Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 6. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 6. fejezet ~

– Érdemes lenne tábort vernünk valahol, ahol hosszabb ideig is megszállhatunk – javasolta Leóra, ahogy hosszas sétát követően megérkeztek a központi piac környékére. – Ahonnan minden nap elindulhatunk és ahova esténként visszatérhetünk. Így nem kellene minden holminkat magunkkal cipelnünk.

– Jó meglátás – bólintott Ashata. – Jó lenne a szegénynegyed környékén keresni valamit, már csak annak a közelsége miatt is.

Megvizsgálták a piac szomszédságában elhelyezkedő, szóba jöhető szálláshelyeket, Aria azonban váratlanul mosolyogva megállt az egyik előtt.

– Szerintem válasszuk ezt! – mutatott fel az érintett épület cégérére.

– „Vidám Sírásó”? – olvasta le Tíra. – Most komolyan?

– Nem túl baljós a neve?

– Ugyan! – legyintett a paplovag, és már nyomult is befelé az ajtón.

Egy fehérre meszelt falú, nem túl elegáns fogadó belsejében találták magukat, mely állapota ellenére azért megfelelő tisztasággal és egyszerűséggel köszöntötte őket.

– Derűs napot, jó uram! – üdvözölte Aria a fogadóst, aki egy ronggyal a kezét törölgetve lépett elő a söntésből.

Odatelepedett hozzá a bárpulthoz, és szemmel láthatóan egyezkedésbe kezdtek.

– Vajon miről beszélhetnek?

– Szerintem alkudozni próbál… – jegyezte meg Éla. – Neki megy a legjobban.

Néhány perccel később Aria kicsit kedveszegetten ballagott vissza hozzájuk.

– Nos?

– Hát… volna egy 8 személyes szobája, amit épp kivehetnénk…

– Abban kényelmesen elférnénk – mondta helyeslően Akia.

– Igen… de 50 rezet akar érte kérni éjszakánként…

A hat lány egyszerre szúrós pillantást küldött a férfi felé, aki meghökkent a váratlan reakción, majd inkább megjegyezte, hogy hajlandó engedni az árból, és éjszakánként 40 rezet kérni tőlük. Felkísérte őket a szobába, mely a földszinti helyiségekhez hasonlóan puritán egyszerűséggel tárult eléjük. 8 kényelmes tapintású ágy állt szinte katonás rendben, egyenlő távolságra egymástól, az egyik sarkában pedig egy paravánnal leválasztva egy kis fakád állt, mellette egy asztalkán elhelyezett, kis tál vízzel.

– Az biztos, hogy én akarok fürdeni – jelentette ki Éla határozottan, aki számára idegen volt a mosdatlanság, hiszen otthonában szinte minden nap az erdei patakokban fürdött.

– Olcsón megszámítom a kisasszonyoknak – tördelte a kezét a férfi.

– Helyes! Legyen ez egy hosszú, gyümölcsöző kapcsolat kezdete! – felelte Aria.

– Hadd kínáljam meg atyámat egy pohárka finom, száraz borral! – bátorodott fel a fogadós, ahogy a lányok a táskáikat lepakolva követték őt az étkező irányába. – Látom, hogy ön is Darton-hívő!

– Bizony! – csapot a pult lapjára Aria határozottan. – Milyen csodálatos egy hívő társammal találkozni!

– Egyszer mind az Úr színe elé fogunk kerülni – pillantott átszellemülten a vendéglátójuk a mennyezet felé, mintha csak egy égi istenség felé fohászkodna.

– Reméljük, minél hamarabb! De mondja csak! Merre találhatnék még Darton-hittársakat ebben a városban?

A lányok csendben szopogatták a felkínált italt, ahogy kettejük beszélgetését hallgatták. A bor egészen elfogadhatónak tűnt ahhoz képest, amihez az elmúlt hetekben hozzászoktak.

– Ha kilép az északi kapun, két napi járásra innen találni fog egy köztemetőt, ahol tudomásom szerint két paplovag tevékenykedik. Jómagam még nem jártam ott, és ők se az én szerény hajlékomban, de… ha minden igaz, igencsak sok tennivalójuk akad mostanság.

– Nem csoda, nem csoda – csóválta meg a fejét Aria. – Mi is hallottunk ezekről a szörnyű emberrablásokról!

– Igen, igen… Szörnyű! Láncra verve viszik őket a szegénynegyed kikötőjébe!

– És állítólag már a helybélieket is eladják rabszolgának!

– Ó, azt nem hiszem! Hiszen azt tiltják Tilemaer törvényei!

– Igen, sokat hallottuk már, milyen komolyan veszik errefelé az előírásokat. Igazán feddhetetlen a helybéliek jelleme.

– Sokat köszönhet a város közbiztonsága Fáklya kisasszonynak – töltött újabb kört a fogadós a vendégeinek. – Egyenes, megvesztegethetetlen amazon! Egyszer egy férfi megpróbálta megkörnyékezni őt, erre ő betörte az orrát!

– Egyre jobban tetszik nekem ez a Jezabel… – súgta oda Ashata a többieknek.

– És hát a bájos Ayshani kisasszony…! Hála neki, a városőrség éberen vigyáz a kerület lakosaira! Kár, hogy olyan gyengécske a szervezete, és olyan sokat betegeskedik, mint az apja…!

– Hallott esetleg olyan bűnbandáról, melytől városnézés közben esetleg tartanunk kellene? – kérdezte Leóra annak reményében, hátha megtudhatnak valamit a férfitől is.

– Errefelé jó a közbiztonság – legyintett szállásadójuk. – Ezt a fogadót 2 éve nem rabolta kis senki! – tette hozzá büszkén. – De a déli városrész, a szegénynegyed… Hát az már más kérdés – nézett szét, nem hallja-e őket valaki. – Az a kerület a Megran-család kezében van, és két bűnszervezet is rettegésben tartja az ott élőket!

A lányok gyanakvóan összenéztek, és közelebb húzódtak hozzá, hogy halkabban folytathassák a beszélgetést.

– Az Árnyak akasztani való gazemberek….! – suttogta a férfi, szemmel láthatóan idegesen. – Ha néhány évvel fiatalabb lennék, én magam is mennék harcolni ellenük! Aztán ott vannak a Vágottképűek…! Ők a vígalmi negyedbe vették be magukat, de ha jót akar magának, atyám, be se tegye oda a lábát! A seggtífusztól kezdve mindenféle csúf kór terjed arrafelé, nem az ilyen finom kisasszonyok szemének való az a látvány!

– Van ezeknek az Árnyaknak meg Vágottképűeknek esetleg valami találkahelye… amit érdemes elkerülni? – kérdezte Tíra.

– A Vágottképűek egy bordélyt üzemeltetnek, az Ezüstgyöngyöt. Könnyű megtalálni, ocsmány látványt nyújt a szegénynegyedbe vezető fő utcán.

– Úgy tudjuk, van arrafelé egy domvikita rendház is – próbálkozott Leóra.

– Nem lennék biztos benne – legyintett a férfi. – Szerintem fabatkát sem ér az a vallásközösség.

– Igazán hálásak vagyunk, amiért felhívta a figyelmünket ezekre a veszélyekre! – tette a szívére a kezét Aria. – Mivel tudnánk meghálálni a jóságát?

Körbenézett a helyiségben, és megpillantott a kandalló felett egy rozsdásodó csatabárdot, melyet a fogadós bizonyára emlékként őrzött meg korábbi, fiatalabb éveiből.

– Engedje meg, hogy megáldjam ezt a pompázatos fegyvert! – mutatott a paplovag az elhanyagolt bárdra.

A vendéglátójuk megremegett, áhítattal teli tekintettel a kandallóhoz sietett és leemelte onnan a fegyvert. Majdhogynem térdre ereszkedett, míg Aria számára ismeretlen imát mormolt, a lányok pedig némileg derülten szemlélték a közjátékot.

Miután elköszöntek és kiléptek az utcára, Tíra megjegyezte:

– Az a csatabárd szerintem vécékaparónak se lenne már jó…

– Szerintem konkrétan fel is állt neki a gyönyörtől, amikor meghallotta, hogy meg akarod áldani – fintorgott Ashata.

– Hátha ennyivel sikerült elnyernünk a hűségét – vonta meg a vállait Aria elégedetten.

– Merre tovább? – kérdezte Éla.

– Többfelé is indulhatnánk… – felelte Leóra. – De talán érdemes lenne először megvizsgálni ezeket a domvikitákat, mielőtt a bűnbandák után erednénk…

– Nem is volna nagyon tanácsos egyelőre szétválnunk – tette hozzá Ashata –, mert nem ismerjük ki magunkat a szegénynegyedben. Térképezzük fel, mit merre találunk!

– Kicsit olyan ez, mint bemerészkedni az oroszlán barlangjába… – jegyezte meg Tíra.

– Igen, elég barátságtalan hely… – helyeselt Éla.

Hiába indultak meg a szegények lakta kerületbe a legszélesebb, fő utcán, már itt is romos, kiégett, lelakott házak fogadták őket. A város más kerületeiben uralkodó, meghökkentő tisztaságnak nyoma sem volt, itt korom és szemét szegélyezte az utakat, a törmelék közt rágcsálók szaladgáltak. Hontalanok vonszolták magukat egyik lakatlan telekről a másikig, ha a környékbeliek elzavarták őket, a lakók pedig félve húzódtak romos házaik mélyére, ahogy egy-egy idegent megláttak elhaladni az épületeik előtt.

Az út végén messziről kivehetővé vált egy 3 hajós templom tornyának sziluettje, így tudták, hogy jó felé tartanak. Világos, tiszta falaival mintha drágakőként tündökölt volna a nyomornegyed többi épülete között, és az egyetlen biztonságos környéknek tűnt az egész kerületben. A bejáratnál egy hajlott hátú öregúr sepregetett, aki felpillantott az érkezőkre, és nyájasan, de korántsem őszintén köszöntötte őket.

– Üdvözlöm önöket Domvik fénylő templomában!

– Igazán nagylelkű, köszönjük! – biccentettek feléje a paplovagok, akiknek a jelenléte bárhol kedvező fogadtatásban részesítette őket.

– Milyen csodálatos ez a templom! – gyönyörködött az építményben Aria.

– Bizony az, atyám – felelte a férfi. – Nemrég kaptunk további, építési engedélyt a városvezetéstől, így hamarosan még szebbé varázsolhatjuk ezt a környéket.

– Azt meghiszem. Gondolom, nincsenek súrlódások más rendek hittársaival.

– Egyáltalán nincsenek – hessegette el még a gondolatát is a férfi. – Számunkra a legfontosabb a haza és a hívek szolgálata. Domvik megteremtette számunkra ezt a világot, és kemény kézzel ostorozza az eretnekeket és hitetleneket.

Míg Aria helyeslően bólogatott és igyekezett a férfi bizalmába férkőzni, Leóra a többiek közelében maradt.

– Nem minden olyan szép és idilli, mint ahogy ezt az öreg sugallja – mondta.

– Domvik egy önző istenség – értett egyet vele Tíra. – Aki nem őket követi, azonnal kívülállónak számít a szemükben.

– Igen, érezni, hogy velünk sem szívbéli jóindulatból cseverészik… – jegyezte meg Ashata. – Süt a tekintetéből a lenézés…

– Nem ez lenne az első alkalom… – motyogta Éla, aki különösen hűvös pillantásokat vélt felfedezni az öreg felől, ahogy az sajátos, lilás tekintetét méregette.

– Na és mondja csak, hány lelket számlál az egyházközösségük?

– Talán olyan 300 főt. A klérus 15 tagjának minden igyekezete szükséges, ha a nyájunk minden tagjához el akarjuk juttatni Domvik igéjét. Most is épp a rászorulóknak próbálnak segíteni.

– Nocsak, és miben?

– Ételt osztanak a szegényeknek.

– Milyen nemes gondolat! – felelte meghatódva Aria.

– Ha van kedvük segíteni, könnyen megtalálják őket. Itt vannak nem messze.

– Mi sem természetesebb, máris indulunk! Köszönjük!

Elindultak a férfi által felvázolt irányba, de nem kellett sokáig menniük, hogy észrevegyék a változást.

– Milyen kihalt itt minden… – csodálkozott Leóra. – Nem látni egy lelket sem.

– Azt azért nem mondanám – hunyorított a messzeségbe Ashata.

– Arrafelé gyülekezik a nép! – mutatott előre Tíra.

Nem sokkal előttük 3 kisebb szekér állt, melyeken két-két pap sürgött-forgott és igyekezett élelmet biztosítani az előttük tolongó tömegnek. Szorosan összetömörültek, így lehetetlennek tűnt, hogy átfurakodjanak rajtuk.

– Nézzétek azt a páncélost azon a hatalmas lovon! – intett Akia egy domvikita paplovag felé, aki egyesével engedte a szekerekhez járulni az éhezőket.

– Szinte minden vagy mindenki világít ezen a helyen… – motyogta Tíra. – A papok nyakában függő szimbólumok… de még a lovas teste is fénylik a páncél alól.

A paplovag szigorúan méregette a rászorulókat, látszólag szelektálta is őket, mert voltak, akiket határozottan elzavart a tömegből, azok pedig elkeseredetten kullogtak tova.

– A jelek szerint nem mindenki jogosult elemózsiát kérni… – jegyezte meg Akia.

– Úgy tűnik, csak a saját híveiknek osztanak, más meg tőlük aztán éhen halhat…

Éla nem tudta befejezni, mert Akia váratlanul a derekához kapott.

– Mi a baj?

– Matatást éreztem… – felelte a félelf társa. – Lányok, jobb, ha vigyáztok az erszényeitekre!

Ahogy fokozott óvatossággal közelebb evickéltek, a lovas vonásai egyre kivehetőbbé váltak számukra. Egy sápadt, beteges arcú, szeplős és vörös hajú férfi tekintett le rájuk a ló hátáról, teljes harci vértben, az egyik kezében egy méretes pajzzsal, a másikban karddal.

– Ti kik vagytok? – kérdezte tőlük.

– A templom felől jöttünk – intett a fejével Aria érkezésük irányába. – A pap küldött, hogy segítsünk az ételosztásban.

– Akkor tereljétek ezt a csőcseléket egy sorba! – utasította őket a férfi.

– Hiszel-e a mindenható Domvikban és féled-e őt? – kérdezgették az ételre váróktól, mindenkitől egyesével.

Meglepetésükre a rászorulók nagy része csak megrázta a fejét, így őket ki kellett állítaniuk a sorból, bármilyen keservesen könyörögtek is nekik. Éla szánakozva nézte az éhesen távozó, sok esetben családos, gyermekes helybélieket, és megdöbbentette az együttérzés teljes hiánya, amit a papok és a paplovag részéről tapasztalt.

– Mondja, atyám! – hajolt oda Leóra az egyik paphoz, amelyik a lovagtól a legtávolabbi szekéren segédkezett. – Ki ez az úr, aki felügyeli az ételosztást?

– Ő Erx ar Westarion paplovag, Shadon szülötte – felelte a férfi büszkén.

– Jó messzire került az otthonától…

– Nos, igen. Rendkívüli tudással megáldott hittársunk.

– Nagy hasznát vennénk az ismereteinek, ha…

– Ne áltassa magát, atyám! – húzódott gúnyos vigyorra a pap szája. – Maguk közül senki sem hisz az egyetlen, igaz istenben, Domvikban. Nem fog segíteni maguknak.

– Ha mégis meggondolná magát, vagy ha ismét segítségre lenne szükségük az ételosztásban, azért remélem, nem felejt majd el szólni nekünk – jegyezte meg Ashata.

– Eddig is megoldottuk maguk nélkül.

– Ha Domvik tényleg olyan hatalmas, és mindent képes meggyógyítani, mi szükség van papokra? – kérdezte Éla.

– Idelenn – mutatott a férfi a föld felé – mi képviseljük Domvik hatalmát. Az ő mindenható ereje rajtunk keresztül segít azoknak, akiknek gyógyulásra van szüksége.

– Gondolom, nem kevés pénzért… – tette hozzá a lány, ahogy némán nézte őt.

Eddigi életében soha nem érezte szükségét annak, hogy bármelyik vallás iránt elkötelezze magát, de minél többet látott egyikből-másikból, annál kevésbé volt kedve jobban megismerkedni velük. A csapatukban utazó Darton- és Uwel-paplovag lányokkal ugyan semmi baja nem volt, de nehezen látta át hitük mibenlétét, annak megnyilvánulását.

– Nos, köszönjük a segítséget – hajtott fejet Aria búcsúzásképp a szekereken addig szorgoskodó papok felé, akik a sor elfogytával a távozáshoz igyekeztek összepakolni mindent.

– Domvik kísérje önöket az útjukon! – felelte a pap, ahogy megindultak visszafelé a belváros felé.