Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 15. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 15. fejezet ~

Ahogy rájuk telepedett az éjszaka, Jabba palotájának népes vendégserege is nyugovóra tért. Mivel őméltósága is elszenderedett a trónusán, a zenés és táncos fellépések is véget értek, a hangoskodó részegeket pedig az őrök hamar kitessékelték, hogy gazdájuk az igazak álmát alhassa. Odakint azonban vad homokvihar tombolt, amibe olykor még az épületek is beleremegtek. A szűk ablakréseken be-besüvített a szél, felkavarva a port, de a jelek szerint már hozzászoktak, és nem zavarta az álmukat különösebben.

A koszos, büdös, sötét köpenybe burkolózó B’omarr szerzetesek most is hangtalanul osontak közöttük, a palota csuhásain kívül azonban négy idegen is a bő ruhák alatt rejtőzött. Quinlan, Aayla, és a két twi’lek táncosnő, Fluum és Kepkep is igyekezett úgy mozogni, ahogy megmentőik, hogy senki gyanakvását ne keltsék fel. Abba az irányítóterembe vezették őket, melyet korábban kívülről megmásztak, annak reményében, hogy a rabszolgák nyilvántartása is elérhető onnan.

Tekintettel arra, hogy éjszaka volt, hasonlóan minimális volt csak az ébren lévő őrség létszáma, így különösebb akadály nélkül feljutottak a toronyba. A helyiség egyik sarkában egy-egy ülőalkalmatosságon álmosságból meg-megbillenő fejű gamorreai ücsörgött, akiket a meglepetés erejével gyorsan lefegyvereztek és elkábítottak, így a folyosókon, lépcsőkön vagy alsóbb szinteken szolgáló társaik egy pisszenést se vettek észre a történtekből.

– Nos… akkor lássuk! – lépett oda az irányítókonzolhoz Quinlan, míg Aayla fedezékbe húzódott, kezét pedig végig fénykardja markolatán tartotta.

A két twi’lek nő odaguggolt hozzá, és aggódva szemlélték az eseményeket.

– A gazdád tudni fogja, mit kell csinálni? – kérdezték.

Aayla bólintott.

– De ő nem a gazdám. Hanem a mentorom… – mutatta fel a fénykardját.

– Jedi…? – suttogta Kepkep.

– És a barátom – pillantott a lány mosolyogva a mesterére.

– Annál azért szerintem kicsit több – kuncogott Fluum, és huncut pillantást vetett rájuk.

Aayla elvörösödött, ahogy a fiatalembert nézték, fajtársai pedig szavak nélkül is értették, hogy jóval többet érez Vos iránt.

– Spikka, gyertek ide! – suttogta az nem sokkal később, miután eleget kutakodott Jabba adatbázisában.

Ahogy a három twi’lek odaosont mellé, letérdelt hozzájuk.

– Megtaláltam a nyilvántartást, de olyan sokan szerepelnek a rendszerben, hogy órákig tartana mindenki aktáját módosítgatni, vagy az adósságaikat eltörölni – kezdte. – Ezért inkább jobb ötletnek tűnik működésképtelenné tenni a mikrocsipeket.

– De… nem fogunk attól felrobbanni? – kérdezte rémülten Fluum.

– Elvileg nem…

– Elvileg, mest-…? Gazdám!

– A kiégő mikrocsip csupán egy apró, elektromos impulzust ad ki magából, és onnantól használhatatlanná válik. Olyasmi, mint egy pillanatnyi tűszúrás – felelte Quinlan. – És így legalább a helyzete is meghatározható lesz. Mehet…?

A két táncosnő egymásra nézett, majd bizonytalanul bólintott. Vos lenyomott egy gombot a konzolon, ami elindította a parancssort, Kepkep pedig néhány másodperccel később aprót sikkantott, és a bal felkarjához kapott.

– Olyan volt, mintha itt megcsípett volna valami! – mondta döbbenten, ahogy a bőrét tapogatta. – Sose gondoltam volna, hogy itt lesz…

– Nekem innen jelzett – mutatott a fenekére Fluum csalódottan. – Most innen hogy vágjam ki…?

– Majd kivágjuk egymásnak! – győzködte Kepkep. – Köszönjük! – szorította meg a jedi kezét.

Aayla hálásan pillantott fel a mesterére, aki szelíden elmosolyodott.

– Fogjatok meg egy siklót, és meg se álljatok az űrkikötőig! Amilyen gyorsan csak lehet, hagyjátok el a bolygót! Ahová mi megyünk – mutatta meg ő is a fénykardját -, oda nem vihetünk titeket magunkkal.

– Különös lesz… – nézett végig magán Kepkep. – Nem tudom, mihez fogunk kezdeni…

– Most már szabad twi’lekek vagytok! Azt csinálhattok, amit csak akartok!

– Köszönjük, kicsi Spikka! – ölelték meg újra a lányt meghatódva, Vos pedig intett a szerzeteseknek, hogy kísérjék el a két nőt a hangárba, és bizonyosodjanak meg róla, hogy épségben kijutnak.

Mikor újra kettesben maradtak a növendékével, határozottan a szemébe nézett.

– Menjünk haza!

Aayla lelkesen bólintott.

– De előtte… semmisítsük meg ezt a veszélyes fűszert!

Azt az útvonalat és szellőzőjáratot követték, melyet korábban is, és némileg meglepődtek, hogy Jabba nem mozdította el az eddigi helyéről a szállítmányt még annak ellenére sem, hogy lelepleződött.

– Túlságosan könnyelmű lépés ez egy ilyen ravasz huttól… – töprengett Quinlan. – De talán a fűszerfeldolgozó berendezéseket körülményes lenne máshova átmozgatni úgy, hogy a drága termék minősége közben ne sérüljön…

Lehuppantak a helyiségbe, és megkeresték a ládákat.

– Hogy fogjuk megsemmisíteni a szállítmányt? – kérdezte Aayla.

– Ezek a berendezések folyamatosan azonos hőmérsékleten tartják a fiolákat – magyarázta a mestere. – Ha módosítunk ezen, vagy túlterheljük, valószínű leállnak, és akkor a fűszer is megromlik… – latolgatta az esélyeiket.

– Legyen így, mester!

Mindegyik láda oldalán olyan értékekre állították a szerkezetek belső hőmérsékletét, melyet már a külső panel is pirosan villogó figyelmeztetéssel nyugtázott, majd igyekezték B’omarrokhoz hasonló módon elhagyni a helyiséget.

A korábban látott, feneketlennek tűnő hasadékhoz értek, de mozdulatlanná dermedtek és behúzódtak a folyosó keltette árnyékba, mert két férfi beszélgetésére lettek figyelmesek.

– Ugyan már! – legyintett Bane bosszúsan, Shikoba azonban határozottan meredt a sötétségbe.

A kabátját vadul cibálta a szél, mely keresztülhúzott a hasadékon, bár a szabadban még ennél is erőteljesebben tombolhatott.

– Tudod, amikor valaki fejére vérdíjat tűznek ki, és azt kell kézre keríteni, annak a legtöbb esetben oka van – felelte. – Azt viszont már nehezen veszi be a gyomrom, amikor olyanokat kell bebörtönöznünk, akik nem tettek semmit… vagy ha kislányokat hajítunk oda vén kéjenceknek, mint amilyen ez a koszos Fortuna… – tette hozzá megvetéssel teli hangon.

Aayla és Quinlan összenézett.

– Ne most akarj gerincet növeszteni, Shikoba! – vetette oda fitymálóan Bane. – Már ha a népednek van egyáltalán gerince… – tette hozzá némi gondolkodást követően. – Amikor ezt a szakmát választottad, számolnod kellett ezzel…

– Csak elmegyünk mellettük, mintha mi is szerzetesek lennénk – sugallta tanítványának Quinlan az Erőn keresztül, a lány pedig bólintott.

Alig hogy megindultak, Bane előkapta a pisztolyát, és feléjük szegezte.

– Állj! Ki van ott?

– Ezek csak azok a csuhások – intette le őt a pantorai.

Aalya és Quinlan némán araszoltak mellettük, de megdermedtek, ahogy Shikoba mélyen a szemükbe nézett, noha arcukat eltakarta a csuklya.

– Meg fogja érezni, hogy mi vagyunk a ruha alatt! – eszmélt fel a lány kétségbeesetten. – A szaglása, mester! – igyekezte felvenni a kapcsolatot az elméjével.

– Néha azért… megtisztálkodhatnátok… – mondta végül Shikoba, de nem adta jelét annak, hogy le akarná leplezni őket.

Ekkor azonban rémisztő robbanás rázta meg az egész épületet, melynek robaja arról jött, ahonnan a két csuhás is.

– Mi volt ez? – kapta fel a fejét Bane, és újra rájuk szegezte fegyvere csövét. – Mit műveltetek?

A két jedi védekező állást vett fel, Quinlan pedig enyhén tanítványa elé lépett. Az üregen keresztülszáguldó szél füsttel, homokkal, és apró szemcséjű, csillámló porral keveredett, szinte teljesen elhomályosítva az éjszakai világítás falra szerelt lámpáit.

– Takard el az arcod! – próbálta túlkiabálni Vos a homokvihar robaját.

– Ezek…! – nyögte Bane hörögve, de mielőtt rájuk lőhetett volna a kialakult zűrzavarban, Shikoba megragadta mindkét karját, és dulakodni kezdett vele.

Próbálta kitépni a markából hosszú csövű pisztolyait, ahogy mindketten köhögve, fuldokolva igyekeztek fedezékbe húzódni a fűszer elől. Bane nem tudta lerázni magáról a nála erősebb testalkatú pantorait, ezért a bakancsára szerelt apró, repulzor-motorokat működésbe hozta és felröppent vele, magával rántva a támadóját. Viaskodtak egy kicsit a levegőben, mígnem az egyik pisztoly elsült, Shikoba szorítása pedig végül engedett. A férfi üres tekintettel zuhant alá a mélységbe.

– Ne! – nyögte Aayla kétségbeesetten, Quinlan pedig az Erő segítségével a helyiség falának lökte a győztes fejvadászt.

Bane eszméletlenül hullott vissza a padló rácsára, mielőtt azonban elmenekülhettek volna a helyszínről, újabb robbanás rázta meg az épületegyüttest. A falakon repedések futottak végig, a padló és a korlát kiszakadt a falból, a hasadék felé borítva őket.

– Mester…! – sikkantotta Aayla, ahogy kapaszkodó hiányában lefelé zuhant.

A férfi előkapta az övén viselt rekeszből azt a kampós kötelet, mely minden jedi szerszámöv szériatartozéka, és próbált vele kapaszkodót keresni. Másik kezét tanítványa felé nyújtotta, de a lánynak csak a bokáját sikerült elkapnia, aki így fejjel lefelé lógott a szorításában. A kötélnek sikerült beakadnia valahova az épület szerkezetében, de a zuhanás lendülete nagyot lökött rajtuk, Quinlan pedig nekicsapódott a sziklafalnak. Egy kiálló kőtömbnek ütközött az oldalával, a jedi pedig felordított, ahogy eltört a jobb lábának combcsontja. A fájdalomtól szinte azonnal sokkos állapotba került, és képtelen volt megtartani magukat a kötélen: eszméletét vesztve zuhant a lánnyal a mélységbe.

***

Quinlan reszketve tért magához, ahogy a talaj menti hideg ellenére forró szellő kezdte cirógatni az arcát és borzolni a haját. Furcsa szorítást érzett az egész testében, ezért próbálta felidézni magában az eszméletvesztés előtti, utolsó emléket.

– Jabba… fűszer… robbanás… lezuhantunk…

Kinyitotta a szemeit, de a hasadékban, ahová leestek, teljes sötétség honolt. Erős bódulatot érzett, a látása pedig hol elhomályosult, hol kitisztult. Sejtette, hogy a palota felrobbanó raktárából szerteáradó fűszerből ő és Aayla is belélegezhettek valamennyit. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, és hogy időközben mi történt velük.

– Aayla! – eszmélt fel rémülten. – Hol van Aayla?

Pislogni próbált, hátha attól élesedik a látása, és észrevesz valamit a sötétben, ekkor azonban egy halk, női nyöszörgés ütötte meg a fülét. Tapogatózni kezdett, a keze pedig hirtelen puha, bőrszerű valamibe ütközött. Ahogy kitapintotta annak formáját, rájött, hogy Aayla lekkuját sikerült megtalálnia. Követte a nyúlványt, és meghűlt az ereiben a vér.

A twi’lek lány, még mindig lenge rabszolgajelmezben, a testéhez simulva feküdt. Lábával a férfi bal lábába kapaszkodott, mintha csak attól félt volna, valami erő elszakítja őket egymástól. Puha mellei a mellkasának nyomódtak, és gyöngéden ölelte őt a lekkuival.

Quinlan a szabad kezével a fejéhez kapott.

– Kérlek, mondd, hogy nem csináltam vele megint semmit, míg a fűszer hatása alatt voltam…! – könyörgött. – Mondd, hogy nem éltem vissza a helyzettel…!

Ahogy azonban megmozdult, rándult vele az egész, szabad, jobb oldala, a lábában ettől viszont gyötrelmes fájdalom kelt életre. Felordított a kíntól, kiáltása azonban a lányt is felébresztette, aki riadtan ugrott fel.

– Mester! Mester! – kiáltotta zaklatottan. – Itt vagyok! – kapaszkodott meg a férfi ruhájában, és felkattintotta egyikük fénykardját, hogy az bevilágítsa a környezetüket.

– Aayla – nyögte Quinlan hunyorogva, és nagyon zavarban volt. – Mi történt… velünk?

– Leestünk, mester… – mondta a lány sajnálkozva. – Eltört a lábad…

– Mi?

Vos felemelte a fejét, és látta, a jobb combját rögtönzött kötés fedi, tanítványa megpróbálta sínbe tenni. Fájdalmasan felnézett rá.

– Mi ez…?

A combjának mindkét oldalán vastag, emberi csontok adtak támaszt törött lábának.

– Tudod… azt hiszem, ez az üreg valami temető lehet… – vallotta be Aayla keserűen, és felemelte a kardot, megmutatva neki a környezetüket.

Ameddig csak a szemük ellátott, emberi csontmaradványok hevertek körülöttük, melyek gazdái évtizedekkel, talán évszázadokkal korábban eshettek le ide. A korábban ledobált, gamorreai őrök darabjait is észrevették, de Quinlan egy furcsa, csontokból és kövekből rakott kis halmot is látott nem messze tőlük.

– Shikoba… – szegte le a fejét Aayla szomorúan. – Már nem élt, mire magamhoz tértem…

– Jaj, padawan… – szorongatta meg a kézfejét a férfi.

– Nem akartam csak úgy ott hagyni… Annál jobbat érdemelt. Ez volt nála – mutatott fel egy láncot, rajta egy ovális, áttetsző, kristályszerű medállal, melybe valamilyen lézeres eljárással egy gyermek arcképe volt beleégetve.

– Egy kislány…

– Talán az övé volt?

– Most már sosem tudjuk meg… – mondta bánatosan Aayla. – Nem mertem tüzet gyújtani, nehogy megtaláljanak minket. Igyekeztelek melegen tartani, hogy ne fázz – tette hozzá ártatlan ábrázattal, emlékeztetve őt arra, hogy a twi’lekek átlagos testhőmérséklete magasabb, mint a legtöbb emberi és emberközeli fajé. – Eléggé lehűlt a levegő idelenn…

Quinlan visszatette a fejét a földre, és megmasszírozta a halántékát.

– Na most konkrétan én is úgy érzem magam, mint a falhoz vert szar… – morogta megsemmisülten. – Ezen a küldetésen szinte semmi sem úgy alakult, ahogy terveztem…

– Szeretnél felülni?

– Szeretnék inkább meghalni! – nyögte a férfi. – Szétszakad a lábam…!

– Ne mondj ilyet, mester! Mi lenne velem nélküled? – szörnyülködött Aayla, és a fejét tartva óvatosan segített neki felülni. – Amikor lezuhantunk, az Erő segítségével sikerült tompítanom az esésünket, de nem tudtalak messzebbre húzni, mert kicsit kába voltam a fűszertől…

– Nem csoda – motyogta Vos. – Amekkora robbanás volt, nem lennék meglepve, ha a fél bolygót kiütöttük volna vele… Lehet, hogy Mos Espáig mindenki delíriumban fetreng azóta…

Aayla kuncogott már a gondolatra is.

– Nem gondoltam volna, hogy a ládák túlterhelése robbanást okoz majd… Viszont ebből kell előnyt kovácsolnunk! – fűzte tovább a gondolatmenetet. – Amíg nem kezdenek el aktívan keresni bennünket, addig kell lelépnünk innen…

– Gondolod, hogy mehetünk?

– Szerintem nincs több dolgunk itt – vonta meg a vállát Quinlan. – Ezen a fűszerszállítmányon kívül nem látom, milyen pusztító, galaktikus fenyegetést jelentettek volna a huttok. Talán Syfo-Dias mester többet tud mondani, ha elmondjuk neki, mi történt.

– Hátha azóta látott valami újat, ami pontosítani tudja a dolgokat – bólogatott növendéke. – De hogy jutunk haza innen? – nézett körbe az üregben. – Ellopunk valami hajót?

– Jedik nem lopnak el csak úgy hajókat, Aayla… – dorgálta meg a férfi.

– Ó, tényleg? – felelte a lány hunyorogva, csipkelődő hangon, korábbi, coruscanti motoros siklós kalandjukra utalva.

– Kétlem, hogy ilyen állapotban elérnénk az űrkikötőt… – nézett végig magán Vos.

– Felmásszak a hangárba szétnézni? – ajánlotta Aayla lelkesen, és már nyúlt is a fénykardjáért.

Quinlan arcára azonban rögtön aggodalom ült ki.

– Nem engedlek fel oda egyedül! – rázta meg a fejét. – Ha bármi bajod esne…!

Nem volt alkalmuk tovább folytatni, mert a levegőből egy repülő szerkezet motorjának hangját vélték hallani. Aayla gyorsan kikapcsolta a fénykardot, és egymáshoz simulva várták, hogy kiderüljön, ki vagy mi ereszkedik lefelé a hasadékba.

A szerkezet felkapcsolt egy reflektor lámpát, ahogy egyre mélyebbre merészkedett, melynek fénycsóvája ide-oda forogva pásztázta az üreget. Ahogy egyszer őket is megvilágította, összerezzentek, de Quinlan állapota miatt nem tudtak félreugrani előle, feszülten nézték, ahogy kicsi, egyterű, nyitott jármű lassan a földre ereszkedik velük szemben. Leszálláskor már végig rajtuk tartotta a lámpa fényét, így a kezeikkel igyekezték óvni a látásukat.

– Mit látnak szemeim… – vetette át magát a sikló peremén Tekla játszi könnyedséggel.

A combján viselt pisztolytáskából előrántotta a fegyverét, és rájuk szegezte, a másik kezében pedig egy maszkot tartott, és ő maga is ilyet viselt az arcán.

– Nem hittem volna, hogy bárki képes túlélni egy ilyen zuhanást… De megütöttem a főnyereményt – hallatszott tompa, diadalittas hangja a maszk alól. – Gyerünk, kicsi twi’lek! Beszállás! – nyújtotta feléje a másikat, és fegyverével a sikló felé intett.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte Aayla.

– Tudod jól, mit! – vágta rá a nő türelmetlenül. – Velem jössz a Zygerriára, ott pedig jó pénzt fogok kapni érted! De nem kell félned, jobb sorod lesz, mint amilyen itt volt!

– A lány itt marad, Tekla – felelte határozottan Quinlan.

– És mégis ki fogja megakadályozni, hogy elvigyem? Talán te? – mérte őt végig fitymálóan. – Nem, kedvesem, te aligha vagy olyan állapotban!

– Soha nem fogok veled menni – jelentette ki határozottan Aayla. – A gazdám és én… mi összetartozunk! – húzta ki magát büszkén. – Ne félj, gazdám, majd én megvédelek! – paskolta meg a sérült Quinlan kezét.

– Elég ebből az ostobaságból! Nem mondom még egyszer! – rivallt rájuk Tekla, célba véve a férfit.

Meglepetésére azonban egy láthatatlan erő kirántotta a pisztolyt a markából, és az Quinlan kezébe röppent, Aayla pedig suhintott egyet a karjával, mire a körülöttük heverő maradványok közül egy jókora combcsont fejbe kólintotta a nőt, aki ájultan terült el a földön.

A két jedi egy ideig némán nézte őt, majd egymásra pillantottak.

– Nos… Azt hiszem, szereztünk magunknak egy járművet. Menjünk haza, Csedi Bébi! – próbált felállni Vos, de erőtlenül visszahanyatlott.

– Milyen rég nem szólítottál így… – mosolyodott el a lány.

– Nem vagy már gyerek… Bár valahogy számomra mindig az maradsz.

Aayla csalódottan sóhajtott, majd a karja alá bújt.

– Gyere, segítek!

Keserves nyögések és fújtatás közepette Quinlannak sikerült az ép lábára nehezkedve felállni, de azonnal megszédült a testében lüktető fájdalomtól.

– Nem lesz baj, hogy csak úgy elvisszük a siklóját? – kérdezte Aayla.

– Simán lelőtt volna… Így a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem okozza ellopni.

– Szóval elloptuk önvédelemből?

– Önvédelemből – bólintott vigyorogva Quinlan.

– Mester… – csóválta meg a fejét a növendék halkan kuncogva.

– De erről otthon egy szót se! – figyelmeztette a férfi. – Így se tudom, mit fogunk mondani, ha majd így beállítunk a templomba…

– Hogy fogod ezt elvezetni? – kérdezte Aayla, ahogy elbicegett vele a siklóig.

Quinlan leült a lebegő jármű szélére, majd hátrahanyatlott az ülésére.

– Te fogod elvezetni, kicsi twi’lek – nyögte fájdalmasan.

– De… nekem még nincs is engedélyem az ilyenekre! Mi lesz, ha lezuhanunk vele?

– Ne félj, segíteni fogok! – próbálta megnyugtatni őt a mestere. – Vedd ezt fel! – adta oda neki Tekla maszkját, majd ő is az arcára erősített egyet. – Lehet, hogy a szél még mindig kavarogtatja odakinn a fűszert! Minél kevesebbet lélegzünk be belőle, annál jobb.

A műszerfalon lenyomott néhány gombot, mely aktiválta a szerkezet minimális navigációs rendszerét, aminek segítségével meg tudták határozni a Mos Espa felé vezető irányt.

– Hogy fogunk hazamenni Coruscantra? – kérdezte Aayla aggódva. – A fénykardokon kívül nincs semmink… A fejdíszemet talán eladhatjuk – mutatott a Jabbától kapott táncosruha kiegészítőjére. – De szerintem nem kapunk érte annyit, amennyiből jegyet vehetnénk mindkettőnknek…

– Gondolkozz praktikusan, padawan! – emlékeztette fájdalomtól sápadt arccal Vos. – Ez a sikló nem csak ebből a lyukból fog kivinni minket. Az árán megválthatjuk a jegyünket a fővárosba.