Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 12. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 12. fejezet ~

Az esti izgalmakat követően a másnap reggeli étkezés különösen kellemesen esett a kalandorok számára. A fogadó konyhájának ablakán ínycsiklandó illatok szálltak fel a szobák felé és ki az elkerített udvarra, így még a lovai közt nyugovóra térő Lowri is hamar megérezte, mikor lesz lehetősége asztalhoz ülnie. Evelyn, bár bevallottan sült sárkánycombbal álmodott, nem hazudtolta meg magát ezúttal sem, és az elérhető fogások mindegyikéből rendelt magának.

Ahogy mindenki békésen és az elkövetett lopás látszatát is kerülve, csendesen falatozott, az emeletről ezúttal is éktelen viháncolás hallatszott le a földszintre.

– Ezek már megint nem bírnak magukkal… – csóválta meg a fejét Sige.

Vízcsobbanás, kergetőzés és nyöszörgés zajai váltakoztak, a jelek szerint Mira próbálta megmosdatni kedvesét, Tamiatent.

– Látom, már ki is kértétek a reggelit – köszöntötte őket némileg kócosan Viktória.

– Te meg merre jártál? – kérdezte Olim.

– Kellemes ismeretségre tettem szert a városőrség soraiban… – felelte a nagyasszony sejtelmesen, és zavartan babrálta a hajtincseit. – Mit eszünk?

– Mit nem eszünk? – pillantott Lowri Evelynre derülten, aki a finom falatok közepette az ölében heverő varázsgömböt simogatta.

– Látom, megint hiába beszéltem… – állt meg a lépcsőfordulóban Kárin anya sápatag ábrázattal. – Megkértelek titeket, hogy mielőtt ételt rendelnétek, egyeztessetek velem! – a tekintete pedig a tűzmágus leányra siklott, aki ártatlan arccal nézett fel rá. – Mostantól ha bármit nélkülem mertek rendelni, azt saját zsebből fogjátok fizetni!

Az asztaltársaság elégedetlenül felmorajlott, de Kárin anya hallani sem akarta a tiltakozásukat, bosszúsan intett és kilépett a fogadó ajtaján.

– Egyre több a baj ezzel a nővel… – morogta Viktória.

– Nem ártana kicsit… jobb belátásra bírni – értett egyet vele Evelyn. – Mit tanácsolsz?

– Talán egy kis… „Rózsa Ölelését” – húzott elő a nagyasszony egy aprócska fiolát.

– Csak nem akarjátok megmérgezni? – futottak ráncok Lowri homlokára.

– Ó, dehogy, kedvesem! – felelte Viktória. – Ez a bájital csupán… hogy is fogalmazzak… Segít hatni az elméjére.

Azzal rendeltek is kávét a karavánjuk szervezőjének, melybe óvatosan belecsepegtette a rejtélyes folyadékot. Lowri sokadjára fogadta meg, hogy soha többé nem iszik meg semmit, amit kettejüktől kapna.

Nem sokkal később Mira is tiszteletét tette a földszinten, és Viktóriához hasonlóan zilált volt az ábrázata.

– Remélem, az egész emeletet eláztattátok – jegyezte meg Sige. – Ha a takarítás díját is ránk verik, Kárin anya tényleg kifordul a hitéből…

– Nem csináltunk nagy rendetlenséget – legyintett a lovagkisasszony. – Csupán kipróbáltam a szappant Tamiatenen, amit korábban vettem.

Lowri némán az emelet felé pillantott, ahol a démon-kedves lapult, kettejük közös szobájában.

– Ezek szerint kínzásra vagy előjátékra vette volna a démonok elleni szappant…? – töprengett, majd inkább viszolyogva elhessegette a gondolatot.

– És bevált?

– Teljes mértékben – igyekezett a nő homályosan fogalmazni. – Olyannyira, hogy ez akár az utazásunk során is hasznos lehet.

– A démonok ellen? Mondasz valamit… Készíthetnénk belőle valami oldatot, amivel aztán ezeket a lényeket lefröcskölhetnénk… mint valami szentelt vízzel. Vajon Evelynen működne? – töprengett a nagyasszony.

A lány felvonta a szemöldökét két falat közt, de nem szólt semmit.

– Na és a ti estétek hogy telt? – kérdezte Mira, a varázsgömblopásra utalva.

– Minden simán ment, sőt! A kaland után ihletem is támadt! – csapott le egy pergamenlapot az asztalra eléjük Viktória.

A papíros fejlécén ékes betűkkel a „Gyilkos Terv” felirat állt, alatta apró gyöngybetűkkel, átsatírozásokkal több sornyi iromány.

– Ez meg mi? – kérdezte Sige.

– A terv, hogyan bánjunk el a tűzvarázslókkal – felelte a nő, és közelebb intette őket, hogy a fogadó esetleges többi lakója ne hallhassa, miről beszélnek.

A társai egy kupacba tömörültek, és csendben falatoztak tovább, míg a boszorkány ismertette az álláspontját.

– A lányok jártak ugyan az épületben, és látták egy részét, de kétségkívül nem az egészet. Nem tudjuk, hányan vannak, milyen fegyvereket vagy varázstárgyakat és egyéb ereklyéket rejt az épület, és milyen nehézségek vagy csapdák várnának ránk, ha csak úgy vakon megtámadnánk őket. Így mindenképpen cselhez kell folyamodnunk!

– Amikor ott jártunk, Evelyn mindenkin varázslat nyomát látta – erősítette meg Lowri. – Ott volt a Rezes, a Cövek, a szalmás, a minótaurusz, a vadász és Warren… De ahogy haladtunk a szobákon, folyosókon át, mintha több alvóhely lett volna előkészítve nekik, így lehet, hogy ennél többen vannak.

– Vagyis legalább 6 varázshasználóval van dolgunk, ami már önmagában komoly ellenfélnek számítana – értett egyet Viktória. – Amíg a lányok benn voltak, körülnéztünk, de az udvar alapján sokat nem tudtunk meg. 2 théz lovat találtunk az istállóban és egy tyúkudvart az épület hátsó felénél.

– Ez nem sokat árul el róluk… – helyeselt Olim.

– Ezért mindenképpen olyan megoldáshoz kell folyamodnunk, ami megbontja a soraikat, és lépéselőnyhöz juttat bennünket – folytatta a nő. – Próbáltam az este a városőrségnek sugallni, hogy egy veszélyes varázsló-kolónia él odakinn az erdőben, de mintha tudomást se akartak volna venni róla…

– Vagyis a katonákra nem számíthatunk, hogy tartanak náluk egy ellenőrzést…

– Aligha – csóválta meg a fejét Viktória. – Több dolog is eszembe jutott, ami talán segíthet, és amit akár párhuzamosan is bevethetünk ellenük.

Lowri hátradőlt a székében és kíváncsian várta, mire jutott.

– Írhatnék egy levelet Darius nevében Warrennek, melyben kárörvendően beszámolnék neki arról, hogy a két tolvaj, akit rám küldött, ügyetlenségében elejtette a varázsgömböt és az összetört – kezdte az első ponttal a boszorkány. – Mivel Warren a lányok szerint dühösen elzavarta őket, nem is számíthatott rá, hogy valaki mégis meg fogja kísérelni a lopást. Ha rájön, hogy valamelyik követője a háta mögött ilyen megbízást adott a lányoknak, az hatalmas vitát szülhet köztük, akár még egymás ellen is fordulhatnak.

– Vagy kitaszíthatják maguk közül ezt a Rezest, és eggyel máris kevesebb varázsló ellenfelünk lenne – helyeselt Mira.

– A megmaradó társaságot aztán apró, bosszantó trükkökkel próbálnánk legyengíteni, mielőtt a nagy összecsapásra sor kerülhetne – folytatta Viktória. – Megmérgezhetnénk az ivóvizüket – javasolta, de Sige azonnal felszisszent, jelezve, hogy az ő erkölcsi értékrendje nem igazán engedne meg egy ilyen mutatványt. – De használhatunk akár hashajtót is – ajánlotta helyette. – Akár még máshol is hasznát vehetjük – pillantott a bejárat felé, melyen Kárin anya ismét belépett, majd a fogadóssal kezdett egyeztetni.

Evelyn akaratlanul is elvigyorodott.

– Amint beporoztuk a vizüket, csak idő kérdése lesz, hogy elkezdjenek az udvaron álló vécére rohangálni, ami a következő célpontunk lesz – mutatott a nagyasszony egy újabb vázlatpontra. – Ez akár két támadási lehetőséget is biztosítana számunkra. Az ülőkére medvecsapdát szerelhetnénk – folytatta, ám a gondolatra iszonyodva megborzongott a hallgatósága –, vagy valaki felkapaszkodhatna belül a mennyezeti deszkákra, és mikor a gyanútlan egyén épp könnyít magán, a nyakába ugorhatna és leszúrhatná. Lowri, te kicsi vagy, elférnél odabenn.

– És szagoljam a szarszagot egész nap, míg ki nem jönnek? – szörnyülködött a lány. – Emellett én… nem vagyok egy gyilkos alkat.

Viktória tekintete a velük ülő egyik gyíkra siklott.

– Kessix, te hajlékony és mozgékony vagy, könnyen tudnál egyensúlyozni, ha elrejtőzöl a vécében.

– Az a pénz, amit én ezért az útért kapok, túl kevés ehhez – jegyezte meg a gyík undorodva.

– Mondanám, hogy mindezek tükrében a medvecsapdára szavazok, de nekem sincs épp ínyemre megölni őket, hisz… nem tettek ellenünk semmit – jegyezte meg Mira.

– Ne legyetek ennyire kishitűek! – próbálta ösztönözni őket Viktória. – A zsákmány lebegjen a szemeitek előtt! Bármit is tudunk kimenteni abból a házból, Olim biztos remek áron segítene eladni nekünk! – intett a kereskedő felé, aki előzékenyen biccentett, jelezve, hogy számíthatnak a szolgálataira. – Testvériesen megosztozunk mindenen! Sige, ne csináld! Viharmágusként a tűzmágusok szinte olyanok nektek, mint az ősellenségek!

Látta, hogy továbbra is elég nagy az ellenkezés a gyilkosságokat illetően.

– Rendben, nekem az is jó, és szerintem Dariusnak is, ha jó messzire elkergetjük őket – sóhajtotta végül.

– És azt mégis hogy akarnád kivitelezni?

– Elég, ha a kéményeken vagy nyitott ablakokon beengedünk bár vadászgörényt, azok pedig rémületükben teszik majd a dolgukat.

– Ez így van – helyeselt Evelyn. – Sokat olvastam ezekről a kisállatokról odahaza… a Nexen…

– Félelmükben olyan bűzt képesek csinálni, hogy a tűzvarázslók pánikszerűen fognak menekülni az épületből – folytatta Viktória. – Ez lesz a mi esélyünk.

– Ebben az esetben… a feladat görényes részét szívesen vállalom – emelkedett fel a székéből végül Sige. – És ne feledjétek! A madárijesztőnek mindenképpen pusztulnia kell!

– Helyes! Kessix! – fordult a boszorkány a gyíkhoz. – Számíthatunk rád is?

A gyík kelletlenül pislogott üveges szemeivel, de képtelen volt ellenállni Viktória csábító hangjának.

– Nagyszerű! Akkor fogd ezt a sok finomságot, csomagold össze magadnak, és töltsd a mai napot a házikó megfigyelésével! Jegyezd fel, hány embert látsz jönni-menni, milyen szokásaik vannak, miket csinálnak, vannak-e fegyvereik…! Ilyesmi!

A gyík igyekezte a zsebeibe tömni Evelyn még el nem fogyasztott reggelijét, amire a lány felháborodva utánakiáltott.

– Hé!

A gyík azonban már az udvaron termett, és meg sem állt a varázslók otthonáig.

– Olim! – pillantott Viktória a kereskedőre. – Kitől és mennyiért tudnánk beszerezni hashajtót és hasonló, bosszantó kellékeket? Tüsszentő- vagy viszketőport, amivel akár a levelet is átitathatjuk…

A férfi elvigyorodott.

– Vannak kapcsolataim, de az ilyesmi jellemzően nem olcsó. 50 ezüst alatt nem számítanék rá…

– Kár! – sóhajtotta Evelyn váratlanul.

– Hogyhogy?

– Szerettem volna küldeni egy levelet az egykori, nexi fogvatartóimnak… akarom mondani házigazdáimnak… a régi szép élmények emlékére…

– Ennyi pénzt nem fogunk erre áldozni! – szörnyülködött a nagyasszony. – De sebaj, nem kell kétségbe esni, majd a természet kisegít minket! Váljunk szét és keressünk ilyen hatású gyógyfüveket! Ha nincs más, a csalán és a mérges szömörce is megteszi! Van kérdés? Nincs? Akkor munkára! Nekem van egy kis dolgom! – markolta fel a kávés poharat. – Kárin, kedvesem…! – sietett boszorkánytársa felé a megbűvölt itallal, a többiek pedig vigyorogva figyelték, sikerül-e megitatnia vele.

***

Ahogy mindenki igyekezte teljesíteni a rá bízott feladatokat, felgyorsultak az események. A szétküldött kalandorok mindenféle hasznos gyógyfűvel tértek vissza, melyet a városka határában találtak, és melyeket Viktória aztán tudásának köszönhetően sokféleképpen hasznosíthatott főzeteiben és párlataiban. A piacon sikerült hashajtót is beszereznie, és örömmel újságolta, hogy mindössze 50 rezet kellett érte fizetnie. Egy részét elkülönítette a „Gyilkos Terv” megvalósításához, de azért nem feledkezett meg Kárin anyáról sem, és önzetlenül a poharába löttyintett egy keveset. Sikerült egy férfi kézírását utánozva Darius csali-levelét is megírnia, és még aznap délután megbízott egy kézbesítő ifjoncot, aki 35 rézért vállalta, hogy elviszi az erdészlakba a küldeményt annak a bizonyos Warren úrnak.

Sige is sikerrel járt, noha a néhány, beígért állat helyett mindössze csak egy vadászgörényt vett, annak ork eladója pedig váltig erősködött, hogy az állat kiváló patkányfogó képességekkel rendelkezik.

– Olyan elesett, kérlelő szemekkel nézett rám, hogy nem tudtam ott hagyni! – dédelgette később a fekete bundájú állatot a viharmágus. – Mackósajtnak neveztem el!

Izgatottan tértek nyugovóra, annak reményében, hogy a másnap visszatérő Kessix hasznos információkkal szolgálhat számukra.

A gyík délelőtt meg is érkezett, és a megbeszéltek szerint beszámolt a tapasztalatairól.

– Csak férfiakat láttam, emberi fajúakat, mind középkorúak voltak, és legalább hatan lehettek – ecsetelte, ahogy az udvar alaprajzát eléjük tette. – Egyvalaki mindig őrt áll az udvaron, jellemzően itt – mutatott egy viszonylag központi helyre, ahonnan az egész kert belátható volt. – Az állatokat is rendszeresen jár ki etetni 1-1 fő, és a délután folyamán láttam őket gyakorolni az udvaron. Magasan repülő tűzlabdákat dobáltak.

– Megkapták a levelet? – kérdezte Viktóra.

– Meg – bólintott Kessix. – Nem sokkal utána az egyik férfi lóra pattant, és viszonylag gyorsan elhagyta a birtokot.

– Rezes lehetett… – töprengett Lowri.

– Warren bizonyára elzavarta – helyeselt Evelyn.

– Az eggyel kevesebb – felelte a kocsis. – Ha Kessix 6 embert látott, mi pedig még egy minótauruszt is odabenn, az továbbra is minimum 6 fő.

– Életbe lép a hashajtó-hadművelet! – kacsintott Viktória, felmutatva a hashajtós fiolát.

– Lóra, emberek! És gyíkok – tette hozzá Mira. – És minótauruszok! – pillantott Ragan felé.

***

A 8 fős kis társaság könnyű tempóban, lelkesen lovagolt a tűzmágusok tanyája felé, és már az erdő mélyén jártak, mikor viharmágusuk úgy érezte, valaki követi őket. A csapat gyanakodva hátralesett, és kisvártatva a szekérvári városőrség páncélosait pillantották meg, ahogy ugyanazon az úton haladtak, mint ők.

– Bújjunk el! – javasolta Godir, a társaság pedig két egységre bomolva elrejtőzött a fák és bokrok rejtekében.

Sige levegőmágiát alkalmazva megtisztította az utat a patanyomoktól, majd ő is elbújt.

– Hogy találhattak ezek ránk? – zsörtölődött Ragan.

– Lehet, hogy nem minket követtek – suttogta Evelyn. – Viszont többen is fénylenek közülük…

Feszülten figyelték az őrjáratot, melynek tagjai nem messze tőlük, elől az úton megálltak, majd a vezetőjük látványosan feléjük nézett és mutatott, a bokrok irányába.

– A francba! Nem értem, hogy látnak minket! – sziszegte Sige, majd ahogy látta, hogy megindulnak feléjük, elkiáltotta magát. – Igazán végezhetnétek már a pisiléssel! Mennyit várjunk még rátok?

A vizeletürítés gondolata a jelek szerint zavarba ejtette a katonák vezetőjét, és mikor egyik-másik női kalandor előbukkant a fák mögül, látszólag a ruháit igazgatva, megszégyenülve elfordultak.

Ahogy mind a nyolcan kimásztak rejtekhelyeikről, Sige nyájasan üdvözölte az idegeneket.

– Derűs jó napot, derék barátaim! Mi járatban vannak? Remélem, nem zavart meg szerény kompániánk semmi fontosat! – nézett végig a társain.

– Te meg mit csinálsz? – súgta oda a kérdést Mira a mellette álló nagyasszonynak.

– Próbálok olvasni a gondolataikban, hátha kiderül, mit akarnak! – felelte Viktória.

Ahogy azonban sikerült behatolnia az egyik katona elméjébe, buja szerelmeskedés képei elevenedtek meg előtte, és rá kellett jönnie, hogy saját, éjszakai hálótársa is az őrök között van. Nyomban babrálni kezdett hosszú, gyönyörű hajtincseivel, remélve, hogy észreveszi őt.

– Aligha – felelt végül a katonák vezetője. – Stensefyll falva felé tartunk, hogy segítsünk a helybélieknek. Sok-sok éve az orkok mindenféle sajátos dögöt behurcoltak, és bár mára már nyomuk sincs, a vadjaik, szörnyeik hátramaradtak. Mára a wargok például úgy elszaporodtak, hogy a mindennapi életet is megnehezítik a falubeliek számára. Olyannyira súlyos a helyzet, hogy már konkrétan jutalmat adnak minden sikeresen elejtett példányért.

– Ez jól hangzik… – töprengett Evelyn.

– Mégis mi hangzik ezen jól? – szörnyülködött Lowri.

– Nos, akkor uraim, jó vadászatot! – biccentett feléjük Sige, mintha csak arra akart volna utalni, hogy indulhatnának már.

Az őrség végül ismét lóra ült és magára hagyta a nyolc kalandort.

– Ezt tekinthetjük akár figyelmeztetésnek is, hogy legyünk óvatosabbak… – jegyezte meg Godir.

– Egyetértek – bólintott Viktória. – Jobb, ha nem masírozunk oda a házhoz így, mindannyian, hanem előreküldünk 1-2 embert, és ha ők megbizonyosodtak róla, hogy nem vár ránk ott meglepetés, mehetünk mi is.

***

– Nem is értem, hogy lehetett így elszerencsétlenkedni ezt az egészet! – állt meg fenyegetően a boszorkány nagyasszony a tisztás közepén, ahol a lovaikkal együtt várták, hogy az előőrsként küldött Mira és Kessix biztató hírekkel később visszatérjen.

A lovagkisasszony bűnbánóan lesütötte a fejét, a gyík pedig igyekezett most is a szoknyája mögé bújni, a nő pedig ezúttal hagyta is, mert tudta, hogy mindketten hibásak voltak.

– Mira, te háborút megjárt, hősies harcos vagy! Hogy voltál képes elesni egy fa gyökerében, és felhívni magadra a figyelmet? – folytatta a vallatást Viktória.

– Enélkül is láttak bennünket, mikor még a bokor mélyén lapultunk! – védekezett Mira. – Meg se mozdultunk, de mágialátó lehetett, mert azonnal felénk fordult és megszólított bennünket! Próbáltam kivágni magam, hogy wargra vadászok, csak eltévedtem, de… nem igazán akarták elhinni.

– Milyen vadász az, amelyik eltéved? – kérdezte Ragan.

– Nem túl hihető…

– Ők is ezt mondták… – forgatta meg a szemeit Mira.

– És ezek után te, Kessix, képes voltál a hashajtós műveletet is elszúrni? – vonta kérdőre Viktória ezúttal a gyíkot.

– Mira után fokozódott a mozgolódás a birtokon! – védekezett Kessix. – Láttam, hogy már a lovakat nyergelik fel, ki tudja, mi történt volna, ha engem is észrevesznek! Az még gyanúsabb lett volna!

Evelyn csalódottan sóhajtott.

– Most mihez kezdjünk? Ha nem végzünk Warrenékkel, de nem is sikerül őket messzire elűzni, hogy ne okozhassanak több problémát a szekérváriaknak, mihez kezdjünk a Dariusszal kötött megállapodásunkkal? Mi lesz, ha elhiszik, hogy a gömb összetört, és bosszúból megtámadják őt?

– És a jó kis zsákmánynak is búcsút mondhatunk… – morgott Viktória is.

– Nézzétek, tudom, hogy másra számítottunk, de talán jobb is ez így! – kezdte Sige. – Talán az égiek akarták, hogy ma ne támadjuk meg őket, mert ki tudja, hogy végződhetett volna. Amondó vagyok, menjünk inkább mi is Stensefyllbe, és vadásszunk wargra! Azért legalább biztos pénzt kaphatunk!

A viharmágus szenvedélyes beszéde meggyőzte a társaságot, így hamar lóra pattantak, és megindultak a falu felé. Már messziről tudták, hogy jó helyen járnak, ugyanis az erdőből kiérve félelmetes és fenyegető wargfejek szegélyezték az utat cölöpökre tűzve.

– Rusnya lények, az már biztos… – jegyezte meg Lowri.

Sige hamar megszerezte a szükséges információkat a falu elöljáróitól, hogy merre kószálhatnak mostanában a vadak és mikorra érdemes időzíteni a támadást, ezért a csapat igyekezte beszerezni a helyi piacon, ami esetleg szükséges lehetett. Mira és Viktória csalánt és macskagyökeret szedett, utóbbi pedig egy tyúkot is magával vitt a vadászatra.

– Ezt meg minek hoztad? – kérdezte Kessix.

– Mivel ragadozó fenevadakra fogunk vadászni, úgy döntöttem, leegyszerűsítem számunkra a dolgot, és én fogom odacsalni őket hozzánk – felelte a boszorkány. – Magamra fogom kenni ennek a tyúknak a vérét, amit a wargok aztán biztos megéreznek, és nekünk csak annyi a dolgunk, hogy végezzünk velük.

– Ez rosszul is elsülhet – felelte Mira viszolyogva. – Mi lesz, ha sokkal több állatot csal oda, mint amennyivel el tudnánk bánni?

– Ez szerintem sem a legjobb ötlet – értett egyet vele Sige is.

Viktória azonban hajthatatlan volt, majd amikor egy kisebb, öblös tisztásra értek, kijelentette, hogy a helyet alkalmasnak találja az összecsapásra. Mindenki meglepetésére meztelenre vetkőzött, majd elvágta a tyúk torkát, és magára folyatta annak vérét. Lowri elhűlve nézte a rituálét, majd inkább lemondóan megcsóválta a fejét.

– Szerintem ledobok ide egy pocsarat – mondta végül a nő, és iszapossá, mocsarassá tette maga körül a talajt, melynek közepén, egyfajta kis szigeten ő maga állt, akár egy istenség vérben fürdő szobra.

Mindeközben Kessix igyekezett csapdákat felállítani tőle balra, ám alighogy végzett velük, rémisztő, beteges csaholást és visítást hallottak keresztülhasítani a levegőn.

– Ezek azok lesznek…! – dörzsölte a markát Godir.

– A hang alapján… olyan öten lehetnek – próbálta megszámolni őket Lowri, és jobbra húzódott a pocsártól, Evelyn, Sige és a két zsoldos közé.

Felhúzta számszeríját, Sige pedig megérintette a nyílvesszőt, melyet elsőnek lőni kívánt, melytől az halovány kéken ragyogni kezdett.

– A Szerencsecsillag legyen mindannyiunkkal! – mondta Evelyn, ahogy a védelmező bűbájt mindannyiukon elvégezte.

Feszülten várták az állatok érkezését, végül 4 nagy termetű, ocsmány, durva szőrű jószágot pillantottak meg magukkal szemben, a tisztás túlsó oldalán. A lények először csak fenyegetően lopakodtak, mintha fel akarnák mérni a terepet, majd szép lassan mind nekiiramodtak.

Kessix volt az első, aki rájuk lőtt, és az első, feléje száguldó wargot mélyen oldalba is találta vele, de az tovább vágtatott a bal szárny felé. Viktória is lőtt, de a találata célt tévesztett és az egyik fa törzsébe fúródott.

A jobb oldalon Godir próbálta fegyverével kettészelni a feléje közeledő wargot, de csak kisebb sebet ejtett rajta.

– A fenébe! – sziszegte Lowri, ahogy a találatai sorra célt tévesztettek.

Azt remélte, a fegyver segít majd kiküszöbölni harci tudásának hiányosságait, mégsem tudott igazán társai segítségére lenni.

– Mi a…?

Viktória eközben saját fegyverének újratöltésébe kezdett, ezalatt pedig ritmusos táncot lejtett, és egy számukra ismeretlen nyelven egy ősi hangzású dalt kántált.

– Ez kész elmebaj!

Az állatok tovább meneteltek feléjük, a bal szárnyon az egyik rá is vetődött Mirára, a lovagkisasszony azonban erős ellenfélnek bizonyult, így az állat inkább a jóval kisebb termetű Kessixet szemelte ki magának. A gyík fájdalmasan felordított, ahogy megsebezte, és elterült vele a földön.

– Kessix! – kiáltotta Viktória.

– Jövök, Kessix! – harsogta Mira, és felmarkolva fegyverét hatalmasat sújtott az állatra, mely végzetesnek bizonyult számára.

Társuk elvesztése szemmel láthatóan feldühítette a megmaradó, három wargot, így egy újabb iramodott feléjük, a jobb szárny azonban számított Kessix csapdáira. Balszerencséjükre azok egyike sem volt képes ténylegesen megállítani a lényt.

– Miféle csapdák ezek, Kessix? – förmedt rá Viktória a sérülten pihegő gyíkra.

– Talán ha nem kented volna be magad rögtön a vérrel, lett volna időnk ki is próbálni, hogy működnek-e! – kiáltott vissza Mira.

Látva, hogy a jobb oldal erősen meggyengült, Evelyn megidézett egy tűzfalat maguk előtt, Sige-nek pedig támadt egy ötlete, ahogy ez sikerült. Szélparavánt húzott fel a tűzsáv mögött, melyen fájdalmasan visszapattantak a támadó állatok.

A minótaurusz Ragan, aki eddig csak a kínálkozó alkalomra várt, észrevette, hogy az egyik lény feléje iramodik, ezért baltájával hatalmasat lendített, és mélyen az állat testébe állította azt. A patájával rálépett annak elhulló tetemére, hogy kiránthassa a húsából, és egy újabb támadásra felkészülhessen.

A harmadik warg szintén a jobb szárnyat támadta, és próbálta megkerülni a szélparavánt. Lowri lövésre emelte a számszeríjat, és ezúttal el is találta a fenevadat, de olyan kicsi sebet ejtett rajta csupán, hogy az tovább halad feléjük. Evelyn azonban ekkor előkapta a Dariustól elcsent varázsgömböt, és annak segítségével felerősítette a tűz erejét, melynek köszönhetően az állat végül teljesen szénné égett.

Viktória, miután végzett a táncolással és énekléssel, újra lövésre emelte fegyverét, és el is találta az utolsó, megmaradt wargot, de az tovább vonszolta magát, míg végül el nem dőlt a sárban. Mira fogta a kardját, és többször is a lény testébe döfte, míg az ki nem lehelte a lelkét.

A társaság csendben, lihegve próbálta megemészteni a történteket, majd Kessix fájdalmas nyögésére mind leeresztették a fegyvereiket.

– Jaj, meg fogok halni! – nyöszörögte a gyík.

– Dehogy fogsz! Nálam van az orvosi felszerelés, amit Szekérváron vettünk! – sietett oda hozzá Viktória, készen arra, hogy meggyógyítsa vele.

– Az a warg mérge miatt ez nem lesz elég – csóválta meg a fejét Evelyn. – Enélkül is elfertőződne. Hadd segítsek én! – lépett közelebb hozzájuk, majd átszellemülten valamilyen varázslatot kántált.

– Mit csinál? – kérdezte Lowri halkan, nehogy megzavarja a koncentrációját.

– Ez azt hiszem, valamiféle sebforrasztó mágia – felelte Sige elégedetten.

Kessix vágásait, karmolásait mintha szellemkezek varrták volna össze, olyan hamar összeforrtak. A gyík hálásan nézett fel az ifjú boszorkányra, majd hagyta, hogy Mira felsegítse őt a földről.