Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 5. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 5. fejezet ~

Szinte félhomály honolt még, mikor a hat kalandor elhagyta a szállását, és megindult az északi városkapu mellett álló postahivatal felé. Semmiképpen sem szerettek volna lemaradni a megrendelt és már kifizetett postakocsijukról, melyet kimondottan számukra ígért a hivatalnok, amikor pedig megérkeztek, igazán nem lehetett okuk panaszra. A hatalmas, hintószerű jármű ajtajai már nyitva álltak, és a kíséretükként szolgáló, fegyveres őrség tagjai előzékenyen felsegítették őket a lépcsőn, bár mintha a két paplovagnak jóval nagyobb figyelmet és odaadást szenteltek volna, mint a többieknek. Készségesen rögzítették esetleges csomagjaikat, majd elfoglalták a helyeiket a fővárosba induló karaván mentén, mely egy további, személyszállító kocsiból és két szekérből állt.

– Tíz fegyveres kísér minket! – lelkendezett Aria. – Egészen különlegesnek érzem magam!

– Nem tűnnek különösebben rátermettnek – méregette őket Ashata. – De addig se nekünk kell hadakoznunk a támadókkal.

– A lényeg, hogy biztonságban elérjük Tilemaert.

– Milyen ismeretségben állsz ezzel az Ayshani kisasszonnyal? – kérdezte Tíra.

Leóra megvonta a vállait.

– Igazából semmilyenben. Nemesek, urak és hölgyek egyaránt gyakran fordulnak segítségért különböző rendek képviselőihez, ha mondjuk valamilyen különleges vagy kényes ügyről van szó. Talán valamilyen feladatot akar rám bízni. De az is lehet, hogy csak a rendem képviseletét akarja erősíteni a fővárosban… Kiderül, ha odaértünk.

– Nem hittem volna, hogy ilyen magas körökben is ismeretségre teszünk majd szert – töprengett Éla.

– Engem már az is meglepett, hogy ez a Jezabell kisasszony maga hozta el a megbízásként szolgáló feladatot – értett egyet Ashata. – De nem bánom! Talán később annál könnyebben boldogulunk a városban.

Hosszú, kényelmetlen menetelés után a karaván végül megállt egy biztonságosnak tűnő, nagyobb tisztáson, ahol a kocsisok és a kíséretért biztosító őrség tábort vert az utasoknak. Kikötötték a lovaikat, hogy azok is kipihenhessék az egész napos utat, majd szerény vacsora után nyugovóra tértek. A lányok, tartva attól, hogy ezúttal is kihasználja valaki a sötétséget, és rájuk akar támadni, továbbra is megbeszélték, hogy néhány óránként váltják egymást, és őrködni fognak, aggodalmuk azonban alaptalannak bizonyult: az éjjel eseménytelenül telt.

Reggel, indulás előtt Aria kenyeret és kásás reggelit varázsolt maguknak, hogy ne a készleteiket kelljen felélniük, Éla pedig ezúttal sikeresen fogott nekik néhány halat egy közeli patakban, melyet egy-egy botra tűzve aztán megsüthettek a tábortűz felett. A Bocchiratánában vásárolt fűszerek kellőképpen ízletes aromát varázsoltak az egyszerű ételnek.

Az utazás másnapja hasonlóképpen unalmasan telt, arra viszont mindenképp alkalmas volt, hogy az utazók jobban megismerjék egymást, és szép lassan barátság és bajtársiasság érzése szövődjön közöttük. A harmadik nap reggelén, indulás után nem sokkal lelkes hangoskodásra lettek figyelmesek, ezért kipillantottak a hintó két ablakán, és észrevették, hogy közeledtek a pompázatos látvánnyal eléjük táruló fővároshoz. Ahogy az út a városfal mentén haladt, hallani lehetett a helybéliek mindennapjaival együtt járó zajokat, az emberi csevegést, az állatok keltette hangokat, érezni az épületekből felszálló ételek illatát, melyet mind áthatott a tenger felől érkező hullámzás ütemes, megnyugtató zubogása.

– Milyen szép, tiszta idő van! – szippantott mélyet Éla.

– Ja… jó sós és sirályszar-szagú… – nevetett Aria.

A városőrség egy rövid időre megállította a népes vonulatot, a karaván élén haladók pedig menleveleikkel igazolták érkezésük célját, így különösebb akadékoskodás nélkül továbbengedték mindannyiukat. A paplovagokat ezúttal is udvariasan lesegítették a hintóról, de a többi utassal sem voltak igazán gorombák.

– Nos… itt volnánk…

– Ha már úgyis itt vagyunk, a postahivatal mellett, jobb, ha jelzem a rendemnek egy rövid üzenetben, hogy biztonságban megérkeztem – intett a fejével Leóra az épület felé. – Mindjárt jövök!

– Nekünk érdemes lenne visszamenni a kereskedők és kalandorok céhébe – javasolta nem sokkal később Ashata, amint a lány végzett a levélírással. – Felvehetnénk a fizetséget a teljesített feladatért, és talán szerezhetnénk valami új megbízást is.

– És Akia és Leóra is regisztrálhatná magát – javasolta Tíra.

– Nem is tudom… – töprengett a paplovag. – A rendem elvei nem engedik, hogy más személy vagy szervezet iránt elkötelezettséget vállaljak… Mi a saját istenünknek tartozunk engedelmességgel. Meg kell erről kérdeznem a céh vezetőjét! És jelentkeznem kell Ayshani kisasszonynál is… de nem tudom, merre keressem. Sose jártam még Tilemaerben…

– A városőrségnek kerületenként van épülete – felelte Tíra. – Ha róla van szó, érdemes lenne inkább a főkapitányságon keresni őt.

– És az merre lehet?

– Szerintem a nemesi negyedben.

– Gyere velünk, mi is arrafelé megyünk! – javasolta Aria.

Felismerték a céh épületéhez vezető utat, és lelkesen nyitottak be az öreghez. A malacképű férfi felpillantott az előtte heverő irományból, és megforgatta a szemeit.

– Na… csalánba nem csap a ménkű… – morogta.

– Szép napot, uram! – köszöntötte derűsen Aria, aki mindannyiuk közül a legkönnyebben volt képes szót érteni másokkal, noha a humora azért hagyott némi kívánnivalót maga után. – Sikeresen teljesítettük a megbízást, amit a minap öntől kaptunk!

– Hát azt látom… – felelte az öreg. – Itt a fizetség! – kezdte el leszámolni nekik a pult alatti ládájából a pénzt. – 6 ezüst fejenként. De csak négyen kapnak! Ki ez a másik kettő?

– Ó, ők is szeretnék regisztrálni magukat!

A férfi végigmérte az izmos félelfet és az elegáns, paplovagi ruhát viselő másik újoncot, és kételkedve felvonta a szemöldökét. Eléjük tolta a jegyzőkönyvet, Akia pedig pennát ragadott, Leóra azonban tanakodva felpillantott.

– Mondja, jó uram…! – kezdte. – Ha regisztrálom magam, az jár valamilyen alá-fölérendeltségi viszonnyal?

– Még szép! – horkantotta a malacképű. – Ha nem hajlandó alávetni magát a céh szabályrendszerének, jobb, ha legközelebb be se teszi ide a lábát! Aki nem hajlandó engedelmeskedni a rangban felette álló tagoknak, annak nincs helye közöttünk!

– Értem… – felelte Leóra némileg csalódottan. – Akkor én egyelőre nem csatlakoznék… – tette hozzá, ahogy Akia is magára tűzte a fehér kitűzőt.

– Van esetleg új megbízása számunkra? – kérdezte Ashata.

– Nincs! – intett a férfi, mintha ki akarná zavarni őket.

Tíra óvatosan oldalba bökte Élát a könyökével, hogy próbálkozzon ismét azzal a trükkel, melyről a kocsiban mesélt nekik, és melyet a kovácsnál bevetett, de a lánynak nem igazán volt gusztusa bájologni egy ilyen visszataszító alakkal. Tudta azonban, hogy a pénz mindannyiuk számára fontos, ezért előrelépett, és egy könnyed, nőies sóhajt megejtve óvatosan a füle mögé tette hullámos, szőke hajszálait, és felnézett rá.

– Tényleg nem tudna ajánlani nekünk valamilyen feladatot?

A férfi megdermedt egy pillanatra, majd úgy tűnt, csak még ingerültebbé vált volna a látottaktól.

– Mi van, te korcs, nem bírsz a véreddel? – rivallt rá dühösen.

– Miért, talán valami baja van a félvérekkel? – vágott vissza Éla, és kezdte elveszíteni a türelmét, hogy gyakorlatilag mindenki jelentéktelen pondróként tekint csak rá a származása miatt.

A férfi undorodva félrefordult és mindannyiuk döbbenetére köpött egyet.

– Rendben! – felelte Éla fenyegetően. – Ma elmegyünk, de majd visszajövünk holnap, ha kell, napjában háromszor, hátha akkor meggondolja magát!

Azzal sarkon fordult és kimasírozott az utcára.

Ahogy a többiek utána siettek, nyomban elöntötte a bűntudat.

– Sajnálom! – fordult feléjük. – Nem tudom, mi ütött belém… Én egyszerűen csak…

– Ne bánkódj! – legyintett Ashata. – Ha te nem kiabálsz vele, én állítom bele a csatabárdomat – ütögette meg fegyvere markolatát. – Kezd elegem lenni ebből a vén szarrágóból…

– Azt hiszem, mindannyiunkra rá fér egy kis lelki nyugalom – jegyezte meg sóhajtva Aria. – Imádkozzunk egyet! – kacsintott Leórára, majd megindultak a város belseje felé, melyre első nap, megérkezésükkor a temetőt mutatták számukra.

A kegyhelyről már messziről látszott, hogy csak a kiváltságosok kerülhetnek itt örök nyugalomra. Több méter magas fal ölelte körül, bár hatalmas vaskapuja tárva nyitva állt. A kapu tartóoszlopain több nyelven olvasható feliratok várták őket, de nem tudták megfejteni azokat. Mivel az általuk beszélt nyelven nem szerepelt semmilyen figyelmeztetés, teljes felszerelésükben léptek be a temetőbe.

– Milyen csodálatos Arell szobra! – mutatott előre átszellemülten Aria.

– Ő valamilyen istenség?

– Egészen pontosan a tenger istennője – bólintott Leóra.

A két paplovag csendben imára ereszkedett, a többiek addig kíváncsian bámészkodtak a sírok közt. Volt valami meghitt és nyugalmat sugárzó a helyben, mely segített kicsit csillapítani a dühüket. Beljebb sétáltak és egy méretes, csiszolt kőkapu fogadta őket, mely mögött egy újabb, elkerített terület feküdt. A város közepén emelkedő, sziklás fellegvár lábainál álltak, melynek kiszögelléseire egy őrtornyot építettek, a falon pedig gyilokjáró futott végig. Ahogy azonban közelebb értek, fellépett a járatra egy gyönyörű, homokbarna egyenruhát viselő férfi, és rájuk szegezte a nyílpuskáját.

– Mi járatban, hölgyeim? – kérdezte.

– Bocsásson meg! – szabadkozott Akia. – Nem vagyunk helybéliek! Békés szándékkal jöttünk!

– Mi csak szerettük volna megtekinteni ezt a pompázatos falat és kaput – sietett utánuk Aria.

Ahogy a katona megpillantotta őt és a másik paplovagot, leeresztette a fegyverét.

– Ez itt Taldwyn csodaműveseinek kapuja – mondta végül. – Az én uram keze munkája.

– És milyen más dolgokat készít még az ön ura?

– Csodás tárgyakat, varázsereklyéket – felelte a katona.

A lányok fellelkesültek.

– Meg lehetne esetleg nézni ezeket?

– Nincs mit megnézni… – rázta meg a fejét a férfi. – Az uram csakis megrendelésre dolgozik.

– Értem… – mondta Leóra csalódottan. – Azért köszönjük! – intett búcsút neki, ahol lassan megindultak kifelé.

– Menjünk! – javasolta Tíra. – Ez itt már egyértelműen a gazdagok, nemesek negyede. Ha valahol, itt megtalálhatod majd Ayshani kisasszonyt.

Elhaladtak a város déli kapuja előtt, a lakónegyed pedig jóval elegánsabb volt, mint északon, a kikötő közelében. Pompázatos paloták és lakóházak sorakoztak, hatalmas, díszes kerítésekkel, zöldellő parkokkal, inasokkal és szorgoskodó cselédekkel az udvaraikon. Az utcák biztonságáról nagy létszámú városőrség gondoskodott. A helyi tér is jóval magasztosabb volt, mint a szerényebb piaci forgatag, ahol egyszerű emberek fordultak meg inkább. 13 pyaroni és 4 számukra ismeretlen istenség szoba sorakozott egyenlő távolságra egymástól, körülölelve a teret, tehetséges mesterek gyönyörű, időtlen mementóiként tekintettek le az arra járókra. Akia az egyik virágládából egy kis, piros virágot vett magához és szórakozottan megszagolta.

– Őt ismerem – mutatott az egyikükre Tíra. – Az én vallásom egyik istennője.

– Ó, nocsak!

– Innen középről viszont valaki hiányzik… – jegyezte meg Leóra. – Vajon melyik…?

– Szerintem ezt az épületet kerestük – mutatott előre Ashata.

Egy kétszintes, kőtéglás, kaszárnyaszerű építmény bontakozott ki előttük, melynek belső udvaráról katonai gyakorlatozás zajai hallatszottak ki az utcára. Épp őrségváltás zajlott a kapuban, a lányok így tudták, hogy jó helyen járnak.

– Jó napot, uram! – köszöntötte Leóra az egyik katonát.

– Atyám, miben segíthetek? – kérdezte a férfi kedves hangon.

– Találkoznom kell valakivel! – pillantott fel az épületre a lány, és elővette Ayshani levelét.

– Megnézhetném? – kérte el az irományt az őr.

Gyorsan átfutotta, az aláírás és pecsét láttán pedig gyorsan újra összetekerte, és bólintott.

– Kérem, kövessenek!

Bevezette őket a kaszárnyába, melynek minden helyiségében és folyosóján egyenruhások időztek. A falakat címerek, zászlók, fegyvertartók díszítették, a kandallókban szelíd tűz lobogott.

– Kérem, itt várakozzanak! – intett az egyik ajtó felé, melyen belépve egy kisebb, tárgyalószerű helyiség fogadta őket.

A közepén egy hosszú, vörös terítővel borított asztal állt, körülötte székekkel, a falakon pedig különböző városállamok és az őket összekötő útvonalak térképei voltak kifüggesztve. A sarokban egy katonai páncél állt, az egyik kezében egy hatalmas pajzsot, a másikban pedig egy hosszú kardot szorongatott.

– Azt hiszem, sohasem jártam még ilyen elegáns helyen… pedig ez csak egy katonai épület… – jegyezte meg Éla halkan, ámuldozva.

– Kérem, foglaljanak helyet, máris gondoskodunk némi frissítőről! – mondta a férfi, és kisietett a helyiségből.

Alig pakolták le csomagjaikat és köpenyeiket, már hozták is számukra a több tálnyi finomságot. Húsok, sajtok, frissen sült, még gőzölgő cipók kerültek az asztalra, néhány fürt szőlővel, almával és fügével. Két kancsó, zamatos vörösbort is kaptak, majd ismét magukra maradtak.

– Olyan ez, mint valami fogadás… – kerekedtek el Tíra szemei.

– Szerintem addig együk, míg meg nem gondolják magukat – javasolta Ashata, és lelkesen megdörzsölte a tenyerét.

– Az biztos, hogy jó ideje nem ettünk ilyen finomat – értett egyet Aria.

Kellemesen falatoztak, és elégedetten nyúltak el a magas támlás székeikben, amikor újra nyílt az ajtó, és két idegen lépett be rajta. Az egyikük az a vörös hajú, félszemű nő volt, akitől első megbízásukat kapták, szigorú arca láttán pedig azonnal felpattantak az asztaltól, és felsorakoztak előtte. Jezabelt egy nála valamivel alacsonyabb hölgy követte.

– Ó! – nyikkant egyet halkan Éla. – Őt láttam…! – suttogta a többieknek. – Amikor megfogdostam a ládát!

– Leóra! – mondta a nő széles mosoly kíséretében. – Örömmel látom, hogy biztonságban megérkeztél. Ayshani vagyok.

A nő ezúttal elegáns, hosszú szoknyát viselt, melyben akár lóhátra is fel tudott kapaszkodni, a lábain ugyanis a jelek szerint lovaglócsizmát viselt. Két rövid kardot viselt a balján és egy hosszú kardot a jobbján.

– Erősen fénylenek a fegyverei – suttogta szinte hangtalanul Tíra. – Akárcsak a félszemű buzogánya.

Jezabel arca komoran méregette őket.

– Kicsit furcsa nekem ez az Ayshani – mondta Ashata. – Nem tűnik nemes kisasszonynak… Úgy értem… szépen fel van tűzve a haja… elegáns az öltözéke, és ha jól látom, ékszereket is visel… De inkább gondolnám valami vagyonosabb kereskedő lányának…

– Nem tudom, milyen fegyverei vannak… De valahogy rossz érzéssel töltenek el – szorult ökölbe Tíra keze.

– Látom, nem egyedül érkeztél! – fordult Ayshani a társaság többi tagjához szórakozottan. – Ők… kik?

– Ők azok, akik Jezabel kisasszony megbízását teljesítették, és eljöttek értem Bocchiratánába – felelte Leóra. – Hadd mutassam be önöknek Aria Alassane paplovagot a Darton-rendből! – folytatta, az úrnő pedig mindenki felé egy kíváncsi biccentést küldött. – Ashata, az amazon harcosunk… Tíra, a tűzmágus… Ő pedig itt a fejvadász Akia, és… Éla.

A kalandorok mélyebben meghajoltak előttük. Jezabel meg se rezzent, Ayshani pillantása azonban visszasiklott Leórára.

– Jobb, ha leülünk beszélgetni! – kezdte. – Jeez, kísérd ki addig a többieket, kérlek!

– Ahogy parancsolja, úrnőm!

Az öt utazó összeszedte a holmiját, és míg az egyeztetés zajlott, a kaszárnya udvarán várakoztak a fák árnyékában. Leóra sokáig váratta őket, és némileg gondterhelt volt, ahogy kilépett az épületből.

– Na?

– Mit mondott?

– Nos – sóhajtotta –, a jó hír az, hogy nem kell feltétlenül visszamennünk az öreghez a céhbe, hogy megbízásért zaklassuk, mert Ayshani kisasszonytól kaptunk egyet.

– És mi a rossz hír?

Leóra elkomorodott.

– Az úrnő szerint Tilemaer szegénynegyedében elszaporodtak a támadások és emberrablások. Sokan nyomtalanul csak úgy eltűnnek, és rabszolgaként végzik más városállamokban, vagy nemesek birtokain.

– Úgy tudom, a rabszolgatartás ebben a városban nem tiltott – jegyezte meg Aria.

– Valóban – bólintott Leóra. – Még ha nem is helyeslem… De aki saját földbirtokkal, földtulajdonnal rendelkezik a városban, vásárolhat és dolgoztathat rabszolgákkal. Viszont a város törvényei szerint Tilemaer lakosait nem kényszeríthetik rabszolgamunkára, nem adhatják el vagy vehetik meg őket. Aki esetleg adósság miatt kerülne szolgasorba, az is kizárólag addig köteles így dolgozni, míg a teljes tartozását sikerül törlesztenie, utána újra szabad emberként élhet tovább.

– Tehát valaki az előírásokat megszegve kiszolgáltatottakat rabol el és ad el rabszolgának, és az úrnő szeretné, ha mi derítenénk ki, ki az? Miért?

– Azt hiszem, szeretné, ha független külhoniak próbálnák megfejteni ezt a rejtélyt – felelte Leóra. – Lehet, hogy annyira kiterjedt ez az egész rabszolga-üzlet, hogy az már a helyi nemesség vagy városőrség soraiba is beette magát, és elmismásolnák, ha hivatalosan indíttatna nyomozást.

– Ez logikusan hangzik… – jegyezte meg Éla.

– Azt mondta, a szegénynegyedben el is kezdhetünk kutakodni. Áll ott egy domvikita templom, melynek szerzetesei próbálnak segíteni a rászorulókon, tőlük talán megtudhatunk valamit. Azt mondta, mind részt vehetünk a nyomozásban – tette hozzá a paplovag mosolyogva. – És ami a legjobb, 20 aranyat kapnánk érte.

– Mennyit? – kerekedtek el társai szemei.

– Nos, akkor ahogy a felcser is mondaná, vágjunk bele! – rikkantotta Aria.

Ahogy a hat lány útnak indult, Ayshani kikukkantott az ajtón, melyen mind kijöttek, és vidáman nézte távolodó alakjukat.

– A paplovag lánynak igaza volt – mondta végül, ahogy Jezabelre vigyorgott. – Szerintem is szimpatikusak, Jeez!

A katonanő nem szólt, csak hümmögve keresztbe fonta maga előtt a karjait.