Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 10. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 10. fejezet ~

– Mire kell az a nagy kocka szappan? – kérdezte csodálkozva Lowri, ahogy a sikeres vásárlást követően mind lepakoltak a fogadóban, a szálláshelyükön.

– Ó, hogy ez? – nézett a szerzeményre Mira. – Nagy reményeket fűzök hozzá, mert rettenetesen drága volt. Állítólag a démonok nehezen viselik, ha ezzel kell fürdeniük.

– És ez… miért jó nekünk?

– Ki akarom próbálni, milyen hatása van – felelte a lovagkisasszony.

A kocsis nem várta meg, hogy vajon kin, mert sejtette, hogy csakis saját kedvese, a hivatalosan Tamiaten, korábbi nevén Leant lehetett a kísérlet tárgya. Nem tudott kiigazodni kettejükön, hogy milyen is lehet a kapcsolatuk, hogy a férfi netán a nő szolgája, és így akarja őt kínozni, vagy valamilyen más szándék vezérli. Nem volt ideje sokat töprengeni ezen, mert Olim vezetésével mind megérkeztek a városban álló, hatalmas cirkuszsátor bejáratához. Evelyn, Viktória, Sige, a gyíklány Heztep, valamint Mira örömmel indult felfedezni a rájuk váró eseményt. Kessix a lény hallatán majd elalélt, és inkább elrejtőzött a fogadóbeli szobájában.

– A bölcs Rauha! – mutatott a kiakasztott plakátokra büszkén Olim. – Messze földön híres az elmélkedéseiről, melyeket a követői könyvek formájában jegyeztek le az utókor számára! És ma csak itt, csak Szekérvár látogatóinak adatott meg ez a megtiszteltetés, hogy élőben is találkozhassanak vele! Mindössze 1 ezüst, és bármilyen feltett kérdésünkre válaszol!

Lowri kíváncsian nézegette a hirdetményt, melynél a méltóságteljes jégsárkány „Tér, idő, kozmosz” cím alatt összefoglalt gondolatait lehetett könyv formában megvásárolni. Nem tudta, megéri-e beruházni egy ilyen olvasmányra, mert sosem találkozott vagy beszélt korábban sárkányokkal. Úgy vélte, jobb ezt a döntést az utánra meghagyni, hogy élve elhagyták a sátrat.

Ahogy beléptek, a kinti hőmérséklethez képest jóval hűvösebb levegő fogadta őket, ami a lény jellegénél fogva talán nem is volt meglepő számukra. Mindenkinek látni lehetett a leheletét, ezért szorosabbra húzták magukon a ruháikat, és igyekeztek helyet találni. Nem tudtak mind egy kupacba leülni, mert a nézőtér ekkorra szinte teljesen megtelt, de ahol 1-1 helyet megpillantottak, gyorsan lehuppantak.

Mire megérkeztek, Rauha már a sátor közepén ült, farkával a lábai közt, a korábban vörös sárkányt is körülszaladgáló, jellegzetes tógás gyíkok pedig őt is igyekezték mindenben kiszolgálni. Próbáltak sejtelmes hangulatot teremteni neki, míg az egyikük pennával a kezében egy asztalnál ült, hogy lejegyezhesse a sárkány szavait.

Rauha hosszasan ecsetelte a jövőre vonatkozó elképzeléseit, a fajok együttélésének kérdéseit, és az azokból fakadó nehézségeket. Az egyik néző is épp erről kérdezte őt, tudni akarta, számíthatnak-e új fajok megjelenésére, és az azokkal kapcsolatos bonyodalmakra. Mielőtt a sárkány válaszolhatott volna, Viktória a jelek szerint bele akart pillantani az elméjébe, de a mellette ülő Mira erről sürgősen lebeszélte, legalábbis heves gesztikulálásuk erről árulkodott. Úgy tűnt, a nagyasszony így inkább az írnok gyík elméjét szemelte ki magának, ám Rauha elől nem tudta elrejteni a szándékait. A sárkány némán nyugtázta a furcsa közjátékot, mire Viktória megszeppenten abbahagyta az elmeolvasást.

– Nem fér hozzá kétség, hogy a következő kor meghatározó fajai a különböző népek és nemzetségek uniójából származó keveréklények, a hibridek lesznek – felelte Rauha némileg rekedten, és az orrán deres levegő pöffent ki. – Félvér démonok, öntudatra ébredő lovak, és valami rejtélyes, ami zöld.

– Zöld? – kérdezte magában furcsállva Lowri. – Hogyhogy zöld? Ezt mégis hogy kell értelmezni? Nem értek semmit! Így hogyan számítson értelmes válaszra az ember?

Azon gondolkozott, mit kérdezhetne. Ha a sárkány bölcsessége valóban határtalan volt, 1 ezüstöt megért volna számára a dolog, így azonban elbizonytalanodott. Hirtelen semmilyen értelmes téma nem jutott az eszébe, valamilyen triviális kérdésre pedig felesleges lett volna elpazarolni ezt a vissza nem térő lehetőséget. Ekkor azonban felrémlett előtte valami, amire mindig is választ szeretett volna kapni. Jelezte a sárkány segítőinek, hogy ő lenne a következő kérdező, és bele is tette az érmét abba a tálkába, amibe azok a fizetséget gyűjtötték.

– Hol találom meg azokat a démonokat, akik megölték az apámat? – állt fel végül határozottan.

A közönség egy pillanatra elnémult, és furcsán méregette az ifjú lányt, amiért az intellektuális kérdés helyett egy ilyen közönségeset tett fel. Össze-összesúgtak, ahogy őt nézték, majd a sárkányra pillantottak, hátha sikerül annak ábrázatáról leolvasni a gondolatait.

Rauha rezzenéstelenül nézte őt, majd intett a pénzt gyűjtő segítőjének.

– Erre a kérdésre nem válaszolhatok – felelte végül. – A nagy háború idején sárkányként semlegességet fogadtam, és azóta sem jártam északon. Így nem is tudnám megmondani neked, merre találod őket. Visszaadom az ezüstödet.

Lowri csalódottan ült vissza a székébe, és nem is figyelt minden kérdésre, csak amikor ismerős hangokat hallott felszólalni.

– Kik voltak a szüleim? – kérdezte meglepetésére Evelyn.

– Az anyád egy tűzvarázsló volt… az apád pedig egy wendigo.

A szó hallatán rémülettel teli pusmogás kelt életre a látogatók körében.

– Mi az wendigo? – kérdezte Lowri előtt egy asszony a mellette ülőtől.

– A démonok lehető legalacsonyabb rangú fajtája! – húzta meg magát a válaszoló, mintha csak attól rettegne, hogy Evelyn ártani akar nekik. – Aljas, alávaló népség! Szeretnek az emberek közt összetűzéseket, viszályokat okozni!

A kocsis döbbenten meredt a lányra, aki eddigi útjuk során semmi jelét nem adta annak, hogy ilyen hitvány vér folyna az ereiben. Hirtelen nem tudta, mit gondoljon róla ezután, hogy meg merjen-e bízni benne úgy, mint eddig, vagy hogy mostantól rá is ellenségeként kell-e tekintenie. Evelynt zárkózott lányként ismerte meg, aki a kalandorok közé kerülve folyamatosan nyílt meg a külvilág számára, és mindenki egy csillapíthatatlan étvágyú, de amúgy kedves és szeretnivaló teremtésnek találta.

– Most azonban… – gondolta. – Vajon legbelül ő is olyan gonosz, mint akik megölték az apámat?

Úgy tűnt, a hallgatóság is azon töprengett, nem veszélyes-e egy légtérben maradni egy ilyen félvérrel, néhányan azonban meglepetésüknek adtak hangot, amiért a Rauha általi elmélkedésben pont a hibrid lényekről esett szó, erre épp felbukkant egy közöttük. Evelyn kicsit sápadtan ült vissza a helyére, úgy tűnt, a fejében egymást kergetik a gondolatok.

– Ki fogja megváltani északot? – állt fel következőként Viktória.

– Egy ló – válaszolta Rauha, ahogy a boszorkány felé fordult.

– Hogyhogy EGY ló? – kérdezte riadtan Lowri, és hirtelen eszébe jutott Pitypang és Lóhere. – Csak nem fog valami történni az egyikükkel?

Rájött azonban, hogy botor gondolat volt azt hinni, hogy pont az ő két pónija közül valamelyik lenne az, aki megoldást hoz észak és dél konfliktusára.

– Nekem két kérdésem is lenne! – állt fel Sige, és két ezüstöt dobott a gyík segítő tálkájába. – Az első az, hogyan lehetne a leghatékonyabban ötvözni a mágiát a tudománnyal, a második pedig az, hogy van-e olyan nagy hatalmú varázstárgy, amit még senki sem látott.

A közönség elismerően bólogatott a viharmágus kérdésein, Lowri azonban semmit sem konyított az olyan elvont dolgokhoz, mint amilyen a mágia, így nem is igazán értette, hogy Rauha válaszának első részében mit is jelent igazán a „gólemancia” kifejezés.

– Aki északra tart, találkozhat egy mára elnéptelenedett faluval Malánia területén – folytatta a sárkány. – Varázslátó képességgel már messziről észrevehető, hogy sötét mágia uralja a vidéket, mely oly heves, hogy a környék növény- és állatvilága is megsínylette azt. Egy nagy varázserejű tárgy állhat mindennek a középpontjában, jóllehet soha senki nem látta még azt valójában.

A csodálkozó és lelkes hallgatóság félelemmel vegyes áhítattal emésztgette a hallottakat, és Sige is elégedettnek tűnt, Viktória arcán pedig egy potenciális zsákmány gondolata ült.

– Miként lehetne segíteni észak népén? – kérdezte következőnek Mira.

– Egy wendigo alkalmas lenne rá, hogy a démonok társadalmában felkavarja az állóvizet és viszályt szüljön. A hatalmi harcokból kiemelkedhetne egy új vezérfigura, aki aztán az élükre állhatna, és kemény kézzel összefoghatná és uralhatná őket – felelte Rauha.

A hallgatósága bizonytalanul próbálta értelmezni a válaszát, míg a megszeppent kocsihajtó gyíklány, Heztep bátortalanul felemelkedett a székéből.

– Én azt szeretném kérdezni – kezdte elhaló hangon –, hogy kitől származik a varázsbotom!

Felmutatta a tárgyat, melyet őszinte ámulat fogadott. Rauha hunyorogva nézte, majd mintha szívből jövő meglepetés tükröződött volna a vonásain.

– Szavamra, ez a nagy tiszteletben álló alvó sárkány, Agulann Toa tulajdona volt!

– Ó jaj…! – rebegte Heztep félénken. – Hogy kerülhetett volna egy ilyen páratlan tárgy egy olyan jelentéktelen lányhoz, mint amilyen én vagyok? Hiszen nem is csináltam semmi különlegeset!

Rauha egy rövid pillanatig áthatóan nézte őt, majd kedves hangon válaszolt.

– Semmi baj. Csak folytasd így tovább!

A nagylelkű felelet örömteli tapsot eredményezett, Heztep pedig zavarában azt se tudta, mit kezdjen magával.

Mivel nem volt további kérdés, a közönség jó része lassan távozott, míg az intellektuális csemegére szomjazók tovább maradtak és társalogtak a sárkánnyal. Lowri megtörten ült, nemcsak azért, mert csalódott volt a kapott válasz miatt, hanem mert Mira démon kedvese mellett immár egy félvér démon lány is tagja volt a társaságuknak. Eddig barátsággal tekintett és gondolt Evelynre, és nem tudta, hogy annak most megismert származása mennyiben fog változtatni kettejük kapcsolatán. Látta, hogy a lányt hasonlóan gondolkodóba ejtette a válasz, csendben ücsörgött addigi helyén. Találkozott a pillantásuk, de Lowri keserűen elkapta a tekintetét, ám nyomban bűntudatot is érzett miatta.

– … bárhogy is alakult e korábbi kalandotok, igazán elismerésre méltó egy ilyen feddhetetlen jellemű társasággal találkozni. Bárcsak Kessix is elkísért volna benneteket! – eszméltek fel mindketten újra a sárkány hangjára.

A kompánia tagjai nem tudták leplezni a döbbenetüket.

– Más esetben talán nem adnám ilyen olcsón… – folytatta Rauha –, de ezúttal talán kivételt tehetek. Egy mára ritkaságnak számító könyvemet, a „Sárkány a Holdon”-t mindössze 30 ezüstért megvásárolhatjátok – intett a gyík segítőinek, akik hoztak egy példányt a műből.

A korábbi vásárlással járó kiadások miatt a társaság nagy része nem rendelkezett annyi érmével, hogy egy ilyen könyvet megengedhessen magának. Egyedül Sige volt birtokában elég pénznek ahhoz, hogy megvehesse, de úgy tűnt, nagyon nehezére esik megválni ekkora összegtől.

– Legyen! – mondta végül. – De csak ha aláharapást is kapok!

Rauha előzékenyen eleget tett a kérésnek, a viharmágus pedig egy igazi kinccsel lett így gazdagabb. A kézzel írott, illusztrációkkal, csillagtérképekkel teli könyv tényleg különleges zsákmánynak bizonyult.

– Bármerre is vezessen az utatok, figyelemmel fogom kísérni a sorsotok alakulását – bocsátotta el a társaságot, majd ő is visszavonult a segítőivel.

– Micsoda rendkívüli találkozás! – ámuldozott később Viktória. – Ha Kessix meghallja, hogy hiányolta őt a beszélgetésről, menten elájul!

– Nem lennék meglepve! – kacagott Mira.

– Szerintem ez a sárkány nem lehet túlságosan gazdag – töprengett Olim, ahogy immár visszafelé tartottak a szálláshelyükre. – Különben nem lenne rászorulva az ilyen meghallgatásokra.

Lowri némán ballagott mellettük, bár néha fel-felpillantott a többiekre, ők vajon miként viszonyulnak a történtekhez. Nem látta rajtuk, hogy bármelyikük távolságtartó lett volna Evelynnel szemben, így azt kellett feltételeznie, hogy nem zavarhatja őket különösebben a lány származása.

Szinte ösztönösen az istállók felé ment, mint mindig, amikor valami nyomta a lelkét, mert két hű pónija mindig fel tudta vidítani. Meglepetésére a többiek is követték, Sige pedig, az élményektől fellelkesülve, felvázolta a varázsgömb megszerzésének tervét.

– Lopjuk el a gömböt, adjuk el Warrenéknek, aztán öljük meg őket és lopjuk vissza tőlük, hogy megtarthassuk magunknak!

– Ez ám a terv – szaladt fel Lowri szemöldöke. – Még jó, hogy épp az imént dicsért meg titeket egy sárkány, amiért ilyen feddhetetlen a jellemetek.

– Nem tartom helyesnek, hogy ilyen oldalról közelítjük meg a dolgot – ellenkezett Mira.

– Várd ki a végét! – figyelmeztette Sige. – Szerződést írunk Dariusszal, hogy az ő megbízásából és tudomásával „vesszük a gondjainkba” a varázsgömböt. Ebben Viktória ékesszólása és fogalmazási képességei lesznek a segítségünkre – pillantott a nagyasszonyra, aki elszántan bólintott. – Azaz csak úgy teszünk, mintha ellopnánk – próbálta puhítani az ellenkező lovagkisasszonyt. – Warrenéket meg kell ölni, ha muszáj – vonta meg a vállait –, vagy ha sikerülne őket messzire elijeszteni…

– Kötve hiszem, hogy egy csapat tűzmágust olyan fából faragtak volna, hogy egy hozzánk hasonló társaság elijessze őket… – jegyezte meg Evelyn epésen.

– Az majd kiderül, kedvesem – felelte Sige. – Először érdemes lenne kipuhatolóznunk, hogy kik is ezek valójában, hányan vannak, mit is akarnak… Felmérni a lehetőségeinket. Te mágialátó vagy, Evelyn, és meg tudod nézni, hány tényleges varázsképességű van köztük.

– Hogy én? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Elvégre te szeretnéd megkaparintani a gömböt – felelte a mágus. – Azt hittem, ez evidens…

– Ebben van valami, Elvira – bólintott Viktória is. – Azaz Evelyn. Elvihetnétek magatokkal Lowrit is, neki úgyis a vérében van az egyezkedés.

– Mi? – kérdezte a kocsis megrökönyödve. – Ki ne találjátok, hogy varázstudás nélkül bemegyek egy ilyen ismeretlen, veszélyes helyre!

– Ne félj, amíg minket látsz! – kacsintott Sige, és intett a lovak felé. – Holnap indulunk, addig pihenjétek ki magatokat!

A két lány összenézett, majd nem sokkal később, a vacsorát követően mindannyian nyugovóra tértek.

***

A társaság másnap még a reggelijével sem végzett, Darius inasa már várta is őket, hogy a boltba kísérje gazdája leendő üzleti partnereit. Viktória papírral és pennával, valamint tintával felfegyverkezve velük tartott, annak reményében, hogy sikerül törvényes keretet adni a feladatnak, melyből később egyik félnek sem származhat hátránya. Darius készségesen elfogadta a feltételeket, úgy tűnt, már a nyugodt, varázsgömbmentes napok lebegnek csak a szemei előtt, mint aki alig várja, hogy megszabaduljon tőle. Az inasa hajlandó volt tanúként aláírni az okmányt, így szabályos keretek közt kezdődhetett meg a tűzmágusok kifüstölése.

Az inasa egy szelíd, pej lovon vezette a viharmágust, Evelynt és Lowrit a vadászlakként aposztrofált házhoz, Mira, Viktória és Szirén pedig tisztes távolságból követte őket, felmentőseregként.

– Innentől egyedül kell továbbmennetek! – állt meg egy út menti tisztás előtt a férfi. – Ha közelebb mennék, még felismernének, mint Darius úr inasát. Egyenesen előre menjetek, nem fogjátok eltéveszteni a házikót.

– Rendben… – sóhajtotta Lowri, és megsimogatta Lóhere sörényét. – Ha nem jönnék vissza élve, tudjátok, hogy nagyon szerettelek titeket, lovacskáim!

Pitypang, akinek a hátán Evelyn ült, szomorkásan nézett fel gazdájára, mintha csak értette volna, mit mondott az imént.

– Csak a zsákmány lebegjen a szemetek előtt! – próbálta jobb kedvre deríteni őket Sige. – Ez nektek is jó tanulási lehetőség lesz.

– A szemeim előtt inkább egy cseréptetős, közönséges ház lebeg, semmit vadászlak – jegyezte meg rosszallóan Lowri, ahogy előremutatott. – Biztos, hogy jó helyre jövünk?

– Hagyjátok itt a lovakat! – javasolta Szirén. – Ti menjetek előre, mi innen fogunk őrködni!

Sige vezette a két lányt, és meglapultak az egyik sűrűbb bokor mögött, ahonnan viszonylag jól be lehetett látni a teret. Egy kétségkívül jobb napokat is megélt, kétszintes kőház fogadta őket, melynek kéményéből erőtlen füst szállt fel. Az épület oldalain kúszónövények indái kapaszkodtak kétségbeesetten a magasba, bár a legtöbbnek már a szára és gyökere is elszáradt, így megsárgulva kókadoztak leveleik, akár egy soha el nem pakolt, őszi dekoráció. Kőkerítés vette körül, mely derékmagasságban húzódott, így valamelyest bepillantást engedett az udvarra, ahol egy nagy veteményeskertben épp egy megtermett férfi kapálta a földet egy kék rongyokat viselő, kajla madárijesztő mellett. A ház mellett istálló állt, benne több lóval, mögüle pedig tyúkok kotyogása volt kivehető.

– Egész önellátó kis gazdaság – állapította meg Sige. – Látsz valamit, Evelyn?

A lány hunyorogva pásztázta a környezetét, a tekintete pedig hosszasan elidőzött a kapáló férfin, és a ház kőfalaira erősített fáklyákon.

– Ezeken mindenképp látom a mágia nyomát. A férfi aurája…

– Miért, szerinted Sige nem végzi jól a dolgát? – kérdezte a kapáló váratlanul, és csak ekkor tűnt fel számukra, hogy beszélgetett valakivel.

A viharmágus megdermedt, és döbbenten a ház felé pillantott.

– Ezek itt… ismerik a nevemet! – suttogta, és azonnal kihátrált a bokorból.

– Remek, magunkra maradtunk… – zsörtölődött Lowri. – Mi legyen?

Evelyn gondolkodóba esett, majd határozottan felpillantott.

– Nekem kell ez a varázsgömb – jelentette ki. – Én megpróbálom!

Azzal felállt és lassan kioldalazott a fák és bokrok takarásából.

– Várj! – súgta oda neki Lowri, és sebesen követte őt.

– Ki van ott? – kiáltotta feléjük mérgesen a kapáló férfi, ahogy az ágak recsegésére felfigyelt.

– Mi… Warren úrhoz jöttünk – mondta a boszorkány szenvtelenül.