Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 13. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 13. fejezet ~

Lowri csalódottan pillantott le számszeríjára, melyet aztán egy sóhaj kíséretében a hátára erősített. A wargok elleni küzdelemben se a fegyvernek nem vette semmi hasznát, se képességeinek, és rátört a felismerés, hogy egy harctéri összecsapásban végérvényesen alulmaradna minden ellenféllel szemben, hacsak nem sikerül valamilyen gyakorlatra szert tenni. Viktória nagyasszony, aki különös gondossággal viseltetett iránta, és „fogadott” nővére, Elvira, azaz Evelyn iránt, megemlítette, hogy vannak bizonyos kapcsolatai a szekérvári városőrségnél, ahová szívesen beajánlaná némi felkészítésre. Nem volt ideje azonban jobban belemenni a részletekbe, ugyanis a győzelemtől mámorban úszó csapatnak még gondoskodnia kellett arról, hogy a falubeliek számára leszállítsa a négy vadállat fejét bizonyítékként, hogy megkapják érte a fizetségüket.

– Kár lenne csak így itt hagyni a többi részüket – csóválta a fejét Evelyn, a szénné égett és széjjelkaszabolt tetemeket elnézve.

– Én azt mondom, hasznosítsuk belőle, amit csak lehet! – javasolta Viktória. – Szerintem mindnyájunkra ráfér némi emlék a küzdelemből… ha már az előző akciónk így kudarcba fulladt. Egy-két szemfog vagy tappancs kabalaként – nyomott Lowri kezébe egy mancsot. – Ezt akaszd majd a kocsidra!

– Inkább lesz elrettentő hatása, mint hogy szerencsét hozzon… – jegyezte meg a lány az orra alatt.

Evelyn odaguggolt az egyik égett állat mellé, a késével mély vágást ejtett rajta, és kivágott a húsából egy darabkát.

– Szerintem azt nem kellene megenned… – fanyalgott Godir. – Ezeknek szerintem mérgező a húsa.

– Az én gyomrom sok mindent elbír – legyintett a boszorkány, és tovább vagdosta magának a szeleteket.

A „méreg” szóra azonban felcsillant Viktória szeme, és úgy döntött, a lova nyeregtáskájában cipelt kis fiolákba lecsapol valamennyit az állatok nyálából.

– Szigorúan tudományos célokra, természetesen – tette hozzá.

Mikor azonban meglátta, hogy az egyik warg szoptatós is volt, fellelkesült, máris rálocsolta Kessix sebeire a maradék fertőtlenítő bájitalát, hogy annak helyére lefejhesse a halott állat tejét is. Ha nem a saját szemeivel látta volna, Lowri aligha hitte volna el a nap eseményeit. A még mindig meztelenül, csirkevérben ázó testtel wargtejet köpülő nagyasszony egyszerűen szürreális látványt nyújtott, és nem javított a tényen a dögök húsából gond nélkül falatozó Evelyn vagy az állatokat módszeresen lefejező és kicsontozó Ragan meg Godir sem. Összepillantott Sige-dzsel, majd mindketten megcsóválták a fejüket és inkább elfordultak.

– Hova kerültem, bassza meg? – gondolta.

A szemeik sarkából azonban megpillantottak a domboldalon, tőlük jókora távolságra egy társaságot, mely az öltözéke alapján nagyon is hasonlított annak az illegális tűzmágus iskolának a tagjaira, melyek főhadiszállását megostromolni készültek. Lowri gyorsan a fejére rántotta köpenyének csuklyáját, és intett Evelynnek, hogy tegyen ugyanígy, a lány pedig gyorsan a szoknyája redői közé rejtette a varázsgömböt, nehogy azt is észrevegyék. Az idegenek végül némi tanakodás után továbbálltak, úgy tűnt, bennük is hasonló megütközést keltett az iménti bizarr összecsapás és annak utóélete.

– Ha ez nemrég szoptatott, lehet, hogy a közelben van a fészkük – fonta tovább a gondolatmenetet Viktória. – Mi lenne, ha követnénk a nyomukat? Hátha vannak kicsinyeik, amiket hátrahagytak! Azokat jóval könnyebben le tudnánk ölni.

– És ugyanúgy járna értük a fejpénz – tette hozzá Mira.

– Ez kicsit gyomorforgató – jegyezte meg rosszallóan Lowri. – De mégis honnan tudhatnánk, hogy merre keressük?

– Kessix, tedd magad hasznossá, te páratlan nyomolvasó vagy! – parancsolt a sebeit nyalogató gyíkra a nagyasszony. – Vidd magaddal Lowrit, hogy egy rút kis wargot megszelídítsen nekem!

– Hogy én? – kérdezte a lány döbbenten.

– Te igazán jól értesz az állatok nyelvén! – bizonygatta a boszorkány. – Keress nekem egy jó csúnyát a kicsinyeik közül! Selymeskének fogom hívni!

– Itt mindenkinek elment az esze? – töprengett Lowri, ahogy kelletlenül a gyíkra nézett, akinek a legcsekélyebb kedve sem volt újabb megpróbáltatásoknak kitenni megfáradt testét.

Úgy tűnt azonban, Kessix a vérben tocsogó Viktóriától is tartott, és idegesen jártak körbe gyorsan forgó szemei, mintha csak attól félt volna, hogy annak szaga újabb vadállatokat csal a közelükbe. Ez a jelek szerint meggyőzte, hogy inkább távolodjanak el az iménti harctértől, amilyen messzire csak lehet.

Kelletlenül és némán követték a szoptatós warg nyomát, fák és bokrok közt, olykor vad csapásokon keresztül. A gyík az este közeledtével egyre idegesebb lett, és nyugtalansága átragadt a kocsisra is. Kessix minden reccsenésre, roppanásra összerezzent és kész lett volna egy bokor mélyére ugrani, és onnan lesni, követi-e, figyeli-e őket valami vagy valaki.

– Nem hittem volna, hogy egy ilyen tapasztalt harcos ennyire félénk – jegyezte meg Lowri hűvösen. – De nem kell aggódnod, az erdő körülöttünk ártalmatlan – nézett körbe, és szokatlan meghittséget érzett.

Útjai során sokkal több időt töltött a civilizációtól távoli, kietlen utakon, erdők és mezők ösvényein, mint élőlények közt, és bár tisztában volt az állatok keltette veszéllyel, nem találta azokat fenyegetőbbnek emberszerű banditáknál, fosztogatóknál, gyilkosoknál.

– Ha ennyire rettegsz, csinálhatunk egy fáklyát, vagy gyújthatok egy gyertyát, van a táskámban – sóhajtott végül a lány. – De azzal pont az ellenkezőjét érnénk el, és felhívnánk magunkra a figyelmet.

Kessix már épp szóra nyitotta volna a száját, mikor kétségbeesett sikoltást hallottak maguk elől, abból az irányból, mely felé haladtak.

– Ez meg mi volt? – kérdezte a lány, ahogy a gyíkkal együtt meghúzták magukat. – Nem emberi sikításnak tűnt…

– Ez egy gyík sikoltása volt – remegett Kessix nyelve a rémülettől.

– Lehet, hogy bajban van egy fajtársad! Gyere! – húzta magával őt Lowri, és igyekezte észrevétlenül megközelíteni a hang forrását.

– Csak utánad – dadogta az.

Lowri nem sokkal később a fák közt egy szerény kis tisztáson egy keservesen zokogó gyíklányt pillantott meg. Hosszú, fodros, színpompás ruhákat viselt, melyeket városokban, ünnepségeken táncosok szoktak.

– Nem látok rajta fegyvereket… – motyogta a lány, bár a csizmájában mintha megcsillant volna valami fém, egy kés vagy talán egy tőr. – Gyere, segítsünk neki! – szólt hátra Kessixnek, de annak hűlt helyét találta. – Hová lett ez az istenverése? – mordult fel mérgesen, ahogy felállt, amire a zokogó gyík is felfigyelt.

– Ki van ott? – kérdezte vékonyka hangon.

– Óh… – mondta Lowri. – Én csak… hallottam, hogy sír valaki – mászott elő a bokor rejtekéből. – Lowri vagyok, nem akarlak bántani. Mi történt veled?

– Eltévedtem! – törölgette riadt szemeit a táncos.

– Szívesen segítek neked kijutni az erdőből, ismerem a járást, és nem messze innen van egy békés kis falu, ahol szerintem szívesen látnak téged.

– Jaj nekem! – ragadta meg a kezeit hálásan a gyík. – Tényleg megtennéd?

Amikor a kocsis bólintott, folytatta.

– De nem egyedül vagyok… Egy társulattal együtt utaztunk, amikor lerobbant a kocsink, és mind elakadtunk az erdő sűrűjében…

– A legjobb ember áll előtted – vigyorodott el Lowri magabiztosan, aznap talán először. – Kocsihajtással foglalkozom, és szívesen segítek nektek megjavítani a szekereteket.

– Óh jaj! – hálálkodott a gyík. – Jaj nekem! Köszönöm, köszönöm! Gyere! – húzta magával, majd némi gyaloglást követően meg is találták a társaság többi részét.

Egy kerekét vesztett kocsi mellett üldögéltek, és szomorkásan nézték az időközben meggyújtott tábortűz lángjainak táncát. Az érkezésükre felpattantak, és kíváncsian szemlélték a jövevényt. A táncoslány bemutatta nekik megmentőjüket, Lowri pedig zavartan biccentett egyikük-másikuk felé.

– Hadd nézzem ezt a kocsit! – pillantott a kidőlt kerék felé, a karbantartóládában cipelt szerszámaik segítségével pedig egyhamar rendbe hozta a járművel, de még a többi kereket is meghúzta a biztonság kedvéért.

A gyík társulat nem győzött hálálkodni neki, és ruháik zsebéből, erszényeikből reszkető kezeikkel aprópénzt igyekeztek összekaparászni számára.

– Hagyjátok csak, nem ezért tettem! – legyintett Lowri kedvesen, és örült, hogy a vérontás után és wargkölyök-írtás helyett végre valami jó dolgot is tehetett.

A gyíkok azonban ragaszkodtak hozzá, hogy elfogadja, így 5 ezüstöt tehetett zsebre.

Mielőtt a tábortüzet eloltották volna, Lowri egy fáklyát eszkábált, melyet meggyújtott és a társulat kocsija mellé állt. Megsimogatta a lovaikat, és azok mellett haladva mutatta számukra az utat, ki az erdő sűrűjéből, vissza arrafelé, ahol társaitól elvált.

A kompánia tagjai azóta szinte teljesen feldolgozták, amit a wargokból lehetett, és szigorú pillantásokkal vallatták Kessixet, aki látszólag visszatért hozzájuk. Ahogy megpillantották a fáklyával érkező Lowrit, többen is odafutottak hozzá.

– Jaj, már azt hittük, bajba keveredtél! – sóhajtotta Viktória megkönnyebbülten, és egy újabb, undok pillantást vetett Kessixre.

– Meglep, hogy itt vagy – jegyezte meg Sige.

– Hogy életben visszajöttem, miután ez a gyáva szarházi otthagyott egyedül? – rivallt rá a lány Kessixre, aki igyekezett elbújni Mira szoknyája mögött, de a nő elhessegette.

– Kik ezek? – kérdezte kíváncsian Evelyn.

– Eltévedtek az erdőben – mutatott újdonsült barátaira Lowri. – Segítek nekik eljutni a faluba… hiszen mi is úgyis arrafelé megyünk.

– Nekem… Szekérváron lennének… kötelezettségeim… – hümmögött Viktória, újabb randevújának közelgő időpontjára emlékezve. – Javaslom, váljunk szét! Godir, te kísérd el a lányokat – mutatott Evelynre és Lowrira – a faluba, és adjátok le a warg-fejeket, hogy megkaphassuk értük a vérdíjat! Mi meg addig megnézzük, mit akarhattak ezek a varázslók, akik a küzdelem után minket figyeltek – intett a domboldal felé, ahol, mint megtudta, korábbi célpontjaik állhattak. – A Szekérvár felé vezető út kereszteződésénél találkozunk!

Lowri megvonta a vállait, küldött még egy utálkozó pillantást a gyáva gyíkra, majd megindult Pitypang hátán a falu felé. Evelyn felszökkent Lóhere nyergébe, és kíváncsian nézegette a táncos társulat tagjait, akik kicsit rémülten szemlélték a levágott, óriási wargfejeket cipelő zsoldost.

***

– Azért ez egész tisztességes kis zsákmány – dobálta meg a leadott vadfejekért kapott pénzes erszényt Lowri. – Fejenként 25 ezüst…! És még egy kis jót is cselekedtem. Ez egy jó nap volt! – pillantott vidáman Evelynre, aki a falu felé vezető úton kellőképpen összebarátkozott újdonsült gyíktársaikkal.

Lowri kiosztotta neki és Godirnak a rá eső részt, a többit pedig gondosan mellénye belső zsebébe rejtette.

A táncos társulat érkezése jókora felfordulást okozott a falucska életében, a mulatni vágyók hamar meg is rohamozták a főtéri fogadót és annak udvarát, ahol a jövevények különleges fellépéssel jutalmazták megmentőik jóindulatát. Patakokban folyt a sör, a konyháról pedig finom, főtt vacsora illata szállt fel, mely elég volt Evelyn számára, hogy minden mást félretegyen, és megérdeklődje a csapostól, mit is lehet enni. Csalódottan állapította meg, hogy a hús-zöldség aránya nem feltétlenül volt az ínyére, így hiába ösztökélte Lowri, nem kért belőle. A gyíkok azonban vidáman táncba hívták mindkettejüket, melynek aztán a lányok mégis engedtek. Godir fennhangon énekelt, de ami igazán parádés kiegészítése lett az ünneplésnek, az Evelyn tűzzsonglőrködése volt, mely egyenesen ámulatba ejtett minden kíváncsiskodót.

A táncos gyíkok nyomban köré gyűltek, és arról kezdték faggatni, miféle varázslatokat ismer, amire a lány igyekezett kellően homályos válaszokat adni: úgy tűnt, még mindig jobbnak látta titokban tartani képességeit, semmint mindenkinek az orrára kötni.

– Olyan szép lennél ezekben a ruhákban! – kínált néhány táncos öltözéket a megmentett gyíklány Lowrinak. – Nem volna kedved felpróbálni vagy megvenni? Olcsón megszámítanám!

– Áh! – legyintett Lowri, majd végignézett magán, kopottas köpenyén és nadrágján, itt-ott szakadt ingén. – Nem való ez nekem! Csak összekenném a lovak mellett! Tartsd csak meg!

A lány megértően bólogatott, majd miután búcsút vettek egymástól, visszatért a társaihoz.

– Lowri, a gyíkok jó barátja – jegyezte meg Evelyn kuncogva.

– Végre már nem csak Viktória mondhatja ezt el magáról – kacsintott a lány. – Gyere! – intett Godirnak. – Menjünk vissza a többiekhez!

A zsoldos szomorúan elbúcsúzott a történeteit epekedve hallgató falubeliektől, majd mindannyian lóra pattantak és a megbeszélt találkozó hely, a kereszteződés felé lovagoltak.

Az éjszaka teljesen rájuk telepedett, ennek ellenére Pitypang és Lóhere kiváló tájékozódási képességeinek köszönhetően hamar megtalálták utazótársaikat. Viktória immár megtisztálkodva és felöltözve várt rájuk, mögötte pedig a nyergére erősítve néhány tekercs vásznat cipelt.

– Nos, hogy ment? – kérdezte Godir.

– Történt valami? – érdeklődött Evelyn is.

Sige azonban lemondóan megrázta a fejét.

– Bármi is volt abban az épületben, a tűzvarázslók teljesen kipucolták a helyet. Bejártuk pincétől a padlásig, és nagyon úgy tűnt, hogy szokatlanul gyorsan távoztak.

– Még az étel is ott állt az asztalon, meg se ették – bólintott Mira.

– Micsoda barbárság…! – szörnyülködött Evelyn.

– Módszeresen kipakolták az egész házat – folytatta a viharmágus. – Se fegyverek, se varázsereklyék… Mindössze egy maroknyi pénz, amit vélhetően figyelmetlenségükben szétszórtak.

– Apropó pénz! – eszmélt fel Lowri, és gyorsan kiosztotta mindnyájuk jussát a wargok után szerzett jutalomból.

– Néhány olcsó, értéktelen ruhán és vászontekercsen kívül semmi értelmeset nem tudtunk magunkkal hozni – kesergett Viktória, aki a „Gyilkos Terv” megalkotásakor nagyszabású fosztogatást vízionált.

– Azért ez nem teljesen igaz – akasztott le egy kis vászonszütyőt Mira a saját nyergéről, melyen megkötözött lábú tyúkok is lógtak. – Ezt neked hoztuk, Evelyn! – adta át neki, a lány pedig csodálkozva belekukkantott. – Csak óvatosan! Ez puskapor!

Az ifjú boszorkány tekintete azonban mohón a tyúkokra vándorolt.

– Őket nem akartuk ott hagyni, hogy éhen dögöljenek – vonta meg a vállait Mira.

– Ha rajtam múlik, nem lesz rá idejük… – nyalta meg a száját elégedetten Evelyn.

– A házzal mihez kezdtetek? – kérdezte Godir.

– Mivel egy lelket se találtunk benne, igyekeztük úgy hagyni, ahogy volt – felelte a minótaurusz Ragan. – Egy kis puskaport azért szétszórtunk az udvaron meg a gyakorlóterükön, hogy ha esetleg megint tüzeskedni támadna kedvük, akkor jó kis látványosságban legyen részük.

– Kessix pedig becsapdázta a pottyantós vécéjüket az udvaron – tette hozzá Mira.

– Legalább ott hasznodat vették – jegyezte meg csípősen Lowri, melyből a gyík érezte, hogy örökre búcsút mondhat a lány jóindulatának.

– A házban talált bor és víz pedig kapott egy keveset Viktória fosatós bájitalából – nevetett Ragan. – Úgyhogy ha rájuk jön a seggtífusz, és egyesével rohangálnak a budira, az jó kis móka lesz. Mit nem adnék, ha láthatnám!

– Seggtífusz… – csóválta meg a fejét Lowri kuncogva.

– Jobb lenne, ha indulnánk – zárta le a pénz- és információcserét Viktóra. – Oda kell érnem a találkozómra!

– Melon 2-vel? – csipkelődött Sige.

– Melon 2-vel – felelte a nő sejtelmes mosollyal az ajkain. – Viszont Szirén lovai nem túl készségesek… – pillantott a négy névtelen, kártyán nyert állatra.

– Én értek ugyan a lovak nyelvén – sóhajtotta Lowri -, de ezek még engem is utálnak. Mintha lenéznék Pitypangot és Lóherét – sandított rosszallóan a 2 théz és 2 vyrognay teherhordóra.

Leszállt a nyergéből és odasétált hozzájuk.

– Nos, hölgyeim és uraim, kedves kis pacikák – próbált barátkozó hangot megütni velük. – Mi lenne, ha megszaporáznánk kicsit a lépteinket? Nagyon későre jár, és mind fáradtak vagyunk – simogatta meg egyiknek-másiknak a homlokát kedvesen. – Ti is biztos éhesek vagyok és szeretnétek már lepihenni, nem igaz? – bájolgott az egyikükkel, egy melynek kellemes, gesztenyebarna színe volt és fehér csillagfolt ült a homlokán. – Téged hogy hívjunk? Legyen a neved Gesztenye? – kérdezte tőle.

A ló azonban sértődötten fújt egyet az orrlyukain keresztül.

– Hát jó… – mondta végül a lány. – Akkor egyelőre csak siessünk haza, jó?

Nem lehetett tudni, sikerült-e a lelkükre hatni, vagy az állatok maguktól bizonyultak engedelmesebb jószágnak, de a reméltnél hamarabb sikerült visszaérniük Szekérvárra. Viktória meg sem állt a szálláshelyükön: Gesztenye hátán már vágtatott is a találkozó helyszínére. Evelyn látszólag lemaradt és a gyomrát fájlalva, kicsit sápadtan baktatott utánuk, a jelek szerint a warghús mégsem volt olyan jó ötlet. A kalandorok visszavonultak a szobáikba, és lassan mind elcsendesedtek, egyedül Sige szobájából hallatszott fojtott hangú beszélgetés, ahogy elalvás előtt mesét olvasott újdonsült görényének, Mackósajtnak.