Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 16. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~16. fejezet ~

A Tatooine ikernapjai kíváncsian kukkantottak fel a horizonton, és annak ellenére, hogy mindkettőből mindössze még csak egy-egy keskeny, vöröslő karéj volt kivehető, a bolygón máris olyan tompa világosság uralkodott, hogy a járművek világítás nélkül tudtak közlekedni. Nem, mintha olyan sűrű lett volna a forgalom, mint a Köztársaság fővárosában, hogy a siklóknak és bárkáknak fényjelzéssel kellett volna egymás felé jelezniük a haladási irányukat. A végtelen Dűnetenger közt kanyargó, kietlen kanyonokban ennek ellenére szemmel láthatóan idegesen repült egy nyitott légterű, bíborszínű sikló. A sofőrje próbálta egyenesben tartani, a sikló mégis enyhén bal oldalára dőlt, és egy-egy óvatlan pillanatban emiatt meg-megdobta egy egyenetlen tájelem az útjában.

– Bocsi! – kiáltotta hátra Aayla egy újabb bukkanó után, és aggódva az utasülésre pillantott, melyen mestere feküdt, és minden újabb rázkódást követően összeszorított foggal elmormolt egy szitokszót.

– Próbáld ellenkormányozni! – nyögte a férfi.

– Én próbálom! – szabadkozott a lány. – Nem jó a súlyelosztásunk!

– Pedig még így is lassan megyünk…

– Nem mehetünk ennél gyorsabban, mert akkor hangosabban fog zúgni a motorja, és meghallanak minket!

Ekkor azonban félelmetes állatbőgés zengte be környéket, aminek hallatán Aayla rémültem lefékezett.

– Ez meg mi volt? – könyökölt fel Quinlan is szörnyülködve.

A lány felállt az ülésben és a homokos szélvédőre támaszkodva meresztgette a szemeit, bár a maszkban és pilótaszemüvegben alig látott valamit.

– Ott elől mozog valami… – mutatott a kanyon egyik kijárata felé.

– Felénk jönnek?

– Nem… inkább csak… motoszkálnak…

– Akkor ne várjuk meg, míg közelebb jönnek – javasolta Vos, és visszafeküdt.

Aayla újra mozgásba hozta a siklót, és amennyire csak lehetett, igyekezte kikerülni az idegeneket. Ahogy közeledtek feléjük, azok egyre kivehetőbbé váltak: egy hatalmas bantha álldogált unottan egy kiégett motoros szán mellett, a hátára pedig jawák próbálták felpakolni a még hasznosítható alkatrészeket.

– Utinni! – ugrott az egyik kis csuklyás, ahogy az idegen sikló elrepült mellettük.

– Remélem, mi nem így végezzük… – motyogta Aayla.

Tekla járművének navigációs rendszere szerint már nem sok volt hátra Mos Espáig, és eddig sikerült elkerülniük mind a helyi, barbár törzseket, mind Jabba esetleges őrjáratait. Az előző napi, durva homokvihar mostanra elült, és csak lágyan lengedezett körülöttük, a fűszernek pedig, melyet a szél felkapott a kirobbanó oldalú épületből, látszólag nyoma sem volt.

Ahogy egy hosszabb egyenesbe kormányozta a szerkezetet, óvatosan hátranézett, noha a lekkui vadul ficánkoltak a háta mögött. A mestere sérült lábát kinyújtotta az ülésen, a másikkal és kezeivel pedig próbálta úgy tartani magát, hogy ne sodródjon le onnan. Aayla tudta, hogy most minden pillanat számít: ha a férfi nem kap hamar orvosi ellátást, az élete is veszélybe kerülhet, de ha a hutt emberei üldözőbe veszik őket, ilyen állapotban aligha tudnának szembeszállni velük vagy elmenekülni előlük. Az egyetlen reményük az volt, hogy a lehető leggyorsabban elhagyják a bolygót, ezért megegyeztek, hogy az első utasszállítóra fognak jegyet venni, ami felszáll az űrkikötőből, bárhová is tartson. Katonák, fejvadászok, kémek és droidok eredhettek azóta a nyomukba, és tudták, hogy Jabba nem lenne könyörületes, ha elkapnák őket.

– Látom az első házakat! – kiáltotta, ahogy újra előre fordult. – Mindjárt ott vagyunk! Tarts ki, mester!

A látványos hasadékba épült Mos Espa halovány, homokszínű épületei, arénája csillogva hullámoztak a forró homok felett, akár egy délibáb, a sikló kijelzője azonban nem tévedett, közeledtek annak népes űrkikötőjéhez. A főváros ébredezett, és ahogy az utcáira berobogtak, látták, hogy a kofák már elkezdték kipakolni a portékáikat, és az első büfék is kinyitottak. Aayla lefékezett, ahogy az utcák egyre szűkebbé váltak, nehogy elüssön valakit vagy valamit, és azt nézte, hol tudná majd pénzé tenni a siklót.

– Ne állj meg itt! – nyögte Quinlan. – Vigyél minket oda, ahol a civil utasszállítók szoktak kikötni!

– J-jó – bólintott bizonytalanul a növendék, és igyekezett visszaemlékezni, merről is jöttek sok-sok nappal korábban. – Leszálltunk… pénzt váltottunk… belénk kötöttek… Valahol erre lesz!

Ahogy megpillantotta a jegypénztárt, fellélegzett. Annak négykarú, xexto fajú kezelője álmosan ásított egyet, ahogy felkattintotta a neonlámpákat, melyek galaktikus közös és hutt nyelven hirdették az induló járatokat. A lány megállt, és igyekezte kisegíteni mesterét a siklóból.

Quinlan arcát eltorzította a fájdalom. Kinyújtotta a kezét az egyik árus bódéja felé, melynek nap elől védelmet nyújtó paravánját különböző méretű cölöpök tartották. Az egyik vékonyabbik a markába röppent, amire így rá tudott támaszkodni, és botladozva, de beljebb tudott húzódni az útról. A falnak vetette a hátát, és lecsusszant az egyik padra.

– Menj…! – intett erőtlenül a sikló felé. – Add el az első ócskásnak! Ha kell, használd az Erőt…! – tette hozzá, halkabbra fogva a hangját.

Minden más esetben Aayla ellenkezett volna, és templombeli mestereik intelmeit hozta volna fel ellenérvként, miszerint mások elméjének befolyásolása tisztességtelenül juttatná előnyhöz őket, ezúttal azonban megértette, hogy az életük múlhat azon, mennyi pénzt sikerül majd szereznie. Bólintott, és a férfi kezébe nyomta annak fénykardját, aki igyekezte azt elrejteni a koszos ruhái alatt. A sajátját maga mellett tartotta, de remélte, hogy egyiküknek sem kell majd használnia.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – forgatta a fejét, ahogy a szerviznegyed felé kanyarodott.

Hulladékudvarok, siklókölcsönzők, droidszerelők sorakoztak az utcák mindkét oldalán.

– „Watto alkatrészei”… – olvasta le az egyik homlokzatáról annak feliratát, majd a járműre nézett. – Neked úgyis mindegy, mi lesz veled…

Lepattant és berohant az épület ajtaján, és kis híján összeütközött egy nagy, gömböcszerű lénnyel, mely derékmagasságban lebegett előtte a levegőben.

– Jaj! – csúszott el a homokban, és sajgó fenekét tapogatva felnézett a búskomor tulajdonosra.

A kékes bőrű, hosszú, ráncos orrú toydari sárga bendőjét vakargatta épp, a hátán pedig szárnyai fáradhatatlanul csapkodtak.

– Chuba! – rivallt rá bosszúsan.

– Bocsánat! – tápászkodott fel Aayla. – Szeretnék… eladni egy siklót!

Watto szemei résnyire szűkültek.

– És hova ilyen sietősen? Csak nem loptad?

– Dehogy…! – rázta meg a fejét Aayla. – Csak… nemsokára indul a gépünk… – intett a kikötő felé.

– Szóval sürgős… – vakarta meg kopaszodó állát a toydari. – Nem is tudom… A fogatversenyen már így is egy csomó pénzt vesztettem, nem nagyon van most szükségem egy újabb kacatra…

– Kérem! – erősködött a lány, és kioldotta magán a b’ommar szerzetesek köpenyét, kivillantva alóla táncosnői jelmezét.

Az ócskás tekintete nyomban formás idomaira vándorolt.

– Így is kezdhetted volna, ma sareen – fogta két ujja közé a padawan állát elégedett vigyorral a pofáján.

– Nem beszélek twilekki nyelven… – motyogta Aayla duzzogva.

– Na, mutasd azt a siklót! – lebegett ki az ajtón Watto, ő pedig kelletlenül követte.

A toydari körberepülte a járművet, itt-ott közelebbről is szemügyre vett egy-két horpadást vagy karcolást, de szemmel láthatóan elégedettnek tűnt annak általános állapotával.

– Tudok érte adni… 4… inkább 5000 wupiupit – mondta végül, mintha valami kihagyhatatlan ajánlattal állt volna elő.

– Mennyit? – hüledezett Aayla. – Hiszen… csak egy vacsoránk került olyan 60-70 wupiupiba! Ez meg… egy sikló! Sokkal-sokkal többet ér! Nézze, milyen jó állapotban van! – próbálta letörölgetni róla a port és homokot köpenyének bő ujjával.

– Megkérdezhetsz mást is – fordult el Watto. – De kétlem, hogy rajtam kívül más hajlandó lenne megvenni egy ilyen kétes származású gépet.

A lány szörnyű szorítást érzett a gyomrában. Nem tudta, mennyibe kerülhet a hazaútjuk, és félt, hogy ha túl kevés pénzt fogad el, nem fognak tudni jegyet venni.

– Ennél tisztességesebb árat is tud kínálni – mondta végül monoton hangon, és lágyan elhúzta a kezét a toydari arca előtt.

– Nem hinném – felelte Watto.

– Szerintem meg igen – ismételte meg a mozdulatot Aayla.

– Azt mondtam, 5000! Ez a végső ajánlatom! Mit lengeted itt a kezed? Itt mindenki jedinek képzeli magát?

A növendék egy pillanatra megdermedt a kérdés hallatán, majd sóhajtott, és lágy mozdulattal lekanyarintotta magáról a köpenyt, felfedve a kufár előtt teljes alakját. Watto szárnyai hevesebben kezdtek verni.

– 7000. De csak a két szép… lekkud miatt – mondta végül kéjes hangon, amitől a lány megborzongott.

– Legyen! Kérem, siessünk!

– Jól van, jól van… – legyintett Watto, és visszainvitálta őt a boltjába.

Percekkel később Aayla hatalmas léptekkel a jegypénztár felé rohant. Egy kis bőrerszényben vitte magával a helyi krediteket, másik markában fénykardját szorongatta. Csak remélni tudta, hogy mesterének azóta nem esett bajba. Ahogy bekanyarodott a nagyméretű utasszállító hajók leszálló platformjai felé, észrevette, hogy egy nagy, sötétbarna, kopott testű hajó ereszkedett épp lefelé a légkörből.

– El ne menj nélkülünk! – suttogta rettegve.

Megszaporázta a lépteit, és hatalmasat fékezett a porzó homokban, ahogy visszaért Voshoz.

– Mester! – suttogta, ahogy odahajolt a férfihez. – Mester, itt vagyok! Megvan a pénz! Remélem, elég lesz…

– Az se érdekel, ha a raktérben kell utaznunk, csak menjünk innen…! – nyögte az kimerülten.

– Megveszem a jegyet erre, akárhova is megy! – bólintott a padawan.

Kevesen álltak előtte a sorban, így hamar odajutott az ablakhoz, és kiöntötte a xexto pénztáros elé a wupiupikat.

– Egy kabint kérek két főnek arra a hajóra! – mutatott a barna utasszállítóra.

– A Vento-02-re? – kérdezte az furcsállva.

– Igen! Hová megy amúgy?

A lény leütött pár gombot a konzolon.

– Mon Gazzán, Radnoron és Corellián keresztül Coruscantig.

– Tökéletes! Kérem a jegyeket!

– Ennyiből… csak egy kis egyszemélyes kabinra futja… – turkált a wupiupik közt a xexto.

– Mindegy! Együtt vagyunk! Nem számít! Kérem a jegyet! – húzta el a kezét a pénztáros arca előtt is, bár különösebben nem kellett noszogatnia.

Ahogy megszerezte a beszállókártyákat, Aayla nyomban visszasietett a mesteréhez, és az oldalához simulva segített neki elbicegni a hajó beszállórámpájáig.

– Legközelebb saját géppel jövünk… – nyöszörögte Quinlan megsemmisülten.

– Mindjárt ott vagyunk – próbálta tartani benne a lelket a tanítványa.

Odanyújtotta a kártyákat a személyzet beszállásért felelős tagjának, aki viszolyogva végigmérte koszos ruházatukat és a sérülten bicegő férfit, majd megvonta a vállát és beolvasta a szkennerrel a jegyeket.

A tíz, különálló szinttel rendelkező, hatalmas hajó alsóbb, olcsóbb árkategóriájú fedélzetén találták meg saját kabinjukat. Egy narancsszínű, tartalékra vett lámpással megvilágított, szűkös kis helyiség fogadta őket, melyben a falnál egy felnőtt méretű ágy állt, egy asztallal és székkel.

– Miért mindig csak egy ágy van…? – csóválta meg a fejét Quinlan.

– Nem érdekes, mester! Feküdj le! – segítette le a válláról a szerzetesek büdös köpenyét. – Így! Jól van! – takargatta be őt. – Figyelj, mester…! Tudom, hogy nagyon fáj, de meg kellene néznem a lábad… – mondta aggódva. – Amikor igyekeztem rögzíteni, annyit láttam, hogy nincs nyílt sebed… de belül lehet, hogy nagyon rosszul néz ki…

– Aayla! – fogta meg a kezét a férfi. – Nem tudsz vele mit csinálni. Én most… aludni fogok. Kikapcsolom az elmémet és az Erő segítségével mély álomba fogok merülni, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom.

– Jó… – bólintott a lány összeszoruló szívvel.

– Ígérd meg nekem, hogy nem mászkálsz el a kabinból! – szorította meg az ujjait Vos. – Ne menj sehova, ne keveredj bajba, csak maradj itt, jó? Én… Ha valami bajod esne, míg nem vagyok magamnál, abba beleőrülnék!

– Jól van, mester – simogatta meg a kócos haját Aayla. – Megígérem, hogy vigyázni fogok mindkettőnkre. Pihenj csak!

Úgy tűnt, Quinlan nem meri elkezdeni a folyamatot, sötét szemeivel a lány vonásait vizslatta. A padawan a homlokához érintette a fejét, átölelte őt a lekkuival.

– Semmi baj, mester – mondta halkan. – Én itt leszek.

– Ha bármi baj van… vagy ha megérkeztünk… az Erő segítségével fel tudsz majd ébreszteni – mondta végül Vos. – Vigyázz magadra!

Aayla sohasem látta még, hogyan tud egy-egy mester mély, testi hibernációba merülni. Az elméleti alapokat természetesen megismerték a Templomban, de mindig is rettegéssel töltöttel el a folyamat, és ő maga sosem merte kipróbálni. Egyfajta irracionális félelmet keltett benne: attól tartott, olyan mélyen elalszik tőle, hogy soha nem tér újra magához. Most is aggódva nézte Vos arcát, ahogy kisimultak és meglágyultak csinos, ámde megviselt arcának vonásai, és lassan elernyedt a teste. Elengedte a kezeit, és lehunyta a szemeit.

– Szép álmokat, ma sareen… – suttogta, ahogy a földön ülve melléje hajtotta a fejét, és ő maga is elszenderedett.

*utinni! = Jaj! Nahát! (jawa)
*chuba! = Hé, te! (hutt)
*ma sareen = kedvesem, édesem (twilekki)