Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 8. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 8. fejezet ~

A négy festményfutár nyugodt tempóban lovagolt vissza a karaván többi tagjához, az útszéli fogadóba. A többiek már lepakoltak és elfoglalták szobáikat, néhányan már a vacsorát is megrendelték a személyzettől. Lowri az istállóba kísérte saját, hűséges lovait, majd igyekezte a lehető legalaposabban lecsutakolni őket, hogy prezentálhatóan nézzenek ki, ha később folytatják az utat.

– Elvégre mi haladunk a karaván élén, nem igaz? – kacsintott a két pónira. – Szépnek kell látszanunk, kicsikéim! – adott csókot mindkettő homlokára.

A nap lassan kúszott az ég alja felé, ennek ellenére nagyon kellemes, tavaszias idő volt, langyos szellő simogatta az arcát. A fogadó ablakai tárva nyitva álltak, hogy kellően átszellőzhessenek a szobák, a konyhából és az étkezőből étvágygerjesztő illatok szálltak tova. Lowri nem volt különösebben éhes, még mindig úgy érezte, hogy menten kipukkan a mértéktelen zabálás miatt, amit Evelynnel a fogadáson produkáltak. Meglepetésére a lány azonnal rávetette magát az étlapra, mintha mi sem történt volna, így Lowri sokadjára gondolkozott el azon, nincs-e esetleg feneketlen gyomra. Úgy vélte, Evelyn boszorkánysága közrejátszhat csillapíthatatlan étvágyában.

Miután végzett az állatokkal, megmosakodott a kút vizében, és csatlakozott a többiekhez. A társaság több, kisebb foltban üldögélt az étkezőben, egymás közt beszélgetve, és nem ültek egy nagy kupacban, ahogy korábbi mulatozások során. Sige és Szirén lelkesen ecsetelte a fogadáson történteket, részletesen beszámolva a házigazda megtréfálásáról, a festménylopás kísérletéről és a bűntény felderítéséről, melyet hallgatóságuk érdeklődve követett.

Kárin anya tőlük kicsit távolabb ült, és meglehetősen búskomor arcot vágott. Feljegyzéseit, jegyzőkönyveit bújta, az asztalon előtte érmék hevertek szétszórva, a lány így arra a következtetésre jutott, hogy a nő anyagi kérdések miatt kesereghet, bár amikor Godir el-elhaladt mellette, szomorúan követte őt a tekintetével. Látva, hogy talán szerelmi bánat is gyötri, Viktória nagyasszony odatelepedett melléje, és csendesen beszélgetni kezdtek.

Lowri megrendelte magának a vacsorára valót, és némán hozzálátott, de nem vette le a szemét a környezetéről. Kíváncsi volt rá, hányan ismerhetik Mira kedvesének titkát, kik tudhatnak arról, hogy Leant valójában egy démon, és hogy ha tudják, vajon miként vélekedhetnek róla.

– Ha pedig nem tudtok róla… jogotok lenne megtudni – fejezte be a gondolatmenetet. – Kizárt, hogy csak engem zavar mindez…

Kárin anya nem sokkal később összeszedte a holmiját, és távozott.

– Ő vajon tudja…? – töprengett Lowri. – Ha nem, vajon mit szólna hozzá?

Viktória eközben odaült Godir mellé, de bármennyire is hegyezte Lowri a fülét, nem sikerült meghallania, miről beszélgetnek. A férfi letörten bólogatott, ahogy a boszorkánnyal beszélgetett, majd egy ponton meglepetten nézett fel Viktóriára, mintha valami szokatlant hallott volna tőle.

– Néha nekem is jól jönne egy kis gondolatolvasás… – jegyezte meg bosszúsan.

Összerándult azonban a gyomra, ahogy Mira lejött a szobájából, és magával hozta erőtlenül támolygó kísérőjét, akire eddig Leantként hivatkozott.

– Ő itt Tamiaten – mutatta be a nagyobb közönségnek, ami furcsa volt Lowri számára.

Figyelte Sige reakcióját, vajon milyen hatással lesz rá, hogy a férfit idegen néven mutatják be nekik, de nem tűnt meglepettnek, így arra a következtetésre jutott, hogy elkezdődött a folyamat, melyről korábban beszéltek, és melynek köszönhetően a karaván kíséretének tagjává fogják tenni a démont.

Kárin anya azonban, aki egy jókora erszénnyel épp ekkor tért vissza, örömmel üdvözölte az új kalandort köreikben, bár megemlítette, hogy nehéz lesz neki helyet találni, hiszen a bérelt lovaik már mind elérték terhelhetőségük maximális kapacitását.

– Ha nem bír gyalogolni, felülhet a kocsim végébe – ajánlotta Lowri váratlanul, aminek hallatán minden pillantás feléje irányult.

A lány igyekezett közömbös arcot vágni, legbelül azonban gyűlölettel gondolt arra, hogy egy démon ennyire a közelében legyen.

– Mégis jobb, hogy ha szem előtt van, arra az esetre, ha készülne valamire…

A társai meghatódtak a nagylelkű ajánlatán, és elfogadták a javaslatát. Kárin anya máris jobb kedvvel osztotta ki mindenki addigi bérét, Lowri is zsebre tehetett 20 ezüstöt.

A vacsora kellemes hangulatban telt, az utazók tovább ismerkedtek egymással. Evelyn a viharmágus Sige-dzsel társalgott, míg Viktória a kereskedő Olim társaságában vonult félre egy kicsit. A férfi vélhetően a boszorkánynak is valamilyen „rendkívül jövedelmező ajánlatot” kíván tenni. A zsoldos Godir keserűen nézte, hogy egykori hálótársa, Kárin anya ezúttal több gyík társaságában tért nyugovóra, de Lowri már nem is próbálta megérteni a szövevényes kapcsolatrendszerüket. Hosszú út állt előttük a következő állomás, Szekérvár felé, ezért nem sokkal később ő is nyugovóra tért.

***

– Jól van, kisbabáim – lépett oda másnap Pitypanghoz és Lóheréhez, miután befogta azokat újra a kocsi elé. – Ma is mi fogunk elől menni, ne hagyjátok, hogy Dinár és Datolya a bolondját járassa velünk!

Pitypang egyetértően megrázta a sörényét, Lóhere pedig határozottan dobbantott a patájával. Lowri jókedvűen kapott fel a bakra, de azonnal elkomorodott, ahogy meglátta, hogy Mira felülteti „Tamiatent” a kocsi végébe. A szeme sarkából folyamatosan a gyenge ember-démon hibridet figyelte.

– Minden rendben? – ült fel mellé Evelyn.

Lowri bólintott.

– Indulhatunk? – állt fel a kocsi ponyváját tartó keretbe kapaszkodva, és hátranézett a mögötte sorakozó szekerekre és lovasokra.

– Szerintem igen – bólintott Godir, aki mellettük készült haladni, testőrként.

– Akkor rajta! – csapott a lovak közé a lány,

– Miféle hely lesz ez a Szekérvár? – kérdezte Evelyn, aki sohasem járt még a környéken a korábbi fogsága miatt.

– Egyfajta nagy vásár az egész – ecsetelte Lowri, ahogy a végtelennek tűnő erdők és mezők mentén haladtak. – Apa sokat mesélt róla, szerinte nincs olyan, amit ott ne tudnál megvenni. Még én se jártam arra, de most nagyon kíváncsivá tett a dolog. Állítólag még sárkány is lesz ott!

– Sárkány? – csillant fel a lány szeme. – Vajon ennyi is lehet a húsából?

– Azt nem hinném! – kacagta el magát a kocsis. – Hacsak nem vagy képes legyőzni egyet, ami… szerintem öngyilkos feladat lenne.

A veszélyessége ellenére úgy tűnt, Evelyn mintha fontolóra akarná venni a dolgot, ami némiképp aggodalommal töltötte el Lowrit.

– A sárkányok bölcs, de öntelt és zsugori lények – lapozta fel a jegyzeteit a lány. – Ritka kincseket és sok-sok aranyat őriznek, de életükben lehetetlen azt megkaparintani tőlük. Mit nem adnék néhány pikkelyéért…! – sóhajtotta. – Micsoda páncélt lehetne abból készíteni! Az biztos, hogy Pitypangnak és Lóherének is olyan vértet csináltatnák belőle, mellyel igazi csata-póni válna belőlük!

Evelyn kuncogott a hasonlaton, mikor a lovak idegesen fújtatva topogni kezdtek.

– Na, mi történt? – hajolt előre hozzájuk Lowri.

Az út menti fűben két kiégett, szabályos csík húzódott, ami látszólag rossz előérzetet keltett a lovakban. Se közel, se távol nem láttak senkit, Lowri ezért megállította a kocsit, lehuppant róla, hogy megvizsgálja a jelet.

A nyom hideg volt, úgy tűnt, nem mostanában égethették bele a fűbe, de túl egyenesnek tűnt ahhoz, hogy természetes módon keletkezzen. Lowri megtapogatta, majd gyanakodva körbenézett.

– Látsz valamit? – állt fel a helyéről Evelyn is.

– Nem tetszik nekem ez a két csík… – motyogta a kocsis. – Találkoztam már korábban hasonlóval, és az nem jelentett jót.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Godir.

– Általában útonállók szoktak hasonló jelöléseket hagyni az út mentén, hogy az arra haladókat hol lehet a legkönnyebben megtámadni – felelte Lowri. – Ahol elég rejtekhely van számukra a rajtaütésekhez.

A férfi gondolkodóba esett.

– Ebben lehet valami. A harctéren is hasonló, jelentéktelennek tűnő kaparásokkal szokták megjelölni, hogy a távolsági fegyverek milyen messzire hordanak…

A lányok szinte ösztönösen a fegyvereikhez kaptak, mire Sige odaügetett melléjük.

– Történt valami? – kérdezte.

– Fura jelölések vannak az út mentén – állt fel Lowri, a kezét továbbra is a tőrén tartva.

A viharmágus odaballagott, hogy megvizsgálja, de különösebben nem lepődött meg rajta.

– Nem látom varázslat nyomát – mondta Evelyn. – Bárki is csinálta, mágia nélkül tette.

– Ha akartak volna, már megtámadtak volna minket – jegyezte meg Sige. – Szerintem menjünk tovább, de nem árt, ha résen leszünk.

A lányok bólintottak, és visszaültek a helyeikre.

– Gyí! – indította el újra a lovakat Lowri, de feszülten markolászta a gyeplőt, és folyamatosan az út két oldalát leste, de főként a tőlük jobbra húzódó erdőséget.

Fél óra elteltével újabb két, fűbe égetett vonalat találtak, amire mindkét póni hasonló idegességgel reagált.

– Újabb kettő! – mutatott előre a kocsis, és ezúttal Mira előre lovagolt hozzájuk, Kessix társaságában. – Átellenesen mutatnak arrafelé, el az úttól. Szerintem ez nem jó jel! Banditák szoktak ilyesmit használni!

– Eddig se nagyon történt semmi – jegyezte meg Sige.

Lóhere azonban fenyegetően felnyerített és megrázta a fejét.

– Mi a baj?

– Nézzétek! – mutatott előre Evelyn.

A horizonton előttük négy sötét alak körvonalai kezdtek kirajzolódni. Egyelőre csak a távolból figyelték őket, végül az egyikük megindult feléjük.

– Figyeljetek! – húzta ki magát a nyeregben Sige, majd biccentett Szirén felé, aki megértette a jelet, és hátrébb lovagolt, hogy figyelmeztesse a karaván többi tagját.

Az idegen férfi sötét egyenruhát viselt, mely meglehetősen szakadtnak tűnt.

– Vámszedőnek látszik… – állapította meg a viharmágus.

– És ha ez csak álca?

– Nem hinném… – töprengett Mira.

– Mit akarhatnak? – suttogta Evelyn.

– Azt hiszem, nemsokára kiderül.

– Derűs napot az utazóknak! – köszönt rájuk az érkező, és fürkésző pillantása igyekezett mindannyiukat alaposan végigmérni, különös tekintettel a fegyverzetükre.

– Hasonlóképpen – biccentett Sige nyájasan, magára öltve legelbűvölőbb mosolyát.

– Merre tartanak az urak és hölgyek?

– Szekérvár felé haladunk – felelte Mira.

– Van a közelben egy igazán helyes kis fogadó, ahol kipihenhetik az út fáradalmait – intett a férfi egy ösvény felé, mely nem messze tőlük lekanyarodott az erdő felé.

A lányok összenéztek: az irány megegyezett azzal, melybe az út menti, égett vonalak mutattak.

– Rozsdás Fűrésznek hívják – folytatta. – Szívesen megmutatom az utat, ha kíváncsiak rá.

A viharmágus és a lovagkisasszony összenézett.

– Örömmel megtekintenénk ezt a helyet – javasolta végül Mira, Kessix rémületére. – Mi hárman, így – mutatott magára, a gyíkra és Sige-re.

– Benne vagyok – bólintott az.

– És a kocsit addig ki fogja kísérni? – kérdezte Lowri bosszúsan, amiért látszólag senki sem akarta komolyan venni az intelmeit.

– Ragan és Godir majd vigyáz rátok – intett hátra Sige, hogy odahívja maguk helyett a két zsoldost. – Menjetek tovább! Amint megnéztük, csatlakozunk hozzátok.

A három lovas megindult az erdő felé, az idegen társaságában, a kocsis pedig mérgesen dobta le magát a bakra. Evelyn látta a tehetetlenséget a vonásain, ezért szorosan megmarkolta a botját.

– Menjünk tovább előre! – mondta Lowri a két póninak, ahogy a zsoldosok beérték őket.

Úgy érezte, felelőtlenség három képzett harcossal kevesebbel továbbmenni, és egyértelműen az volt a céljuk, hogy elcsalják őket mellőlük, de mivel nem volt beleszólása a dolgok alakulásába, nem tehetett mást, követte az utasításokat.

Az úton előttük álló, három maradék alak is szemmel láthatóan vámszedő öltözéket viselt. Ahogy a közelükbe értek, az egyikük előlépett és feltartotta a kezét, mely megállásra késztette a lovakat. Pitypang óvatosan megszagolta a tenyerét, Lóhere azonban dühösen fújtatott.

– Jó napot az utazóknak! – köszöntötték őket.

– Akárcsak önöknek – nézett le lova nyergéből a föléjük tornyosuló minotaurusz, Ragan.

– Mi járatban vannak?

– Szekérvár felé tartunk – felelte Godir.

– Az átkeléshez vám megfizetése szükséges… főképp egy ekkora karaván számára.

– Az összes, kötelező díjat megfizettük, amikor elhagytuk Sanchen várának kapuját – jegyezte meg Lowri, és úgy érezte, kezdi elveszíteni a türelmét. – Ezek nyilvánvalóan ki akarnak fosztani bennünket! – dühöngött legbelül.

A szélső őr huncut vigyorral az arcán megcsóválta a fejét.

– Az ilyen… forgalmas kereskedelmi utak biztonságos fenntartása különösen nagy terhet ró ránk… – mondta, mintha ezzel akarta volna indokolni a követelt összeget.

– És mégis mekkora volna ez a „teher”? – ügetett oda melléjük Kárin anya.

– Apróság csupán – nézett végig a karaván kocsijain a másik oldalon álló idegen. – Mindössze…

– 15 réz – fejezte be a középső.

– Ez a három… akarom mondani négy derekasan dolgozó, hű férfiú igazán elismerésre méltó – nyúlt Kárin az erszényéért, és gondolkodás nélkül leszámolta nekik az érméket.

A három férfi elégedetten biccentett, majd félreálltak, és intettek a lovasoknak és kocsihajtóknak, hogy tovább haladhatnak.

– Na de…! – méltatlankodott volna Lowri, de a nő leintette.

– Nem fogom 15 rézért kockáztatni a küldetésünket – jelentette ki szigorúan. – Aprópénz ez a biztonságunkért cserébe.

– És ha ez az egész csupán csapda? – motyogta a lány fojtott hangon, nehogy a távolodó őrök mégis meghallják. – Elcsalták három harcosunkat, tudják, hogy pénz van nálunk, és egy ilyen nevetséges összegért cserébe továbbengednek bennünket! Ennél még Sanchen váránál a kilépéskor is többet fizettünk! Mi van, ha ezzel csak a bűntársaik felé próbálnak terelni minket?

– Ha ez így van, megtudjuk, hogy hű zsoldosaink valóban olyan rátermettek-e, mint amilyennek mondják magukat – zárta le a vitát Kárin, majd újra hátrébb lovagolt.

Lowri ennek ellenére nem volt nyugodt, főként azután sem, hogy nem értek el lakott települést, mire leszállt az este. A társaság szabad ég alatt volt kénytelen éjszakázni, így kifogták a lovakat a kocsik elől, felverték a sátraikat, és készülődtek a vacsorához. Evelyn szempillantás alatt tábortüzet varázsolt számukra, mely mellett ki-ki melengetni, sütögetni tudta a magával hozott elemózsiát.

– Remélem, megvártatok minket! – harsant az egyik ösvény felől egy ismerős hang, és kisvártatva megjelent a tőlük korábban leváló, három lovasuk, szemmel láthatóan spicces állapotban.

– Merre jártatok? – kérdezte Szirén a kedvesét.

– Egy igencsak bizarr kocsmában – próbálta kiszellőztetni a fejét Mira, ahogy lepakolta a lova által cipelt holmit.

– És tanultunk egy igazán vidám kocsmadalt is egy ottani, híres szerzőtől, Vagdash-tól!

Az este a korábbi kellemetlenségek ellenére oldott hangulatban telt. A három visszatérő kalandor hamar megtanította a társaságnak az ork nótát, a „Mocskos az égbolt”-ot, melyet később is többször újra eldaloltak. Mira csapdákat állított a fák között, annak reményében, hogy néhány kisebb vadat elejthetnek és megsüthetnek. Mikor azonban ellenőrizte őket, meglepetésére azt tapasztalta, hogy nemhogy vadat, de még csalétket sem tartalmaztak. Rá kellett jönnie, hogy Evelyn, megéhezvén az egész napos út során, a maga gyermeki, naiv módján rendre kilopkodta a csapdákból a csalit, így hiába reménykedtek egy finom nyúlpaprikásban, le kellett mondaniuk eme kulináris élményről, és be kellett érniük száraz élelemmel.

Ahogy leszállt az este és az égen megannyi csillag gyúlt, az utazók visszavonultak. Mira vállalta, hogy kezdi az őrködést, Lowri így megkereste két póniját, hogy melléjük telepedjen. Látta, hogy a két állat kíváncsian néz valakit vagy valamit, mert ide-oda csóválták a fejeiket. Lóhere végül lehajolt, és rágcsálni kezdte a lábaiknál fekvő gyík köpenyét. Kessix, aki a fűben megbújva már az igazak álmát aludta, felriadt a póni csócsálására, és egy rá jellemző, „Mind meghalunk!”-felkiáltással a bokrok közé szaladt. Evelyn kuncogva követte a tekintetével, majd odatelepedett a pónik mellé, és Lowrival együtt nem sokkal később álomra szenderült.

***

A Szekérvárig tartó, hátralévő 2 nap a korábbi félelmeikkel ellentétben eseménytelenül, még ha némi feszültséggel is telt. Kárin anya és Godir kapcsolata továbbra sem tisztázódott, és nem segített a félreértések vagy viták megoldásában az sem, hogy a nő rendre a gyíkok társaságában tért esténként nyugovóra, melytől a férfi egyre inkább kedveszegetten kísérte a karavánt.

Mindannyian izgatottak lettek azonban, ahogy egy dombtetőre érve megálltak az úton, és letekinthettek az előttük elterülő, népes, zsúfolt forgatagra, amit Szekérvárként ismertek. Alacsony épületeivel, megannyi, szekérről áruló kereskedőjével, az épületei kéményeiből felszálló füstcsóvákkal bizalomgerjesztő látványt nyújtott, hamar észrevettek azonban egy hatalmas, vörös foltot a városka főterén, mely némileg tájidegennek tűnt.

– Az ott…? – kérdezte volna Lowri.

– Egy sárkány! – felelte lelkesen Evelyn, és szinte felállt a kocsi ülésére. – Egy igazi sárkány!

– Milyen hatalmas…! – bólogatott döbbenten Ragan is.

Ahogy karavánjuk közeledett, látták, hogy a sárkányt hatalmas tömeg veszi körül, emberek, gyíkok és más lények egyaránt, bár a gyíkok sajátos, vallási egyenruhát viseltek. Mindegyik áhítattal eltelve hallgatta a hozzájuk beszélő sárkány szónoklatát.

– Na! Pitypang! Lóhere! – próbálta nyugalomra inteni a pónijait Lowri, melyek szemmel láthatóan idegesek voltak a hatalmas lény láttán.

A sárkány a város felé érkező karavánra pillantott, végigmérte az utazókat, majd méltóságteljesen a levegőbe emelkedett, és tovarepült. A követői szép lassan elvegyültek a vásár többi tagja között.

– Micsoda pompázatos példány! – lelkendezett Sige.

– Nézzünk körül! – javasolta Mira.

Evelyn megbűvölten nézte a főtér közepén álló, magasztos sárkányszobrot, és feltett szándéka volt meglovasítani azt.

– És mégis hogyan szeretnéd ezt kivitelezni? – kérdezte derülten Lowri. – És hova tennénk? Húznánk a kocsi után? Sehol se férne el.

A lány bánatosan belátta, hogy igaza van, majd hagyta, hogy tovább haladjanak a település belsőbb utcái felé.

– Itt aztán megtalálunk mindent, amire csak szükségünk lehet – biccentett elégedetten Kárin anya.

– Feltölthetjük a készleteinket, vásárolhatunk harci felszerelést – jegyezte meg sokat sejtetően Olim, ahogy végigmérte a vörös hajú kocsist, mintha csak annak felkészületlenségére akart volna utalni. – És akár néhány kincsre is szert tehetünk!

– A szórakozásról se feledkezzünk meg! – mutatott Sige az egyik nagyobb téren álló, ragyogó, cirkuszi sátorra.

– „Darius Fecske Pirotechnikai Üzlete” – olvasta le az egyik kisebb bolt cégéréről az adatokat Evelyn, és mohó pillantással belesett a kirakat üvegablakán.

Lowri követte a tekintetét, és egy idősebb, őszülő hajú, médeai úriembert pillantott meg a pult mögött, aki nyugodt tartással, nyájas mosollyal az arcán szolgálta ki az éppen hozzá betoppanó vásárlókat. A lányt akaratlanul is saját apjára emlékeztette.

– Tessék, tedd ezt el! – lépett oda mellé váratlanul Kárin anya, és a kezébe nyomott kicsi, kerekded, kerámiaérmének tűnő tárgyat.

– Mi ez?

– Védelmező amulett – felelte a nő. – Azt hiszem, az előttünk álló úton még szükségünk lehet rá…