Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 1. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 1. fejezet ~

Szikrázó napsütés köszöntötte a robusztus kereskedő gálya utasait, ahogy hónapok óta tartó útjának utolsó szakaszába érve, végállomásának kikötője felé szelte a tenger sötétkék hullámait. Recsegő, ropogó deszkái, a szélben lobogó vitorlái és zászlói túlontúl ismerős hangon ébresztették azt a maroknyi utazót, akik a hajó bendőjében kialakított, közös, egy légterű szálláshelyen himbálóztak függőágyaikban. Voltak, akik az út elején még nehezen viselték az ide-oda lengedező fekhelyet, melyben vízből kihalászott zsákmánynak érezték magukat, és inkább a kemény hajópadlón ágyaztak meg maguknak. Másoknak azonban épphogy a függőágyak jelentették a biztos, stabil pontot, mely megkímélte őket a padló nedvességétől, a hirtelen lökésektől, melyek kiborították őket a takaróik alól, vagy épp a rágcsálók és egyre jobban elhatalmasodó mocsok kellemetlenségeitől. Ahogy azonban teltek-múltak a napok, hetek, egyes utazók számára a hónapok, a közös szálláshely még így is egyre elviselhetetlenebb lett számukra. A levegőt átható nedves, penészes szag beette magát a ruháikba, a tisztálkodási lehetőségek teljes hiánya pedig lassan egy istálló érzetét keltette a helyiségben. Aki csak tudta, különféle praktikákkal igyekezte elviselhetővé tenni saját maga vagy utastársa bűzét: míg egyesek különböző illóolajat kentek saját orruk alá, mások illatos gyógyfüveket morzsoltak szét az arcukon és kezeiken, annak reményében, hogy azzal át tudják vészelni az éjszakákat és tompítani tudják a bűzt. Egy idő után azonban minden próbálkozás hiábavaló volt, az utasok pedig alig várták, hogy a napfelkeltével kiszabadulhassanak a szállásról, fel a hajó fedélzetére, ahol tiszta levegőn időzhettek.

Éla a hajó korlátjára könyökölve nézte a szemei előtt tovasuhanó tájat, de újra és újra lepillantott a markában szorongatott nyakláncra, és az azon csüngő medálra. Egy ezüstösen csillogó, ovális alakú keret egy domború, halovány rózsaszín kristálykövet ölelt körül, apró indák és levelek pedig gondoskodtak arról, hogy a kő ne essen ki a foglalatából. A lány keserűen nézte az ékszert, mely egyike volt azon kevés holminak, amit otthonából magával hozott. Anyja halálát követően kerekedett fel erre az útra, mert úgy érezte, nincs maradása abban a faluban, ahol felcseperedett. Világéletében magányosak voltak, mert a nőt kivetette magából a hagyományőrző, szigorú erkölcsű lakosság, amiért házasságon kívül egy elf férfitól szült gyermeket, aki ráadásul nem sokkal a csecsemő születését követően végleg magára hagyta őket. Ha nem lett volna olyan tehetséges varrónő, alighanem földönfutóvá váltak volna, így azonban, még ha kelletlenül is, de sikerült valamelyest megélhetést teremtenie magának és növekvő gyermekének. Éla gyűlölte, ha vevők és kuncsaftok jelentek meg náluk, gyűlölte az arcukon a megvetést, ahogy a tisztán, rendben tartott házba belépve körülnéztek, mintha csalódást okozott volna számukra, hogy a varrónő és fattyú lánya nem a mocsokban él, nyomorogva. De legfőképpen gyűlölte azt az undort, ahogy őrá néztek, amikor csak megpillantották az emberitől oly különböző, hegyes végű fülét és átható, lilás tekintetét. Ilyenkor szeretett messzire futni a háztól, hogy a hangjukat se hallja, és a képüket se lássa. Gyakran hosszú órákra távol volt, és az erdő mélyén sétálgatott. Fára mászott, a hideg vizű patakban úszkált, állatokkal játszadozott, és előfordult, hogy egész nap nem szólt egy emberhez sem. Anyja nem dorgálta meg érte, ilyenkor mindig csak annyit mondott, tényleg az apja vére csörgedezik az ereiben.

Éla nem szerette, ha az apjáról beszélt neki, mert ilyenkor az anyja arcára mindig végtelen szomorúság költözött. Ahogy a távolba révedő tekintettel megismerkedésük történetét mesélte neki újra és újra, érezni lehetett a hangjából a vágyakozást, mellyel a férfi visszatértében reménykedik. Gyakran elővette, megtörölgette a medált, melyet most a lány a kezében tartott, hátha az közelebb hozza a szeretett férfit, mindhiába. Mikor aztán a nőt elvitte a tüdőbaj, Éla úgy érezte, képtelen lenne továbbra is ott élni. Eladta a házat és anyja varróműhelyét, bár tudta, hogy az a pénz, amit a gonoszan vigyorgó polgármester a tulajdonaikért fizetett, jóval kevesebb volt, mint amennyit az valóban ért. A pénz jó részén utazófelszerelést vásárolt magának, a vidéki, szegény kisasszonyok szoknyáit, ruháit könnyű, rugalmas nadrágra, ingre, mellényre és kabátra cserélte, hosszú, szőke haját pedig szabadon engedte, és nem volt többé hajlandó felkötni. Hullámos tincsei szinte teljesen eltakarták fülének sajátos formáit, így valamelyest magabiztosabban mozgott a többi ember között. Erdőkön, mezőkön át gyalogolt, vadászattal töltve az időt: az évek során elsajátított íjásztudása kiválóan segítségére volt, ha élelemre volt szüksége, a csapdáival pedig számos kisállatot képes volt elejteni.

– Mit nem adnék most legalább egy sült pocokért…! – sóhajtotta, ahogy megmarkolta ismét a nyakláncot. – Ez a moslék, amit itt eszünk, lassan elviselhetetlen…

Hátralendítette a karját, és arra készült, hogy messzire a vízbe hajítja a láncot, de az utolsó pillanatban mégis megtorpant, mint mindig, amikor hasonlóra vetemedett volna. A halálos ágyán az anyja elmondta, hogy ez a medál elvezetheti majd az apjához, Éla akkor azonban úgy érezte, bármit szívesebben megtenne, semhogy találkozzon azzal a férfival, aki oly kegyetlenül magára hagyta őket. A nő halála után mégis útra kelt, immár keserűségtől és bosszúvágytól fűtve, hogy maga közölhesse a férfival anyja halálának hírét.

Az út, melyen a nő elindította őt, a Hat Város Szövetségének központjába, Tilemaerbe vezette, ahova hosszú, hónapokon át tartó hajóút segítségével tudott csak eljutni a Gályák tengerén keresztül. Megmaradó pénzének nagy részét fel is emésztették az utazás költségei, most azonban, hogy a cél elérhető közelségbe került, különös nyugtalanság lett úrrá rajta. Nem tudta, mire számítson egy ilyen hatalmas, új közegben, mikor már a hajó 2-3 tucatnyi utasától és legénységétől is sokszor sikítófrász kerülgette. Legtöbbször magányosan üldögélt a raktérben, ahol a szállítmányként zötykölődő fűszerek kellemes, bódító illata el tudta űzni baljós gondolatait, még ha csak egy kis időre is.

– Hanyadjára is akarod a vízbe dobni azt a medált? – kérdezte csipkelődő hangon mögötte az egyik utastársa, akivel a hosszú út során volt alkalma valamelyest jobban megismerkedni.

A nő hatalmas, harcias teremtésnek tűnt, rövid, férfiakéra emlékeztető haja alól huncut, játékos szemek kandikáltak elő. Gyönyörű arca még így is nőies volt, megjelenése mégis félelmet keltett minden arra járóban.

– Ashata… – masszírozta meg a halántékát Éla. – Aria után már te is kezded? Azt hittem, a csípős megjegyzések inkább rá jellemzőek…

– Egy ilyen hosszú út után az a csoda, ha valaki még józanul képes gondolkozni vagy beszélni – könyökölt oda mellé a nő a korláthoz. – Őszintén szólva meglep, hogy még nem ugrottunk egymás torkának…

– Gondolom, nem véletlen, hogy az a társaság – intett Éla egy ötfős szerencsevadászokból álló csapat felé – már nem hajlandó szóba állni velünk.

– Azok után a szóviccek után, amiket Aria elsütött? Én se állnék szóba magunkkal… – nevetett Ashata. – De az se megoldás, hogy állandóan félrevonulsz magadban, mint az a csuklyás – biccentett a fejével a fekete köpenyes, negyedik társuk felé, aki az egyik lépcsőn üldögélve, undorodva rágcsált egy kis szárított húst. – Egyedül elveszettek lennétek ebben a hatalmas városban. Inkább tartsunk össze! Együtt többre megyünk, több pénzt kereshetünk, és jobban meg is tudjuk védeni magunkat.

– Azt hittem, biztonságos a város… – pillantott előre Éla.

– Annak mondják. De ha munkába állunk, könnyen veszélybe kerülhetünk – vonta meg a vállát Ashata. – Munka pedig kell, mert valamiből meg kell élnünk…

A szőke sóhajtott egyet.

– Bánom is én…! De a bájolgást rátok hagyom!

– Ilyen hajjal – szaladtak az ujjai a lobogó, szőke hajszálak közé – és ilyen bájos tekintettel aligha kellene megerőltetned magad, kedvesem! – jegyezte meg Ashata elbűvölő mosollyal az ajkain.

Váratlanul harangkolompolásra lettek figyelmesek, melynek hallatán a még alsóbb szinteken időző utasok is a fedélzetre siettek. A csuklyás lány is felpattant, és inkább áthajította a korláton az eddig rágott élelmet.

– Tíra, gyere ide! – kiáltott oda neki Ashata, hogy közelebb intse őt magukhoz.

– Na, megérkeztünk? – csapódott oda melléjük Aria, aki addig egy másik utazó társasággal cseverészett.

– Úgy tűnik…

– Megtudtál valamit? – kérdezte Éla.

– Ők valamelyest közlékenyebbek voltak, mint a másik bagázs – pillantott Aria lesújtóan arra a csoportra, mely kerülte őket. – Legalábbis ők nem úgy néznek ránk, mintha büdösek lennénk…

– Büdösek vagyunk – jegyezte meg a Tírának szólított lány.

– Nos, ezzel csak azt akartam mondani – köszörülte meg a torkát Aria -, hogy velük legalább érdekes dolgokról lehetett beszélni. A szakállas, ott ni! Az tűnik a vezetőjüknek – mutatott egy középkorú, jó kiállású férfira. – Kalandvágyó egy társaság, nincs is különösebb céljuk, csak erre-arra barangolni, közben jókat enni és inni, és dalolni – mutatott a dalnok férfire köztük. – De előtte még be akarnak vásárolni az egyik helyi kovácsnál, ahol mágikus felszerelést is készítenek.

– Nem rossz ötlet… De miért mágikusat?

Tíra azonban a saját szemei felé mutatott az ujjával.

– Az egyikük, az a nő, varázshasználónak tűnik… – mondta halkan. – Látom.

Három társa követte a pillantását, és alaposan szemügyre vette az említett utazót.

– Az a másik lányka hasonlít a szakállasra…

– A kora alapján a lánya lehetne…

– Mind azok lehetnénk…

– Na és az a koszos íjász mondott valamit? – kérdezte Ashata bosszúsan. – Amennyi pénzünket elnyerte kártyán, az a minimum, hogy megeredjen a szája…

– Elvileg a város élén néhány éve új uralkodó áll – folytatta Aria. – Az apját követte a trónon. Afféle nagyherceg, ha minden igaz.

– Aligha hiszem, hogy találkozunk majd vele – jegyezte meg csalódottan Éla.

Közben a hajó legénysége bevonta a vitorlákat, a gálya sebessége is csökkent, ahogy a káprázatos öbölbe bekanyarodott. Kisebb vontatóhajók tartottak feléje, melyek a kikötőbe kísérték. Áthúzták egy hatalmas lakóhíd alatt, melynek ablakaiból kíváncsi helybéliek nézték a városba érkező, új hajót.

– El se hiszem, hogy végre leszállhatunk erről a bárkáról – mondta végül Ashata.

– Hajó, hajó, mindenütt csak hajó… – nézett körbe Éla. – Kutya legyek, ha még egyszer felszállok egyre!

– Állítólag ez a birodalom hajógyártásának fellegvára – osztotta meg a tudnivalókat Aria. – A hadihajók építésének évszázados hagyománya van errefelé. Egy legendás hadvezérük, Azarath del Tilemaer pár éve egy belső viszálykodás áldozata lett, hátrahagyva a fiát és a lányát, aki nem mellesleg azóta a kikötő és városőrség parancsnoka lett.

Mielőtt azonban folytathatta volna, a kapitány és az elsőtiszt maga köré intette az utasokat, hogy a hátralévő útiköltséget begyűjtse tőlük. A kalandorok elővarázsolták erszényeiket, és megfizették a korántsem kellemes út fennmaradó díját.

– Hamarosan elhagyhatják a hajót! – adta ki az utasításokat az elsőtiszt. – Mindenki igyekezzen magával vinni minden ingóságát, mert a hajón felejtett vagyontárgyakért felelősséget nem vállalunk!

– Menjünk! – intett Ashata, és mindannyian a hálótérbe vonultak.

Egy közös kis sarokban szálltak meg, ahová mindannyian lepakolták a holmijukat, és egymás mellett felfüggesztett ágyakon pihentek eddig. Most összeszedték, amijük maradt, és kíváncsian várták a partraszállást.

– Túl koszosak vagyunk egy ilyen tiszta kikötőhöz… – jegyezte meg Aria, amint újra szárazföldön álltak.

– Valóban különös, hogy ennyire rendben van tartva…

Elfanyalodott azonban az arcuk, ahogy a kikötőben álló, különböző standokról az ételek szaga megcsapta az orrukat. Tíra öklendezett egyet.

– Hihetetlen, hogy még itt is csak halat meg tengeri herkentyűket képesek árulni – rázta meg a fejét Éla. – Miféle népség ez?

– Keressünk odabenn egy valamirevaló fogadót – értett egyet Aria. – Jó lenne végre megmosakodni is…

– Hát akkor hölgyem… Kalandra fel! – rikkantotta Ashata.