fájdalmasan hatolt a szívébe a felismerés, hogy Aayláról beszélhet.

Adott a gyerekeknek 1-1 rágcsálnivaló cukorkát bátorításképp.

– Ha csak ennyi, akkor ez megnyugtató – sóhajtotta Ibella mester. – Zhi! Valda! Most visszamegyünk, és meditálunk egyet, az Erő pedig megmutatja majd a helyes utat!

– Igenis, mester… – mondta a két gyermek halkan, ahogy a droid levette őket a pultról, és megindultak a nő után.

A kislány bátortalanul visszanézett, a fiúcska azonban megfogta a kezét, és magával húzta, mintha csak attól tartott volna, hogy nevelőjük megharagszik rájuk.

Venkes némán nézte őket, az arcáról azonban eltűnt az addigi jókedv. Megmerevedtek a vonásai, és még jóval azután is a gyengélkedő ajtaját bámulta, hogy távoztak. A szemei feszültségről, csalódottságról árulkodtak, Quinlan pedig meglepetésére észrevette, hogy a kezei akaratlanul is ökölbe szorultak.

– Mi a baj? – kérdezte.

– Semmi – felelte az gyorsan, és elkapta a tekintetét. – Menjetek vissza tanulni! – parancsolt rá a két gyakornokra tőle szokatlan szigorral a hangjában.

A tanulók visszavonultak egy szomszédos helyiségbe, Venkes pedig igyekezte kielemezni a Vos lábáról készült felvételeket.

– Semmi? Én nem így látom – felelte hitetlenkedve Quinlan.

– Már el is felejtettem, hogy maguk mindig képesek olvasni a fejünkben – vetette oda az orvos anélkül, hogy felpillantott volna.

– Nem tudunk és nem szoktunk – javította ki a jedi. – Csupán megérezzük egymás hangulatát az Erőn keresztül.

– Hát elég elbaszottul csinálják – felelte ridegen Venkes, meglepve őt a trágár szóhasználattal.

– Nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben, doktor – ellenkezett rosszallóan Vos. – Mi az, ami…?

– Elviszi őket „meditálni”? – fakadt ki az orvos dühösen. – A két gyereket? Hány évesek ezek? 3? 4?

– Van az több is, de…

– Nem számít! – folytatta a tőle szokatlan kifakadást Venkes. – Van fogalma róla, mire van szüksége ezeknek a gyerekeknek? Szeretetre! Törődésre! Terápiára! – csapott a pultra tehetetlenül. – Nem ilyen mondvacsinált, haszontalan hókuszpókuszra, mint amilyen a meditáció! Fel se fogják még, hogy mi az!

Vos döbbenten hallgatta őt, és kicsit hátrább is húzódott.

– Ezek az ifjoncok jedinek tanulnak – emlékeztette őt. – A meditációs gyakorlat a képzésük része.

– Lehet, de nem önkét vállalták ezt! Azt se tudták, mire vállalkoznak! Maguk… egyszerűen csak kiszakítják a gyerekeket az addigi családi környezetből, és egy ilyen rideg, steril környezetbe hozzák őket, ahol aztán szép lassan minden érzést kiölnek belőlük!

– Dehogyis! – rázta meg a fejét Quinlan.

– Nem is értem, hogy lehet egy ilyen ember a nevelőjük… aki ráadásul még nő is! – hajított néhány feleslegessé vált fiolát a szemétbe a doktor. – Az anyai ösztönöknek a szikrája sincs meg benne…! – mosta meg a kezét, majd mérgében tépkedni kezdte a be-beszoruló kéztörlő kendőket.

– Miért…?

– Tudja, mire jöttem rá azalatt a közel 20 év alatt, hogy a Templomban szolgálok? – fordult feléje keserűen. – Hogy maguk szinte mind súlyosan lelki betegek! Quinlan! – állt meg előtte határozottan. – Maga volt az egyik első jedi gyermek, akinek a fejlődését a Templomba kerülése óta folyamatosan nyomon követtem! Tudom, hogy mi előzte meg ezt, és a mai napig látom magán a trauma jeleit!

– Akkor most ki is turkál mások fejében? – vágott vissza Vos keserűen, ahogy szülei tragikus halálának pillanatai újra felrémlettek előtte.

Sápadtan félrehajította az eddigi takaróját, hogy felkeljen és felöltözzön, de meggondolatlan mozdulata miatt fájdalom hasított a sérült lábába, amitől alighanem összeesett volna, ha Venkes nem kapja el.

– Nem kell…! – ütötte félre a kezét, és megpróbált egyedül talpra állni.

– Quinlan, tudja jól, miről beszélek! – engedelmeskedett a férfi, de nem hátrált, nehogy ismét szükség legyen rá. – És azt is, hogy ugyanez igaz most az ifjú Aaylára is!

– Maga csak ne oktasson ki arról, hogyan neveljem a padawanomat!

Venkes lehunyta a szemét és elfordult.

– Maga volt az első… az első jedi, akinek a viselkedésében mást láttam – mondta keserves hangon. – Kíváncsiságot. Érdeklődést. Lelkesedést, amivel Aayla későbbi nevelésére készült. Hogy mindent meg akart tudni a népéről és a szokásaikról. És biztosan állíthatom, hogy többet is tud róluk, mint bárki innen a Templomból! Ahogy azzal is tisztában van, hogy ez a két ifjonc most Aayla miatt beteg!

Vos ingerülten feléje nézett.

– Tudom, hogy mire utasította önt a Tanács – folytatta együttérző pillantással Venkes. – Távolságtartásra. Hogy álljon be a sorba, és tanítsa a növendékét úgy, ahogy mindenki más. De pont ez az, amit egy twi’lek egyeddel nem fog tudni megtenni. Főleg nem egy nősténnyel…!

– Aayla nem nőstény! – rivallt rá Quinlan. – Ne beszéljen úgy róla, mint egy állatról!

– Sajnálom… szakmai ártalom… – rázta meg a fejét az orvos. – A twi’lekek… nagyon különleges lények – folytatta távolba révedő tekintettel. – A klánjaik foggal-körömmel ragaszkodnak az utódokhoz, mégis a hímnemű egyedek azok, akiket ténylegesen fontosnak tartanak. A nőnemű gyermekek sorsa… több mint kiábrándító. Az egész életük másoktól való függőségben telik: először a családok pátriárkái uralkodnak felettük, aztán ha rabszolgaként más tulajdonába kerülnek, a szokások és a kötelesség onnantól odaláncolja őket. Ez a klánhoz tartozás talán még annál is erősebb, mint ami a maga kiffar népére jellemző. Genetikailag… – torzult el az arca a tehetetlen dühtől – … szinte beléjük van kódolva az engedelmesség… a behódoltság… Hogy nem lehet egy szabad döntésük vagy gondolatuk sem… A saját társadalmuk és bolygójuk örökre csapdába ejti őket, hiszen hiperűr-járművek hiányában csak a legvagyonosabb, legbefolyásosabb rylothiaknak adatik meg, hogy elhagyhassák a bolygót. Örök elnyomásban élnek, és garantálom, hogy ha kimenne Coruscant bármelyik szintjére, nem találna egyetlen igazán szabadon élő, twi’lek nőt sem, mert még ha valahogy le is ráznák magukról a rabigát, képtelenek lennének egyedül boldogulni! De Aayla más…! Maga másként nevelte őt! – ragadta meg Vos kezét. – Önállóságra, szabad gondolkozásra! Egyenrangúként! Nem foszthatja meg őt most csak úgy mindettől!

Quinlan elhúzta a kezét, mégis úgy érezte, a harag máris csillapodott a mellkasában.

– Aayla számára… maga jelenti ezt a családot – folytatta Venkes. – Az egyetlen pontot az életében, amihez kötődik. Azzal, hogy magával hozta őt a Templomba, akarva-akaratlanul vállalta ezt a szerepet, és eddig sikerült is teljesítenie. Ne most rontsa el…!

– Jól van, jól van, felfogtam! – intette le türelmetlenül Vos.

A két férfi némán meredt egymásra, a jedi azonban érezte, hogy az orvost ezen kívül is nyomasztja valami.

– Mi az, amit nem mond el nekem? – kérdezte végül, miközben felöltözött.

Venkes határozott pillantást vetett rá, majd afelé az ajtó felé intett, mely mögött gyakornokai időztek.

– Jöjjön velem!

***

– Nem akartam a Tanács termében vagy a gyengélkedőn előhozakodni ezzel, de… – kezdte Venkes, ahogy ő és Vos az esti, coruscanti eget nézték annak a szervizépületnek a korláttal körülvett tetejéről, melyre a jedi gyakran kijárt már padawan-korában is. – Nem tudom, mennyit tud arról, hogyan távozott innen Syfo-Dias mester – pillantott a fiatalemberre.

Quinlan nem értette a kérdést, de egyfajta különös bizonytalanságot érzett az orvos felől.

Venkes sóhajtva az égre emelte a tekintetét.

– Nem volna szabad beszélnem erről…

– Akkor talán nem is kellene – figyelmeztette a jedi. – Azok után, amit a Tanács előtt hallottunk…

– Talán épp ezért kellene mégis – fordult feléje Venkes. – Úgy érzem, nem őszinték magával és a lánnyal.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Vos csodálkozva.

– Syfo-Dias mester nem önként távozott a rendből – fogta halkabbra a hangját a doktor. – Kénytelen volt elmenekülni.

– Micsoda?

– Ügyeletes voltam és épp azokat a vérmintákat elemeztem, amiket a Tatooine-ról küldtek – markolta meg a korlátot Venkes. – Késő éjszaka volt… Dulakodásra lettem figyelmes, amikor az őrszolgálat több tagja megkötözve hozta be őt a gyengélkedőre.

– Syfo-Dias mestert? – kérdezte Quinlan döbbenten.

– Rossz állapotban volt… mentálisan. Zaklatott, zavarodott volt, folyton arról beszélt, amiről önnek is. A mesterek szerint közvetlenül a Szenátus elé akarta tárni a balsejtelmeit, és nem hagyhatták…

– Ez őrület…! – suttogta Vos megrökönyödve.

– Megértem, hogy az átlag polgárban vagy politikusban talán valóban félelmet kelthetett volna ezzel, mégis úgy éreztem, túlzás megkötözniük saját rendtársukat… a Főtanács egyik megbecsült tagját.

– Mi történt ezután?

– A mester nagyon csalódott volt, amiért így bántak vele. Lenyugodott… szinte beletörődött a történtekbe. Bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, még velem is, egészen addig, míg… el nem mondtam neki, mire bukkantak a Tatooine-on.

– Mit szólt hozzá?

– Aggodalommal töltötte el. De az is lehet, hogy csak a gyanakvásomat akarta így elaltatni… – sóhajtotta az orvos. – Miközben beszélgettünk, valamilyen trükkel elkábított, és így ki tudott szabadulni. Azóta… senki se látta vagy tudja, hol lehet.

– Ez hihetetlen – meredt maga elé Vos. – És senki nem beszél róla vagy kérdezi, mi történt? Ez… felfoghatatlan!

– Nagyon sok furcsaság történt viszonylag rövid időn belül. Valorum kancellár váratlan leváltása és Palpatine szenátor megválasztása, Jinn mester halála, Kenobi mester lovaggá avatása, a kis Skywalker-fiú érkezése, a titokzatos ellenség felbukkanása és még ez is… Talán csak így akarják megakadályozni, hogy eluralkodjon a pánik a Templom többi tagján vagy növendékén.

– Őszintén szólva nem tetszik, hogy pont azok próbálnak rendre utasítani minket és a szabálykövetést hangsúlyozni, akik ennyi mindent el akarnak titkolni a többiek elől – jegyezte meg a jedi. – Tudom, hogy számos hibát vétettem a küldetés során, de… ez mégis túlzásnak tűnik.

– Szeretném, ha ez köztünk maradna, Quinlan! – pillantot rá Venkes fáradt, lilás tekintetével. – A Tanács már így is rám parancsolt, hogy ne beszéljek Syfo-Dias mester szökésének körülményeiről senkinek, de… úgy éreztem, muszáj elmondanom.

– Hálás vagyok a bizalmáért. Ígérem, nem mondom el senkinek.

Bizonytalanul újra az égi forgalomra emelték a pillantásukat és sokáig némán bámulták annak hömpölygő forgatagát.

***

A kisebb padawanok boldogan szivárogtak kifelé a gyakorlóterem ajtaján, nem is feltétlenül az iménti gyakorlatokon fellelkesülve, hanem inkább egy finom ebéd reményében. A gyerekek szállásaik felé siettek, hogy megtisztálkodjanak és gyakorló ruháikat a jedik hagyományos öltözékére cserélhessék, utána pedig együtt étkezhessenek a kantinban.

Vos ügyetlenül kerülgette őket, ahogy a terembe próbált befelé nyomulni, mert remélte, hogy tanítványát ezúttal is itt találja majd. A lány a Templomba érkezésük óta segédkezett a fiatalabbak oktatásában, tudta hát, hogy ha valahol, itt legalább biztosan megtalálja. A szállása ugyanis üresen állt, és a szomszédos szobák lakói sem tudták megmondani, mikor látták utoljára. Meglepetésére azonban, ahogy belépett, az oktatásért felelő mester nem Aaylával beszélgetett, hanem annak barátnőjével, a magas, atletikus alkatú, rövid szőke hajú Galittal. A lány mosolyogva cseverészett a férfival, aki elégedetten megpaskolta a vállát, majd maga is indult a dolgára.

– Ó, Vos mester! – köszönt rá az érkezőre Galit előzékenyen.

Odasietett hozzá, és közben egy kendővel törölgette izzadó homlokát, fedetlen karjait és vállait. Quinlan hunyorogva méregette, de nem jutott eszébe a lány neve.

– Galit! – nevette el magát a padawan.

– Galit – bólintott a férfi, és máris ismerősen csengett számára a név. – Aaylát keresem. Azt hittem, ő segít Giedrius mesternek, mint eddig…

– Ó, Aayla már napok óta nem jár a fénykard-edzésekre – legyintett a lány könnyedén. – Giedrius mester kérésére én helyettesítem egy ideje…

– Hogyhogy? – érdezte csodálkozva Vos. – Azt hittem, már begyógyult a karja.

– Nem azért… – rázta meg a fejét Galit. – Nem tudta követni a mester utasításait, és emiatt a többiek sem tudtak figyelni tőle…

A férfi aggódva körbenézett. Tisztán látta maga előtt, ahogy Aayla alig néhány nappal ezelőtt még oly ügyesen és a többiek dicsérő szavai közepette gyakorlatozott, most viszont a helyiség szokatlanul üresnek tűnt a hiányától.

– Mondd csak, mester! – kérdezte Galit, ahogy mohó pillantással végigmérte őt. – Tényleg igaz, hogy új tanítványod lesz, Aaylát pedig elküldik valami gyarmatvilágra?

– Kitől hallottad ezt? – kérdezte az döbbenten.

– Napok óta mást se hallani a Templomban. Hiába próbáltunk hatni rá, Aayla lassan mindegyik foglalkozásról kibukik, ezért mindenki azt rebesgeti, hogy el fogják küldeni. Főleg azok után, ahogy viselkedett… veled.

– Az legyen csak az én gondom. Igazi lelki nagyságra vall, hogy segítség helyett mind inkább a legrosszabbat feltételezitek róla, sőt, mi több, szinte már kész ténynek tekintitek… – felelte a férfi, és megkeményedtek a vonásai. – Nincs ötleted, hol lehet?

– Nem tudom, merre szokott bujkálni, de ha tippelnem kellene, az Állatházban keresném – vonta meg a vállát Galit, a mester pedig sarkon fordult, és már bicegett is ki a teremből.

***

A Templom Állatháza a nap szinte minden pillanatában nyitva állt a látogatók előtt, noha bokros teendőik közepette csak keveseknek jutott ideje ellátogatni ide. Akadtak mesterek, akik a tanítványaikkal önkéntes munkát vállalva teljesítettek itt szolgálatot, de a nap legnagyobb részében üres, csendes részleg volt, kellemesen hűs klímával, hogy megannyi apró, színes lakója otthonosan érezhesse magát.

Aayla, mint oly gyakran az elmúlt napokban, ezúttal is az egyik sarokban álló, kisemlősök számára berendezett ketrec előtt ült, a kezében pedig egy négyfülű, tanaabi pockot simogatott. Az állat a jelek szerint már hozzászokott a jelenlétéhez, mert ellenkezés nélkül tűrte, hogy kivegye a ketrecből, és az öléből sem próbált kimászni vagy elszaladni. Néha meg-megrázta egyik-másik, hosszú fülét, de békésen tűrte, hogy a lány simogatta.

– Sajnálom, Pock! – mondta neki halkan. – Lehet, hogy nem fogjuk többé látni egymást. Úgy érzem, már nem sokáig maradhatok itt, a Templomban…

Nem tudott parancsolni a könnyeinek: könnycseppek koppantak a kisemlős feje búbján, mire az felnézett, rózsaszín nyelvével pedig meg-megnyalta a lány ujjait.

– Elrontottam mindent… – motyogta, inkább csak magának, hisz tudta, hogy az állat aligha érti, amit mond neki. – És most örökre elveszítem őt…!

Magához ölelte, finom, puha bundájához dörgölte az arcát, és gyöngéden ringatta a jószágot.

– Jaj, Pock, most mit csináljak? – kérdezte tőle kétségbeesetten. – Ha soha többé nem láthatom őt… abba bele fogok pusztulni!

– Ne edd meg a pockot! – szólalt meg egy túlontúl ismerős hang, Aayla pedig meglepetten felpillantott.

Vos állt előtte, és őt nézte az Állatház ajtajából, a folyosóról.

– Mester…? – kérdezte megrökönyödve, és gyorsan megtörölte a szemeit.

Próbálta felmérni, milyen hangulatban lehet a férfi, de képtelen volt kiigazodni a vonásain. Fiatal, csinos arca szigorúnak tűnt, a szemei csalódottnak, nyoma sem volt annak a kedvességnek és játékosságnak, mellyel eddig iránta viseltetett.

– Én… – rebegte a lány, de Vos félbeszakította.

– Segíts megmosni a hajamat! – indult meg kifelé.

– De… én… – pislogott a lány döbbenten a váratlan utasításra – … nem tudom, hogy kell. Nekem nincs hajam.

Quinlan vetett rá egy kifejezéstelen pillantást, majd kibicegett a helyiségből. Aayla hirtelen azt se tudta, mit feleljen, majd gyorsan felállt és visszatette a ketrecbe az állatot.

– Sajnálom, Pock, most mennem kell! – azzal sebesen a férfi után futott.

***

– Hogy lenőtt a hajad, mester… – mondta Aayla csendesen.

A férfi előtte ült egy székben, és hátrahajtotta a fejét, amennyire csak lehetett, hogy a lány egy nagyobb tál vízben meg tudja mosni a haját. Még mindig segítségre szorult a hétköznapokban, ami az öltözködést, mosakodást érintette, de a lány értelemszerűen csak korlátozottan tudott neki segíteni ezekben. A hajmosás viszont ezen tevékenységek közé tartozott, hiszen nem kellett előtte teljesen levetkőznie, elég volt szorosabb jedi köntösét és felöltőjét levennie, és egy atlétában leülnie.

A Jedi Tanács utáni, első igazi vitájuk óta nem volt alkalmuk beszélgetni a történtekről, ez pedig ki nem mondott feszültséget okozott kettejük közt. Quinlant megrémítette, hogy tanítványa ilyen könnyen képes lett volna hátat fordítani neki és addigi, közös munkájuknak, holott eddig főkent attól tartott inkább, hogy felelőtlensége miatt a Tanács fogja tőle elvenni a padawanját. Úgy érezte, a saját félelmei és a lány határozott, engedetlen fellépése sakkban tartják az elméjét, és csalódásként élte meg, hogy mindkét oldalról őt vonták felelősségre. Obi-Wan figyelmeztette őt, hogy a lányhoz fűződő, szoros kapcsolatát Aayla kihasználta ezzel a lépéssel, és olyan döntéskényszerbe akarta zsarolni őt, melyet mesterként nem volna szabad megtennie vagy akár megengednie. Vos azonban igyekezte félretenni az elméjében barátja intelmeit, hiszen annak vajmi kevés tapasztalata volt eddig, ami a jedi mesteri létet illeti. Bántotta ugyan, hogy Aayla gyávának titulálta őt, de képtelen volt vele minden aggodalmát, mesterként érzett bizonytalanságát megosztani.

– Le – válaszolta így csak kurtán, ahogy a lány hosszú, sötét hajtincseit öblögette.

– Amikor még gyerekek voltunk… – folytatta Aayla gyöngéd hangon, ahogy a meghitt emlékek felrémlettek előtte – … minden, kunkori kis hajtincsed önálló életet élt – masszírozta a fejbőrét a samponnal. – Olyan volt a fejed, akar egy szobanövény.

Quinlan fáradtan meredt maga elé, ahogy őt is megrohanták az emlékek.

– Gyerekként minden sokkal egyszerűbb volt… – gondolta. – Naphosszat csak tanultunk és játszottunk, megmerítkezve az Erőben.

Folyton a csöppnyi Aayla vidám, huncut kis arca jelent meg előtte, ahogy hatalmas szemeivel őt nézi.

– Hol rontottam el…?

– Milyen szép…! – folytatta a lány, ahogy óvatosan a hajszálait igazgatta, nehogy azok összegubancolódjanak. – Rengeteg hajad van, mester… Két embernek is elég lenne a fejére…

Az ujjai lágyan siklottak a tincsek közt, kellemes bizsergést keltve a férfiban.

– Annyi éven át… úgy irigyeltem azokat, akiknek haj nő a fején… – folytatta Aayla immár kicsit szomorkásabb hangon. – Gyönyörű és különleges, és milyen sokféle lehet! Egyenes… hullámos… barna… szőke… fekete… Vagy valamilyen különleges színű… és olyan sokféleképpen lehet hordani! Míg nekem… – nézett fel saját, kopasz fejére – sosem lesz alkalmam megtapasztalni mindezt.

Quinlan felpillantott rá, a hajmosás alatt most először, és egy rövid időre találkozott a tekintetük. Aayla szomorúnak tűnt, mint aki beletörődött a megváltoztathatatlanba, hiszen fajának sajátossága volt, hogy haj helyett két agynyúlvány nőtt ki a fejéből.

A lány végül egy törölközőért nyúlt, és óvatosan belebugyoltálta a férfi fejét. Félretette a vízzel teli tálat, és mikor látta, hogy mestere már dől is előre, mintha mankói segítségével felállni készülne, a feje után nyúlt, és finoman törölgetni kezdte, a székben marasztalva őt. Quinlan meglepődött, majd újra hátradőlt.

– Nem sokra emlékszem az anyámból – folytatta Aayla, aminek hallatán elkerekedett a szeme a csodálkozástól, hiszen tanítványa sohasem beszélt a Templomot megelőző életéről vagy a családjáról. – Csak képeket… érzéseket őrzök a szívemben róla. Mindig… olyan szomorú volt, amikor csak rám nézett. Mintha… sajnálta volna, hogy milyen életem lesz. Mintha előre bocsánatot akart volna kérni azért, ami rám vár majd…

Óvatosan hátrabillentette férfi fejét, hogy ismét lássák egymást. Lassan közeledett feléje, Quinlan pedig érezte, hogy egyre hevesebben ver a szíve. Rettegett attól, hogy a lány mire készülhet, mert a fűszer bódulatában elcsattanó, tatuini csókjuk emléke még élénken élt az emlékezetében. Meglepetésére a lány azonban csak hozzáérintette a homlokat az övéhez.

– Anya… mindig ezt csinalta… – suttogta lágyan. – Ne haragudj rám, mester! – folytatta. – Kérlek, ne veszekedjünk!

Quinlan meghatódva tűrte a bensőséges pillanatot, majd valamelyest nyugodtabban megszólalt.

– Padawan.

Aayla újra kinyitotta a szemét. Ismerte a szót, a férfi hangjának meleg, kellemes tónusát. Tudta, hogy csak akkor szólítja így, ha valamit tanulni akarnak. Engedelmesen letelepedett mellé a földre, és türelmesen várta, hogy megszólaljon.

– Nem kell félned, nem foglak odaadni más mesternek, és nem is akarnak elvenni téged tőlem – kezdte Vos, a lánynak pedig rögvest felcsillant a szeme az izgatottságtól.

A kezeit a férfi egészséges lábának térdére helyezte, mint valami engedelmes állat, és reménykedve nézett fel rá.

– Várj, hadd fejezzem be! – intette türelemre Quinlan. – Nem örültek ugyan, hogy elmentünk a Tatooine-ra anélkül, hogy arra a teljes Tanács felhatalmazott volna bennünket, de miután meghallgatták a történteket… a fűszert és annak eredetét, a b’omarrok balsejtelmeit és látomásait… és amit mi éreztünk, mikor ott voltunk, ezt a sötét erejű entitást… Úgy döntöttek, megvizsgálják a dolgot.

Aayla hatalmasat sóhajtott, és hálásan nézett fel a mesterére.

– Viszont figyelmeztettek bennünket, hogy ez így… – mutatott kettejükre – nem mehet tovább.

– De hát… mi?

– Az a ragaszkodás, amit egymás iránt érzünk… veszélyessé vált. Eddig csak ősi mesékkel, félelmetes legendákkal riogattak bennünket, Qui-Gon mester gyilkosának felbukkanása azonban világossá tette, hogy a Sötét Oldal igenis létezik. Sokkal fegyelmezettebbnek kell lennünk, és még inkább kordában kell tartanunk az érzéseinket, ha nem akarjuk, hogy a Sötét Oldal minket is megkörnyékezzen! Aayla, én nem tudnám… én képtelen lennék végignézni, hogy egy ilyen sötét, veszedelmes dolog elragad téged! Ne kérd, mert abba beleőrülnék!

A lány érezte, hogy jeges borzongás fut végig a hátán már a gondolattól is. Hatalmas szemeivel kérdőn nézett fel a férfira.

– Ekkora bűn, hogy szeretlek téged…? – gondolta.

– Inkább fájjon a fegyelem most, mint a bánkódás később! – folytatta Vos. – Érted, mit akarok mondani?

– Igen – szegte le a fejét a lány bánatosan.

– Fogadod, hogy engedelmes leszel, és követni fogod a jedik tanításait úgy, ahogy azt elvárják tőlünk?

– Fogadom… – hazudta a lány.

Tudta jól, hogy az érzéseinek képtelen lesz parancsolni, főleg így, hogy a férfi látszólag visszafogadta őt. Meglepetésére az óvatosan megfogta a kezét.

– De sokkal inkább szeretném, ha úgy éreznéd, hogy megbízhatsz bennem! Hogy ha valami nyomaszt, akkor azt nekem el tudd mondani. Együtt mindenre fogunk megoldást találni, Aayla.

A lány meghatódva bólintott, és megszorította a kezét.