Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 7. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 7. fejezet ~

– Elkeserítő ez a látvány… – jegyezte meg Akia, ahogy visszafelé tartottak a szálláshelyük felé.

A szegénynegyed szürkületre még barátságtalanabb, kilátástalanabb látványt nyújtott, mint nappal. Az ebben a kerületben lakók megtörten vonszolták magukat hazafelé, népes számuk ellenére azonban látszólag nem akadtak céhek vagy boltok, melyek ki tudták volna szolgálni őket. Az egykor erre a célra létesülő épületek rég az enyészet martalékává váltak, bedeszkázott kirakatokkal, betört ablakokkal, kifosztva és felforgatva állítottak emléket egy valaha szebb korszaknak.

A kalandorok éberen figyeltek, nehogy illetlen kezek kifoszthassák zsebeiket és megszabadítsák őket attól a kevés pénztől is, mellyel rendelkeznek. Előfordult, hogy 1-1 kéregető odaszaladt hozzájuk, ahogy észrevette őket, mely a két paplovag feltűnő páncélzata miatt nem volt épp meglepő, de ahogy elhajtották őket, nem tolakodtak különösebben. Félve húzódtak félre előlük, hiszen idegenek voltak számukra, koszos, kormos, barnult arcaik mélyén ülő tekinteteikkel kétkedve méregették őket. Hullámos, sötét, ápolatlan hajukat szelíden lobogtatta a szél.

Ahogy a széles, macskaköves úton haladtak a belváros felé, az egyik utcára kanyarodva egy meglepő jelenség tárult a szemeik elé. Egy viszonylag nagy, 6-8 méteres sugarú körben egy megfeketedett, szabályos kör hevert a lábaiknál, ám nemcsak a macskakövek, hanem a környező házak is égett, elüszkösödött jelleget öltöttek.

– Ez vajon mi lehet? – töprengett Éla.

– Nem tudom, de nem tetszik nekem… – felelte Tíra.

– Kérdezzük meg, hátha tudják! – javasolta Ashata, ahogy a fejével egy közeli padok felé intett, melyeken két szakadt ruhákat viselő, bekötött fejű asszony üldögélt, egymástól némi távolságra. – Jó estét, asszonyom! – köszönt a közelebbire, és igyekezett barátságosnak mutatkozni, noha izmos, magas termete bármilyen arra járóban képes lett volna félelmet kiváltani.

– Maguknak is… – felelte a nő, ahogy bizonytalanul végigmérte őt.

– Mondja kérem, mi ez a furcsa, fekete kör itt az út közepén?

A két asszony összenézett, majd a megszólított sóhajtott egyet.

– Néhány hete történt… azt mondják, 2-3 hete is lehet már, hogy egy kisebb karaván haladt keresztül a negyeden, épp ezen az utcán – kezdte. – Ételt szállítottak, már messziről éreztük az illatát – tette hozzá keseregve. – Talán ez is lehetett az oka annak, hogy néhány suhanc meggondolatlanul arra vetemedett, hogy kifossza őket…

– Hogyhogy? Mi történt velük?

– A karavánt egy nagy, tagbaszakadt férfi vezette, aki egy lovon haladt előre… – folytatta a nő. – Összetűzésbe keveredtek, és aztán…!

– Mi történt?

– Megégette őket! – hajolt közelebb az asszony suttogva, mintha még kiejteni is félt volna.

A lányok gyanakvóan összenéztek.

Éla odaguggolt a másik nő elé, aki fátyolos tekintettel meredt maga elé. A szeme hályogos volt, így nem lehetett tudni, mennyit lát még belőle, és mennyit nem, ezért igyekezett nem hirtelen mozdulni, nehogy ráijesszen.

– Tetszett látni valamit aznap?

A nő keserűen leszegte a fejét.

– Két nagy szekér élelemmel vonultak… – mondta az. – Az unokám… csak egy kis falatot szeretett volna, mert annyira éhes volt…! De ők…! Ők nem akartak neki adni…! – temette a tenyerébe az arcát.

– Nem lett volna szabad kötekednie velük! – dorgálta meg az első asszony a távolból.

– Mi történt?

– Az unokám… szidalmazni kezdte a vallásukat… Hogy csak színjáték az egész, és nem is segítenek valójában a rászorulókon…

– Ezzel dühítette fel azt a bajszost! – rázta az öklét az előbbi asszony. – Félelmetes erejű tüzet küldött rájuk!

A lányok együttérzően nézték az unokáját elveszítő, csendben sírdogáló asszonyt.

– Lefelé mentek tovább, a negyed mélye felé – folytatta az első nő.

– Máskor is előfordult már, hogy ilyesmit csináltak ezek az emberek? – kérdezte Ashata.

– Nem – rázta meg a fejét az asszony. – Mind a négyen a bordélyházban dolgoznak.

– Darton-hívőket nem láttak ebbe a bordélyba látogatni? – kérdezte Aria.

– Nem… Ez a csőcselék nem áldoz a nőiesség oltárán… Miféle ember egyáltalán az olyan, amelyik még a nőket is megveti?

– És a városőrség vagy az uralkodó nem próbál segíteni az itteni embereknek? – kérdezte Éla.

A két nő azonban lemondóan megcsóválta a fejét.

– Nem foglalkoznak azok velünk… még a Megran-család sem…

– Történt esetleg hasonló atrocitás a környéken?

A hályogos szemű nő félve bólintott.

– Éjszakánként… sötét alakok járják az utcákat és… csoportosan rabolják el azt, ki sötétedés után még kimerészkedik! Bezsákolják és elviszik őket…!

– Milyen gyakran történik ez? – kérdezte Ashata.

– Ki tudja? Mindannyian csak utólag értesülünk mindenről… Van, amikor még házakba is betörnek, és onnan rángatják ki az embereket! És van, akit egyszerűen csak megölnek!

– Van ezeknek a sötét alakoknak valami különös ismertető jele? – kérdezte Aria.

– Én még szerencsére sohasem láttam őket – legyintett az első nő. – Csak annyit tudok, hogy csuklyát viselnek.

– A kerület urát, ezt a Megrant, merre találjuk? – kérdezte Éla.

– Valahol a nemesek negyedében lakik, de senki se tudja, hogy nézhet ki, évek óta nem járt erre.

– A címerére sem emlékszik? – kérdezte Akia.

– Egy nagy, pajzs alakú a címere, zöld alapon kék háttérrel – felelte a jobban látó nő. – Két kapu áll rajta, és két zászló és búzakalász egymáson keresztbe téve.

– Búzakalász…

– Jól sejtem, hogy ennek a Megrannak vannak termőföldjei is? – kérdezte Aria.

Mikor látta, hogy bólogatnak, folytatta.

– Az ő birtokaira ebből a negyedből kerülnek ki a napszámosok?

– Jobbára igen.

Éla töprengve meredt maga elé.

– Sikerült bárkinek azok után visszatérnie, hogy elrabolták?

– Nem hallottunk ilyenről…

– Jó lett volna, ha legalább egy ilyennel elbeszélgethetünk – gondolta a félelf.

– Azokból a házakból, ahonnan elraboltak embereket, nem tudnánk beszélni valakivel, aki látta is, mi történt? – kérdezte Ashata.

– Mindig ügyelnek arra, hogy ne maradjanak szemtanúk – rázta meg a fejét a hályogos szemű.

– Máshol is varázsoltak már így? – mutatott az amazon a kormos körre a földön.

Mikor látta, hogy bólogatnak, izgatottan megkérdezte:

– Hol?

– Nem messze innen van egy ház…. Azt teljesen felégették. Az öregeket megölték az udvaron, mindenki mást pedig elhurcoltak.

A lányok jelentőségteljes pillantást váltottak, és megegyeztek, hogy megnézik.

– Köszönjük! – nyomott 10-10 rezet Ashata a két nő markába. – Ha bármi mást látnak, kérem, jegyezzék meg nekünk!

– Jobb, ha indulunk – javasolta Leóra. – Szinte teljesen besötétedett…

Mindössze 4-5 házzal kellett arrébb sétálniuk, hogy megtalálják a korábbi támadás helyszínét. A kétszintes épület felső emelete teljesen leomlott, ahogy a házat felemésztette a tűz, a romjai körül nézelődő kalandorokat pedig a szomszédok és arra járók furcsa pillantásokkal méregették. Ashata a vállával nekifeszült az ajtónak, ami végül engedett, és így sikerült befurakodniuk a megmaradó, földszinti részre.

– Micsoda pusztítás! – kutakodott a romok közt Éla.

Felforgatott, összetört bútorok és több vérfolt árulkodott arról, hogy dulakodás történt.

– Sokan lakhattak itt – állapította meg Leóra. – Az ágyak maradványai alapján legalább heten vagy nyolcan… Vajon hová vihették őket?

– Nem tudom, de ettől nem lettünk okosabbak – állapította meg Ashata. – Itt nincs semmi használható.

– Menjünk vissza a szállásra! – javasolta Tíra kimerülten.

Mire kiértek a negyedből, az éjszaka fenyegető sötétséggel telepedett a vállaikra, de kiértek a központi piactérre anélkül, hogy bárki beléjük kötött volna. Az időpont ellenére egyik-másik fogadó előtt tapasztaltak még mozgást: az Andalion Csillagából még mindig élénk italozás és éneklés zajai szűrődtek ki, a Vidám Sírásó azonban, mely szállásukként szolgált, szinte teljes csendbe burkolózott. Ahogy benyitottak, a fogadó földszinti, étkezős részén mindössze 4 vendéget találtak.

– Megpróbálom szóra bírni őket – ajánlotta Aria, majd odatelepedett az idegenek mellé.

– Nekem nincs erőm további bájcsevejhez – sóhajtotta Éla. – Nem vágyok másra, csak hogy lefekhessek aludni…

Az inas vacsorára némi sűrű kását szolgált fel számukra, melléje pedig mind kaptak 1-1 kupa sört.

– Ez olyan, mint a húgy! – fanyalodott el Ashata, ahogy belekóstolt.

– Megrendelem magunknak a fürdővizet – ajánlotta Leóra, a többiek pedig hálásan néztek fel rá.

– Ettől már most érzem, hogy holnap jobb napunk lesz – jegyezte meg Tíra.

Lassan, komótosan ballagtak fel az emeletre, és nem sokkal később Aria is csatlakozott hozzájuk.

– Na? Megtudtál valamit? – kérdezték tőle.

– Semmit – csóválta meg a fejét a paplovag. – Kártyáztunk egy keveset ezekkel a matrózokkal, de mindegyik csak kesergett, hogy milyen letargikus látvány volt végigjönni a szegénynegyeden… Viszont kértem magunknak ébresztést a fogadóstól holnap reggelre.

– Jól tetted – biccentett Ashata. – Hátha nagyobb szerencsénk lesz azzal az idióta vénemberrel a céhben…

A mosakodás szinte üdítő hatással volt rájuk, és megkönnyebbülten hajtották álomra a fejüket.

***

– De jó dolga van ennek a koszos majomnak… – zsörtölődött Éla másnap reggel, ahogy a napfelkeltét és szalonnás tojásrántottás reggelijüket követően ismét felkeresték a kereskedők és kalandorok céhének épületét.

Azt azonban zárva találták, úgy tűnt, még várniuk kellett az öregúr megérkezésére.

– Ti lányok… – bökte meg őket Tíra csodálkozva. – Ezt ti is látjátok?

A tér közepe felé mutatott, ahol egy fiatal, 12-14 év körüli, hosszú, szőke hajú szépséget pillantottak meg egyszerű, fehér, lenvászon ruhában. Magasztosan lépdelt a tér közepén álló, nagyobb kút felé, a kezeiben pedig egy tálat tartott. Furcsa, szertartásszerű mozdulatokkal emelte, majd tette újra le többször is az edényt, végül visszaöntötte belőle a kútba a vizet, miközben látszólag némán kántált valamit.

– Mozog a szája… – állapította meg Tíra.

A lányka azonban észrevette őket, ezért felbátorodva odasiettek hozzá.

– Jó reggelt! – köszöntötte őt Leóra mindannyiuk nevében. – Nem tudtuk nem észrevenni, amit az imént csináltál. Mi volt ez?

– Csak a napi szertartás – felelte az.

– Melyik urat szolgálod? – kérdezte Aria.

– Igerét.

A lányok összenéztek, a jelek szerint egyikük sem hallott még ilyen istenségről.

– Mesélnél nekünk róla? – kérte Leóra. – Nem vagyunk helybéliek, de szeretnénk megismerni az itteni szokásokat, nehogy udvariatlanok legyünk.

– Nem is tudom… – felelte az, ahogy egyiküket vagy másikukat végigmérte.

A nyakában aranyláncot viselt, melyen egy búzakalász medálja lógott.

– Hol ismerhetnénk meg jobban a vallásoddal? – kérdezte Aria.

– A pyaroni nagytemplom melletti, nagy szentélyben a papnő szerintem szívesen segít majd – felelte szelíden, majd egy biccentéssel távozott.

– Varázsereje van – mondta halkan Tíra. – Szerintem valamilyen papnő lehet…

Miközben a lányka távolodó alakját nézték, kulcskattanás zaja csapta meg a fülüket a céh épülete felől. A hang irányába fordulva észrevették, hogy az egyik inas kihelyezte a táblát, hogy immár nyitva vannak.

– Szerintem… menjenek azok előre, akiket nem akar az öreg azon nyomban felnyársalni… – lépett hátra Éla, ahogy felrémlettek előtte az előző napi veszekedés emlékei.

– Majd én megpróbálom – ajánlotta Tíra.

A férfi még a reggeli kávéját szürcsölgette a poharából, amikor betoppantak, és morcosan nézett az érkezőkre.

– Üdv! Munkáért jöttünk!

– Ilyen korán?

– Ki korán kel, aranyat lel! – próbálta oldani a hangulatot Aria.

– Hát nálam biztos nem… – ült le a pult mögé a férfi zsörtölődve.

Előkotort az egyik polcról egy tekercset, melyet lomha mozdulatokkal kibontott, és töprengve nézegetett.

– Az északi kikötőben van lehetőség egy egész napos, 12 órás műszakra való rakománypakolásra, a számotokra fejenként 30 rézért – kezdte az öreg, ám az ajánlat nem tűnt a lányok számára túl kecsegtetőnek.

– Valami más esetleg van ezen kívül?

– A Nagyarénába is keresnek munkaerőt a lények pakolására.

– „Lények”? – kérdezte furcsállva Akia.

– „Állatok” – köhintett a férfi. – Ide-oda kell hordani őket az arénán belül, napi 1 ezüstért fejenként.

– Ez már egész jól hangzik – jegyezte meg Aria derülten.

– Ugyanitt fellépőket is keresnek – tette le a poharát a férfi, összecsavarva a tekercset, jelezvén, hogy nincs több ajánlat ezen kívül. – A fizetség viszont változó, jellemzően annak veszélyességétől is függ majd. De talán nem okoz nehézséget számotokra…

Rövid tanakodás után a lányok az utóbbi kettőt el is vállalták.

– Szóval 6 fő pakolás, és utána még 4 fő a viadalra… – jegyezte fel az öreg a jelentkezésüket, majd kiállított számukra egy igazolást, és útnak indította őket.