Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 5. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 5. fejezet ~

Conwyn városának elegáns, égbetörő épületei már messziről kivehetőek voltak, így amint a két utazó a település határában álló dombra feljutott, egy pillanatra megálltak és néma csodálattal adóztak a pazar látványnak. Több égtáj felől is magasztos léghajók repültek a légi kikötők felé, vagy onnan tova, de nem csak a légi forgalom volt élénk: a földfelszínen is lovasok, fogatok, szekerek érkeztek és indultak mindenfelé.

Lowri lopva oldalra pillantott, és elmosolyodott, ahogy a látványban gyönyörködő Evelynre nézett. Sok utasának arcán látta már ugyanezt a reakciót, és sose mulasztotta el megjegyezni azt. Apja fontosnak tartotta, hogy az utazás a kuncsaftjaik számára élményt is okozzon, hogy egy hosszú út fáradalmait annak végén egy ilyen emlék valamelyest enyhítse.

– Meg is érkeztünk, ez itt Conwyn – mondta végül, Evelyn pedig bizakodva bólintott.

A lány a lovak közé csapott, és szép lassan besoroltak azon járművek közé, melyek a déli kapu felé kanyarogtak. A beléptetés valamelyest döcögősen ment, ezért csak lassan haladtak, sok gyalogos érkező így a saját lábán meg is előzte őket.

– Egyedül ezt utálom… – intett előre Lowri. – Úgy beáll néha a kapuknál a forgalom, hogy egy csomó időt elveszteget itt az ember. És ilyenkor támadnak be a kéregetők is… – jegyezte meg bosszúsan, ahogy a kocsik közt kószáló alakokra terelődött a figyelme.

Rossz arcú, mocskos ruhájú hajléktalanok próbálkoztak az elegánsabbnak tűnő hintóknál és fogatoknál, hátha sikerül némi rézpénzt kikönyörögniük, legtöbbször azonban durva szitokszavakkal kellett csak beérniük, és ilyenkor még szerencsésnek is mondhatták magukat: ha több kocsis vagy inas is utazott a bakon, nem ritkán leugrottak a fogatokról, és jókora husángokkal verték meg a kéregetni merészelőket. Lowri nem igazán volt olyan helyzetben, hogy különösebben adakozhasson, de a Lóhere mellett megálló, mezítlábas kisfiú láttán megenyhült a szíve, és dobott neki 5 rézérmét.

– Milyen bájos, és milyen nagylelkű! – szólalt meg a lovak elől egy női hang, amire mindketten felkapták a fejüket.

A két állat eltakarta az idegen alakját, aki kéretlenül simogatta mindkét póni bozontos sörényét. A két paripa türelmesen fogadta a közeledését, bár míg a nő Pitypanggal bájolgott, Lóhere alattomos módon elkezdte csócsálni a köpenyét. Vidám, női kacaj töltötte meg ennek láttán a levegőt, az idegen pedig végre a kocsishoz és annak utasához sétált. Egy füstös tekintetű, csinos asszony volt az, aki mohó pillantással mérte végig mindkettejüket, de ahogy Evelynre siklott a tekintete, felcsillant a szeme. Lowri lopva oldalra sandított, és észrevette, hogy utasa feszülten megmarkolja a köpenye szélét, de az arca kifürkészhetetlen maradt.

– Hogy hasonlítotok egymásra…! – mondta a nő. – Csak nem vagytok testvérek?

– Nem… – felelte Lowri. – Én csupán… elhoztam őt Not-… Conwynba. A nevem Lowri. Segíthetek valamiben?

– Szóval Lowri… – biccentett egyet a nő elégedetten. – Igazán örvendek! Kárin anya vagyok!

– Szóval boszorkány… – gondolta a kocsis. – Gondolhattam volna, csak nektek van ilyen mézes-mázos modorotok az olyan halandó senkikkel szemben, mint amilyenek mi vagyunk…

– Nagyon megtetszett a kocsid! És ez a két póni…! Egyszerűen tüneményesek! Odavagyok értük! – lelkendezett Kárin. – De mondd csak, Lowri…! Volna kedved a szolgálatomba állni, és ezzel a helyes kis fogattal elszállítani nekem valamit… valahova?

– Valamit… valahova?

– Természetesen bőségesen megfizetném a szolgálataidat – legyintett a nő.

– Ha egy kicsit bővebben ki tudnád fejteni…

– Ó, hát hogyne! – csapta össze a tenyereit lelkesen a boszorkány. – 500 igencsak törékeny fiolára való bájitalt, ellenmérget, és mindenféle gyógyfőzetet kellene északra szállítani az ottani szövetségeseink számára, akiket ezzel is segíthetnénk a szörnyű démonok elleni harcban! – ecsetelte a részleteket.

A „démon” szó hallatán jeges, szorító érzés költözött a kocsis gyomrába. Azonnal apja halála, és az azért felelős gonosztevők jutottak eszébe.

– Azt mondtad, démonok…?

– Igen! Nemes feladat, sokan mégis félelmükben visszautasítják az ajánlatot… – tördelte a kezeit színpadiasan Kárin anya. – De te hajlandó lennél segíteni nekünk, ugye?

Lowri arca megkeményedett. Úgy érezte, bármilyen küldetést szívesen támogatna, mely démonok halálával végződik.

– Ez attól is függ, mennyire kedvező az ajánlatod – próbálta visszaterelni a nő figyelmét Lowri a beszélgetésre, mert annak újra és újra elkalandozott a tekintete a pónik felé.

– Ó, igazán jutányos árat kínálok, majd meglátod! Malánia határáig kilométerenként 25 rezet fizetnék, de ha a szállítmány megsérül, azt levonom a fizetségből. Amint elértük Malan Vaelt, onnantól kilométerenként 1 ezüstre emelkedik a díj!

– Gondolom azért, mert nem veszélytelen az út… – jegyezte meg a lány, noha az összeg akaratlanul is felkeltette az érdeklődését. – Ha én adom a szekeret és az állataimat a szállításra, feltételezem, a koszt és kvártély költségei téged terhelnek majd… beleértve a lovak gondozását.

– Remek tárgyalópartner vagy – jegyezte meg hamiskás mosollyal Kárin. – Legyen! Szívesen gondoskodok erről a két szépségről! Nincs valami, amivel megetethetném őket? Mondjuk… egy répa?

– Répa éppen van… – nyúlt hátra Lowri a takarmányhoz. – De ugye nem akarod megmérgezni őket? – kérdezte, ahogy a térdére könyökölve előrehajolt, a csizmája szárába dugott tőre pedig megcsillant, ahogy a nap fénye rávetült.

A boszorkány értette a célzást, és felnevetett.

– Ugyan dehogy! Hiszen akkor ki vinné el nekem a szállítmányt? – etette meg a jószágokat, akik békésen rágcsálták az elemózsiát.

– Ha ilyen sok és vélhetően értékes holmiról van szó, jól sejtem, hogy fogja valaki kísérni a kocsit? Elvinni elviszem, de megvédeni nem tudlak vele.

– Nagyon jó kérdés! Az utazótársaságunk tagjai már gyülekeznek a Mérgezett Gyíknak szentelt fogadóban. És Evelyn is elkísér bennünket, nem igaz, kedvesem? – szólította meg aznap először a lány addigi utasát.

Evelyn szigorúan nézett le rá, de nem felelt. Lowri csodálkozva pillantott hol egyikükre, hol a másikra.

– Akkor ezt meg is beszéltük! – bólintott Kárin elégedetten. – Várunk a fogadóban! – intett búcsút a két lánynak.

– Mi a…? – nyögte a kocsis döbbenten, de nem volt ideje sokat gondolkozni a történteken, mert ők következtek az áthaladás előtti ellenőrzéskor.

***

– „Fogadó a Mérgezett Gyíkhoz”… – olvasta le a cégér baljóslatú feliratát Lowri, ahogy megtalálták a boszorkány által megnevezett helyszínt.

A lány intett a lovászfiújának, hogy tegye rendbe és etesse meg Pitypangot és Lóherét, a kocsival pedig álljon be az udvarra. A szolgálataiért néhány rézérmét nyomott a kölyök markába, aki lelkesen nekilátott feladatának.

– Menjünk be! – javasolta a tétován mellette álló Evelynnek.

A lány szótlanul meredt maga elé, és ahogy beléptek az ajtón, óvatosan levette a fejéről a köpenyének csuklyáját.

A fogadó alsó szintjén hatalmas sürgés-forgás várta őket, a tömegben pedig kevesen figyeltek fel az érkezésükre. Az egyik nyitott ablaknál azonban megpillantották a városkapunál velük megismerkedő Kárin anyát, amint épp egy ezüstös hajú, csinos viharmágussal beszélgetett, aki eddig a párkányra könyökölve hallgatta őt. A nő lelkesen intett nekik, a férfi azonban jelentőségteljes pillantást vetett rá, majd felállt és megkereste az ivóban bájos kedvesét, Szirént.

– Hát itt vagytok! – üdvözölte a két érkezőt a boszorkány nyájasan. – Lassan teljes a létszám!

– Ezek itt mind… velünk jönnek? – kérdezte Lowri, ahogy körbenézett.

Különböző nemű és fajú lények vették körül őket, emberszerűek, gyíklények, és meg mert volna esküdni, hogy az egyik lépcsőn egy minotauruszt is látott felfelé menni.

– Többé-kevésbé, de igen. Viktória nagyasszonyunkat épp most várjuk vissza, ő elvileg hamarosan ideér, és további instrukciókat hoz majd nekünk Nexről az utat és a küldetésünket illetően. A gyíkok közül… – pillantott az egyik asztalhoz csendben visszahúzódó, bizalmatlanul bámészkodó lényekre – nem biztos, hogy mindenki velünk tart. Pedig nagy hasznukat vennénk! Az emeleten… – mutatott felfelé, ekkor azonban éktelen rikácsolás, dulakodás zaja csapta meg a fülüket.

Egy feldúlt férfi trappolt le a lépcsőn, és haladt nyílegyenesen az ajtó felé, amikor egy szőke szépség vágtatott le utána, és kétségbeesetten elkiáltotta magát.

– Drága kedvesem! Egyetlenem! Ne menj el!

A csapszék vendégei egy pillanatra megdermedtek döbbenetükben, ahogy a nő rávetette magát a férfira, és heves birkózásba kezdtek. Lowri és Evelyn az egyik oszlopig hátrált ijedtében, Kárin anya számára azonban úgy tűnt, teljesen normális jelenséggel van dolga. A hangulat hamar a tetőfokára hágott, az iszogató-eszegető vendégek hol az egyik, hol a másik házastárs győzelmére fogadtak, és igyekeztek túllicitálni a másikat. A férfi végül alulmaradt, hitvese így igyekezte magával cipelni őt, vissza az emeleti lakosztályukba.

– Ezzel meg mi történt? – kérdezte a korábbi viharmágus, ahogy megállt mellettük és keresztbe fonta maga előtt a karjait. – Mióta szőke és mióta visel ilyen bögyös, fűzős ruhákat Mi-…?

– „Mira” – köhintett Kárin anya, mintha csak figyelmeztetni próbálta volna őt.

A szemeivel némán a fogadó oszlopára kitűzött, körözési plakát felé intett, melyen egy sötét hajú, nemes, „Mia” nevű lovagkisasszony arca tündökölt teljes harci díszben.

– Ó, értem! – derült fel a mágus arca. – Sige Faramund – mutatkozott be a két jövevénynek megnyerő mosollyal az arcán.

– Ő itt Lowri – kommentálta a boszorkány. – Ő és a két bájos minilovacskája fog segíteni nekünk a bájitalok szállításában.

– Örvendek… – motyogta a lány.

– Hódolatom – búgta Sige, majd a másik vörösre pillantott.

– A kisasszony pedig… – folytatta volna Kárin anya, amikor egy hasonlóképpen bosszús rendtársa lépett be a fogadóba. – Nocsak, Viktória! Hát már vissza is értél?

A boszorkány azonban feszülten megállt előttük.

– Szóval ő itt Elvira… akarom mondani Evelyn! – nevetett zavarában Kárin anya.

– Tudnánk beszélni? – vonta őt félre a Viktóriának szólított nő, a két boszorkány pedig kisvártatva hevesen gesztikulálva, mégis fojtott hangon kezdett el beszélgetni az egyik félreeső sarokban.

Evelyn megvonta a vállát, leült az egyik asztalhoz, és lelkesen böngészgetni kezdte az étlapot.

– Na és mi ösztönzött titeket erre a hosszú, északi útra? – próbált csevegést kezdeményezni a viharmágus. – Hiszen nem lesz veszélytelen…

– A pénz? – vonta fel a szemöldökét Lowri, mintha egyértelmű lett volna a válasz. – Elvégre… én ebből élek.

Úgy tűnt, a férfinak nem nyerte el teljesen a tetszését a válasz, ezért kérdőn Evelynre pillantott.

– A gasztronómiai élmények – felelte az, fel sem pillantva az étlapból.

– Hát… azért két ilyen finom kisasszonynak aligha ideális egy ilyen háborútól megtépázott, kockázatos vidékre utaznia, mint amilyen Malánia… Reméljük, sárkányokkal nem fogunk találkozni… de útonállókkal vagy démonokkal lehet, hogy meg kell majd küzdenünk…

– Amíg az a démonok pusztulásával végződik, nincs ellene kifogásom – felelte szokatlanul rideg hangon Lowri, és magát is meglepte, milyen szenvtelenül tudott beszélni más lények haláláról.

Ekkor azonban az egyik hevesen mulatozó asztaltársaság férfitagja rálöttyintette a kabátjának ujjára az italát. Sűrű bocsánatkérések közepette próbálta menteni a helyzetet, Lowri azonban lemondóan intett egyet, és inkább megtudakolta a csapostól, merre találja a mosókonyhát, ahol rendbe szedhetné a ruházatát. A szakállas, sörhasú férfi barátságosan útbaigazította, így egy sötét folyosón át kilépett az udvarra, ahol elhaladva az enni-inni kikötött lovak mellett egy kis melléképületben kiöblögette a kabát ujját.

Szórakozottan dudorászva indult vissza, meg-megcsiklandozva egyik vagy másik állat oldalát, majd ahogy Pitypanghoz ért, szeretetteljesen megcsókolta és megigazította az állat szépen ápolt sörényét.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – csapta meg a fülét a nemrég megismert viharmágus hangja.

Körbenézett, és észrevette, hogy a férfi és Kárin anya Lóhere mellett áll, a nő pedig a póni sörényét fonogatta.

– Ez a két csenevész állat egyedül képtelen lenne elvinni a teljes rakományt – folytatta Sige. – Még szerencse, hogy az a 4 zsoldos is mellénk szegődött, mert különben az ő fogatuk nélkül nem tudnánk, hogy mit csináljunk.

A „csenevész” szó hallatán Lóhere sértődötten a mágusra pillantott, majd hangosat fújt az orrlyukain. Sige meglepetten pislogott a közjáték láttán.

– Nekem egyelőre semmi bajom velük… – felelte Kárin.

– És ez a hajtó…! Se fegyvere, se ereje nincs, amivel egy esetleges összecsapásban a hasznunkra lehetne…

– Miért, Heztepnek talán van? – ellenkezett a boszorkány, a másik kocsisra utalva.

– Heztep tud varázsolni, ezt ne feledd! Emellett gyík – emlékeztette Sige. – Lehet, hogy jobb ötlet lenne Malánia határát elérve egy másik, helyi kocsist keresni, aki tovább viszi a szállítmányt.

Lowri nem hallotta ugyan a választ, ahogy Pitypang takarásából figyelte őket, de annyi nyilvánvalóvá vált számára, hogy a boszorkány nem zárkózott el a javaslat elől.

– Vajon mindhármunkat le akartok cserélni – pillantott a lovaira -, vagy csak tőlem akartok megszabadulni? – kérdezte inkább csak magától, és eldöntötte, hogy különösen óvatos lesz az idegenek társaságában.