Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 16. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 16. fejezet ~

Ahogy közeledett a végzős osztály avatási ünnepsége, úgy lett egyre jobban érezhető az emelkedett, büszkeséggel teli hangulat az akadémia oktatóinak, de még hallgatóinak viselkedésén is. A professzorok többször is csak önálló feladatokat adtak az óráikon, hogy közben az eseményen tartandó beszédeiket polírozzák és gyakorolhassák. A fogadócsarnokot szép lassan feldíszítették a ceremóniára, droidokkal és felsőbb évesekkel pódiumot építettek és kivetítőket állítottak fel, hogy amint az intézmény minden hallgatója és oktatója felsorakozik, mindenki jól láthassa a végzős osztály avatását. A fizikai kiképző tisztek a megszokottnál is több alaki gyakorlatot végeztettek a kadétokkal, hogy az ünnepségen mindenki a katonai előírásoknak megfelelően meneteljen. Tavers hadnagy a tőle ismert hangerővel, üvöltve gyakorlatoztatta óráin a növendékeket, és minimum hadbírósággal fenyegette meg azokat, akik a sorból kilógva szégyent hoznának osztályaikra és tanáraikra.

A GBI17/1.-es osztály egyik nap tanórán kívüli foglalkozásképp az egyik szerelőcsarnokban tartózkodott, ahol egy elemeire szétszerelt, kiszolgált TIE-vadászgép szerkezeti felépítését tanulmányozták. Míg Biggs és Hobbie a támadófegyvereket nézte meg közelebbről, addig Tycho a vezérlést és a napelemes panelek működését vizsgálgatta.

– Igazán tekintélyes jószág – ismerte el Lonnie -, ha egyben van. Így, szétszedve… Hát, nem is tudom…

– Ne mondd ezt, barátom! – mászott elő az állványzat alól Maik. – Képzeld csak bele magad, ahogy ott ülsz a gömbben… elől-hátul a végtelen űr néz be az üvegen keresztül… és te, mint éber őrszem, suhansz tova ezzel a csodával! – paskolta meg a szolár panelt. – Én mondom, ez semmihez sem hasonlítható érzés lesz!

– A galaxis legjobb, leggyorsabb gépeinek pilótái leszünk majd! – osztozott lelkesedésében Race is. – Mit nem adnék, ha már a mi végzésünkre készülne az akadémia!

Szobatársai jókedvűen helyeseltek, mikor váratlanul felharsant egy addig ismeretlen sziréna hangja, melynek minden egyes, visító sípolása hátborzongató érzéssel töltötte el őket.

– Mi történt? – kérdezte Rasha, arcán pedig jól látható riadalom tükröződött.

– Megtámadták volna az akadémiát? – töprengett Tank.

– Ugyan ki merne megtámadni egy birodalmi katonai intézményt? – nyögte fitymáló hangon Palchetti.

– Gyertek, nézzük meg! – javasolta Biggs, azzal az egész osztály megindult a folyosók felé.

Ám alig, hogy kiléptek, elképesztő fejetlenség és pánik fogadta őket. A személyzet és diákok egyaránt menekülve futott fedezékbe, és igyekezett elbújni szobáikban, tantermekben, vagy a folyosón elhelyezett tárolószekrényekben.

– Hé, mi folyik itt? – kapta el az egyik diák karját Hobbie, de az kirángatta magát szorításából, és hátra se nézve elfutott.

– Miféle gyáva férgek gyülekezete ez? – csattant fel Windtide.

Azonban ekkor egyszerre búgott fel az osztály minden tagjának komlinkje, melyre központi értesítés érkezett.

– „Minden kadét haladéktalanul vonuljon vissza a számára kijelölt szálláshelyére, melynek ajtaját biztonsági kóddal zárja le. A parancsmegtagadás katonai bűncselekménynek minősül. Reu Lai tábornok, főparancsnokság” – olvasta Race. – Milyen kóddal?

– A szabályzat szerint a szobáink különböző fokozatú biztonsági mechanikával vannak felszerelve – hadarta Tycho. – Vészhelyzet esetén, mint például külső erő általi erőszakos támadás, megszállás, terrorista cselekmények, vagy belső lázadás esetében így óvhatóak meg az ártatlan életek. A feloldáshoz szükséges kulcsot kizárólag a professzorok ismerik! Persze, a megfelelő eszközökkel még így is feltörhető, de…

– Zsenikém, a lényeget! – mordult rá Hobbie.

– A lényeg az… hogy valami nagyon nagy baj van!

– Hallottátok! – fordult Liridon a szobatársaihoz. – Irány a szállás! – azzal le is szakadtak tőlük.

– Menj! – sürgette Biggs a még mindig sápadt Rashát. – Nehogy kizárjanak a szobátokból! Hol vannak a szobatársaid?

A hatalmas felfordulásban azonban sehol se látták a többieket. Mindenféle évfolyam hallgatói hömpölyögtek a folyosókon, akár egy nagy, alaktalan massza.

– Maradj itt velünk! – húzta oda magukhoz Tycho.

– A parancs egyértelmű! – figyelmeztette Tank. – Ez függelemsértés!

– Inkább ez, mint hogy egyedül maradjon, védtelenül! – erősködött a szőke.

– Nem maradhatunk itt! – szakította őket félbe Biggs. – Indulás!

Hobbie vezetésével igyekeztek a falak mentén haladva tovaosonni, nehogy a sokaság elsodorja valamelyiküket. Ahogy a szobájuk felé közeledtek, egyre ritkult a tömeg, és lassan teljesen magukra maradtak.

– Nem tetszik ez nekem… – motyogta Biggs.

Hobbie óvatosan a következő fordulóhoz lopakodott, hogy kipillantson rajta, ám ekkor egy erős kéz megragadta a torkát, és a földre teperte, mielőtt megnyikkanhatott volna. Kábultan pislogott fel támadójára, aki egy lézerpisztolyt szegezett az arcának.

– Ne, ne, ne, ne, Gry, ők az enyémek! – rohant oda hozzájuk Rogen Tatham hadnagy, szolgálati fegyverével a kezében.

– Uram… – nyögte Tycho holtra váltan.

– Mi folyik itt? – sziszegte Gry Fensell professzor, aki asztronavigációt oktatott nekik. – A hálókörletükben volna a helyük! Ez parancsmegtagadás!

– A szobánk felé tartottunk – nyelt egyet végre Hobbie, és felkönyökölt.

– Miért vannak öten? – mérte őket végig szigorúan a hadnagy is.

– Uram, én… – dadogta Rasha – … én elszakadtam a társaimtól…

– Nálunk a baj elhárításáig biztonságban lesz! – győzködte őket Tycho.

– Felejtse el, a szobáik felé most már nem mehetnek! – intette le Tatham. – Az egész részleget lezártuk.

– Rogen, mi legyen most velük? – kérdezte Fensell.

– Semmi, velünk maradnak… – felelte a férfi, és már meg is indult előre, fegyverével lövésre készen.

– Professzor… – suttogta Biggs. – Mi történt?

Fensell ideges fintor kíséretében bénításra állította pisztolyát.

– Van egy ámokfutónk…

***

A vészjelző sziréna hangja elhalt, a folyosók és csarnokok elnéptelenedtek. Mindent beborított a szemét: a félelemben eldobált táskák vagy edzőruhák, törölközők halmokban álltak, amerre csak haladtak. Tycho úgy érezte, hogy teste hideg verítékben fürdik. Idegességében még mindig erősen szorította Rasha karját, ahogy magával ráncigálta. Az énekesnek nem volt ereje tiltakozni: megbénította az iskolában tapasztaltak okozta félelem, és a rettegés attól, mi lesz majd vele, ha mindez véget ér.

A két tanár vezetésével bekanyarodtak a biztonsági szolgálat őrszobája felé, melynek nyitópaneljához Tatham hozzáérintette a komlinkjét, valamint hüvelykujját, és a belépéshez szükséges biztonsági kódot is beütötte. Az ajtó szisszenve kinyílt, az odabent lévők pedig az első rémült rezzenés után fegyvert fogtak rájuk.

– Rogen Tatham, GBI17/1 – emelte megadásra a kezét a hadnagy. – Azonosítási kód Alfa-Delta-3447.

– Gry Fensell – lépett be mellette a másik férfi is.

Az őr azonban nem eresztette le a fegyverét.

– Ki van még ott? – követelte, ahogy az öt kadétot is észrevette.

– T-Tycho Celchu, GBI17/1. – nyögte a szőke.

– … akárcsak a többi! – mordult rájuk Tatham. – Bejönnének végre, hogy bezárhassuk az ajtót?!

– Hadnagy! – lépett elő a biztonsági szolgálat másik embere is. – Tudja, hogy ez szabályellenes! Műveleti teremben kadétok nem tartózkodhatnak!

– Persze, hogy tudom! – felelte tanáruk. – Már nem érték el a szobájukat időben! Arra a szárnyra is kiterjesztették a vörös kódjelű karantént!

– Ezért felelni fognak! – eresztette le az őr végre a fegyverét, de továbbra is fenyegetően nézte őket.

Tycho körbenézett a kicsi helyiségben. A szoba félhomályba burkolózott, ablakai egyáltalán nem voltak. Az egyik sarokban két fegyveres testőr vigyázott Lamascolo professzorra, elméleti filozófiai és politikatudományi oktatójukra, aki riadtan ölelte magához a táskáját.

A helyiség közepén egy asztalszerű pult állt, mely azonban holografikus kivetítőként funkcionált. Az operátorok, akik körülülték és üzemeltették, termináljaikon pötyögtek, újabb és újabb folyosók képét vetítve eléjük.

– Engedjenek végre elmenni! – harsogta váratlanul Lamascolo. – A birodalmi előírások szerinti hármas biztonsági szintű besorolást élvezek, a kimenekítésem így kiemelt fontossággal bír!

– A legnagyobb tisztelettel, professzor, zárlat esetén a Biztonsági Protokoll minden más intézkedést felülír, így senki életét nem fogom kockáztatni azzal, hogy fegyveresek kíséretében magát kiengedem innen! – felelte Tatham hadnagy nem kevés ingerültséggel a hangjában.

– Hogy merészeli…?! – hápogott Lamascolo döbbenten. – Ezért hadbíróság elé idéztetem! Búcsút inthet az akadémiai karrierjének!

– Tegyen belátása szerint – felelte a hadnagy, igyekezve túlkiabálni a hisztérikus állapotban lévő professzort -, de amíg biztonsági intézkedésekben az akadémia helyi oktatói az illetékesek, addig maga nem fogja elhagyni ezt a helyiséget! Nem fogok újabb túszokat és fegyvereket adni az ámokfutó kezébe!

– Hadnagy! – kiáltotta az egyik operátor váratlanul. – Nézze! – mutatott a taktikai kijelzőre.

Egy olyan folyosó képe jelent meg előttük, melynek sarkában egy edzőruhát viselő kadét teste hevert a földön, mozdulatlanul.

Fensell borzalmában a hajába túrt, mely most jóval ziláltabb volt, mint előadásain. Tatham arcán is megütközés mutatkozott. Odalépett az operátorhoz.

– Van más kamera is a folyosón? Meg tudjuk nézni más szögből is? Talán még életben van…

Az operátor reszketve bólintott, és gépelni kezdett.

– Talán…? – nyögte Hobbie. – Uram, mi folyik itt?

A teremben lévők azonban egy emberként hördültek fel, ahogy másik szögből eléjük tárult a kadét eltorzult arca. A száján vér folyt ki, szemei üresen meredtek a messzeségbe. A hadnagy vonásaira fájdalom költözött, ahogy növendékei felé fordult.

– Egyelőre még tisztázatlan körülmények között a 15/6.-os osztály egyik végzőse megtámadta a biztonsági szolgálat egyik tagját. Elvette a fegyverét, majd lövöldözni kezdett a folyosón. Úgy sejtjük, azóta elbarikádozhatta magát az egyik tanteremben, mert a folyosókon nem találtuk nyomát. Operátor, kezdjék meg átvizsgálni a tantermek felvételeit az elmúlt fél órára visszamenőlegesen, hátha nyomára akadunk!

– Uram… – szólalt meg rekedten Tycho. – A komlinkjeink nyomkövetőjével próbálkoztak már?

A hadnagy fáradt, mégis elismerő pillantást vetett rá.

– Igen, de az övé már nem aktív. Megsemmisíthette és valaki más komlinkje lehet nála…

– Miért olyan biztos benne, hogy van nála komlink?

– Központilag minden kadét megkapja a biztonsági értesítéseket és egyéb instrukciókat. A túszejtő csak ezek ismeretében tud mozogni vagy megtervezni egy következő lépést… – felelte Fensell.

– Talán, ha… Nem is tudom… – motyogta az alderáni.

– Valami mondanivalója van, kadét?

– Gry, egy pillanat! – intette le őt a hadnagy. – Celchu kadét jártas az ilyen biztonsági rendszerek felépítésében. A képességeivel talán a segítségünkre lehet.

Fensell végigmérte a szőke fiatalembert, majd intett az egyik operátornak.

– Csináljanak neki helyet!

– Köszönöm, uram! – ugrott oda gyorsan a szabad terminálhoz Tycho.

– Valami elképzelés, fiam? – kérdezte Tatham, ahogy a szőke megjelenítette maga előtt az adatokat.

– Arra gondoltam… – kezdte az – … szóval, a riasztás értelmében mindenkinek a kijelölt szálláshelyén kell tartózkodnia, nem igaz?

– Mint maguknak? – jegyezte meg Fensell epésen.

– I-igen, uram… Valóban előfordulhat, hogy hozzánk hasonlóan páran nem jutottak vissza a szálláshelyeikre. Érdemes volna tehát megvizsgálni a rendszereinken keresztül, mely komlinkek azok, amelyek olyan helyen tartózkodnak, ahol nem volna szabad…

A többi operátor Fensell helyeslő biccentésére azonnal gépelni kezdett.

– Jó néhány találat van, uram… – összegezte egyikük. – Ha azonban kiszűrjük azokat, melyek a már ellenőrzésünk alatt tartott folyosókról sugároznak, tudjuk szűkíteni a kört…

– Van köztük 12 bekapcsolt, 6 jelek sugárzására már képtelen, és ezeken a még nem ellenőrzött folyosókon hevernek valahol… – jelenítette meg az épületkomplexum alaprajzát egy másik.

– Reméljük, nem a gazdáik társaságában, hanem csak elejtették őket… – merengett Tatham.

– Uram! – pillantott fel váratlanul Tycho. – Van itt valami! Megvizsgáltam a professzorok komlinkjeit is, és Tillows doktornőé körül gyanúsan sok a kikapcsolt állapotú eszköz…

– Hogyan? – horkantott Fensell.

– Azonnali képet kérek az űrorvosi tanszékhez tartozó termekről és…!

Mind felkiáltottak azonban, amikor az egyik folyosón két újabb, vérbe fagyott holttestet fedeztek fel.

– Celchu kadét, honnan jön Tillows doktornő hívójele?

– Ebből az előadóból, uram – mutatott az alaprajzra Tycho. – Valamiért azonban nem tudok rákapcsolódni a terem kameráira…

– Biztos szétlőtte őket – morogta Fensell.

– A sok kikapcsolt komlink pedig talán a túszul ejtett kadétoké… – fűzte tovább a gondolatmenetét Tatham. – Nem akarja, hogy segítséget hívjanak róluk…

– Talán ha rá tudnánk kapcsolódni a doktornő komlinkjére, hogy legalább hangunk legyen arról, ami odabenn zajlik…

– Talán ennél többünk is lesz – mondta Tycho, aki eddig folyamatosan gépelt.

Végül lenyomott egy gombot, mire némi töltés után egy sötét, szemcsés kép jelent meg előttük.

A komlinket valaki a kezében tarthatta, mert olykor-olykor eltakart a felvevő lencséjéből egy kis részt. Néhány kadét látszódott a távolban, a padok előtt ültek hátra tett kézzel és leszegett fejjel, a legtöbbjük arcán rettegés ült. A bejárat el volt torlaszolva a tanári asztallal és néhány vitrinnel.

– Nála van Vima komlinkje… – döbbent rá Tatham, majd előkapta a sajátját, és hívott rajta valakit.

– Van esetleg jobb képünk a teremből? – hajolt közben oda Fensell az egyik operátorhoz. – Nincs bekapcsolt terminál, vagy ilyesmi? Életben van még a doktornő?

– Len – jelent meg hologram formájában Royce hadnagy képe Tatham komlinkjén. – Megvan a…

– Helyzetjelentést kérek, hadnagy! – dörmögött bele a vonalba egy vállas, tagbaszakadt férfi.

– Lai tábornok… – mondta meglepetten Tatham, ahogy mind felismerték a felvételikor szenvedélyes beszédet tartó elöljárójukat. – Uram… Megtaláltuk a túszejtőt. Az első, föld alatti szinten, az űrorvosi tanszék egyik előadójában barikádozta el magát. Élő képünk van, az operátoraink máris küldik a pontos koordinátákat…

A tábornok hátra fordult, és intett a környezetében állóknak.

– Készüljenek fel a behatolásra!

– Tábornok… – tette hozzá gyorsan Tatham. – Uram, haladéktalanul le kell állítanunk a professzorok komlinkjeire érkező, biztonsági utasításokat!

– Ugyan miért?

– Uram… a túszejtő az egyik oktatónkat is a hatalmába kerítette, és magához vette az adóvevőjét – felelte Fensell.

– Ha folytatjuk a sugárzást, az ámokfutó létfontosságú kódok és biztonsági utasítások birtokába juthat, mellyel még több kadét élete kerülne veszélybe – folytatta Tatham.

A tábornok beleegyezése jeléül bólintott.

– És ha… megpróbálnánk a komlinken keresztül félrevezetni? – szólalt meg váratlanul Rasha.

– Ki van még a vonalban? – mennydörögte a tábornok.

– Csupán néhány kadét, akik már nem tudták elérni a biztonsági zónát… – jegyezte meg Fensell.

– Az egyik filmemben is így csináltuk… – motyogta az énekes megsemmisülten.

– Ez itt nem film, hanem a valóság! – üvöltötte Royce hadnagy.

– A legnagyobb tisztelettel, uram – húzta ki magát Tank. – Kane kadét arra utalt, mi lenne, ha hamis értesítésekkel megpróbálnánk elterelni a túszejtő figyelmét, hogy időt és lehetőséget biztosítsunk a katonáknak a behatolásra és a lefegyverzésre…

A tanárok összenéztek: úgy tűnt, Tathamnek tetszik az ötlet.

– Nem tárgyalunk terroristákkal! – jelentette ki a tábornok ellentmondást nem tűrően.

– Uraim! – sikkantotta rémült hangon az egyik operátor, és a taktikai asztalra kivetített hologramra mutatott.

A komlink elmozdult eddigi helyéről, birtoklója odarohant az egyik túszhoz, és fegyverével arcon ütötte.

– Hallgass! Azt mondtam, hallgass! – recsegett fel a hangja! – Nem beszéltek egymás közt!

– Seigh…! – könyörögtek társai szinte a földhöz lapulva a félelemtől. – Ne tedd ezt…!

– Az egész csak valami félreértés…! Rora biztos nem úgy gondolta!

A női név hallatán a komlinket tartó kéz megremegett, majd váratlanul előre szegezte a fegyverét, és lőtt. A kadét mozdulatlanul terült el a földön, társai jajveszékelése közepette.

Az ámokfutó odasietett a diákoktól elkülönítve raboskodó doktornőhöz, és a fejéhez szegezte a lézerpisztoly csövét. A komlinken keresztül jól látszott a borzalom a nő tekintetében. Kontyba fogott haja megtépázott és rendetlen volt, a szája sarkában alvadt vér vöröslött.

– Hamarosan te következel – lihegte a túszejtő. – Te leszel a következő, ha nem hozzák ide nekem Rorát!

A doktornő elfordította a tekintetét, de a Seighnek szólított férfi megragadta az állát, és egészen közel hajolva a szemébe nézett.

– Ugyanolyan vagy, mint ő! Mocskos kurvák vagytok mind a ketten! Minden nő alávaló ringyó!

– Ki ez a Rora? – kérdezte Hobbie halkan.

– A nyilvántartás szerint Seigh Dard kadét felesége… – felelte Tycho, ahogy a férfi adatait előkereste.

– Volt felesége… – jegyezte meg Len Royce hadnagy a vonal túlsó végéről. – Az évfolyam azon hallgatói, akik el tudtak előle menekülni még a vérontás előtt, arról számoltak be, hogy Seigh Dard kadét kapott egy értesítőt az otthonából, hogy a felesége elhagyta őt és egy másik bolygóra költözött egy új férfi társaságában… Szerintük ez váltotta ki a történteket…

– Seigh… – könyörögtek tovább a túszok. – Kérlek, tedd le a fegyvert! Ez nem te vagy!

– Coruscant legalább 2000 parszek távolságra van innen! Lásd be, nem tudnák őt ilyen hamar idehozni, még ha akarnák se!

– „Még ha akarnák se”?! – üvöltötte a túszejtő. – Az a kötelességük, hogy engedelmeskedjenek a követeléseimnek, különben mind meghaltok!

– Seigh, tedd le a fegyvert! Te is tudod, mi fog következni! Ki fognak lőni, haver! – suttogtak esdekelve barátai.

– Hallgass! Hallgass! – kiabálta hisztérikusan a túszejtő. – Senki sem megy sehova, míg Rora ide nem ér!

– Teljesen elvesztette a realitásérzékét… – motyogta Hobbie.

– Ha késlekedünk, még több életet sodrunk veszélybe… – mondta Royce hadnagy. – Közelítsék meg az objektumot! – adta ki a parancsot a fegyveres őrségnek. – Zárják le az összes kijáratot, ellenőrizzenek minden szellőző- és szervizcsatornát!

– Mit fognak csinálni vele? – súgta oda Rasha a barátainak.

– Le fogják lőni, mint a szart – morogta Tank, arcán pedig utálkozó kifejezés ült. – Aki ilyet tesz a társaival, az nem is érdemel jobbat…

Tycho óvatosan felpillantott a többiekre, és látta, hogy Biggs arcára végtelen szomorúság ül ki.

– Uram – kérdezte váratlanul Hobbie. – Az őrség tagjainak sisakja infralencsékkel is fel van szerelve, nem igaz?

– Igaz – bólintott Tatham.

– Mi lenne, ha a központi vezérlés segítségével lekapcsolnánk a teremben a világítást? Az őrség előnyben lenne, hisz továbbra is látnának mindent, ami odabenn történik, míg a túszejtő hirtelen nem tudná, mi történik, vagy hogy merre meneküljön.

– Hobbie-nak igaza van – motyogta Tycho, az élőképet nézve. – A sötétben a foglyok is fedezékbe menekülhetnének, míg az őrség leteperi az ámokfutót…

– Ez hirtelen pánikot kelthet odabenn – csóválta meg a fejét a hadnagy. – Akár azt is előidézheti, hogy Dard kadét vaktában lövöldözni kezd, amerre csak tud, és megsebesít valakit… Len, mit gondolsz?

Royce hadnagy a hologramközvetítés túlsó végén töprengve összepillantott a tábornokkal, aki bólintással jelezte támogatását.

– Operátorok, készüljenek fel a behatolással egyidejűleg a világítás lekapcsolására! – utasította a termináloknál ülőket Tatham.

Az alaprajz kivetített képén lehetett látni, hogy apró, piros pöttyök megközelítették az érintett tanterem összes bejáratát.

– Készüljenek fel az ajtók kinyitására! – közölte a parancsot Royce a saját embereivel.

– Ajtók robbantásra készen, hadnagy!

– Behatolás tíz egységen belül! – mennydörögte a tábornok.

– Behatolás tíz egységen belül! – ismételte az egyik operátor. – Visszaszámlálás!

A kadétok aggodalmasan figyelték a teremből sugárzott komlinkes felvételt, miközben a visszaszámlálás végére vártak.

– … három… kettő… egy… Behatolás indul!

Hirtelen elsötétedett minden a teremben, és az abba csatlakozó folyosókon, csak az ajtók feletti vészvilágítás maradt továbbra is aktív. A termet hatalmas robbanás rázta meg, ahogy a rohamosztagos őrség bombája eltakarította az útból a felhalmozott törmeléket. A foglyok pánikba esve menekültek fedezékbe, az eddigi helyéről felpattanó Dard kadét dühösen üvöltözött. A fiatalember a lézerpisztoly lövedékeinek fényével próbált tájékozódni, mindhiába. Lövései nyomán a terem berendezése itt-ott lángra kapott.

Ekkor azonban a túszejtő váratlanul elvesztette az egyensúlyát, fegyvere hangos koppanással tovacsúszott a földön. Tillows doktornő, kihasználva a pánikot, hátulról rávetette magát a kadétra, aki nyekkenve terült el a padlón, majd kicsavarta a kezeit, és a hátába térdelt.

– Ide! – kiáltotta a nő, sejtve, hogy az őrség tagjai azok, akik a terem elleni támadást végrehajtották.

Három rohamosztagos nyomban odasietett hozzá. Ketten arrébb vonszolták az ámokfutót a többiektől, a sarokban pedig a harmadik gondolkodás nélkül agyonlőtte.

Tycho megrendülten nézte az infrakamerák által sugárzott jelet, elborzasztotta a kegyetlenség, amit tapasztalt.

– Tiszta! – szólt bele a komba a kivégzőosztag hármasának egyik tagja.

– Tiszta! – erősítette meg egy másik katona, aki a többiek kimenekítésével volt elfoglalva.

– Parancsnok, azonnal helyezzék biztonságba a többi kadétot és a doktornőt!

– Az orvosi személyzet és a medikai droidok már úton vannak, tábornok úr! – szólalt meg egy másik operátor.

A hologramról a férfi eltűnt, a helyszínre sietett.

– Zárlatot feloldani! – adta ki a végső parancsot Royce.

– Térjenek vissza a hálókörletükbe…! – sóhajtotta megkönnyebbülten Tatham.

Növendékei azonban tétován összenéztek.

– Mi lesz most velünk, uram? – kérdezte Biggs csendesen.

– Hamarosan megtudják, Darklighter kadét – felelte a hadnagy. – Addig is a hadbíróság terhe mellett az irányítóteremben történtek szigorúan bizalmas információnak minősülnek. Megértették, uraim?

– Értettük, uram! – állt fel a helyéről Tycho.

– Leléphetnek!