Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 0. fejezetét fogjátok megtalálni, mely több, rövidke kis jelenetből, történetből áll, a tényleges cselekményt megelőző időszakokból. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 0. fejezet – Édes, rövid kis történetek ~

– Nézd csak ezt a hatalmas vasmadarat! – mutatott a rylothi leszállóplatformon álló jedi csillaghajóra Quinlan, ahogy a kicsi Aaylát a kezében tartva megérkeztek a géphez. – Ezzel fogunk elrepülni innen a messzi-messzi fővárosba! Jedi lesz belőled, ahogy belőlünk is! – mondta lelkesen.

A gyermek csodálkozva, és kicsit talán félénken nézte a szerkezetet, ahogy föléjük tornyosult. A pilóta leeresztette a jármű rámpáját, Tholme mester pedig felszaladt rajta, és jól kivehetően valamelyik raktéri rekeszben kutakodott.

– Segítsek valamiben, mester?

– Már meg is vagyok – ballagott le a férfi újra hozzájuk, és egy tojás alakú, antigravitációs szerkezet lebegett mögötte.

– Hát ez meg micsoda?

– Minden jedi csillaghajó visz magával bölcsőt, hogy ha a küldetéseink során Erő-érzékeny csecsemőre bukkannánk, akkor biztonságosan Coruscantra tudjuk vinni őket – hozta működésbe a férfi a szerkezetet.

A tojás teteje az aljába csusszant, és egy kényelmesen párnázott kis fekhely tárult eléjük. Quinlan rámosolygott az apróságra, és óvatosan beleültette. Aayla kíváncsian tapogatta a bölcső puha széleit, a villogó gombokat, majd mégis inkább kinyújtotta a kezeit a fiú felé.

– Nem tetszik neki… – nevette el magát Quinlan. – Gyere, majd foglak, ameddig lehet! – azzal felsétált vele a gép belsejébe.

Tholme némán nézte őket, a kettejük közt máris kialakult összhangot, majd sóhajtva követte őket.

A fülkében leültek a pilóta mögé, és míg a felszálláshoz készülődtek, Tholme és tanítványa is bekötötte magát. Aaylát a bölcsőben csatolták be, a kislány azonban félénken szorongatta Quinlan kezét. Ahogy a csillagok megnyúltak a szélvédőn, és fénysebességre kapcsoltak, a gyermek szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

Miután megérkeztek a Galaktikus Köztársaság fővárosába, a Coruscanton álló Jedi Templomba, turbolift vitte fel őket a parkolóból a főcsarnokba. Az őket követő, üres bölcső már önmagában feltűnő jelenség volt, és hamar összefutottak az épp folyosókon időző lovagok és mesterek, mert sejtették, hogy újabb kisded érkezett közéjük. Aayla azonban ezúttal is Quinlan karjaiban utazott, és lelkesen sivalkodva mutogatott egyik vagy másik szoborra vagy díszes üvegablakra. A fiú kora ellenére látszólag végtelen türelemmel viseltetett a gyermek iránt, vidáman magyarázva neki, mit is lát, noha nem volt teljesen biztos abban, hogy mennyit ért meg belőle.

– Tholme! – hallott velük szemből egy ismerős, gyöngéd, mély hangot.

– Ó, Qui-Gon! – biccentett feléje mestere előzékenyen.

– Qui-Gon mester! Obi-Wan! – köszönt rájuk Quinlan is.

– Hát ő meg kicsoda? – kérdezte a mester és kedvesen mosolyogva odahajolt hozzájuk.

– Ő itt Aayla – mutatta be a gyermeket Vos. – A Rylothon találtuk…

– Egészen pontosan te érezted meg benne az Erőt – jegyezte meg Tholme.

– Nézd, Obi-Wan, milyen aranyos! – mutatta őt a vele egyidős Kenobinak. – Aayla, ő itt a legjobb barátom, Obi-Wan!

– Obi! – rikkantotta a kislány, mosolyt csalva mindannyiuk arcára. – Quin!

– Obi-Wan, ő itt Aayla, egy jedi bébi!

– Csedi bébi! – próbálta utánozni Aayla.

– Tüneményes gyermek – jegyezte meg Qui-Gon kedvesen. – Engedték elhozni, nem volt gond?

– A twi’lek klánok nem könnyen engedik ki a markukból a rabszolgáikat… de ezúttal szerencsénk volt… – felelte Tholme.

– A jedi-lét sem könnyű… de jobb élete lesz itt köztünk, mint odahaza.

***

Quinlan az orvosi részleg üvegfalához érintette reszkető kezeit. Több orvossal és mesterrel együtt elkeseredetten nézték a túloldalon fekvő, gyengén pihegő twi’lek gyermeket, ahogy betakargatva feküdt. Sápadt kis arcocskája egészen halovány kék árnyalatot öltött, ami nagyon eltért népének élénk, tengerkék bőrszínétől. Kis ujjacskáival a takarójának szélét szorongatta, és riadtan nézett fel a medikai droidra, amikor az kicserélte a borogatást a homlokán.

– Szegény kicsi lelkem – tette a szívére a kezét Adi Gallia mester.

Összenézett a Jedi Főtanács többi nőtagjával, akik hasonlóan szomorúan nézték a kis Aaylát.

– Doktor, tud valami biztatót mondani? – kérdezte Windu mester.

– Sajnos a twi’lek gyermekek a társadalmukban elfoglalt, kiszolgáltatott helyzetük miatt gyógyászati szempontból hátrányból indulnak – szólalt meg a részleg fiatal orvosa, Jair Venkes. – Főleg a nőnemű egyedek. Rabszolgaként kevés gondot fordítanak az egészségük megőrzésére, ritkán kapnak létfontosságú gyógyszereket, gyakran még a kötelező oltásokból is kimaradnak és a legtöbb esetben alultápláltak is. Ez nagyon le tudja gyengíteni az immunrendszerüket, és elég egy új betegség, amivel a szervezetük még nem találkozott, és az máris képes ledönteni őket a lábukról… A kicsi Aayla egy teljesen új világba került azzal, hogy Coruscantra érkezett, és a kortársai közül bármelyiktől elkaphatta ezt a betegséget…

– De ugye meg fog gyógyulni? – nézett fel az orvosra Quinlan kétségbeesetten.

– Minden attól függ, hogyan reagál a szervezete az orvosságra.

A fiú azonban nem tudott megnyugodni. Felelősnek érezte magát a kialakult helyzetért, hiszen ő talált rá és az ő javaslatára hozták őt a Templomba, hogy jedit nevelhessenek belőle. Tehetetlennek érezte magát, és borzasztó érzés volt látni a csöppség szenvedését.

– Hadd menjek be hozzá! – nézett fel a mesterére.

– De… Quinlan… – pillantott le rá Tholme döbbenten.

– Érzem, hogy az Erőn keresztül hív engem! – erősködött a padawan. – Ott fekszik benn egyedül, betegen és fél! Nincs mellette senki…!

– A medikai droidok tökéletesen alkalmasak, hogy ellássák őt…

– Az nem ugyanaz!

– Quinlan, ha bemész, te is elkaphatod a betegséget – figyelmeztette Ki-Adi-Mundi mester.

– Korábban már átestem hasonlón – rázta meg a fejét a fiú. – De akkor se számítana. Csak az a fontos, hogy ő meggyógyuljon! – pillantott újra keserűen a kislányra, és könnyek csillantak meg a szemeiben.

– Quinlan… – motyogta barátja, Obi-Wan, mintha le akarná beszélni róla.

– Menj csak, fiam! – tette a vállára a kezét Qui-Gon Jinn mester, mindenki meglepetésére. – Nyújts neki vigaszt ebben a nehéz órában!

Quinlan hálásan bólintott, majd a doktorra nézett, aki végül engedett és bekísérte őt. Adott neki maszkot, de Quinlan hozzá se nyúlt, csak gyorsan megmosta a kezeit és az arcát, majd bement a betegszobába. A gyógyító droid arrébb gurult az ágy mellől, Quinlan pedig óvatosan odahajolt a kislányhoz.

– Aayla! Kicsi Aayla, itt vagyok! – simogatta meg remegő kezekkel a gyermek homlokát. – Itt van Quin! – mutatott magára.

A csöppség bágyadtan felnézett rá, és végtelen hála ült ki az arcocskájára. Gyengén felemelte a kezét, kinyújtva feléje az ujjacskáit, Quinlan pedig óvatosan megsimogatta őket.

– Drága kicsi twi’lekem…! – suttogta, majd óvatosan alányúlt az ágyban, és takaróstul kiemelte onnan.

Leült vele a földre, és gyöngéden a karjaiban tartva magához ölelte őt. Aayla lehunyta a szemeit, és ujjaival az egyik hajtincsét szorongatta.

– Bocsáss meg! Miattam lettél ilyen beteg…! – motyogta Quinlan. – Ha nem hoztunk volna ide…!

A gyermek halk nyöszörgéssel mocorgott az ölelésében, ezért igyekezte kényelmesebb helyzetben tartani őt.

– Kicsi Aayla… – simogatta meg az arcát. – Most már itt leszek melletted, kérlek, ne félj!

Az Erő segítségével kinyúlt a kislány elméje felé, annak reményében, hogy megnyugtathatja. Aayla a kezdetleges képességeivel azonnal rezonált a jelenlétére, amitől szinte csak úgy pezsgett körülöttük az Erő. A mesterek az ablakon túl csodálkozva összenéztek.

– Igen, nagyon ügyes vagy! – dicsérte meg őt Quinlan, és a könnyei ellenére próbált mosolyogni. – Most már csak meg kell erősödnöd és meg kell gyógyulnod!

– Drágaságom… – motyogta összeszoruló szívvel odakinn Luminara mester. – Szegény kis ifjonc!

– Igen, szépen meggyógyulunk! – próbálta a fiú óvatosan ringatni őt. – Aztán ha nagy leszel, és én is nagy leszek, téged foglak választani padawanomnak! – mondta neki bizakodva. – Bejárjuk az egész galaxist, és annyi vidám kalandunk lesz, amennyit el se tudsz képzelni! Jó lesz, ugye? Csak… gyógyulj meg, kérlek! – könyörögte, és zavarában megtörölte a szemeit.

A mesterek odakinn csodálkozva hallgatták a szavait.

Aayla erőtlenül megemelte a szabad, jobb lekkuját, és megérintette vele a fiú arcát.

– Csedi bébi… – motyogta.

Quinlan elharapott egy nevetést, bólintott, majd lehunyta a szemét, és elmerült az Erőben, hogy takarékoskodjon saját energiájával, és sokáig képes legyen egy helyben maradni és a kezében tartani a kislányt.

– Ez a ragaszkodás… – csóválta meg a fejét Windu mester. – Úgy érzem, helytelen.

– A Kódexünk tiltja – értett egyet Mundi is.

Yodára pillantottak, aki gondolataiba merülve, halkan hümmögött.

– Ha ez az Erő akarata, kik vagyunk mi, hogy közbeavatkozzunk? – kérdezte Qui-Gon mester távolba révedő tekintettel. – Amit itt látunk, az az élő Erő legtisztább, legártatlanabb megnyilvánulása. Ennek köszönhető, hogy egyáltalán találkozhattak.

– Ez pusztán feltételezés… – ellenkezett Mundi.

Qui-Gon azonban elmosolyodott, ahogy a két gyermekre pillantott, tudta jól, hogy semmi szükség vitatkozásra, társai úgyse fogják megérteni vagy elfogadni az álláspontját.

***

– Viszontlátásra, mester! – köszönt el illedelmesen Quinlan, ahogy kikanyarodott a Templom Növényházából, karjaiban a még mindig lábadozó, ám kicsit megerősödő Aaylával.

Orvosaik javaslatára hozta el időről időre a gyengélkedőről, hogy ne feküdjön folyamatosan, de óvatosan még mindig be volt bugyolálva egy puha takaróba, ahogy a padawan tartotta őt. Kíváncsian bámészkodott a hatalmas csarnokokban, impozáns folyosókon, Quinlan pedig ezúttal a fontosabb termeket, helyiségeket mutatta meg neki, melyekben a későbbi tanulmányai során esetleg majd megfordulhat. A Növényházból kifelé jövet mindketten kaptak rágcsálnivalót, egy hosszú szárú, húsos levelű virágot, mely édes nedűt árasztva ropogott a fogaik közt.

– Finom, ugye? – mosolygott rá Quinlan, immár sokkal nyugodtabban.

Amióta a kislány szervezete reagált a gyógyszerekre, és a felépülése már nem volt kérdéses, majd kicsattant az örömtől. Amikor csak saját tanulmányai és kötelezettségei engedték, a gyermeknél időzött. A folyosókon sétálgatva vidáman csiviteltek, Aayla folyton azokat a szavakat ismételgette, melyeket a fiútól hallott és tanult. A mellettük elhaladó fiatalabb és idősebb növendékek, lovagok és mesterek csodálkozva, olykor pedig szeretetteljesen nézték őket.

– Ez pedig itt az Állatház – mutatott egy átlátszó, üvegfalú helyiségre Quinlan.

Aayla tágra nyílt szemekkel vizslatta a buja, zöld növényzettel körbefuttatott termet, melybe bepillanthattak. Terráriumokban különböző madarak és hüllők pihentek, akváriumokban víz alatti élőlények úszkáltak. A szárazföldi emlősök nyitott ketrecekben ültek, és ha néha megállt az Állatház előtt valaki, kíváncsian kandikáltak kifelé.

– A tudós mesterek itt védett állatokra vigyáznak, vagy próbálják őket újra tenyészteni, nehogy kihaljanak – magyarázta a fiú. – Bemenjünk, megnézzük? – kérdezte csábítóan.

Aayla lelkesen kalimpált a kis karjaival, amit igenként értelmezett, ezért nevetve besétált vele.

– Jó napot, mesterek…! – köszönt, noha nem látott a közelben senkit, csak a hátsóbb akváriumoknál egy világos köpenyes alakot.

Körbevezette a lányt, meg-megmutatva neki egy-egy érdekes színű, formájú vagy történetű állatot. Az egyik szabadon simogatható, fehér bundájú, szelíd kisemlőshöz értek, melynek négy hosszú, lelógó fül nőtt ki a fejéből, és álmatag tekintettel csócsálta az eléje rakott szénát.

– Látod, milyen hosszú fülei vannak? – simogatta meg az állat fejét óvatosan Quinlan, amit az békésen tűrt. – Mint neked a lekkuid!

Aayla különösen izgatott lett a jószág láttán, és nyúlt is be a ketrecbe, míg Quinlan a többi állatot magyarázta neki. Megmarkolta az egyik lelógó, puha fület, és ujjaival a szájához emelte. Óvatosan rágcsálni kezdte, mire az állat megdermedt a félelemtől, és még enni is elfelejtett. Nagy gombszemeiben őszinte riadalom tükröződött.

– Ti meg mit műveltek itt? – rivallt rájuk az egyik állatgondozó mester elképedve, amikor meglátta, mit csinál a kislány. – Hogy engedheted neki, hogy megharapja ezt a szerencsétlen jószágot?

– Hm? – eszmélt fel Quinlan. – Nem, Aayla! Fúj! Köpd ki! – próbálta kihúzni az állat fülét a gyermek szájából. – Nem szabad!

Ahogy a lény kiszabadult, rettegve a sarokba iszkolt. Aayla csalódott volt, és kérdőn a fiúra nézett.

– Ez egy rendkívül ritka, védett, tanaabi pocok! – dorgálta meg őket a mester. – Alig van már belőlük a galaxisban! Ti meg meg akarjátok enni?

– Sajnálom, mester! Aayla csak nemrég került a Templomba, és nagyon pici még, nem sokat ért még a szabályainkból – szabadkozott Quinlan. – Aayla, nem szabad megenni a pockot! – próbálta fegyelmezni a kislányt, de annak ártatlan ábrázata láttán elnevette magát.

– Na, hordjátok el magatokat! – mordult a mester és kitessékelte őket.

***

– Aggasztó ez a járvány, ami a Peremvidéken terjed… – mondta gondterhelt hangon Tholme. – Szerencse, hogy ezzel az oltással megelőzhető. A nálad fiatalabbakra veszélyes elsősorban, de nem árt, ha te is megkapod.

– Értelek, mester – bólintott engedelmesen Quinlan. – Hálás vagyok, amiért gondoltatok ránk.

Tholme, tőle szokatlanul szerényen elmosolyodott. A férfi jobbára hűvös, rideg modora kevés alkalmat adott a jó kedvre és derültségre.

Bekanyarodtak a Templom orvosi részlege felé, és ahogy szisszenéssel kitárult előttük az ajtó, hatalmas sivalkodás csapta meg a fülüket. Csodálkozva kukkantottak be a helyiségbe. Egy kis csoportnyi ifjonc kiabált és sírt odabenn, menekülve a gondozóik és a medikai droid elől, egy fiatal, szőke orvos pedig a haját tépte tanácstalanságában. A leghangosabban egy kis, kék twi’lek lányka visított, ahogy a segítő kezek elől menekült, úgy tűnt, nem akart oltást kapni.

– Hát itt meg mi történt? – kérdezte Tholme döbbenten, és látva, hogy kiült a megütközés a vonásaira, a gyerekek rémülten elhallgattak.

– Jaj, Tholme mester! – sóhajtotta az egyik vörös hajú gondozó nő. – Nem bírunk velük! Félnek az injekciótól!

– Aayla! – köszönt rá a nő ruháját cibáló gyermekre Quinlan derülten. – Hát te mit csinálsz? – kérdezte játékos hangon.

– Quin! – nyüszítette a lányka, és hevesen kalimpálni kezdett a kis kezeivel.

– Add csak ide, mester! – nyúlt érte a fiú, a nő pedig sóhajtva átadta neki a twi’leket.

Aayla félénken odabújt hozzá.

– Már megint rosszalkodtál, mi? – kérdezte Quinlan.

– Megharapott mindkettőnket… – masszírozta sajgó kezét a doktor.

Átható, lila szemeivel nézte őket, hogy a csöppség hogy megnyugodott a padawan karjaiban.

– Hát mi lesz így belőled? – ugratta a fiú. – Meg fogod harapni később a mesteredet is?

Aayla segélykérően lebiggyesztette az ajkait, és nagy szemeivel könyörögve nézett rá.

– Nem fáj – próbált hatni rá Quinlan. – Gyere, majd egyszerre beadják nekünk! Meglátod, nem is fogod érezni! Mester, megfogod egy kicsit? – nyújtotta Tholme felé a gyermeket, majd elvigyorodott, hogy mindketten milyen viszolyogva néztek egymásra.

Gyorsan kibújt a köpenyéből és felöltőjéből, hogy szabaddá tudja tenni a vállát, majd visszavette a gyermeket, és segített neki is kibújtatni a karját a ruhából. Leült vele az egyik székre, és biccentett az orvosnak, hogy most próbálkozzon. A többi ifjonc rémülten figyelte őket, de pisszenni sem mertek. A doktor lefertőtlenítette a vállaikat, majd először beoltotta a padawant.

– Most pedig te jössz – mondta kedves, meleg hangon, ahogy egy vékonyabb tűvel a kislány felé közeledett.

– Na! – szólt rá Quinlan a ficánkoló lányra. – Engem nézz! – kacsintott rá, hogy elterelje a figyelmét.

Megrázta kicsit a fejét, hosszú hajfonatai előre libbentek, a vállaira. Aayla a szabad kezével nyúlt értük, ahogy szokott, és mire kis ujjai rákulcsolódhattak volna az egyikre, az orvos már végzett is az oltással. A lányka halk szisszenést hallatott, és visszanézett a karjára. A gyógyító már a tapaszt ragasztotta fel rá.

– Látod, csak ennyi volt – mosolygott rá, és megsimogatta a fejét.

Quinlan segített neki felöltözni, majd az orvos asztala felé fordult, ahol egy kis üvegtálkában édesség lapult. Kinyúlt az Erő segítségével, és két cukorkát odalebegtetett maguk elő. Aayla megbűvölten nézte az egyiket, majd határozott mozdulattal bekapta. Quinlan elvigyorodott és követte a példáját.

Látva, hogy a bátorságért jutalom-cukorka jár, a többi ifjonc is közelebb merészkedett, és immár hagyta, hogy megkapja az oltást.

***

A 4 éves Aayla sebesen szedte picinyke lábait, amennyire termete engedte. Kis testéhez képest hosszú lekkui fejének két oldalán vígan himbálóztak, ahogy ellensúlyozni próbált velük. Twi’lekként két agynyúlvánnyal kellett együtt élnie, mely vele együtt növekedett, és befolyásolta mozgását, térbeli tájékozódását.

A Jedi Templom hatalmas márványfolyosói végtelen hosszúnak tűntek számára, és szokatlan látványt is jelentett, ahogy egyedül, droid vagy nevelői kísérő nélkül masírozott előre. Gyöngéden mosolyogva meg-megbámulta őt minden idősebb lovag, mester vagy padawan, és kíváncsian követték a tekintetükkel, merre mehet az aprócska jedi gyermek.

Egy kis tasakot szorongatott a jobb kezében, szinte büszkén tartotta maga előtt, mint valami nyereményt vagy ajándékot. Meg-megállt az összekötő folyosókon, óvatosan kikandikált, hogy ellenőrizze, nem jön-e valami gondozó, aki a korabeli kicsikre felügyel, majd ahogy megbizonyosodott róla, hogy minden biztonságos, haladt is tovább a növendékszállások felé. Nem sok padawant ismert még névről vagy arcról, egyiküknek azonban akkor is tudná a szobája felé vezető utat, ha legmélyebb álmából ébresztenék fel.

Az ifjú Quinlan Vos ajtaja az előírások szerint nyitva állt, Aayla pedig izgatottan figyelte, lehet-e benn nála valaki, vagy nem jön-e ki éppen. Várt egy kicsit, majd a növények és padok takarásában odaosont elé, és bekukkantott az ajtó fölé félig kifüggesztett függöny alatt.

– Quin! – mondta vékonyka, könnyed hangon.

A fiú mindig felkapta a fejét, ha meghallotta dallamos, twi’lek kiejtését. Elvigyorodott, amint észrevette őt, ahogy a függöny szinte palástként beborította az apróságot. A földön ült, a hátát az ágyának vetette, és körülötte mindenféle adattároló, adattábla, könyv és jegyzet hevert.

– Aayla! – köszönt rá egy kicsit fáradtan.

A gyermek belépett a szobába, majd izgatottan kicsomagolta a tasakot. Annak száján finom gőz szállt kifelé, így a fiú belepillantott. Két fűszeres, húsos lepény lapult benne. Hálásan felnézett a kislányra, és kivette az egyiket. Aayla lehuppant mellé, kivette a másikat, és csendben falatozni kezdett. Quinlan gyönyörködve nézte őt, és erőt merített a jelenlétéből. Hosszú órák óta tanult már, hogy felkészüljön a következő küldetésre, melyre mesterét kellett elkísérnie, és ráfért már egy kis pihenés. A lepény finom volt, és mivel szeretettel hozták neki, különösen jól esett.

Aayla hamar betermelte saját adagját, mely jellemző volt a népére: mivel a társadalmuk jó része szegénységben, kiszolgáltatott helyzetben élt, minden alkalmat megragadtak a táplálkozásra. Ahogy a lepény elfogyott, Aayla végignézett a kezecskéin: mindkettő zsíros lett az ételtől, ezért fogta, és jól beletörölte őket a jedik durva szövésű egyenruhájába. Quinlan elnevette magát.

– A nevelőtök örülni fog, ha ezt meglátja – jegyezte meg, majd nyúlt is a fiókjába törlőkendőkért, és óvatosan megtörölgette vele a lányka arcát és kezeit.

Ahogy elkészült vele, Aayla lelkesen felmutatta tiszta ujjacskáit. Látta azonban a sok különös tárgyat Quinlan körül, ezért komótosan feltápászkodott, és odasompolygott mellé. A fiú még így is, hogy a földön üldögélt, magasabb volt nála, hosszú rasztafonatai dúsan omlottak a vállaira. Aayla, szokásához hűen, megmarkolta az egyiket, ahogy odasimult az oldalához, és kérdőn arra a könyvre pillantott, melyet Quinlan épp az ölében tartott.

– Én is szeretnék játszani, de most tanulnom kell – mondta neki a fiú bánatos hangon. – Tholme mesterrel nemsokára indulunk…

Aayla arcára riadalom költözött, és megszorította a fonatot. Kétségbeesetten nézett fel a fiúra.

– Jaj, nem megyünk el örökre! – mosolyodott el újra Quinlan. – Ne félj! – simogatta meg a lányka fejét. – Majd hozok neked valamit – kacsintott rá.

A gyermek kicsit megnyugodott, és félénken bólintott.

Korához képest még mindig keveset beszélt a galaktikus, közös nyelven, melyet el kellett kezdenie tanulni azután, hogy szülőbolygójáról, a Rylothról elhozták őt. Inkább hangokkal, gesztusokkal kommunikált, de lekkui rezdüléséből is gyakran lehetett következtetni arra, mit szeretne kifejezni. Arrébb somfordált, kikerülve a fiú holmiját, majd lecsüccsent, és jókora erőfeszítések árán lerángatta a lábairól a kis bőrcsizmáit. Droidok és jedi nevelők etették, öltöztették őket, ifjoncokat, így egyedül kicsit nehézkesen boldogult. A bal lábáról olyan lendülettel tudta csak levenni, hogy egészen felborult és elterült. Quinlan kíváncsian figyelte az ügyködését, és elkuncogta magát.

Aayla ezt követően odatolt egy tárolórekeszt a fiú ágya mellé, melyre felmászva felérte az ágy párnázott fekvőfelületét is, és kalimpáló kis lábaival felkapaszkodott rá. Bevackolta magát a matracon, magára húzta Vos ágyra hajított jedi köpenyét, és lassan elszenderedett. Quinlan nézte őt egy kis ideig, majd visszafordult a tanulmányaihoz.

Órákkal később egy kétségbeesett jedi gondozó és egy droid Tholme és Yoda mester társaságában toppant be Quinlan szobájába, és csodálkozva nézték a szemeik elé táruló jelenséget. Aayla egy gombóccá gömbölyödve szundikált, még mindig a köpenybe takarózva, és valamikor a fiú is elálmosodhatott, mert kényelmetlen, ülő pozícióban lógott hátra a feje, melyet csak ágyának matraca támasztott meg valamelyest. Az ölében most is tanulnivaló hevert. A felnőttek meglepetten összepillantottak, majd a jedi nevelő óvatosan felnyalábolta a kislányt, hogy a saját szállásán lefektethesse.

***

A fiatal lovagok avatásának szertartása lassan a végéhez közeledett, az idősebbek és mesterek türelmesen vártak odakinn, a Templom hatalmas márványfolyosóin. Kedélyesen beszélgettek egymással, azt lesve, hogy társaik mikor érkeznek már a ceremóniáról.

Aayla félénken meghúzódott az egyik oszlop takarásában, mert 10 éves, zsenge korával kicsit oda nem illőnek érezte magát. Észrevette ugyan Qui-Gon Jinn mestert és annak padawanját, Obi-Want, de nem mert odamenni hozzájuk. A növendék eléggé kedveszegettnek tűnt, hogy jó barátja, a vele egyidős Quinlan Vos átlép életének és jedi-létének újabb fázisába, míg ő továbbra is tanonc maradt.

Kisvártatva kinyílt a szertartás termének ajtaja, és az avatáson részt vevő, ifjú lovagok és egykori mestereik lassan kisétáltak rajta. Aayla szíve hevesen dobogni kezdett, ahogy a sokaságban Vost kereste, majd amikor megpillantotta, zavarában elpirult.

A 19 éves Quinlan magas, délceg, jó kiállású fiatalemberré serkent, hosszú haját pedig végre leengedhette, nem kellett többé felfogva hordania. Az arca szinte ragyogott a boldogságtól, ahogy barátai felé közeledtek, és hála tükröződött a szemeiben, ahogy addigi mesterével, Tholme-mal beszélgetett.

– Milyen csinos…! – gondolta Aayla, de elbizonytalanodott, amikor a férfit több, vele egykorú, gyönyörű, fiatal jedi nő üdvözölte.

Lelkesen gratuláltak neki, meg-megölelték, vagy megszorongatták a kezeit, Aayla pedig végtelenül féltékeny volt rájuk emiatt. Többen észrevették őt, ahogy Quinlant figyeli, és nevetve összenéztek, a lány pedig keserűen leszegte a fejét, mert úgy érezte, kigúnyolják emiatt.

– Kicsi twi’lek! – kiáltotta Quinlan derülten, ahogy ő is megpillantotta őt.

Aayla összerezzent, majd bátortalanul előlépett az oszlop mögül. Odasomfordált hozzájuk, és illedelmesen meghajolt az idősebbek előtt.

– Quinlan… – motyogta zavartan. – Szólíthatlak még így egyáltalán? – nézett fel rá elesetten.

A férfi azonban gyöngéden elmosolyodott, majd féltérdre ereszkedett előtte, hogy egy magasságban legyenek.

– Hogyne szólíthatnál! – felelte.

Aayla kissé megkönnyebbült, és elmosolyodott. Igyekezte összeszedni minden bátorságát, ha már sikerült felkeltenie a férfi figyelmét.

– Tudom, azt tanították, hogy… jediként nem igazán tartunk ünnepeket, nem birtokolhatunk és nem ajándékozhatunk egymásnak semmit, de… – nyúlt a talárja ujjába, majd elővett egy vékonyka, szürke szalagot. – Én mégis szerettem volna adni neked valamit, hogy megünnepelhessük, hogy lovaggá avattak – nézett fel rá tündöklő szemekkel. – Amikor egy twi’lek gyermek megkapja az első fejdíszét és a lekkuján egymáson keresztbe végigfutó szalagokat, az mindig egy különlegesen fontos pillanat az életünkben… mert a fejékünk néha az egyetlen, igaz kincsünk, amivel rendelkezünk… Legalábbis… így áll a könyvekben…

Óvatosan a férfi jobb füle mellett lógó rasztafonatért nyúlt, és rákötötte a szalagot, ahogy az az ő lekkuján is látható volt. A Quinlan mögött álló, felnőtt lovagok csodálkozva nézték őket, de már nem nevettek rajta. Vos türelmesen mosolygott, és hagyta, hogy a lány megkösse a haján a szalagot. Amikor végzett, Aayla elpirult és lesütötte a szemeit. A férfi megfogta a kis kezeit, és hálásan megcsókolta őket, amitől ismét hevesen kezdett dobogni a szíve.

– Köszönöm, drága kicsi twi’lekem – mondta, és szeretetteljesen megölelte, aminek láttán társai még inkább meglepődtek. – Félek, mostantól kicsit ritkábban fogunk találkozni, mert Tholme mester nélkül is elküldenek majd erre-arra – tette hozzá, ahogy elengedték egymást.

– De ugye nem fogsz elfelejteni? – kérdezte Aayla szomorkásan.

– Soha – szorította meg kis kezeit Quinlan. – Számodra mindig marad hely a szívemben.