Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 10. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 10. fejezet ~

10, hasonlóan köpenybe burkolózó, csuklyás alak közelítette meg a házat, majd szó nélkül beléptek. Az ajtót nem zárták kulcsra maguk mögött, az ablakok csukott zsalugáterein keresztül viszont nem szűrődött ki semmi, amit meghallhattak volna.

– Ezek között nem látni sérültet vagy kötözött karút – állapította meg Éla.

– Fegyvereket viszont annál inkább. Kardokat, sőt, nyílpuskásokat is láttam.

Kisvártatva újabb 4 fő érkezett, őket pedig nem sokkal később újabb 2 fő követte egy másik irányból.

– Ez egyre rosszabb – zsörtölődött Aria. – Ha jól számolom, akkor mostanra legalább 19-en lehetnek odabenn! Ennyi ellen kevesek lennénk!

Nem tudtak ezen sokáig tanakodni, mert alig telt el 10 perc, nyílt a ház ajtaja, és 8-8-8 fő indult el az utcákon három ellentétes irányba.

– 24 csuklyás…! – nyögte Akia.

– Minket is egy ilyen csapat támadhatott meg – suttogta Ashata.

– Viszont nem aludtak ki a fények odabenn – intett az ablakok felé Leóra. – Vagyis lehet, hogy még maradtak odabenn.

– Jó eséllyel viszont jóval kevesebben, mint ahányan kijöttek. Elflányok, miért nem nézitek meg közelebbről? Hátha meghallotok valamit! – javasolta Aria.

Akia és Éla bólintott, és hangtalanul a ház falának tövéig lopakodtak. Felegyenesedve megpróbáltak átlesni az ablakot fedő szerkezeten, mikor az hangos csörömpöléssel kiszakadt a falból és a földre omlott.

– Mit csinál ez a két szerencsétlen? – kapott a fejéhez Ashata. – Még a végén lebukunk!

Alig hogy a két megszeppent vétkes elszaladt és fedezékbe ugrott, sűrű káromkodások közepette vágódott ki a ház ajtaja, és egy férfi rontott ki rajta, fegyverrel a kezében. Dühösen körbenézett, de nem sikerült észrevennie az ügyetlen félelfeket. Bekiáltott a házba, hogy kihívja egy társát, majd a falnak támasztotta a kardját, hogy együtt próbálják meg visszailleszteni a helyére a zsalugátert.

Akia és Éla összenézett. Nem volt veszélytelen, amire készültek, de tudták, hogy ennél ideálisabb pillanat nem lesz majd számukra arra, hogy hátulról, a meglepetés erejével lesújthassanak 1-1 fegyvertelen ellenfélre. Akia sikeresen közelebb lopakodott és fájdalmas, mély sebet ejtett a házból másodikként kilépő férfin. Társa döbbenten meredt földre hanyatló testére, és mivel így a zsalugáter súlya immár egyedül rá nehezedett, ügyetlenül próbálta egyensúlyozni azt. Éla azonban nem tétovázott, megrohamozta és átdöfte a szablyájával a mellkasát. A férfi élettelen teste elterült a földön, társa pedig holtra váltan hörgött és üvöltött a látványtól. Akia nem várta meg, míg odacsődít valakit, elvágta a torkát, hogy végleg elhallgattassa.

A másik négy kalandor lélekszakadva rohant oda hozzájuk, ahogy a támadást sikeresen végrehajtották.

– Ez szép kis mutatvány volt… – kérte őket számon Aria.

– Mindegy, az a lényeg, hogy sikerült! – legyintett Éla.

– Vigyük innen a holttesteket, és rejtsük el odabenn, mert ha itt hagyjuk, bárki észreveheti őket! – javasolta Leóra.

A lányok kezeiknél-lábaiknál fogva bevonszolták az épületbe a holttesteket, majd azonnal újra a fegyvereikért nyúltak, hátha esetleg lapul még valaki odabenn. Gyorsan körbenéztek abban a nagy, ámde elhanyagolt teremben, melyre az ajtó nyílt, és azt kellett megállapítaniuk, hogy más, közvetlen veszély egyelőre nem leselkedett rájuk.

– Visszarakom a zsalugátert, azzal is legalább elrejtjük magunkat a kíváncsiskodó szemek elől – ajánlotta Ashata.

– Nézzünk körül! – javasolta Tíra.

Úgy tűnt, a két férfi kártyával múlatta az időt, mert az asztalon, mely mellett felborogatták ijedtükben a székeket, leosztott lapok és pénzérmék hevertek. Aria 10 rezet zsebre is vágott, végül a kártyapaklit is eltette zsákmány gyanánt. Átkutatták a fali fogasra akasztott köpenyeiket is, de azokban semmi használhatót nem találtak. A tetemek zsebeiből további 30 rezet sikerült előkotorni, Aria pedig az egyikük ujjáról egy rézgyűrűt is lehúzott, és eltette a bicskáját is.

– Nocsak… – motyogta, ahogy az egyikük zsebéből egy rozsdás kulcsot varázsolt elő. – De vajon mit nyitnak vele…?

– Lányok, itt egy ajtó! – szólt Éla a többieknek, ahogy Ashata közelebb lépett egy lámpással.

– Legyetek készenlétben! – nyitott be rajta, a többiek pedig ismét megmarkolták fegyvereiket.

Egy szűkebb, félhomályba burkolózó folyosó nyílt meg előttük, melynek végén és bal oldalán újabb ajtók nyíltak.

– Haladjunk sorban! – suttogta Tíra, és először a bal oldalra nyíló szobát vették szemügyre.

Egy közepes méretű, jelek szerint hálószobaként szolgáló helyiség fogadta őket több, rozoga ággyal, egy kisebb szekrénnyel, és néhány ketreccel, melyek a méreteik alapján állatok őrzésére szolgálhattak, a bennük száradó állatürülék legalábbis erre engedett következtetni.

– Itt nincs semmi használható – túrta fel az ágyak matracait, valamint a szekrényt Ashata. – Haladjunk tovább!

A folyosó végi ajtóhoz léptek, de furcsa, vérfagyasztó szűkölést és zokogást véltek áthallani rajta.

– Nem tetszik ez nekem… – morogta Éla, majd határozott bólintást követően berontottak az ajtón.

Dermesztő látvány tárult a szemeik elé. Sötét, tömlöcszerű helyiség fogadta őket, melynek falain kampós szögekre rabok voltak lánccal kikötözve. A foglyoknak szemeit és száját bekötözték, így azok kétségbeesetten zokogni és kiabálni kezdtek ijedtükben, ahogy meghallották, hogy valaki belépett a helyiségbe. 5 főt találtak, 3 nőt és 2 fiatalabb férfit, és mindannyiuk teste súlyos kínzás és bántalmazás jeleit mutatta. Szakadt, megtépázott ruháik alól kilátszó, sovány, szinte szikár alkatuk arról árulkodott, hogy régóta éhezhettek, szomjazhattak már odabenn.

Leóra gyorsan odatérdelt az egyikük mellé, szabaddá tette a szemeit, és igyekezte megnyugtatni.

– Nem kell félnetek! Segíteni jöttünk! Ki fogunk vinni innen titeket, de ahhoz csendben kell maradnotok, különben meghallanak bennünket! Hallottad, amit mondtam? Megértetted, mit kértem? Csendben kell maradnotok, és akkor nem lesz semmi baj! Segítünk!

A nő zokogása csillapodott, és úgy tűnt, hitt neki, és hamar elcsendesedett többi társa is.

– Aria, a kulcsot! – sürgette Ashata a paplovagot, aki végre rájött, hogy a kulcs mit nyithat.

A láncokat tartó lakatokat sikerült vele eloldani, így végül mind az öt foglyot kiszabadíthatták.

– Azonnal el kell vinnünk őket Ayshani úrnőhöz! – mondta Leóra. – Ők a szemtanúk és egyben bizonyítékai annak, mi is folyik itt valójában! Ez a hely egyértelműen a bűnbanda főhadiszállása lehet, ezért vissza fognak jönni ide!

– Nem lenne jó, ha itt találnának bennünket – értett egyet Ashata. – De nincsenek olyan állapotban, hogy most a kisasszony elé vigyük őket. Leóra, te beszéltél vele személyesen, téged fogadni fog! Vigyük vissza őket a fogadóba, és ott biztonságba helyezünk mindenkit! Te pedig addig jelentheted a történteket Ayshani úrnőnek! Ő így ideküldheti a városőrséget, hogy rajtaüthessenek a bandán!

A lány bólintott, és azonnal a belváros felé rohant.

– Karoljon fel mindenki egy foglyot, és tűnjünk innen! – adta ki a parancsot Aria.

***

– Szóval mind be voltak zárva? – kérdezte a szállásadójuk a Vidám Sírásóban, aki a jelek szerint már meg sem lepődött, hogy az előző éjszaka véresen, legyőzötten hazaállító vendégei ezúttal késő este megint felforgatták a fogadójának rendjét.

A többi vendége már az igazak álmát aludta, így a földszinten, az étkezői részen félénken falatozó idegenek senkit sem zavartak. Az öt lány sietősen rontott be az épület ajtaján és azonnal magukra is zárták azt, nehogy bárki meglássa, hová is vitték az öt kiszabadított foglyot. A három nő és két fiatal férfi behúzódott az egyik sarokba, és rémülten az asztalhoz kuporodtak. Aria az egyik lovászfiú segítségével felkeltette a fogadóst, aki hamar ugrasztotta a szakácsát is, ő pedig némi megmaradt kenyér mellé sütött nekik egy kevés kolbászt és tojást.

– Igen – felelte Tíra. – Bezárva, láncra verve, bekötözött szájjal és szemmel találtunk rájuk…

– Micsoda barbárság! – csóválta meg a fejét a férfi.

– Szeretnénk, ha itt maradhatnának, míg a város elöljáróságát és a városőrséget értesíteni nem tudjuk a történtekről! – kérte Aria, ekkor azonban kivágódott a fogadó ajtaja, és mind ösztönösen a fegyvereikért kaptak.

– Csak én vagyok! – intett Leóra lihegve.

– Mire jutottál?

– A parancsnokságnál semmire – felelte a paplovag bosszúsan, és felrohant az emeletre, a szobáikhoz.

Amikor visszatért, az Ayshani kisasszonytól kapott menlevelét tömködte öltözékének belső zsebeibe.

– Azt mondták, keressem meg a palotáját, és ott próbálkozzak – folytatta, és próbálta egy pillanatra kifújni magát.

– Az jókora út lesz… – felelte a fogadós. – Gyorsabban odaérne lóháton.

Füttyentett egyet a lovászfiúnak, aki a bárpultra támaszkodva kókadozott, és úgy tűnt, majd leragadt a szeme az álmosságtól.

– Nyergelj fel neki egy lovat! – intett a fejével Leóra felé.

– Köszönjük! – rebegte hálásan Aria, ahogy társuk távozott.

– Természetesen minden költséget állunk, amit a rabok jelentenek – tette hozzá Éla. – Ha befejezték az evést, szeretnénk egy szobát kérni nekik a miénk mellett, ahol mind lefekhetnek, és esetleg vizet, amiben majd megtisztálkodhatnak!

– Nem gond, van szabad szobánk – fordult a férfi a vendégek névsorát tartalmazó könyvéhez.

Nem egészen fél órával később Leóra újra megjelent a fogadóban, a kísérője láttán azonban megfagyott a vér minden jelenlévőben. Mind a szállásadójuk és annak inasa, mind a kiszabadított rabok felismerték Jezabelt éjfekete, méltóságteljes páncéljáról, hosszú, vörös hajáról, és tekintélyt parancsoló vonásairól. Az egyik szemürege egy korábbi sérülés miatt üres volt, mely félelmetes külsőt kölcsönzött neki. A kései óra ellenére teljesen ébernek, sőt, egyenesen kipihentnek tűnt, mint aki kész akár rögtön csatába vetni magát. Meghallgatta a hat kalandor történetét az előző esti összecsapásról, a mai nyomvadászatról, a Kisarénában történtekről, majd a csuklyások rejtekhelyének felfedezéséről.

– Helyes dolog volt elrejteni a két holttestet – mondta végül némi töprengés után. – Maguk itt maradnak, míg vissza nem jövünk! – parancsolt rá határozottan a rabokra, akik megszeppenten bólintottak. – Ti pedig vezessetek vissza a házhoz, hogy rajtuk üthessünk!

A lányok összenéztek.

– De… nem jön a városőrség?

– Nincs rájuk szükség – fordult ki a házból Jezabel kisasszony, kardjainak markolatán tartva a kezét.

A kalandorok sietve követték.

– Ez azt akarja, hogy heten szálljunk szembe 24 csuklyással? – suttogta Éla döbbenten.

– Nem kizárt… – felelte Leóra. – Maga Ayshani kisasszony se értette, hogy miért nem végeztünk mi magunk velük anélkül, hogy ma este riasztottuk volna őt. Holnap reggel nyolcra várja a jelentésünket.

– Remek… – sziszegte Tíra.

Hangtalanul haladtak vissza, újra a szegénynegyed felé. A romos házak közt elrejtőzve látták, hogy az egyik nyolcfős társaság közeledik a főhadiszállásuk felé. Jezabel egyetlen megmaradt szemével szigorúan nézte őket.

– Ezekről majd én gondoskodok – mondta végül. – Az utcán közeledő, második egység a tiétek! – intett az egyik irányba, ahonnan valóban közeledő lépteket lehetett hallani.

Azzal meglódult a ház felé, és hamar elnyelte az alakját a sötétség.

– Készüljetek, lányok! – figyelmeztette őket Ashata.

A két félelf azonnal az íjához kapott, annak reményében, hogy azzal ma ügyesebben boldogul, mint előző nap a tőreikkel. Kisvártatva meg is jelent a 8 csuklyás, 4-4 rövid és hosszú karddal felfegyverkezve. A házból dulakodás és rendbontás zajai voltak kivehetőek, de meg kellett akadályozniuk, hogy az érkezők bejussanak, és jelentős erőfölénybe kerülve támadjanak rájuk.

– Az áldásom vigyázzon ránk! – suttogta Aria, ahogy elmormolt egy varázslatot.

– Rajta! – rontott ki a sorból Ashata, kiszemelve magának az első rövid kardost, de annak sikerült félreugrania a suhintása elől.

Válaszcsapása fájdalmasan eltalálta az amazontermetű lányt, aki a sérülés ellenére azonban fel sem jajdult. Éla célzott és lőtt, és úgy érezte, végre újra elemében van. A nyolcfős társaság egyik tagja kardját elejtve hanyatlott a földre, ahogy a fejébe beleállt a lány nyílvesszője. Akia hasonlóképpen eredményes volt, ő is eltalálta az egyik ellenfelüket. Aria suhintása is testet ért, Tíra pedig egy félelmetes tűzgömböt idézett meg, mely két csuklyást is azonnal lángra lobbantott.

Leóra is áldást suttogott, mert vallása nem engedélyezte, hogy egy másik rend paplovagja megáldja őt, így saját erejét kívánta ezzel fokozni. Meglengette kétkezes csatabárdját, és mellkason találta vele a legközelebbi idegent.

Úgy tűnt, ez feldühítette őket, mert két rövid kardos is ellentámadásba lendült, a páncélja azonban szerencsésen felfogta az ütésüket. Ariát is kiszemelték maguknak, de csak apró kis sérülést voltak képesek okozni neki.

– Újabb kör! – rikkantotta Akia, ahogy Élával együtt új nyílvesszőért nyúltak, és kiszemelt áldozataikat mindketten eltalálták. – Ez eldőlt, mint egy zsák! – nevetett saját célpontjának ájulása láttán.

2 hosszú és 3 rövid kardos ellenfelük volt már csak olyan állapotban, hogy vissza tudjon támadni, és Tíra tűzgömbje továbbra is fájdalmasan pörkölte az annak közelében állókat. Kínlódva fetrengtek a földön, az egyikük végül a kardját is elhajította, hátha úgy könnyebben el tudja oltani magán a lángokat.

A hosszú kardosok szívósabb ellenfélnek bizonyultak, rendre visszacsaptak, de mind Aria, mind Leóra paplovagi páncélja erősebbnek bizonyult fegyvereiknél.

– ’Kia, a rövid kardosokat! – intett Éla a többiek felé.

Félelf társával megcéloztak egyet-egyet közülük, és ismét sikeres találatot tudhattak be maguknak.

– Menekül a gazember! – mutatott utána a lány.

– Csak ne olyan sietősen! – húzódtak mosolyra Tíra ajkai, és a megidézett tűzgömböt a kereket oldó csuklyás felé hajította, aki elesett, ahogy az eltalálta őt, és kisvártatva szintén lángra kapott.

– Már nem sok van! – kiáltotta Leóra, ahogy beleállította a pengéjét az áldozata mellkasába.

– Ezt nektek a tegnapiért! – sziszegte Ashata, ahogy maga is eltalálta a vele szemben álló csuklyást.

– Nesze! – rikkantotta Éla, ahogy torkon lőtte az utolsó előtti rövid kardost, Akia pedig a tüdején találta el a másikat.

A férfi hörögve a földre hanyatlott, a sérülésének következtében pedig szinte sípolt minden lélegzetvétele.

Az utolsó hosszú kardos még egy végső támadással próbálkozott, de a lányokon csak karcolásokat tudott ejteni. Ashata volt az, aki végül leszúrta, a vonaglása alapján azonban látszott, hogy még életben van, végül elvesztette az eszméletét.

– Végeztetek? – kérdezte egy hang szórakozottan a hátuk mögül.

Ahogy megpördültek, Jezabelt pillantották meg, ahogy karba tett kézzel, elégedetten az ő küzdelmüket figyelte.

– Hordjátok egy kupacba a holttesteket odabenn – intett a ház felé -, és égessétek el a többivel együtt! Hadd lángoljon a ház is, minden!

– Nem szarral gurigázik… – jegyezte meg Aria.

A nő magukra hagyta őket és eltűnt a sötétségben, a lányok így igyekezték behúzni a tetemeket a házba.

– Mi lesz, ha az utolsó nyolcfős társaság visszaér? – kérdezte Tíra.

– Szerintem Jezabel őket ment megkeresni – jegyezte meg vigyorogva Ashata. – Tetszik nekem, ahogy ez a nő a dolgait intézi! – nézett körben az épületben, ahol a bent lévők mindegyikének át volt szúrva a torka.

– Ne menjünk el úgy, hogy nem kutatjuk át őket! – javasolta Aria.

– Igaz, a zsákmány mindig jól jön – helyeseltek a többiek, és mielőtt rájuk gyújthatták volna az épületet, kiforgatták a csuklyások zsebeit, hátha értékes holmira bukkannak, vagy bármi olyasmire, ami bizonyítékként hasznos lehet Ayshani kisasszony számára is.

A különböző erszényekből összesen 1 aranyat és 12 ezüstöt sikerült összeszedniük, és magukkal vitték a harcosok 8 rövid és 8 hosszú kardját is.

– Menjünk vissza a fogadóba! – javasolta Tíra, miután lángba borította az épületet.

A fegyverekkel megpakolva, elégedetten indultak vissza a Vidám Sírásó felé, ahol megérkezésüket követően Tíra elmondott egy imát mindannyiukért.