Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 9. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 9. fejezet ~

Lowri kíváncsian kukucskált be a pirotechnikai üzlet kirakatán. Korábbi, családi háttere miatt mindig ügyesen bánt a pénzzel, most azonban, hogy Evelyn utazása és a karaván elvállalása miatt jelentősen gyarapodtak a forrásai, szeretett volna venni olyasvalamit is, ami nem csak a hétköznapokban hasznosítható, vagy a kocsihoz kell, hanem amihez egy kis öröme, szórakozása is kapcsolódhat.

– Gyere! – ragadta meg a kezét vidáman Evelyn és magával húzta a boltba.

Pukkancsok, petárdák, varázsporok fogadták őket odabenn, melyek a jelek szerint igencsak népszerűek voltak a helybéliek és az idegenek körében egyaránt. Nem egy gyermeket láttak a boltból kilépve máris meggyújtani az itt vásárolt termékeket, izgalmas kis ropogtatást varázsolva a forgalmas utcákra.

– Köszöntöm önöket, hölgyeim! – üdvözölte őket nyájasan a cégér szerinti tulajdonos, Darius. – Mivel szolgálhatok?

– Ó, mi csak… – szabadkozott Lowri, és hirtelen nem is tudta mit feleljen.

Zavarát a boltos csak egy türelmes mosollyal nyugtázta, hisz maga is tudta, hogy a bőség zavara sok vásárlóját hozta már hasonló helyzetbe. A lányok csendben, ámuldozva bámészkodtak, Evelynnek azonban megakadt a pillantása az egyik magasabb polcon elhelyezett varázsgömbön.

– Ó, hogy az… – mérte őt végig Darius, és megsimogatta a szakállát. – Látom, kegyednek van szeme az ilyesmihez.

– Nos… valóban értek a varázsláshoz. Miféle gömb ez…? – kérdezte. – Különleges darabnak tűnik.

– Valóban az, párját ritkítja – sóhajtotta a férfi. – Épp ez az oka annak, hogy ennyi bosszúságot okozott mostanáig.

– Hogyhogy?

– Nem tudni, kié lehetett korábban, mert se a gömbbe, se annak fa tartó tokjába nincs belevésve semmilyen név – folytatta Darius. – Theréniek hozták magukkal hadizsákmányként északról, de azóta annyiszor gazdát cserélt már, hogy azt kell hinnem, átok ül rajta…

Mind újra a sejtelmesen csillogó gömbre pillantottak.

– Értékes, mégsem tudok megszabadulni tőle, mert egy különösen veszélyes és bolond tűzvarázsló, egy bizonyos Warren saját magáénak követeli. Szekérvártól nem messze, az erdőben tanyázik, egy veszélyes banda tagjaként, és folyamatosan zaklat a leveleivel, az inasaival és tanítványaival, hogy ha el merem adni bárkinek, nemcsak az én üzletemet fogja felgyújtani, hanem velem együtt az egész utcát is. Természetesen… – pillantott le a lányokra – … ilyen veszélynek nem tehetek ki senkit Szekérváron.

– És nincs senki, aki tudna tenni ellenük valamit? – kérdezte Lowri.

– Én úgy tudom, a tűzmágia vagy annak oktatása egy ideje törvényen kívüli tevékenységnek számít – töprengett Evelyn. – A városőrség sosem próbált rajtuk ütni? Ha titokban egy varázslóiskolát üzemeltet, lenne jogalapjuk elfogni őket.

– Kedves kisasszony, a városparancsnokság aligha merne ujjat húzni egy veszélyes, tűzvarázsló-kolóniával – felelte Darius. – Valamilyen más megoldás kellene, ami örökre megszabadít engem ettől a Warrentől.

A két lány összenézett.

– És ha mi kitalálnánk valamit, amivel segíthetünk? – kérdezte Lowri.

– Ha sikerülne… – pillantott fel a férfi újra a polcra és a gömbre –, önöknek adnám a gömböt ajándékba. De ehhez valamilyen bizonyítékra is szükségem lenne, hogy nem kell többé tartanom tőlük. Vagy Warren pecsétgyűrűjére… amitől éltében biztos nem akarna megválni, vagy valami megcáfolhatatlanra, hogy soha többé nem árthat nekem.

– Megegyeztünk! – vágta rá határozottan Evelyn, majd udvariasan elköszöntek és kioldalaztak a boltból.

– Hé! – ellenkezett Lowri odakinn, immár az utcán. – Csak így elfogadtad az ajánlatát?

– Az a gömb megszólított! – felelte a lány. – Mindenképp kell nekem!

– Néha ijesztő vagy… – motyogta a kocsis, ahogy a kompánia többi tagjához értek.

Evelyn beavatta őket a boltban elhangzottakba, melynek hallatán többen is gondolkodóba estek.

– Én semmiképpen sem akarok vért ontani – jelentette ki Mira, amin Lowri őszintén meglepődött, ismerve szeretője titkát. – A lelkiismeretem és meggyőződésem nem engedné.

– Én se kimondottan ezért szegődtem el a karaván kocsisának – jegyezte meg rosszallóan a lány is, és keresztbe fonta maga előtt a karjait.

– Ezek törvénytelen dolgot művelnek – erősködött Evelyn.

– Igen, a varázslóiskola valóban illegális – helyeselt Sige is.

– Az legyen a városőrség baja! – felelte Lowri ingerülten. – Egy varázsgömb se ér annyit, hogy emiatt mind meghaljunk! – pillantott Kessixre, aki ennek hallatán rettegve igyekezett elbújni Mira szoknyája mögé.

– Ez egy különleges gömb – felelte Evelyn, és némileg csalódottnak tűnt, amiért fogadott testvére nem osztozik a lelkesedésében. – Hasznát vehetnénk…! És gondolj bele, ezzel milyen jól megvédhetnénk a pónikat! És hogy ha kifoszthatnánk a tanyájukat, mennyi mindent zsákmányolhatnánk!

– A pónikkal nem tudod mindig megvásárolni a jóindulatomat… – motyogta Lowri, amivel azért mosolyt csalt egyik-másik utazótársuk arcára.

– Talán békésen is meg tudjuk oldani a dolgot – ajánlotta Sige, noha a remélt haszon sokukat komolyan gondolkodóba ejtette.

– Bárhogy is lesz, felszerelésre lesz szükségünk, akár meg kell mérkőznünk velük, akár nem – felelte Olim.

– Kizárt, hogy komolyabb páncélok és fegyverek elférnek majd az eddigi kocsikon és szekereken – figyelmeztette őket Lowri. – És még a készleteinket is fel kell tölteni.

– Javasolhatnád Kárinnak, hogy bővítse a kocsik számát, és akkor lenne mit hova pakolni.

– Hogy én? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Rád biztosan hallgatni fog. Elvégre te vezeted a karavánunkat.

– Ezt meg is beszéltük – biccentett Viktória, mint aki lezártnak tekinti a témát.

– Majd mi elkísérünk – ajánlotta Mira, majd a nagyasszonnyal meg is indultak a fogadó felé, ahol Kárin a társaságnak szállást foglalt.

– Feltételezem, neki nem akartok beszámolni erről a varázsgömbös történetről… – jegyezte meg Lowri zsörtölődve.

– Nem kimondottan – felelte Viktória. – Hagyjuk meg őt abban a hitben, hogy minden anyagi forrásról, amire szükség van, a nexi kovennek kell gondoskodnia!

– A maradék pedig jó kis zsebpénz lesz mindnyájunknak – helyeselt a lovagkisasszony. – Egy kis mellékes neked is jól jön majd. Hisz mesélted, hogy a pénztelenség miatt tönkrement a családi vállalkozásotok.

– Nem kell emlékeztetned rá… – sóhajtotta Lowri, ahogy bekopogtak Kárin ajtaján.

A boszorkány az asztala mögött ült, és felpillantott az érkezőkre.

– Üdv, Kárin anyó! – köszöntötte a kocsis, melynek hallatán nemcsak a megszólított, hanem két vele érkező társa is úgy elsápadt, mintha szellemeket látott volna.

– Meg akarsz halni, te bolond? – bökte őt erősen oldalba Viktória sziszegve.

– … azaz Kárin anya – eszmélt fel Lowri, milyen hibát vétett, és igyekezett gyorsan témát váltani, mielőtt a nő esetleg megtorolná a sértést. – Azért kerestünk így fel… hárman… – pillantott segélykérően két társára –, mert az út további részére vonatkozóan szükséges lenne megvitatnunk néhány dolgot. A szállítmány biztonsága érdekében – tette hozzá.

– Miről lenne szó? – kérdezte Kárin rekedten, mert bár dühösnek tűnt a bántó szócska miatt, a küldetés számára mindennél fontosabb volt.

– Egyre elhagyatottabb területeken fogunk áthaladni… – kereste a szavakat a lány. – Ritkulni fognak a települések… több lesz az erdőség és a vadállat… arról nem is beszélve, hogy egyre gyakrabban kell számolnunk útonállókkal vagy egyéb támadókkal. És… azon gondolkoztam, hogy… jó lenne felvértezni a karaván tagjait… mármint azokat, akik jelenleg még nem rendelkeznek megfelelő páncélzattal vagy fegyverzettel, mint a zsoldosaink. Hogy megvédhessük a szállítmányt.

Kérdőn hátrapillantott, Viktória és Mira pedig helyeslően bólintott.

– Nos… ez logikusan hangzik… – töprengett a boszorkány.

– Igen… nos… Valóban, de van egy kis gond – folytatta Lowri. – A mostani kocsijaink és teherhordó lovaink elérték a terhelhetőségük maximumát. Bármit is vennénk, a csapat ellátmánya, az állatok takarmánya és a szállított bájitalok minden helyet felemésztenek. Azaz… szükségünk lenne legalább még egy szekérre.

– Még egy… szekérre? – nézett fel rá Kárin, és a halántékán szinte látni lehetett az ér lüktetését.

– Igen… – felelte a kocsis bátortalanul. – Mondanám, hogy húzhatná azt is két édes kis póni – próbált a nő állatok iránt tanúsított érzéseire hatni.

A kísérlet sikeres volt, a boszorkány arca azonnal megenyhülni látszott.

– De teherbírás szempontjából hasznosabb lenne, ha négy ökör húzná, és akkor így nem kellene aggódnunk miatta.

A kevésbé dédelgethető ökrök hallatán Kárin ismét elkedvetlenedett.

– Viszont… ha már a cuki állatoknál tartunk – próbálkozott Viktória. – Vehetnénk egy kis kecskét is!

– Egy olyan közepes formát – ajánlotta inkább Mira. – Amelyik már tejet is ad. Így a csapat tejet is tudna fogyasztani az út során, nem csak vizet.

– Jó ötlet! – helyeselt Lowri.

A kecske hallatán Kárin ismét fellelkesült, és végül bólintott.

– Ám legyen! Gondoskodok az új szekérről, az ökrökről, és a kecskéről, valamint a közös ellátmányról, ahogy abban eredetileg megegyeztünk. A szekereket és az állatokat felvértezhetjük nexi forrásaink segítségével, de a saját harci felszerelését mindenki saját zsebből fogja fizetni!

A felemás eredmény letörte kicsit a három kalandor kedvét, Lowri pedig betudta a viszonylagos sikertelenséget saját figyelmetlenségének, de már késő volt ezen bánkódni.

– Örüljünk, hogy legalább ennyibe belement… – jegyezte meg Mira. – Nem készültem ilyen kiadásokra… Bár lehet, hogy a városünnepi viadalra benevezek, hátha nyerek ott valamit – pillantották meg az egyik fa törzsére szögelt hirdetményt, mely Szekérvár alapításának évfordulója kapcsán hatalmas mulatságot és harci viadalt ígért az érdeklődőknek.

Elszontyolodott azonban, mikor elolvasta azt a részt, mely szerint a megmérettetésen csakis a városőrség tagjai vehetnek részt.

– Szerezzük be, amit csak lehet, mielőtt még jobban elözönlik a várost a látogatók! – javasolta később Sige.

Lowri számba vette a lehetőségeit és a saját kocsijához szükséges felszerelést.

– Zabla és kantár kell, mert ez a csibész a múltkor széjjelrágta az utolsó tartalékot is – pillantott rosszallóan Lóherére. – A késeim lassan teljesen elkopnak, ezért nem ártana egy fenőkő… és a gyertyák is hamarosan elfogynak, így abból is veszek – számolta magában az összeget. – Penna is kell, amivel majd írhatok. Mi kellhet még? – pillantott a messzeségbe, észak felé, amerre haladni fognak. – Ezen a vidéken még nem jártam, nem ismerem ki magam… Jól jönne egy térkép…! Vagy legalább egy olyan, amely az ivóvizeket és kutakat jelöli.

– Vehetnél némi orvosi felszerelést, ha már gyógyító boszorkány vagy – jegyezte meg csípősebben a kelleténél Sige, Viktória azonban szomorkásan félrenézett.

– Arra már nem lesz elegendő pénzem… nincs rá 50 ezüstöm…

Lowri ellenőrizte a jegyzőkönyvét, és bár 50 ezüst kétségkívül nagy érvágás lett volna, úgy érezte, mindenki nyugodtabb lenne, ha volna valaki, aki el tudja látni őket, ha bajba kerülnek.

– Ha gondolod… én szívesen megveszem neked az orvosi csomagot… – mondta végül.

A nagyasszonynak elkerekedtek a szemei, de Sige is elismerően végigmérte az ajánlat hallatán.

– Megtennéd? Tényleg?

– Ez igazán nagylelkű tőled.

– Rá se ránts! – mosolyodott el szerénykedve a kocsis. – Reméljük, hasznos lesz majd.

– Igen! Mindenképp az lesz! Köszönöm! – hálálkodott a boszorkány.

Kárin anya ígéretéhez híven ellátta a szükséges felszereléssel a karaván fogatait, pótkerekeket, szerszámosládát intézett arra az esetre, ha lerobbannának. Az alváshoz szükséges sátrak számát is kibővítette számukra, hogy ne a szabad ég alatt kelljen aludniuk, ha úgy hozza a szükség.

Lowri megtapogatta mellényét, melynek belső zsebében erszénye lapult. Nem feltétlenül tervezett ilyen kiadásokat, de kétségkívül szükségesnek érezte felvérteznie magát az előttük álló útra.

– Neked is ezt kellett volna tenned, apa… – gondolta, és újra felsejlett előtte a férfi utolsó útja. – Ha lett volna rajtad valami, ami megvéd… vagy valami fegyver...

Nem, gondolta. Eirwyn Flintet világéletében békeszerető emberként ismerték, aki a légynek se tudott volna ártani, nemhogy fegyvert ragadva kioltani valaki életét. Lowri kételkedett abban, hogy neki lenne bátorsága ilyesmihez, de a rá leselkedő, potenciális veszély miatt úgy döntött, megacélozza a lelkét, és ha kell, küzdeni fog az életben maradásért.

A fegyvertelen vagy korábbi felszerelésüket lecserélni kívánó kalandorok együtt keresték fel Szekérvár azon sarkát, ahol fegyverkovácsok, szatócsok és hasonló mesteremberek munkáit lehetett megcsodálni.

– Ilyen aprócska termetre nehezen fog páncélt találni, kisasszony – pödörte meg a bajszát az egyik árus. – Nem lennék meglepve, ha külön magácskára kellene szabni egy teljesen újat.

– Hátha lesz valakinél elfekvőben egy kis méretű felszerelés – jegyezte meg Mira, akinek volt már a tapasztalta harcászati téren.

Tovább kalauzolta őket a piacon, és az egyik árusnál, ahol ő maga is bevásárolt egyedi, démonok elleni, szélesebb fejű nyílvesszőket, sikerrel jártak, és találtak is egy porosodó bőrvértet, ami jó volt a kocsisukra.

– Kész egyenruha… – mozgatta az ujjait a bőrkesztyűben és igazgatta magán a vértet a lány. – És ez a bőrcsizma…! Nagyon kényelmes és rugalmas!

– Egy komolyabb összecsapásban nem fog sokat védeni rajtad, de jobb, mint a semmi – jegyezte meg Sige. – Értesz valamilyen fegyverforgatáshoz?

– Nem igazán… – felelte Lowri.

– Olyasmi fegyver kellene neki, ami nem kimondottan fizikai erőt igényel, hanem magától teszi a dolgát… Mint például egy könnyebb számszeríj – fonta tovább a gondolatmenetet Mira. – Célozni persze még mindig kell tudni vele, de abban lehet később gyakorlatot szerezni…

– Nyílvesszőkre is szükség lesz hozzá – töprengett a lány. – Mivel ilyen nagy tételben vásároltam, nem kapnék valamilyen kedvezményt?

– Ez csak kegyecskédnek tűnik nagy tételnek – kacagott az eladó. – De ha már így megszabadított ettől az öltözéktől… Egy tegeznyi nyílvesszőt ingyen hozzácsaphatok a kollekcióhoz.

– Kérhetnék rögtön kettőt? – kérdezte a kocsis reménykedve.

– Ne feszítsük túl a húrt!