Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 14. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 14. fejezet ~

Ahhoz képest, hogy mekkora udvartartással kelt útra Jabba reggel, egyelőre viszonylag kis létszámú vendégsereg tért vele vissza a Mos Espa határain kívül elterülő uradalmába. Jóval kevesebben múlatták az időt italozással és kártyázással fő fogadó termének félreeső asztalainál, míg ő maga továbbra is a csarnokának központi emelvényén trónolt, twi’lek tolmácsával és a bendője mellett visítva kacagó Bujaféreggel. Azonban mindannyian gyanakodva és rosszallóan méregették a bilincsbe vert kiffart és annak ifjú, twi’lek rabszolgalányát, valamint az őrökkel körbevett Gardullát és maroknyi csatlósát. A kisebbik hutt csoffadt kezeit tördelve pillantott körbe, majd dühösen fel Jabbára, aki elégedetten nyaldosta nyálas nyelvével az ajkait.

– A tiszteletre méltó Jabba köszönt titeket ismét a palotájában, bár jobb szerette volna, ha konkrét meghívásra érkeztek, és nem titokban osontok be, míg ő távol van – fordította a szavait Bib Fortuna nyájas, mégis gúnyos hanglejtéssel.

– Csupán azt a feladatot jöttem elvégezni, amire felkértetek – felelte Quinlan, és lopva a Jabba trónusától jobbra álldogáló, szedett-vedett társaságra pillantott.

Bane és Aurra Sing látszólag bosszúsan meredt feléjük, de még inkább Gardulla felé, amiért a huttnak sikerült így megvezetnie őket. Tekla valamelyest nyugodtabbnak tűnt, hogy a fűszer előkerült, Shikoba vonásain azonban mintha némileg szégyen ült volna.

– Ez még nem indok arra, hogy betörjetek a palotába.

– A feladat az volt, hogy találjam meg a fűszert, bármi áron – próbált érvelni Vos. – Ez sikerült is. Más kérdés, hogy a fűszer soha nem is veszett el, és a jelek szerint mindvégig itt volt…

– Igen! – rikácsolta Gardulla. – Így van! Mindenkit becsaptál, Jabba! Elhitetted a talpnyalóiddal, hogy én próbáltam eltéríteni a fűszerszállítmányt, holott mindenért te voltál a felelős, csak hogy engem rossz színben tüntethess fel! Majd a huttok tanácsa…!

Ekkor azonban egy elektromos sokkoló pálca fájdalmasan Gardulla testére csapott, amitől a hutt felvisított, és zokogva elhallgatott.

– A tiszteletre méltó Jabba nem tűr meg ilyen vádaskodást az udvarában – közvetített ismét Bib Fortuna. – Gardulla! Elloptad és elrejtetted a szállítmányt a saját palotám egy félreeső rejtekében, hogy azt saját, alantas céljaidra használhasd! – mutatott a twi’lek csúnya, karmos ujjaival a vádlottra. – Többé nem kívánatos személy vagy, és a huttok tanácsa fog dönteni a sorsodról!

– Eresszetek! Eresszetek! – vergődött Gardulla, ahogy Jabba őrei elvonszolták.

– Most pedig, kiffar… – fordult a két jedi felé Fortuna, és alaposan végigmérte mindkettejüket.

– Várom a fizetségemet – jegyezte meg Quinlan szenvtelenül.

Jabba azonban mély, öblös hangon nevetni kezdett.

– A pimaszságod tényleg határtalan… – jegyezte meg a twi’lek, és rövidke pillantást vetett a keserű képű fejvadászokra.

Bossk sziszegve elfordult.

– De ne aggódj! Míg újra hasznossá nem teheted a képességeidet, kényelmes kikapcsolódást nyújt majd számodra a fogdánk. A kis rabszolgád pedig… elszórakoztat addig bennünket.

– A segítségedre szegődtem el, nem a szolgálatodra – jegyezte meg Quinlan, ahogy két gamorreai őr szorításából próbált kiszabadulni.

– Hamarosan megérted, hogy a kettő közt alig van némi különbség – fordította Jabba gúnyos nevetése közepette gazdája válaszát Bib Fortuna.

A férfi rántott még egyet az őt tartó őrségen, de a twi’lek tolmács intett, hogy vezessék el. Dühös pillantása találkozott növendékével, de az szinte észrevétlenül megrázta a fejét, hogy ne fedje fel, hogy valójában mindketten Erő-érzékenyek. Ekkor azonban a lány hátán is taszított valaki egyet, amitől az szinte Jabba és Fortuna lábai elé esett.

– Úgy tűnik, a volt gazdád a szívén viseli a sorsodat – mérte őt végig Fortuna.

Aayla nem felelt, csak dacosan a szemébe nézett, ahogy a férfi karmos ujjaival megfogta az állát és egészen közelről mustrálta a vonásait.

– Kissé csenevész… – jegyezte meg végül csalódottan. – De pár év, és majd kikerekedik ez is… – vetett egy pillantást az egyik homályos sarokban szorongva ücsörgő zöld és sárga twi’lek táncoslányokra, akik idősebbnek és formásabbnak tűntek nála. – Adjatok rá valamit, és intézzétek el, hogy hasznossá tegye magát! – intett nekik, mire Aaylát elvezették egy elfátyolozott szobába.

A két fajtársa keserűen és engedelmesen kísérte a lányt, és úgy tűnt, nincs választásuk: a melléjük szegődő őrség nem hagyott nekik különösebb mozgásteret. A helyiségben egy 2-1B medikai droid is állt, aki türelmesen várt, míg a lányt egy fém melltartós, fém övre varrt, szoknyás, táncosnői ruhába öltöztették, majd félelmetes, kampószerű ujjaival megmarkolta annak csuklóját. Aayla félve nézett a fenyegető robotra, ahogy az egy fecskendőt szúrt az alkarjába. Fájdalmas, feszítő érzés kelt életre a bőre alatt, és meglepetésére egy halovány, piros fénnyel villogó, kézzel is kitapintható, kapszulaszerű valami jelent meg a testében.

– Mi ez? – kérdezte szigorúan.

– Egy mikrocsip – mondta a zöld twi’lek nő. – Minden rabszolgát megjelölnek, hogy ne merjen megszökni, különben a gazdája egy gombnyomással felrobbanthatja a testét…

– Te legalább tudod, a tied hol van… – tette hozzá a másik letörten. – A legtöbbünket annak idején úgy oltottak be vele, hogy nem voltunk magunknál, így mára nem is tudjuk, hol lehet, így megszabadulni sem tudunk tőle…

Aayla iszonyodva végigmérte őket, majd kelletlenül követte az őrséget, akik visszavezették őket a hutt tróntermébe, és italok felszolgálásával bízták meg mindhármukat.

***

– Nem kell ezt csinálnod – mondta szenvtelenül Quinlan, ahogy a gamorreai őrök kíséretében Shikoba a pisztolyát szorongatva vezette őt Jabba cellái felé. – A bolondját járatta mindnyájatokkal… Ennyire nincs bennetek méltóság, hogy kiálljatok magatokért?

– Hiába próbálkozol – mondta végül hosszú hallgatás után a pantorai, ahogy a cella rácsos ajtaja rákattant a kiffarra.

A kör alakú helyiség közepén egy 4-5 személy elszállásolására alkalmas méretű tömlöc húzódott, melynek nem voltak folytonos falai, csak itt-ott szakították meg a rácsos szakaszokat fémlemezek, amiknek a foglyok nekivethették a hátukat, hogy legalább valamelyest pihenhessenek. Quinlan követte a szemével Shikobát, ahogy az rezzenéstelenül távozott, az egyik megmaradó őr pedig nagyot csapott fegyvere csövével a fémes rácsokra, hogy annak hirtelen, hangos zaja megijessze a rabokat.

A jedi körülnézett. A homályosan megvilágított helyiségben rajta kívül csak két alak húzódott meg, de ők inkább biztonságos távolságra csúsztak tőle, és bizonytalanul méregették szigorú, haragos arcát. Emberek vagy valamilyen emberközeli fajoz tartozók lehettek, de Quinlan számára túl sötét volt ahhoz, hogy jobban szemügyre vehesse őket. A jedi igyekezte megőrizni az álcája jelentette, fenyegető megjelenést, ennek ellenére akaratlanul is aggodalommal töltötte el a felsőbb szintek egyikén hagyott növendéke. Hiába egyeztek meg abban, hogy minimalizálják a képességeik használatát, leült, és behunyt szemekkel meditálva az Erőn keresztül Aayla auráját kereste.

A kettejüket összekötő kapocs lehetővé tette, hogy megtalálja őt és figyelje az érzelmi állapotát, így némileg megnyugtatta, hogy egyelőre nincs veszélyben.

Igyekezett eközben figyelni a környezetére is: a cellában időről időre bekövetkező őrségváltás során elhangzottak alapján sikerült megtudnia, hogy a fogatverseny és az azzal kapcsolatos ünneplés azóta véget ért. Maga a futam egy mindenki számára szokatlan eredménnyel zárult, a favoritként számon tartott Sebulba helyett egy helyi emberi induló nyerte a versenyt, melynek következtében rövid idő alatt hatalmas, fogadásra feltett pénzösszegek cseréltek gazdák.

Quinlan furcsállta a hallottakat, mikor a futamot megelőzően az istállók közt sétáltak, egyetlen emberi indulót vagy emberi testalkathoz idomuló fogatot sem látott.

– Hacsak…

Eszébe jutott Qui-Gon Jinn mester és Sebulba találkozása, a szőke kisfiú szavai, melyben kettejük következő, közös versenyéről beszélt.

– Nem – gondolta. – Még egy felnőtt ember számára is lehetetlen volna felvenni a versenyt ezekkel az idegen, nem emberi fiziológiájú pilótákkal. Ezeknek minden érzékszerve, végtagja, talán még a csontozata is sokkal alkalmasabb egy-egy ilyen sportág űzésére, mint egy humanoidé…

Bárki is volt ez a rejtélyes győztes, nagy felfordulást okozott Mos Espa alvilágának életében, ez a veszteségeik miatt bosszankodó őrök szavaiból egyértelműen kiderült. Míg azonban a kalandorok és bűnözők elúszó kreditjeik és wupiupijaik miatt keseregtek, Jabba és Gardulla között is kiélesedtek az ellentétek. Jabba sikeresen csapdába csalta társát, aki hiába próbálta győzködni a Jabba-párti vendégsereget, látszólag kevesen hittek neki.

– Vagy egyszerűen csak nem mertek szembeszállni Jabbával… – töprengett Vos. – A huttok tanácsa előtt így már gond nélkül bemárthatja Gardullát, és talán örökre megszabadulhat tőle… De ha csak ez volt a célja ennek az egész fűszerrablásnak… akkor mi volt az, amit Syfo-Dias mester látott? Talán semmi köze nem volt ezekhez a koszos huttokhoz?

A Köztársaság távol volt, a Peremvidéken emiatt mindig is a különböző klánok és bűnszervezetek uralkodtak. Az egymással folytatott viaskodásuknak természetesen az ártatlan, civil lakosság itta meg a levét, de ez ellen jediként és a Köztársaság képviselőiként javarészt tehetetlenek voltak. A csempészet, kábítószer, szerencsejátékok vagy rabszolgatartás kipusztíthatatlan velejárója volt a söpredék eme koncentrációjának, mely nem tűnt olyan új fenyegetésnek, melytől Syfo-Dias tartott.

– Akkor hát mi lehetett az? – futottak ráncok Quinlan homlokára. – Az Erőnek ezek a furcsa megnyilvánulásai, amiket az elmúlt napokban tapasztaltunk? Ez a tiszta, nyers, zabolátlan Erő-használó, és ez a sötét, velejéig romlottnak tűnő entitás, akit Aayla vett észre?

Nagyot sóhajtott. Órák óta merengett már, és észrevette, hogy közben cellatársai többször is pozíciót változtattak, hol lefeküdtek, hol a rácson számukra behajított, mocskos ételt rágcsálták lustán.

Ahogy kinyitotta a szemeit, már épp saját adagjáért nyúlt volna, mikor a háta mögött átnyúlt valaki a rácson, és hátulról megragadta a ruháit. Egészen a rácshoz rántotta őt, a csontos, karmos, ápolatlan ujjak pedig a mellkasánál fogva tartották őt. Az aszott kéz valamiféle csuhából, köpenyből nyúlt elő, mely gusztustalan szagot árasztott és súlyos mosdatlanságról árulkodott.

– Mi a…? – nyögte, ahogy a rácshoz koppanó fejében tompa fájdalom kelt életre.

Rabtársai azonban szűkölve a cella lehető legtávolabbi, szemközi pontjáig hátráltak, és reszketve a földre kuporodtak. A fejeiket eltakarva összehúzták magukat, és rémületükben megállás nélkül kiabáltak. Quinlan körülnézett, és látta, hogy a túloldalon ugyanolyan sötét, kámzsás alakok haladnak hangtalanul, mint amilyeneket az épület megmászása közben a képességeinek köszönhetően látott. Úgy tűnt, a gamorreai őrök ügyet sem vetettek rájuk, még csak nem is reagáltak a többi rab sikoltozására. A köpenyes alakok se foglalkoztak különösebben a környezetükkel, és félelmetes megjelenésük ellenére nem bántották a foglyokat sem. Halkan motyogtak, de nem volt kivehető, hogy milyen nyelven beszéltek. Egyedül a Quinlan mögött lapuló tűnt ellenségesnek. Erőtlenül fújtatott, Vos testét pedig, noha nem volt ijedős, megmagyarázhatatlan borzongás járta át a közelsége miatt.

– Jedi… – suttogta a lény alig hallhatóan. – Kiffar… – tette hozzá, amire Quinlan azonnal megpróbált megfordulni, hogy szemügyre vehesse.

Az idegen elengedte a ruháját, és hagyta, hogy szembeforduljon vele. Vos felpattant, és egy lépéssel a másik két fogoly mellett termett, az Erő segítségével pedig azonnal egyfajta bódulatot küldött az elméjük felé, mellyel azok nyomban megnyugodtak és elvesztették az eszméletüket. Ahogy újra a támadója felé pillantott, látta, hogy az felegyenesedett, csontos markaiban pedig egy-egy fénykardot szorongatott. A testalkata vagy faja kivehetetlen volt, a csuklyája alól csak kampós orra és állának összeaszott vonala látszódott ki, melyen hosszú, ápolatlan, ősz szakáll tekergett alá.

Quinlan nem mozdult, mert felismerte a két fegyvert: saját fénykardja volt, és padawanjáé, melyet a lány a fűszeres raktárban rejtett el. Nem tudta, hogy kerültek azok az idegenhez, vagy hogy az egyáltalán Jabba embereinek egyike volt-e, aki előtt így most lelepleződtek. Az egyik gamorreai épp az ellenőrző körútját végezve megközelítette őket, a csuklyás ajkaira azonban alattomos vigyor kúszott, majd felkattintotta a fénykardokat, és egy körkörös, erőteljes sújtással feldarabolta az őrt. Annak társa visítva futott volna feléjük, és már emelte is a fegyverét, ekkor azonban a többi csuklyás rávetette magát, és némi dulakodás után lefegyverezték. Egy koszos, csontból faragott tőrrel elvágták a torkát, a gamorreai pedig lassan elvérzett.

Quinlan elborzadva nézte őket, és védekező állást vett fel arra az esetre, ha őt is meg akarnák támadni. A fénykardos lendített is egyet a fegyvereken, de azok csupán a cella vasrácsát metszették át, mely izzó, vöröses fénnyel elvált a keretétől és bezuhant melléje. Utána azonban deaktiválta mindkét fegyvert. Ahogy az azok keltette fény is megszűnt, ismét fenyegető félhomály telepedett a fogdára.

– Kik vagytok és mit akartok tőlem? – kérdezte Quinlan.

– Jedi… – emelte fel a fénykardokat a csuhás, mintha csak tálcán kínálná. – Kiffar…

Vos nem teketóriázott, az Erő segítségével rögvest a saját markába röpítette a két markolatot, majd felkattintva őket, várta a támadásukat.

– Kiffar – nyújtotta feléje a kezét az idegen, szabaddá téve azt a bő ruházata alól.

Vos furcsállva végigmérte őt, mert az mintha csak azt kérte volna, hogy kiffar képességeinek segítségével érintse meg és olvasson a környezetében és benne. Aayla kardját kikapcsolta és az övére akasztotta, majd bizonytalan lépésekkel megközelítette a kivágott rácson átnyúló csuklyást. Mikor az továbbra sem mozdult, megmarkolta az egyik csuklóját.

Alig hogy hozzáért, imádkozó, hajlongó csuhásokat pillantott meg, ahogy azok éveken, évtizedeken át a civilizációtól elvonultan élnek, valamilyen felsőbb megvilágosodást hajszolva. Látta őket Jabba palotájában kószálni, ahogy senki által nem zavartatva, szinte árnyként suhannak egyik helyiségből a másikba, mintha ők maguk is a termetes hutt vendégei lennének.

– Pedig valójában… ti vagytok azok, akik megtűrik itt őket… – nyitotta ki a szemeit Quinlan. – Ti vagytok azok a szerzetesek… akiknek ezek az építmények eredetileg épültek.

– B’omarr… – suttogta a keserű leheletű férfi, ahogy a jedi elengedte a kezét.

– Miért segítetek nekem? – kérdezte bizalmatlanul Vos, ahogy a csuklyások hátrébb léptek, és türelmesen várakoztak a szétvágott cellán kívül.

– Szélvész…!

– Pusztítás…! – suttogták.

– Veszedelem…!

– „Szélvész”…? – ismételte Quinlan, majd nyomban eszébe jutott Syfo-Dias intelme. – Ti… láttok vagy éreztek valamit? Hogy valami… történni fog?

A csuklyások nem feleltek, testtartásukból ítélve aggódva összenéztek.

– Meditáltok… imádkoztok – pillantott saját tenyerére Quinlan, ahogy a látottakat próbálta felidézni. – Megláttatok valamit, ami veszedelmet fog hozni számunkra?

– Jedi… – lehelte az őt kiszabadító lény.

– Többet segítene, ha mondatba tudnátok foglalni a dolgot… – jegyezte meg Vos bosszúsan, de úgy érezte, a csuhások talán évek óta nem beszéltek saját magukon kívül senkivel, talán még egymással se, így az is csoda volt, hogy szavakká tudták formálni az intelmeiket. – Ki kell jutnom innen! – mondta végül határozottan. – De nem tudhatják meg, hogy… – pillantott a saját kezében szorongatott fénykardra, majd végül deaktiáválta azt, és szintén az övére akasztotta.

Meglepetésére a csuklyás bólintott, intésére pedig a társai felnyalábolták a feldarabolt és leszúrt gamorreait, és elkezdték kivonszolni őket a tömlöcből. Az egyikük saját, mocskos öltözékével törölte fel a kiömlő vért. Kezeikkel jelezték, hogy kövesse őket, Quinlan ezért a falhoz lapulva igyekezett így tenni, remélve, hogy az őrségváltás csak sokára várható, és jó ideig nem veszik észre, hogy kiszabadult.

Sötét folyosókon és csigalépcsőkön át követte őket, míg végül egy szeles, sötét hasadék széléhez nem értek. A két őr hulláját, illetve darabjait a mélybe hajították, Quinlan pedig próbált fülelni, milyen mély lehet az üreg, de meg se hallotta azok puffanását. Huzat járta át a helyiséget, mely természetes, barlangszerű képződménynek tűnt Jabba palotája alatt, de nem tudta, hol lehet a bejárata a túlsó oldalon.

– Így legalább nem látják rajtuk a fénykard vágta sebeket… – értett egyet az elrejtés módszerével a jedi, de azért viszolyogva újra végigmérte az idegeneket, akiknek látszólag a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem okozta az iménti vérontás. – Vigyetek ki innen! Hol van a lány, akivel jöttem? A kék twi’lek!

– Twi’lek… – búgta túlvilági hangon egyik-másik szerzetes.

Intettek csontos végtagjaikkal, Vos pedig bizonytalanul, de követte őket.

***

A Tatooine kettős napja már rég nyugovóra tért, Jabba vendégseregének egy része már szintén az igazak álmát aludta, vagy az asztalra borulva, vagy valamelyik sarokban leheveredve, a többiek azonban tovább mulatoztak. Vidáman ringatóztak a folyamatosan cserélődő énekesek és énekesnők dalaira, vagy csak gyönyörködtek Jabba táncoslányainak finom, ám korántsem őszinte mozdulataiban. Aayla megtörölte a homlokát, a több órás pincérkedés után a karjaiban sajgó bizsergés kelt életre, a nehéz italos és poharas tálcák cipelése lassan izomlázat okozott végtagjaiban.

– Kepkep! – szólította meg sárga fajtársát, ahogy észrevette azt visszatérni a nagyterembe. – Azt üzenik, hogy te következel… – mondta szomorkásan, és látta, hogy a nő sem örül neki, hogy ismét táncolnia kell.

A zöld twi’lek nő épp befejezte az előző fellépését, és kimerülten rogyott le Jabba trónusa előtt.

– Fluum – térdelt oda hozzá Aayla, és egy pohárka frissítőt kínált neki.

A nő hálásan nézett fel rá, és gyorsan felhörpintette az innivalót, mielőtt valaki elvehette volna tőle. Amikor az egyik őr dühösen rámordult, rémülten pattant fel, és sietett az italos pulthoz, hogy csatlakozzon a többi felszolgálóhoz.

– Milyen kár…! – jegyezte meg egy női hang csalódottan a lány mögül. – Ha a gazdád nem kevert volna ekkora bajba, velem sokkal jobb körülmények közt lehetnél most… Talán már úton is lennénk a Zygerria felé.

Aayla rosszallóan megfordult. Tekla állt mögötte, akinek épp némi kreditet számoltak le Jabba emberei. Úgy tűnt, a hazatéréshez készülődik.

– Senki mellett nem lehetnék olyan szabad, mint a gazdám mellett.

– Ugyan, kedvesem, egy twi’lek rabszolgalány sohasem lesz szabad! – nevette el magát a zygerriai.

– Azt majd meglátjuk… – morogta Aayla.

– Jó pénzt értél volna a piacon… Most viszont… – mérte őt végig Tekla – … elsorvadsz majd itt, mint az összes többi… – intett Jabba kiégett, fáradt táncosai felé.

– Soha nem mentem volna veled. De itt sem fogok sokáig maradni.

– Valóban? – hallatszott egy fenyegető hang a háta mögül.

Aayla megpördült, és Jabba tolmácsa, Bib Fortuna állt mögötte. A férfi alattomosan vigyorgott, kivillantva hegyesre élezett fogait, majd csettintett egyet hosszú ujjaival, mire egy-egy gamorreai őr karon ragadta Aaylát, és kivonszolta a teremből. A lány hiába vergődött, nem tudta kiszabadítani a karjait az erős szorításból.

Az őrök egy félreeső, enyhén megvilágított szobába rángatták őt, mely díszesebb és tisztább volt, mint az eddig látott helyiségek bármelyike. Egy elfüggönyözött, hatalmas ágy állt a túlsó végében, a mennyezeten egy ventilátor lapátjai kavarogtatták a levegőt. Vele együtt a zöld és twi’lek nőt is a helyiségbe taszigálták, majd egyedül maradtak a fordítóval. A férfi elégedetten legeltette rajtuk a szemeit.

Aayla észrevette, hogy két társa zavartan takargatni kezdi magát, és az Erőn keresztül egyértelmű volt számára a viselkedésükből az iszonyat és undor, amit Fortuna iránt éreztek. Úgy tűnt, a férfi nem először kényszerítette már őket a hálószobájába, és a jelek szerint aznap este is különleges szórakozásra vágyott. Elkezdte kigombolni hosszú, nehéz kelmékből varrt köpenyét, és közben intett nekik, hogy kezdjenek el táncolni. Aayla tüntetőleg mozdulatlan maradt, és lesújtóan nézte őt.

Fortuna dühös lett, ahogy megpillantotta dacos ábrázatát, megragadta az arcánál fogva és közel rántotta magához olyannyira, hogy a bőrük szinte összeért.

– Nem tűröm az ilyen pimasz viselkedést, rabszolga!

– Eressz el! – lökött nagyot a férfi mellkasán Aayla.

Fortunának azonban már lendült is a karja, és a kézfejével erősen arcon vágta a lányt, aki megszédült és az ágyra hanyatlott. A férfi mohón föléje térdelt, és a vállánál fogva a matracra szorította. Aayla segélykérő pillantást küldött Fluum és Kepkep felé, de azok keserűen elfordultak.

– Majd én engedelmességre tanítalak!

Aayla egy hirtelen mozdulattal az ágyékába térdelt, a tolmács szemei pedig fennakadtak a fájdalomtól. Ráhanyatlott, ahogy sajgó testtájait masszírozta, így a lány egyelőre nem tudott kimászni alóla. Ekkor azonban halk sikolyra lett figyelmes, a zöld és a sárga twi’lek nő pedig rémülten a falhoz hátrált. Sötét árnyak suhantak be a helyiségbe, az egyik pedig rávetette magát Fortunára, a karjával szorító fogást ejtett a nyakán, mire az némi kapálózás után elvesztette az eszméletét. Aayla ijedten nézett fel a támadóra, aki hosszú, sötétbordó, koszos talárt viselt, mely alól szinte semmije nem látszódott ki.

– Spikka! – suttogta az, és hátracsapta a fején a csuklyát.

Az álruha alatt mestere lapult, akinek kicsit viharvert volt ugyan az arca, de úgy tűnt, nem bántották különösebben. Gyorsan odatérdelt hozzá, és aggódva megfogta a kezét.

– Nem esett bajod?

– Mes-…! Gazdám! – dadogta Aayla és reszketve megölelte őt.

– El kell tűnnünk innen!

– Várj! – sietett oda hozzájuk Kepkep. – Fluum! – intett a társának, aki az egyik asztalról egy gyümölcsvágásra kikészített kést markolt fel.

Quinlan igyekezte eltakarni a tanítványát, attól tartva, hogy esetleg rájuk akarnak támadni. A sárga twi’lek azonban megmarkolta Aayla karját, és a Fluumtól kapott késsel belevágott a lány húsába.

– Mit művelsz? – sziszegte Quinlan, és már nyúlt is a fénykardjáért.

– Meg van csippelve! – magyarázta Fluum. – Ha úgy viszed el, hogy benne marad, szempillantás alatt darabokra robbanthatják őt!

– Meg is van! – emelte ki némi fájdalmas turkálást követően a villogó kis szerkezetet Aayla karjából Kepkep. – Most már biztonságban vagy! – simogatta meg az arcát gyöngéden.

Aayla hálásan megölelte mindkettejüket, majd a mesteréhez fordult.

– Nem mehetünk el csak így! Segítenünk kell nekik!

Quinlan hol a hölgyekre, hol kérlelő tanítványára pillantott, majd az őt kísérő B’omarr szerzetesekre. Elszántan bólintott.