Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 6. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 6. fejezet ~

A „Mérgezett Gyíkhoz” címzett fogadó napokon keresztül népes társaságnak adott otthont. Üzemeltetői nem kifogásolták különösen, főképp akkor nem, amikor hosszas italozásaikkal jelentős mennyiségű sörnek, minőségi bornak és likőrnek sikerült a fenekére verni. A söntésben sürögtek-forogtak a felszolgálók, de nemcsak az italos korsókkal és kupákkal: a kalandorok ételfogyasztása komoly kihívások elé állította a konyha dolgozóit is. A szende, csendes, vörös fruska benyomását keltő Evelyn kimondottan nagyétkűnek bizonyult, és módszeresen végigette az étlapot, utazásuk szervezőjének, Kárin anyának megrökönyödésére.

Lowri jobbára magányosan üldögélt, és azzal foglalatoskodott, amihez a fogathajtáson kívül a legjobban értett: a megfigyeléssel. Idegennek, kívülállónak érezte magát a sok kalandor között, akik korábbi útjaik kiszínesített meséivel, hőzöngésével, egymás túllicitálásával egyre nagyobb hangzavart okoztak a fogadóban. Gyűlölte az érzést, hogy ilyen könnyen ilyen jövedelmező megbízást kapott, mikor épphogy csak teljesítette az előzőt.

– Eddig hol voltatok? – kérdezte magában keserűen. – Mikor apával morzsákból próbáltunk megélni… és szerettünk volna tisztességesen dolgozni…?

Sóhajtva hátradőlt a székében, és a mennyezeti csillár gyertyáinak vígan táncoló lángocskáit nézte.

– Talán tényleg oda a tisztesség? – gondolta. – Egy idejétmúlt eszméhez próbálok ragaszkodni, ami sehova sem visz előre az életben?

Unottan lötykölte az italát, és félretolta a tányérját, melyen a hosszú töprengés miatt már rég kihűlt az étel.

Úgy vélte, két főbb kör kezdett el formálódni, és a jelek szerint a nemek is közrejátszottak ennek alakulásában. A férfiak jobbára együtt mulatoztak, korábbi kalandjaikról beszélgettek, fogadásokat kötöttek vagy épp összemérték az erejüket egymáséval. A hölgyek inkább a Nexről visszaérkező boszorkány, Viktória köré csoportosultak, Lowri meglepetésére még Evelyn is.

Egykori utasa látszólag valóban ismeretségben állhatott a nagyasszonnyal, mert lelkesen áradozott neki a történeteiről, könyveiről, melyeket hosszú bezártsága ideje alatt volt alkalma mind elolvasni. A „bezártság” szó felkeltette a kocsis figyelmét, mert bár jó néhány napot együtt töltöttek, a lány neki nem nyílt meg annyira, hogy ilyen részleteket felfedjen a múltjáról.

Lowri felütötte azt a könyvecskét, melyet utazásai során vezetett, és melybe térképeket rajzolt, információkat jegyzett fel 1-1 vidék kapcsán, hogy azok később még hasznára válhassanak.

– „Nex”… – kereste. – „Boszorkányrend”… „elszigetelten élnek…”

Sohasem járt még e keleti szigeten, csakis apja vagy utasai elbeszéléséből származtak az információi.

– Ezek szerint Evelyn is boszorkány lenne? – gondolta.

Azt kellett feltételeznie, hogy a kérdésre a válasz igen, főképp akkor, mikor a csapat másik kocsisa, a Sige által varázstudónak titulált gyíklány, Heztep is lelkesen Viktória mellé szegődött. Lowri úgy érezte, ez már nem lehet véletlen, így próbált olykor-olykor hallgatózni, mikor látszólag senki sem figyelt rá. A lovak gondozása kiváló ürügyet biztosított ehhez, és még ha rajta is kapták volna, lett volna mivel magyarázni az ottlétét. Evelyn egyik este félre is hívta Viktóriát beszélgetni, hogy avatatlan fülek ne hallhassák a vallomását. Az elbeszélése szerint amióta csak az eszét tudta, fogolyként élt Nex szigetén, egy toronyba zárva, mert olyan féktelen varázserővel rendelkezik, melyet jó ideig képtelenek voltak kordában tartani. Az évek során azonban szép lassan magába szívta a helyi koven minden tudását, és védelmező harci boszorkányt neveltek belőle, aki uralma alatt tudja tartani a tüzet. A találkozás Kárin anyával azonban nem várt bonyodalmakhoz vezetett számára: tekintettel arra, hogy megszökött Nex szigetéről, attól tartott, hogy Kárin a hamarosan induló kalandjuk végeztével erőszakkal vinné őt vissza boszorkány-társai közé. Úgy tűnt, Evelyn nem hajlandó visszatérni rabsága helyszínére, és ezért képes lett volna akár valamilyen varázsszert vagy mérget is bevetni Kárin anya ellen, mely szép lassan fejti csak ki a hatását. Viktória, aki szemmel láthatóan maga sem kedvelte különösebben Kárin anyát, és a nexi rend pénzének forrását látta csupán benne, egyelőre kitért a válasz elől, Lowri azonban eldöntötte, hogy ezentúl minden ételt és italt csakis fenntartásokkal fog kezelni, amit esetlegesen kettejüktől kapna.

Bántotta, hogy az egyedüli személy, akivel valamirevaló kapcsolata kialakult, viszonylag könnyen beilleszkedett az új közösségbe, egy másik gyíkkal, a folyton aggodalmas képet vágó Kessix-szel is sokat elcseverészett, bár úgy tűnt, beszélgetéseik jobbára gasztronómiai témákra korlátozódtak. A lény már így is bizalmatlanul szemlélte a környezetét, és gyíktársaival alig várta, hogy elindulhassanak, már csak azért is, mert baljóslatú volt számukra a fogadó elnevezése.

Az urak jobbára egymás társaságát élvezték, a legnagyobb hangadónak a tagbaszakadt médeai harcos, a magát isteni bajnoknak tekintő Godir bizonyult, aki zsoldosként eltöltött idejéről, portyázásairól és a minotaurusz Ragannal való megismerkedéséről mesélt hallgatóságának. Az ezüsthajú viharmágus, Sige hol hozzájuk, hol bájos kedveséhez csapódott, akivel szerelmesen andalgott a fogadó meghitt félhomályában. Igazán kalandos történeteket ő nem mesélt, de Lowri nem tudta megállapítani, hogy azért, mert nincs mit mesélnie, vagy szeretné megőrizni személyiségének titokzatosságát.

A két társaság közt úgy tűnt, a buja szőkeség, a tehenészlánynak öltözött „Mira” volt a kapocs, aki hol csendesen, mélyen arcába húzott köpenyében iszogatott, hol szkanderversenyben mérte össze az erejét Godirral. Máskor pedig az ifjú hajtóval, Hezteppel próbált összeismerkedni, mert neki és Sige-nek is felkeltette az érdeklődését, hogy a csendes gyíklány amolyan fényvarázsló, aki a fénnyel való gyógyítás mellett a hagyományos orvosláshoz is konyított valamelyest. Utóbbi vonása Kessix figyelmét is magára vonta, aki szintén gyógyító volt, amellett, hogy kiváló mesterlövész hírében állt.

– Ezek szerint itt minden, valamirevaló segítő képességgel megáldott figura egyben könyörtelen gyilkos is… – gondolta Lowri.

Nem esett nehezére megállapítani, hogy a nem természetes szőke loknik mögé bújó Mira és a körözési plakátokon látható hős, Mia Bacquara lovagkisasszony, a „Csuklyás Gonosztevő” egy és ugyanaz a személy, noha azt nem tudta, mi is volt az oka annak, hogy szökésben volt.

– Szóval törvényenkívüliek, boszorkányok, varázslók, gyíklények, zsoldosok, minotauruszok jönnek majd velünk… – sóhajtotta. – Látszólag csak te vagy itt, aki nem konyít semmit se a varázsláshoz, se a küzdelemhez…

A tekintete akaratlanul is a férfitársaság egyik magas, délceg, középkorú tagjára vándorolt, aki a beszélgetés közben végigsimított elegáns körszakállán, és elégedetten bólogatott. Egy rövidke időre találkozott a pillantásuk, Lowri azonban zavarában elfordult. Olim, aki a társaságban messze földön híres régiségkereskedőnek vallotta magát, és az ereklyék nagy ismerőjének tűnt, tekintettel arra, hogy még Heztep varázsbotját is azonosítani tudta, jóképű férfi volt. Persze, korántsem olyan csinos, mint az ezüsthajú viharmágus utastársuk, de Lowri nem is kacsintgatott foglalt ficsúrok felé, annál sokkal földhözragadtabb volt, és Olim is ilyennek tűnt. Fura mód nem mindenki számára volt a kereskedő annyira szimpatikus, Viktória különös ellenérzéssel viseltetett iránta, és egy elkapott beszélgetés alapján gátlástalan gazembernek tartotta, ami őszintén meglepte Lowrit.

Viktória ennek ellenére aktív részt vállalt a közelgő út megszervezésében, és igyekezett minél több kényelmet és privilégiumot kiharcolni az utazók számára. Sikerült rábeszélnie Kárint, hogy eddigi két kocsisuk terheinek enyhítése érdekében engedje meg Szirénnek, hogy saját szerzeményét, 2 théz és 2 vyrognay teherhordó lovát is állítsa a karaván szolgálatába. Ezen kívül Kessixnek és a minotaurusz Godirnak is magasabb bért harcolt ki, aminek mindketten különösen örültek.

Ennek ellenére a társaság komolyabb anyagi gondokkal küszködött, ami a közös kasszát illette, ezért Sige nagylelkűen felajánlotta, hogy áruba bocsát egy kiváló állapotban lévő láncinget, mellyel sikerült kicsit gyarapítani a tartalékokat – olyannyira, hogy Evelyn tudott venni egy közönséges vándorbotot is az útra.

– Igenis megérdemlik – csapott az asztalra a boszorkány nagyasszony az indulás előestjén. – Minél több gyógyító van a csapatban, annál jobb!

– Magadra gondolsz? – kérdezte Sige szarkasztikusan. – Ennyi mérgező és ártó bájitallal a tarsolyodban?

– Még mindig nagyobb hasznukat veszem, mint a gyönyörű hajamnak! – sóhajtott színpadiasan Viktória, meglibbentve szépséges, hosszú hajszálait.

– Bárcsak már indulnánk! – nézett szomorkásan Szirén az ablak felé, ki a szabadba, ahol már felkúszott az égre a hold sarlója.

– Támogatom… – helyeselt Mira. – Bár lehet, hogy Leant és én csak később indulunk utánatok, hogy kerüljük a feltűnést, amit egy ekkora létszámú karaván tud okozni.

– Rajtam nem múlik – próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe Lowri. – Pitypang és Lóhere régóta készen áll az útra.

– Én örülök, hogy jönnek – mondta Evelyn csendesen, és belemosolygott az italába.

– Azért szokatlan, hogy egy egyedülálló, ifjú lány ilyen bátran bele mer vágni egy ilyen hosszú és veszélyesnek ígérkező útba – jegyezte meg Viktória. – Hogy szántad rá magad? Mi motivált?

– Ennyire északon még nem jártam, sőt, szerintem egyik kocsisunk sem… – felelte Lowri. – Nekünk régen… vállalkozásunk volt itt, Conwynban. Az apám személyszállítással és teherszállítással foglalkozott. Szép lassan azonban minden más társaság alánk licitált és elcsábította a régi és új megrendelőinket, utasainkat – tette hozzá keserűen. – Nem tudom, hogy azért, mert igyekeztünk túlságosan tisztességesen csinálni ezt, vagy csak nem voltunk túl vakmerőek, de végül… elveszítettük szinte minden kocsinkat és hajtónkat. Nem sokkal később… az apámat megölték az egyik útja során. A városőrség sosem hozta teljes részletességgel nyilvánosságra, de meg mernék rá esküdni, hogy álruhába bújt démonok voltak. Talán csak nem akartak pánikot kelteni azzal, hogy démonok kószáltak szabadon Conwyn városában, ilyen távol Malániától… – sóhajtott bosszúsan.

Ahogy felpillantott, érezte, hogy az asztaltársaság több tagja is szánakozva néz rá a hallottak után.

– Tudom, hogy kicsi vagyok, és sok harcoshoz képest elég haszontalan, de… ha segíthetek egy missziónak a démonok elleni küzdelemben, akkor gondolkodás nélkül vállalok egy ilyen utazást – fejezte be végül, kiérdemelve némi elismerést Sige-től.

***

A másnapi indulás során minden korábbi várakozást felülmúlt a teljes létszámban felálló karaván. A fogadó udvarán sikeresen felrakodtak Lowri és Heztep kocsijára, a lovak pedig addig békésen legelésztek a számukra kipakolt abrakból, hogy erőt gyűjtsenek az útra. Pitypang és Lóhere békésen nézelődött, bár mintha kicsit félve ismerkedtek volna a gyíklány két lovával, Dínárral és Datolyával. Heztep és a mellette ülő utasok vigyorogva nézték a vörös lányt és annak két póniját, ami nem feltétlenül keltett jó benyomást Lowriban, aki úgy érezte, ezzel becsmérelni próbálják az ő és lovai képességeit. Ezért egyfajta versengésként fogta fel az utat, így neki is iramodott, és a karaván élére állt, az őket kísérő zsoldosok és harcosok közé. A sort Kárin anya és Szirén lovai zárták.

Kiléptek a városkapun, és szép lassan felkaptattak a várost körülvevő dombságra, ahonnan pazar látványt nyílt Conwyn égbe törő épületeire. Lowri hátrapillantott, és elégedetten konstatálta, hogy Heztep és kocsija messze lemaradt mögötte. Észrevette azonban, hogy Olim integetve szalad utána, ezért némileg visszafogta a két pónit, és hagyta, hogy a férfi beérje őket. A kereskedő kifújta magát, végül felpillantott a kocsisra.

– Hú, már egy ideje próbállak utolérni benneteket! – lihegte, ahogy felnézett a lányra, és a mellette ücsörgő Evelynre.

– Történt valami? – kérdezte Lowri, ahogy lassan, sétatempóban újra elindultak.

Akaratlanul is zavarba jött, és a füle mögé rejtette néhány hajtincsét.

– Az az igazság, hogy egy érdekes, üzleti ajánlat miatt akartam beszélni veled – felelte a férfi, és a rá jellemző, titokzatos tekintettel pillantott fel rá.

– Hát persze… Miért is gondoltam, hogy az üzleten kívül bármi másért szóba akarnál elegyedni velem…? – kérdezte magától csalódottan Lowri. – Miről lenne szó?

– Szállítasz ezen a helyes kis kocsin egy szerény kis csomagot… nem túl nehéz, nem túl nagy… de azért csak foglal egy kis helyet feleslegesen – folytatta Olim.

A lány csodálkozva hátranézett, de a kocsi ponyvája alatt csak a különböző, kibélelt ládákba csomagolt főzeteket és bájitalokat látta.

– Nem is olyan rég úgy döntöttem, segítek egy helyi, idős, gyík festőnek némi népszerűségre szert tenni. Sztredaznak hívják, talán már ti is hallottatok róla.

– Nem igazán – jegyezte meg Evelyn közömbösen.

– Öhm, nos… – köhintett zavarában Olim -, végső soron az mindegy is. A műértő közönség felfigyelt Sztredaz tehetségére, és néhány arisztokrata szeretné rátenni a kezét arra a néhány festményre, amit ezen a kocsin visztek. Sajnos mivel ennyire elhúzódott a karaván indulása, kicsit késésben vagyok a leszállításukkal…

– Mi lenne az én szerepem ebben a történetben?

– Tartanak egy állófogadást nem messze innen, ahová le kellene szállítani a képeket, az értékesítésükből befolyó haszonból pedig 20% ütné a markod.

– Nekem? – kérdezte Lowri döbbenten. – Én szállítsam le? Arisztokratáknak? Egy állófogadásra? Hogyhogy nem te viszed el?

– Nekem jelenleg… más kötelezettségeim vannak – felelte a kufár.

– Nekem talán nem? – háborgott legbelül a lány. – Szerinted én épp mit csinálok? Egy fizetett munkát igyekszem teljesíteni!

– Nos, mit szólsz? Volna kedved segíteni?

– De mit kezdjek a szállított bájitalokkal? Nem pakolhatok le csak úgy mindent az út mellé, míg én elmegyek egy ilyen kitérőre…

– A következő pihenőnél kifognánk ezt a két derék jószágot a kocsi elől, és valamelyiknek a hátán ellovagolhatnál a helyszínre.

– Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet… – húzta a száját a lány. – Nem vetne rám túl jó fényt, hogy épphogy csak elvállalok egy fuvart, de az első adandó lehetőség alkalmával megpattanok egy ilyen szállítmány kedvéért…

– Ó, emiatt ne aggódj! – legyintett Olim. – Maga Kárin anya is áldását adta a dologra.

– Ebben az esetben… egy 30%-os jutalékért akár el is vállalhatom… – adta meg magát Lowri.

Meglepetésére azonban a férfi elképedt az ajánlaton, és mintha sértésként értelmezte volna a kocsis javaslatát.

– Az ár már így is elég tisztességes volt… – mondta végül csalódottan. – De azt hiszem, engedhetek egy kicsit… kiegyezhetünk egy 25%-ban? És korlátlan étel- és italfogyasztást kaphattok a fogadáson.

Evelyn arca felragyogott, és megragadta Lowri kezét.

– Menjünk! – kérlelte.

A lány megvonta a vállait, és beleegyezett.

– Valószínűleg a nőket is így szoktad kibeszélni az alsóneműikből – gondolta Lowri, és utálta magát mar annak puszta gondolatáért is, hogy a férfi akár csak egy pillanatra is imponált neki.