Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 7. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 7. fejezet ~

– Mit keresek én itt…? – kérdezte magától Lowri erőtlenül, ahogy helyi műkedvelő nemes úr, Trystan Moore emberei dühösen kivezették őt és Evelynt annak elegáns fogadásáról.

A két lány, engedve Olim ajánlatának, elvállalta, hogy elviszi az árverésre az öreg gyík festő, Sztredaz négy képét, melyek az év négy évszakának egy-egy pillanatában ábrázolták a környékbeli tájat. Lowri már ekkor érezte, hogy nem épp egy rá szabott küldetésről van szó, mert se megjelenése, se ismeretei nem tették alkalmassá arra, hogy az arisztokrácia körében elboldoguljon. Vendégei közt se akadtak soha ennyire jómódú utazók, így legbelül rettegett attól, hogy mit kell majd csinálnia. A vele érkező Evelynre nézett, és bár kedvelte őt, nem érezte úgy, hogy a lány olyan ékesszólás birtokában lenne, melyet a jelenlegi körülményeik megkívánnának. Félelmei beigazolódtak, mert mindkettejüket a birtok szélén elterülő, gyönyörű vadvirágos mezőre hajították.

Moore úr birtoka Sanchen várának közelében feküdt, melynek romos falai közé épült egy szerény kis település. A karaván Conwynból indulásának első napja viszonylagos nyugalommal, eseménytelenül telt, másnapra azonban heves esőzés zúdult rájuk, így mindnyájan bőrig ázva érkeztek meg Sanchen várához. A kellemetlen időjárás egyben aggodalmat is szült a társaság bizonyos tagjai körében: Kessix, a gyík folyamatosan hátra-hátrapillantgatott, és nem rejtette véka alá azon megérzését, miszerint egy fekete árny követi őket. Mire a fogadót, mint szálláshelyüket elérték, a rettegés olyan mértékben elhatalmasodott rajta, hogy azzal képes volt a zsoldos Godirban és a kereskedő Olimban is elültetni a gyanú szikráját.

Viktória nagyasszony, mint a karaván egyik nemhivatalos vezetője és szervezője, figyelemmel követte a gyík viselkedését, mert ismeretei alapján úgy vélte, nem vall annak jellemére az ilyen mértékű félelem, és talán valós veszedelem leselkedik rájuk és szállítmányukra. Képességeinek megfelelően igyekezett bepillantást nyerni annak elméjébe, de nem járt sikerrel, így gondolta, inkább tesz egy próbát Godirral. Meglepetésére a zsoltos kemény diónak bizonyult, és megsejtett valamit abból, amiben mesterkedett, mert oly heves rémület lett úrrá rajta, hogy el kellett rejtőznie.

Lowri, ahogy a fogadó udvarán saját lovairól gondoskodott, és ügyelt arra, hogy azok a megszokott módon álcáját biztosítani tudják, elvigyorodott a közjátékot látva, noha nem ismerte a rettenetes félelem okát, hiszen nem értett a varázsláshoz. Találkozott a tekintete Viktóriáéval, aki nevetve odaintette magához, és elbújt vele a bokorban, hátha többet megtudhat a reszkető férfiakról.

Amikorra Godir ismét elő merte dugni a fejét rejtekéből, mást se látott, csak egy vidám nevetéstől remegő bokrot, ezért a bizarr természeti jelenség láttán azonnal riadóztatta két társát, Kessixet és Olimot, akik fejvesztve próbálták kideríteni, mi történt. Azt hitte, valami ismeretlen erő kerítette hatalmába a sövényt, ezért próbálta harci készültségbe állítani társaikat, Olim azonban félelmében elbújt az egyik szekér alá.

– Na, ez aztán a bátorság! – nevetett akkor fennhangon Lowri, és már bánta, hogy a férfi valaha imponált neki.

Hogy, hogy nem, Kessix a jeleket értelmezve arra a következtetésre jutott, hogy egy harci elefánt tarthat feléjük, és mind meg fognak halni. A fogadóbelieket az udvarra riasztotta, Evelyn pedig, aki épp az étlapot próbálta itt is végigenni, lelkesen talpra szökkent, készen arra, hogy az elefánt nyújtotta, gasztronómiai élményeket is kihúzhassa képzeletbeli listájáról.

Ahogy azonban kiderült, hogy a női hangon nevető, viháncoló bokor nem támadó elefántot rejt, és mindenki feleslegesen öltötte magára a harci felszerelését, és ázott el egy újabb alkalommal, kimerülten mentek vissza a fogadó melegébe. Olim csuromvizesen sompolygott be a kocsmarészre, és duzzogva leült az egyik sarokban. Godir a jelek szerint nem nyugodott meg teljesen, a késő este sötét, fekete lovon érkező Mira és annak ernyedt bábuként roskadozó „hitvese” pedig kellőképp újra megrémisztette Kessixet is. Mivel az épületben már több hely számukra nem volt, Pitypang és Lóhere mellett hajthatták álomra a fejüket.

Másnap, ahogy a fogadásra induláshoz készülődtek, Lowri a lovak felnyergelése közben furcsa beszélgetésnek volt fültanúja, mely jeges szorítást és hirtelen rátörő dühöt szült a mellkasában.

– Hogyan vehetném rá Kárin anyát, hogy Leantot is magunkkal vihessük? – kérdezte Mira.

– Nincs mese, ki kell találni valamit… – csóválta meg a fejét Sige. – Ebben az állapotában csak a helyet foglalja sajnos… – utalt a férfi hasznavehetetlenségére.

– Na jó, de mit mondjak?

– Mondhatnád azt, hogy Zoritaszhoz hasonlóan lappangó, mágikus adottságai vannak, és zarándokként akar velünk tartani. Hogy a nagy háborúban katonaként szolgált, ott megnyomorodott a lába, és most így akar visszatérni Malan Taelbe. Így senki sem gyanakodna rá, hogy valójában démon.

– Démon… – töprengett Lowri, ahogy elfeküdt Moore birtokának egyik kőpadján, míg Evelyn szórakozottan a vadvirágok sűrűjében ült és egy csokorra valót szedett.

Amióta csak meghallotta ezt a szót, nem tudta kiverni a fejéből. Megrohanták az apjával történtek emlékei, és azóta képtelen volt másra koncentrálni. Nem érdekelte a megbízás vagy az azzal járó fizetség sem: az iszonyat szinte beférkőzte magát a bőre alá, és belülről parázslott, így kínozva őt, amikor csak a lény eszébe jutott. Nem tudta, együtt tud-e így haladni a többiekkel, látva, hogy számukra a legkisebb gondot sem jelenti egy ilyen veszedelmes szörnyeteg társaságában időzni.

A gyomra fájdalmasan felmordult, ő pedig keserűen rácsúsztatta a kezét. Már megbánta, hogy érkezésüket követően olyan mértéktelen zabálásba kezdtek Evelynnel. Ahogy átestek a biztonsági ellenőrzésen és átadták a házigazda minotaurusz intézőjének, Harmennek a festményeket, Olim nevének említése szokatlan bosszúságot csalt a férfi pofájára. Mivel azonban a képeket a két lány sértetlenül le tudta szállítani, velük előzékenyen bánt, és a megterített asztalokhoz vezette őket. Itt vajas pogácsa, penészes márványsajt, virág alakzatba rendezett füstölt sajt, kapros-köményes bárányhúsgombóc, kakukkfüves-almaboros mezei csiga, szamócás rakott palacsinta, erdei gyümölcsös kiflipuding és helyi vörösbor várta őket, de csak csalódást keltő, apró falatkákban. Lowri és Evelyn így hát bosszúból marokszámra tömte magába az ételt, a többi vendég általános megrökönyödésére. Különösen a helyi gróf, Prichard nézte őket derülten, aki saját bevallása szerint imádta a balhét és botrányokat.

– Ennek is ez a nyomorult Olim az oka – morogta a lány, és bosszúsan az oldalára fordult a kényelmetlen fekhelyen.

A kereskedő a képek leszállításán túl még egy feladattal bízta meg, bár ennek nem volt monetáris értéke: elmondása szerint ezzel inkább később saját személy- és teherszállítási üzletét tudná fellendíteni. A férfi egy bizonyos Yrymyr Bennettel akarta összeismertetni őt, aki az Ametiszt Kereskedelmi Társaság feje, és a leírás alapján valóban egy rettenetes színű, lila ruhákat viselő úr volt. Bennett szárazföldi és vízi szállítmányozással foglalkozott, de erősen megcsappant megbízható kocsisainak száma, így bátran felajánlott volna cégérének címere alatt egy ilyen állást Lowrinak. A lány udvariasan megköszönte az ajánlatot, de egyelőre gondolkodási időt kért tőle, hiszen már így is egy épp elvállalt munkát hanyagol egy festményes kitérő miatt, nem hiányzott, hogy tovább várassa azokat, akiktől a fizetségét fogja kapni. A férfi megértően bólogatott, és halkan kacarászó, ifjú hajadonok társaságában továbbállt. Lowrinak akaratlanul is Olim jutott róla újra eszébe, aki hasonlóképp vonzotta a gyengébbik nem figyelmét, és keserűen elfordult.

A fogadásról való kihajításukat azonban nem ez okozta.

A kiállított festmények természetesen vonzották az érdeklődőket, Evelynnek azonban feltűnt, hogy egy viharmágus növendék ruháit viselő idegen az egyik festmény körül ólálkodik, és szemmel láthatóan babrál a képpel. Míg a gróf kíváncsian figyelte a közjátékot, Harmen igyekezte elhessegetni a kellemetlen alakot, Evelyn pedig szó nélkül borral öntötte le annak öltözékét. Ezt már a minotaurusz se nézte tétlenül, és azonnal eltávolíttatta a két vörös hajú lányt.

Sige és Szirén, akik szintén segíteni akartak Olimnak a képek biztonságos leszállításában, maga is megérkezett a fogadásra. Sige próbált szóba elegyedni a leöntött viharmágus tanonccal, akinek a viselkedéséből semmilyen ártó szándékot nem tudott kiolvasni, mindössze úrnője, Dawes asszony kedvéért vizsgálta a képeket, mert a nő mindegyiket meg akarta vásárolni.

– Mit keresek én itt…? – kérdezte Lowri újra álmatag hangon, és úgy érezte, menten leragad a szeme.

Kisvártatva azonban óvatos piszmogásra, piszkálásra riadt fel. Ahogy kinyitotta a szemeit, Evelyn egy pipacsvirág szárával bökdöste a homlokát.

– Valami történik – intett a pompás udvar felé, ahol eddig a fogadást tartották.

Lowri felült, mert mindketten meghallották, hogy a vendégsereg csodálkozva felkiáltott valami kapcsán.

– Vajon mi lehet az?

Őröket láttak össze-vissza szaladni, de a mellettük álló bejárat mellől nem mozdultak el, így nem tudtak visszamenni körbenézni. A távolból látták, hogy az aukció résztvevői, a házigazda és annak inasai, valamint Sige és Szirén is a kiállított festmények köré gyűlt, de nem tudták kivenni, miről beszélgethetnek.

– Szerinted az a viharmágus ruhás tanonc csinálhatott valamit az egyik festménnyel? – kérdezte Evelyn.

– Nem lennék meglepve – felelte Lowri. – De mivel kizavartak minket, úgy érzem, ez nem a mi problémánk – feküdt vissza a padra a legnagyobb lelki nyugalommal.

Vörös hajú társa némán üldögélt mellette, a tekintete pedig a vendégsereget pásztázta. Lowri nem tudhatta, hogy pillantásával varázslat nyomait kereste, de túlságosan messze volt tőlük, hogy érdemben bármit észrevehessen. Csak akkor tápászkodott fel, és keltette fel Lowrit újra, mikor a házigazda kíséretében Sige és Szirén elégedetten közeledett feléjük. A lányok felálltak, és várták, hátha azok elárulják, mi is történhetett.

– Valami baj van? – kérdezte Lowri a viharmágust.

– Egy bűnszervezet szerette volna megtréfálni az egybegyűlteket – felelte Sige, majd Moore-ra nézett, aki csalódott és dühös arccal nézte, ahogy az őrség elvezeti minotaurusz inasát, Harment.

– Az Arany Ablak meg akarta lovasítani a téli festményt – tette hozzá Szirén. – Kicserélték a festményt egy gyermeki ákombákomot tartalmazó vászonra, amire azt írták, „ilyet én is tudok rajzolni”.

– Így meggyalázni Sztredaz mesterművét…! – sóhajtotta a házigazda.

– Az volt, akit leöntöttem borral? Gyanúsan viselkedett… – kérdezte Evelyn.

– Nem, neki végül nem volt köze hozzá – sóhajtotta Moore. – A saját intézőm, Harmen képes volt így megtéveszteni és ilyen galád módon elárulni…! – zengte színpadiasan.

– Ő is az Arany Ablak tagja volt? – kérdezte Lowri.

– Mi az az Arany Ablak? – súgta oda Evelyn.

– Egy neves conwyni bűnbanda – felelte a kocsis. – Mindenféle társadalmi rétegből vannak tagjaik: arisztokraták, szélhámosok, még varázslók is.

– Ha nincs ez a derék viharmágus, aligha derülhetett volna fény a bűnözők kilétére! – veregette meg Moore Sige vállát, aminek hallatán a férfi büszkén kihúzta magát. – Mivel is sikerült megfékezni őket?

– Fojtókupolával – segítette ki Szirén.

– Fojtókupolával! Micsoda zseniális ötlet!

Moore végül, eleget téve az Olimmal való megállapodásának, kifizette a festményfutároknak szóló jutalékot, a négy kalandor pedig úgy döntött, visszaindul Sanchen vára felé, a fogadóba, hogy csatlakozhassanak társaikhoz.