Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 19. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 19. fejezet ~

– Szerinted mi is ilyen elesettnek néztünk ki? – kérdezte Biggs, ahogy óráik után a hatalmas fogadócsarnokban üldögélt Tychóval, elmélázva az új évfolyamba jelentkezők látványán.

– Bizonyára – felelte a szőke, bár csak egy röpke pillanatra nézett fel.

Hosszú ideje a komlinkjét babrálta.

– Kevesebbnek látszanak, mint amikor mi megérkeztünk. Talán csökkent volna az Akadémia népszerűsége valami miatt? – folytatta a tatuini.

– Aligha. Nem hinném, hogy az ámokfutóról galaxisszerte annyian értesültek volna.

– Neked nincs az az érzésed, hogy az egész olyan… mint aminek sosincs vége? Végez egy évfolyam, jön helyette egy másik… végez a következő, megint kezdődik a toborzás… Mintha csak sorozatgyártanának minket a csillagflottába.

– De hisz te is hallhattad, milyen rettentő sok hajó meg csillagromboló van a birodalmi fennhatóság csillagrendszereiben. Kell az utánpótlás!

– De mihez? Nincs háború, vagy mi… Elvileg… tizenhét éve béke van, vagy mi a szösz…

– Nem értelek – tette le a kis szerkezetet az alderáni. – Mi aggaszt?

– Én csak… – sóhajtotta Biggs. – Nem tudom. Céltalannak érzem az életem. Ugyanolyan haszontalannak, mint amilyen otthon voltam. Csak jövünk ide, tanulunk, levizsgázunk, aztán elmegyünk szolgálni valamelyik csillagrombolóra… És csak szolgálunk?

Tycho megvonta a vállát.

– Te sose vágytál arra, hogy valami nemesebb célja legyen az életednek, mint csak úgy… „élni”? Hogy valami nyomot hagyj magad után?

– Kezdesz úgy beszélni, mint az apám… – fintorgott a szőke.

– Lehet, hogy neki van igaza…

– Hát ti meg mi a bánatot üldögéltek itt? – lépett oda hozzájuk Hobbie, látszólag jókedvűen. – Csak nem a friss húst nézegetitek? – pillantott körbe az újoncokon huncut vigyor kíséretében.

A közelükben álló civilek azonban kissé idegenkedve méregették őket.

– Ne higgyetek neki, csak szórakozik! – legyintett feléjük barátságosan Tycho, hogy eloszlassa a kételyeket.

– Ti melyik évfolyamhoz tartoztok? – kérdezte egy viszonylag alacsony újonc bátortalanul, ahogy a csomagjait szorongatta.

– Előttetek érkezünk – felelte Biggs.

Rögvest csodálkozó pillantások kereszttüzébe kerültek.

– Na és mondjátok, milyen volt a felvételi?

– Nehéz volt bekerülni?

– Szigorúak az oktatók? – ostromolták őket kérdéseikkel.

Hobbie élvezte, hogy a figyelem középpontjában állhatott, és hosszasan ecsetelte a felvételi folyamat nehézségeit, igencsak kiszínesítve néhány részletet. Tycho nevetve csóválta a fejét.

– Na és mondd, te miért jelentkeztél? – kérdezte váratlanul Biggs az egyik újoncot.

– Mert én akarok lenni a legkiválóbb vadászpilóta az egész univerzumban! – felelte az eltökélten, és büszkén kihúzta magát.

– Látod, még neki is van célja! – vágta rá Biggs, a még mindig kétkedő Tychóra sandítva.

– Te jó ég! – sóhajtotta az alderáni. – Jobb, ha megyünk! – karolt bele a még mindig lelkesen mesélő Hobbie-ba, és a méltatlankodó Biggsbe. – Uraim, egy élmény volt! – biccentett az újoncok felé.

– Hé! – nyögte Derek. – Most miért? Olyan kis hiszékenyek!

– Elég! – tért vissza a szőke a komlinkje nyomogatásához.

– Már megint mit piszmogsz azon a szaron? – mordult rá barátja.

– Írtam rá egy gyakorlóprogramot a légiirányítás-vizsgához – felelte Tycho, és szerénykedve elmosolyodott. – Betápláltam az összes időjárási körülményt, ködöt, csapadékot, homokvihart, amit csak el tudtok képzelni, melyeket a program teljesen véletlenszerűen megkeverve dob ki. Így soha nem jöhet ki kétszer ugyanaz a feladvány, és sokkal többet lehet vele tanulni, mintha csak a már tananyagból ismert példákat tanulmányoznám újra és újra…

Két barátja furcsállva megállt, Hobbie pedig szánakozva végigmérte őt.

– Haver… tényleg rád férne már egy kiadós kefélés…

– Át tudom küldeni neked, ha szeretnéd!

– Hagyjál! – indultak meg újra nevetve a kantin felé.

***

Hobbie nyugtalanul dobolt az ujjaival, ahogy a padon üldögélve meredt maga elé. Sokadik napja tartott már a különleges látogatás, és több órájukat meghallgatták a magas rangú tábornokok és egyéb felügyelők. Vadert szerencséjükre egyik órán se látták, bár szinte meg mertek volna esküdni, hogy Lamascolo professzornál tett vizsgájuk közben jelen lesz: a férfi az esszékérdésnél szinte kizárólag Vader nagyúr dicsőséges, dokumentált tetteire volt kíváncsi.

Hobbie-t azonban bosszantotta a tény, hogy látogatóik így befurakodnak az Akadémia mindennapi életébe. Enni, a könyvtárban tanulni, de még a folyosón járni se mertek úgy, ahogy korábban, nehogy vezetőiktől megrovásban részesüljenek. Így pedig, hogy oktatásuk harmadik periódusa lezárás előtt állt, és vizsgáik következtek, végképp nem hiányzott még egy bosszantó tényező, mely ronthat az esélyeiken. A felsőbb évesektől azonban megtudták, hogy a látogatók most a teljes felvételi procedúrát figyelemmel fogják követni, hogy a leendő 17/2.-es osztályban a későbbi veszélyforrásokat már jó előre ki lehessen szűrni.

Meglepő módon évfolyamának társai lassan hozzászoktak a szigorú felügyelethez. Egyre jobban idomultak az Akadémia merev, alakias rendszeréhez mind járásban, mind viselkedésben. Ezúttal is, az épp soron következő, légiirányítás-vizsga előtt viszonylag nyugodt hangnemben beszélgettek egymással. Race és Jazzlyn a holotábláik segítségével valamilyen egyszerű grafikájú, taktikai játékkal múlatták az időt.

– Ohohhó, mit látnak a szemeim, Jazz! Piff! – kuncogta el magát Race, ahogy bevitt egy sikeres találatot.

– Hijj!

– Micsinálkatona?! – állt meg felettük Biggs, Tavers kiképzőjük kedvenc szavajárását imitálva, azonban lényegesen kedvesebb hangnemben.

Tycho, akinek mindkét lába a pad tetején pihent, mosolyogva felpillantott rájuk, majd tovább babrálta a komlinkjét. Még mindig ugyanazzal a véletlen-generátorral ismételte a tanulnivalót, melynek programját ő maga írta. Több társa is elkérte tőle, és végül eljutott vezető tanárukhoz, Tatham hadnagyhoz is, aki elismerését fejezte ki leleményessége láttán.

A férfi most tőle szokatlan merevséggel lépett be a terembe, vizsgájuk helyszínére. Őt a vizsgabiztos követte, akinek nyomában azonban ütemes menetelés vált egyre kivehetőbbé: nyolc rohamosztagos kíséretében egy magas, fekete palástot viselő figura bukkant fel az ajtóban.

– Baszki! – pattant fel gyorsan a helyéről Hobbie sziszegve, a többiek pedig követték példáját, és a teljes évfolyam talpra szökkent.

– Jó napot és köszöntök mindenkit a GBI17/1.-es évfolyam elméleti légiirányítás-vizsgájának helyszínén! – állt meg az asztalánál a hadnagy. – A teszt ideje alatt Whigg vizsgabiztos úr gondoskodik az akadémiai szabályok betartásáról. A vizsga rendjét semmilyen formában nem befolyásolja mai látogatóink jelenléte. Kadétok, köszöntsék tisztelettel az Első Galaktikus Birodalom Katonai Seregeinek Főparancsnokát, Vader nagyurat és különleges különítményének tagjait, az 501-es légió katonáit!

A teljes évfolyam merev vigyázzba vágta magát. A jövevények gesztusaikban, mozdulataikban semmit sem árultak el érzelmeikből. A rohamosztagosok fegyverrel a kezükben álltak az ajtó két oldalán, Vader pedig lassan körbepillantott a tágas helyiségben.

– Nagyuram, köszöntöm a vizsgán – tette hozzá szerényebb hangon Tatham, majd utasította a fehér egyenruhás Whigget, hogy kezdje meg az előkészületeket.

A biztos a kezében lévő vezérlővel aktiválta a vizsgához szükséges terminálokat, melyek egymástól jókora távolságra helyezkedtek el, kizárva annak lehetőségét, hogy a hallgatók egymás feladataiba betekinthessenek, vagy egymástól bármit kérdezhessenek. Az évfolyam tagjai tehát biccentéssel búcsút intettek eddigi környezetüknek és igyekeztek minél hamarabb elfoglalni a szabad gépeket. Nyakukban függő csipjeiket hozzáérintették az adott terminál leolvasójához, mire az betöltötte eddigi eredményeiket.

– A teszt elején elméleti kérdésekkel találkozhatnak majd, mely egy gyakorló kérdéssorral, összetett és kódolt, légiirányítási üzenetek szabályos megfejtésével zárul. A kijelzőn megjelenő kronométer jelzi majd, mennyi idejük van még hátra a feladatok megoldására – folytatta a hadnagy. – Ne feledjék az órákon tanultakat! – nézett fel rájuk bizakodva, ajkai szegletében pedig, a körülmények ellenére, aprócska mosoly bújt meg. – Tiszta eget, uraim!

Tycho mélyet sóhajtott, majd rögtön a kijelzőre szegezte a tekintetét, ahol sebesen pörgő számok formájában megindult egy visszaszámláló.

– Mintha csak valami bomba volna… – vigyorodott el az alderáni.

A vizsgával kapcsolatban nem aggódott: ez a tárgy tartozott az abszolút kedvencei közé. Álmából felkeltve is képes lett volna megfejteni minden olyan kódolt üzenetet, melyet a tanult jelrendszer szerint készítettek. Az agya szinte szomjazott is a kihívásra, így mikor a kifejtős, szöveges kérdéseken túl jutott, izgatottan várta a dekódolásra váró sorokat.

– „ALDE1 150930 18005KT 0350 -SZ SD005 M8 Q1005” – haladt sorban a kódokkal, és érkezett el az egyikhez, mely azonnal mosolyt csalt az ajkaira.

Behunyt szemmel, ilyen távolról is tisztán látta maga előtt a szikrázó, otthoni fővárost, ahogy a téli évszakban kastélyai és toronyházai méltóságteljesen kiemelkednek a csipkézett hegyvonulatok között leereszkedő, gyenge felhőzetből.

– „Az alderáni 1-es, fő torony e hónap 15. napján reggel 9:30-kor adta ki az alábbi előrejelzést: déli irányból, 180 fok felől 5 csomós szél uralkodik, a látótávolság 350 méter, gyenge (eső) szitálás tapasztalható, 500 lábbal a leszállópálya felett alacsony felhőréteg észlelhető, az akkori hőmérséklet mínusz 8 fok, a nyomás 1005 egység” – gépelte be a megoldást.

Bizsergető reszketés futott végig a végtagjain, mintha csak megérezte volna azt a hideg levegőt, mely egy, a kód szerinti pillanatban az Alderaanon uralkodhatott.

– „TATO1 111200 7550KT 0020 +MAHV OFT 36 Q1056” – ért el az utolsóhoz, melyen először meghökkent, aztán elvigyorodott, és akaratlanul is Biggs felé pillantott.

Barátja természetesen folyamatosan gépelt az előtte lévő konzolon, nem tudhatta, hogy őt nézi. Tycho azonban eltöprengett azon, vajon a hadnagy szándékosan olyan bolygók kódjaival készítette-e a tesztfeladatokat, melyek az évfolyam egyes kadétjainak otthonai voltak.

– Ugyan kinek jutna eszébe pont egy tatuini előrejelzést megfejtetni velünk? – gondolta.

Óvatosan a férfire pillantott, aki a tanári emelvénynél állt, mint megérkezésekor, noha idővel ez igencsak kényelmetlen lehetett mind neki, mind a vizsgabiztosnak. Magas rangú látogatójuk miatt azonban mindenféle látszólagos kényelmet megtagadtak maguktól.

– A látogató – eszmélt fel Tycho.

A nagyúrnak azóta, hogy belépett, színét se látta. A fenyegető külsejű, hatalmas termetű férfi a terem egyetlen, udvarra néző ablakánál állt, maszkkal borított arca rezzenéstelenül bámult kifelé. Úgy tűnt, elmélyedt gondolataiban. Folyamatos, ritmusos szuszogása félelmetesen visszhangzott a csendben, akár egy lélegeztetőgép az orvosi részlegről. Ám pont az egyenletessége miatt volt is benne valami megnyugtató számára, melynek ütemét az ő szervezete is felvette. A nagyúr ekkor azonban váratlanul feléje fordult.

Tycho érezte, hogy elsápadt, és zavarában visszafordult a terminál kijelzőjéhez. Ugyanolyan kínosan érezte magát, mint mikor gyerekfejjel először megleste Nyestrát otthonukban, öltözködés közben. Különösen érezte magát, hogy a lány eszébe jutott: nem tűnt logikusnak egy ilyen vizsga alatt öltözködő kisasszonyokról fantáziálni.

– A vizsga, Tycho, a vizsga! – masszírozta meg a halántékát, majd megrázta a fejét, hátha az kitisztul.

Még nyomorultabbul érezte magát, mikor észrevette, hogy Vader még mindig őt nézi.

– Tatooine, Tycho! Kronométer! Nézz vissza a kronométerre! – utasította magát. – Még a végén lejár az idő az ábrándozás miatt! Tatooine…

Megropogtatta az ujjait, majd villámgyorsan legépelte az utolsó feladvány megoldását.

– „A tatooine-i egyes torony e hónap 11. napján déli 12:00-kor adta ki az alábbi előrejelzést: északkeleti irányból, 75 fok felől 50 csomós, erős szél fúj, a látótávolság 20 méter, erős szélfútta homokvihar tombol, a körülmények miatt összefüggő homokból álló felhőtakaró képződött, a hőmérséklet 35 fok, a nyomás 1056 egység.”

***

– Ez biztos, hogy jó ötlet? – vakarta meg a fejét Biggs, ahogy tréningruhába öltözve beléptek az üresen álló zónalabda-csarnokba.

Tank azonban nyugodtnak tűnt.

– Emlékszel rá, mit mondott a hadnagy, mikor megérkeztünk. Bármikor bejöhetünk ide, amikor a csapat nem gyakorol. Mivel a legtöbben repülési gyakorlaton vannak, szabad a pálya, és mi is kikapcsolódhatunk egy kicsit.

– Na jó, de nem kellene inkább tanulnunk? – méltatlankodott Tycho is.

– Ezen a standardhéten több vizsgánk már nem lesz, ebben Tanknak igaza van – nézett körbe Hobbie.

Barátaikkal ezúttal nem a szimulátorteremben gyűltek össze, hanem Janek tanácsára az edzőtermekben próbálták kiheverni szellemi megmérettetéseiket. Három vizsgájukat teljesítették eddig, bár csak Tatham hadnagy légiirányítási eredményeiről kaptak mostanáig visszajelzést. Utoljára írt, pszichológiai kérdéssoruk még kiértékelésre várt, mely a történtek alapján bizonyára jóval szigorúbban vizsgálja majd a jelentkezők válaszait.

– És a következő ciklusban már nem csak szárazföldi alakizás és mindennapi robotolás lesz Tavers hadnaggyal – értett egyet Nivix is -, hanem speciális, nullgravitációs tréning is. Lehetőleg valaki értelmesebbel.

– Nyugi, jó lesz, meglátjátok! – húzta magával vonakodó szobatársait Lonnie, és rájuk villantotta barátságos, sárga tekintetét.

– Na és mit fogunk csinálni? – pillantott körbe Rasha.

– Felvesszük ezeket, és játszunk egy kicsit – szedett elő a fali rekeszekből egy hatalmas tárolót Tank, és lerakta eléjük.

– Ezek…

– … nem azok a kis szerkezetek, amik meccs közben a lábaitokra vannak erősítve? – hajolt közelebb Race. – Ezzel repültök, nem?

– Így van – helyeselt a tatuini, majd előszedte a védőfelszerelést. – Az edző csak akkor volt hajlandó megengedni nekem, hogy behozzalak titeket, ha a biztonsági előírásokat betartjuk. Ezért addig nem kapcsolom ki a gravitációs generátorokat, míg mindenki az összes sisakot meg védőt fel nem vette. Világos? – mordult rájuk ellentmondást nem tűrő hangon.

– Naná, főnök – markolt bele a ládákba Maik, majd közelebb intette a félénkebb mandalori Zoccorékat is, hogy ők is csatlakozzanak.

– Én egy nagyobb herevédőt kérek! – tiltakozott Hobbie a neki jutott ágyékvédő láttán, melynek hallatán azonnal nevetésben törtek ki barátai, miközben öltözködtek.

Míg Rasha fura táncmozdulatokat gyakorolt Lonnie újonc szobatársaival az idétlennek tűnő maskarában, Liridon és Race segített Tanknak mindent elpakolni az útból.

– Elég, elég, gyűljetek körém! – intette le bohóckodó barátait, akik kiképzőtisztjük szerinti díszlépésben masíroztak egymás mellett, ám közel sem tűntek olyan elegánsnak a masszív védőszerelésben, mint normál egyenruhájukban. – Most megtanítom nektek, hogyan használjátok a rakétákat a lábaitokon.

Mikor látta, hogy végre mind rá figyelnek, folytatta.

– Gyakoroljátok ezt a lábtartást – emelte meg az egyik lábát -, mert csak ez a mozdulat az, ami beindítja a szerkezetet! Rövid ráfeszítéssel csak keveset lök rajtatok a rakéta, ha hosszan ebben a pozícióban tartjátok a lábaitokat, akkor a repülés egészen addig tart, míg nem változtattok rajta.

– Hogyhogy most egyikünknek sem működik? – lóbálta a lábát csodálkozva Biggs, és látta, hogy a többiek is furcsállják, hogy senki sem röppent a magasba.

– Szinkronizálták a működését a terem berendezéseivel. Csak akkor lép működésbe, ha nulla gravitáción vagyunk. Kipróbálhatjuk? – lépett oda a fali konzolhoz Tank. – Kapaszkodjatok, lekapcsolom a gravitációt!

A terem alatti berendezések megremegtek a talpaik alatt, majd mindannyiukat elfogta az a borzasztó, de egyben elképesztően izgalmas érzés, amivel csak úgy elemelkedtek a padlótól és a súlytalanság állapotába kerülve lebegtek egymás mellett. Esetlenül kapálóztak és egyikük-másikuk rémülten kapott a mellette álló után, mintha csak attól félne, hogy mindjárt lezuhan a magasból.

Tank elégedetten nézett végig rajtuk, majd a megfelelő lábtartást alkalmazva a magasba röppent, a terem belseje felé.

– Ez tuti, hogy biztonságos? – kérdezte aggódva az egyik mandalori fivér.

– Hát persze, hogy az – nevette el magát a tatuni. – Amíg mi ki nem kapcsoljuk a súlytalanságot, addig lebegni fogunk. Ha valami miatt áramszünet lépne fel ebben az épületszárnyban, akkor is tartalék generátorokról futna tovább a rendszer. Azért lett így kialakítva, hogy ne történhessenek balesetek. Gyertek!

Tycho nyelt egyet, és bizonytalanul, de helyváltoztatást próbált. Meglepte, milyen könnyedén lökte őt előre a bokájára szerelt kis szerkezet. Óvatosan megfordult saját tengelye körül, rövid ideig fejjel lefelé lebegve a levegőben, majd ismét kiegyenesedett, és körbenézett sután levitáló társain. Fékezhetetlen szabadságérzet fogta el, ahogy ide-oda röppent, szinte beleszédült az új, semmihez sem hasonlítható érzésbe. Remegő kezeit a hasára tette, mert úgy érezte, mintha belső szervei is össze-vissza úsznának a testében.

– Ví! – süvített el mellette Hobbie hatalmas nyerítéssel, ugyancsak rendkívül élvezve jelenlegi állapotukat.

Biggs lassan haladt előre, míg Race dugóhúzó manőverrel cikázott mellettük, a lábát pedig a visító Maik fogta, aki behunyt szemmel várta, hogy a horror véget érjen.

– Állatok ezek! – nevette el magát Lonnie, ahogy közelebb intette szobatársait is.

Tycho, mielőtt összeütközött volna Nivix-szel, lefékezett, és igyekezte katonás vigyázzba vágni magát Tank előtt, bár szinte eldőlt előtte a levegőben.

– Most, hogy ez a díszes társaság összegyűlt, talán el is kezdhetünk megismerkedni a játék fontosabb szabályaival – köhintett Janek, hogy mindenki végre rá figyeljen. – A zónalabdát két, egyenlő létszámú csapat játssza, célja pedig a játékban lévő, egy darab labda megszerzése és az ellenséges palánkhoz, azaz zónához juttatása. Bármelyik válaszfallal többször is érintkezhetnek a játékosok, de a mennyezettel és padlóval egy alkalommal sem. Értelemszerűen az a csapat nyer, amelyik a játékidő alatt a legtöbbször éri el a labdával az ellenséges zónát.

– Nem tűnik bonyolultnak – vonta meg a vállát Biggs.

– Hozd a labdát, főnök! – kurjantotta Hobbie. – Alig várom, hogy lealázzam az ellenséges csapatot!

– Csak nem ezt keresitek? – hallatszott egy idegen hang a hangszórókból.

Mind felkapták a fejüket, és körbenéztek.

A lelátók alatti irányítótermek fényei felkapcsolódtak, az öltözőkben felsőbb éves hallgatók rohangáltak asztalokat, padokat felborítva. A kiegyenlítő kamrában, melybe az öltözőből léptek be a cserejátékosok, két tagbaszakadt figura bukkant fel, és lebegett be a terem sarkába.

– Connors! – mordult rájuk Tank. – Semmi keresnivalótok itt! Tűnjetek el a gyakorlótérről!

– Ejnye, Benson – csóválta meg a fejét Varn kadét -, ez nem éppen illő módja annak, hogy egy újdonsült kadét a feljebbvalójával beszéljen… nem gondolod?

– Kinyalhatod a seggem! – dörrent rá Hobbie. – Nekem te nem vagy feljebbvalóm! Mi már harmadidőszakosok vagyunk, nem holmi csicska kezdők!

– De felvágták a nyelved, Klivian! – mordult fel Connors. – Ideje, hogy valaki móresre tanítson!

Azzal odahúzta magát a fali konzolhoz, melyen korábban Tank a gravitációt leállította, majd felpöccentette a szerkezet kapcsolóját.

Az addig magasan a levegőben lebegő kadétok rémült kiáltással zuhantak a mélybe, és hiába kalimpáltak lábaikkal, a röptető szerkezet immár nem működött. Egy-két másodpercig tartott minden, mire Connors ismét kikapcsolta a gravitációt és súlytalanul lebegtek.

– Rohadékok! – röppent feléjük azonnal Tank, ám ekkor Varn előrántotta azt a pisztolyt, amivel a mérkőzések alkalmával a bírók a verekedő játékosokat le szokták bénítani, és nyomban eltalálta őt.

Janek fájdalmas puffanással csapódott az oldalsó védőfalnak. Társai döbbenten kaptak feléje, de mire ügyetlenül nekilendülhettek volna, Connors ismét normál körülményekre állította a kapcsolót, és megint zuhanni kezdtek.

A felsőbb évesek megalázó nevetése közepette a GBI17/1. tagjai teljesen megzavarodva csapkodtak a levegőben, és kiabáltak segítségért – mindhiába. Míg Connors a kapcsolóval játszadozott, Varn sorra kilőtte őket a bénítópisztollyal, még sérülékenyebbé téve őket. Így se gravitáció alatt, se súlytalanság állapotában nem voltak többé képesek mozdulni, és minden alkalommal, mikor a vonzás visszatért, tehetetlenül és mozdulatlanul zuhantak a mélybe.

Tycho még soha nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak. Az őket megregulázni próbáló felsőbb évesek közöttük lebegtek, össze-vissza lökve őket a hatalmas gyakorlótéren, kényükre-kedvükre fogdosva és rugdosva mindenkit. Elképzelni sem tudta, hogyan fogják ezt ép bőrrel megúszni. Társaira nézett, akik – hozzá hasonlóan – már tele voltak karmolásokkal és horzsolásokkal. Legtöbbjük szemében a tehetetlenség okozta halálos félelem, Hobbie szemében a kitörni készülő düh csillogott. Tank arca eltorzult a fájdalomtól: megüthette magát, mikor elkábították.

– Srácok, itt a kis énekes is… – kacagott Varn.

– Ne… nyúlj… hozzám! – préselte ki a fogai közt erőlködve Rasha.

A kadét azonban belemarkolt rövid hajába és mélyen a szemébe nézett.

– Ó, hamarosan te fogsz könyörögni azért, hogy hozzád érjek!

Ahogy az énekes undorodva próbált elfordulni tőle, Tycho elkapta tekintetét: zöld szemeiben nyoma sem volt a szelídségnek, ahogy addig. Mélységes gyűlölet tüze parázslott bennük. Az alderáni sose látta még őt ilyennek, olyannak tűnt, akár egy támadni készülő fenevad.

Amikor azonban elpillantott mellette, túl a védőfalon, egy magas, fekete, palástos alakot vett észre. A férfi karba tett kézzel állt a falon túl, a kegyetlenkedés minden részletét látva.

– Uram! – ordította Tycho gondolkodás nélkül, abban reménykedve, hogy az talán meghallja őket.

Nem volt azonban szükség kiabálásra, a lelátón ugyanis fehér egyenruhás rohamosztagosok ugráltak le, kivont lézerfegyverekkel, majd berontottak a nézőtér alatti folyosókra is, azonnal térdre parancsolva az ott randalírozó felsőbb éveseket. Ketten beléptek a kiegyenlítő kabinba, és bejutottak a pályára.

– Fegyvert eldobni! – vették célba Varn kadétot azonnal, ahogy a kezében a bénító pisztolyt észrevették.

A kadét meghökkenve engedelmeskedett, a pisztoly pedig tovaúszott a levegőben.

– Ugyan… százados – próbált simulékony hangot megütni Connors, miközben leolvasta a katona rangjelzését. – Ez mindössze… egy félreértés… Puszta csínytevés…!

– Maradjon a helyén, ez parancs! – rivallt rá a másik katona, míg a pisztoly után nyúlt.

– Százados! – nyögte Tank. – Janek Sunber kadét, GBI17/1…! Uram…! Fordítsa meg a pisztoly polaritását, és lőjön ránk, hogy újra mozogni tudjunk!

A rohamosztagos babrált egy keveset a fegyverrel, majd célba vette Tankot, aki a lövedék hatására ismét megmozgathatta a végtagjait. Fájdalmasan tapogatta meg a vállát, ahogy odaröppent az érkezőkhöz, majd segített társait újra feléleszteni a mozdulatlanságból.

– Ereszkedjetek le a talaj közelébe! – utasította őket, majd végül felkattintotta a kapcsolót, és a gravitációs tér újra megjelent körülöttük.

Barátai megsemmisülten rogytak le a padlóra, és egymást támogatva araszoltak a biztonságot jelentő öltözők felé.

– Kezeket a tarkóra! – adta ki az utasítást a rohamosztagos, és elkezdte kifelé taszigálni Varnt és Connorst, akárcsak a többi katona a társaikat. – Kifelé!

Hobbie elégedetten nézte, ahogy elvezetik őket, majd intett az alderáninak, hogy ők is induljanak.