Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 11. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 11. fejezet ~

A szőke mandalori orvos óvatosan a vacsoráját majszolta, néhány száraz kekszet, amit a kantinból hozott, mielőtt az éjszakára bezárta volna a kapuit. Ismét ő kapta az ügyeletes műszakot, és miközben a részleg által rá kiszabott teendőkkel végzett, újra és újra a Quinlantól kapott mintát vizsgálgatta. Különböző orvosságokkal próbálta semlegesíteni a hatását, hátha valamelyik hatásosabbnak bizonyul a másiknál, de nem tapasztalt különösebb eredményt. A bakta, mint a feltérképezett világok univerzális, gyógyító hatású oldata volt az egyedüli, mely órák elteltével képes volt mérsékelni a kiváltott tüneteket.

A tekintete azonban újra és újra afelé a betegszoba felé vándorolt, melyben a korábban megbilincselt Syfo-Dias mester pihent. A férfi lassan egy napja volt már a gyengélkedőn, és azóta senki sem jött meglátogatni. Venkes elvégezte rajta az alapvető, kötelező vizsgálatokat, hátha abból valamire következtetni tud majd az elmeállapotát illetően, mégis kissé szívtelennek találta, hogy egy ilyen nagy és elvileg összetartó intézményben nem volt senki, aki akár csak a legapróbb érdeklődést mutatta volna a beteg iránt.

A műszerekre pillantott, melyek azt jelezték, hogy a páciens vélhetően ébren van. Fogta az adattábláját, rajta a mester adataival, és úgy döntött, benéz hozzá. Óvatosan kukkantott be a halkan kinyíló ajtón, és nem tudta, mire számítson, hiszen a szobájának ablakai még mindig el voltak homályosítva. A férfi szemmel láthatóan rosszul viselte a bezártságot és ágyhoz kötöttséget, mert egészen sápadt lett azóta, hogy bekerült.

– Mester…? – köszönt rá Venkes.

A különböző fajú, nemű vagy származású jedi mesterek között gyakran nem tudta, kit hogyan szólítson, a neveik közül melyek azok, amik családjaikra, klánjaikra vonatkoznak, és melyek az önként választott neveik. Olyanokkal is találkozott, akik teljesen lemondtak a szüleiktől kapott neveikről, hogy még jobban belesimuljanak a templombeli élettel járó uniformitásba.

A férfi végigmérte őt, majd keserűen elfordította a fejét. Venkes úgy érezte, nem fenyegeti veszély, ezért hát közelebb lépett az ágyához.

– Nem tudom, hogy képes orvosként tükörbe nézni – jegyezte meg Syfo-Dias halkan. – Valaki, aki gyógyításra esküdött fel, hogy lehet bűnrészes egy ilyen aljas tettben…?

– Mester, higgye el, én sem örülök annak, hogy továbbra is ebben a kényelmetlen helyzetben kell lennie, de meg kell értenie, hogy a személyzet nem bírálhatja felül a Templom biztonsági szolgálatának, az őrzőknek az intézkedéseit! A Tanács tagjai…

– Én is a Jedi Főtanács tagja vagyok! – fakadt ki Syfo-Dias. – Vagy legalábbis… eddig az voltam…

Venkes nem válaszolt, csak sóhajtott egyet.

– Mi lenne, ha inkább megpróbálnánk kideríteni, mi az, ami önnel történt? – ült le az ágya melletti székre. – A vizsgálati eredményei teljesen rendben vannak – mutatta fel az adattábláját. – Egyetlen szkenner sem talált a testében vagy a fejében elváltozást, ami…

– Ezt maga úgysem értheti… – rázta meg a fejét a mester. – A látomásaimat nem testi elváltozás vagy agyi degeneráció okozza. Ezek az Erőből fakadnak, amiről magának fogalma sincs!

– Valóban… – mosolyodott el türelmesen az orvos. – Épp ezért tanulmányozom önöket megállás nélkül…

Syfo-Dias rezzenéstelen arccal újra végigmérte őt. Nem érzett felőle fenyegetést vagy megvetést, mégis bizalmatlan volt vele szemben.

– Pontosan mi az, amit ezekben a látomásokban… látott? Egy adott helyhez, személyhez vagy tárgyhoz kapcsolódnak? Talán…?

– Miért akarja tudni? – kérdezte furcsállva a mester.

– Mert… – nézett a háta mögé Venkes, mintha attól tartott volna, hogy valaki kihallgatja őket, majd közelebb húzta a széket – … tudni akarom, hogy köze van-e mindennek ahhoz, amibe Quinlan Vos mester és a tanítványa bonyolódott a Tatooine-on!

Syfo-Dias elszörnyedt a fiatal jedi neve hallatán, és azonnal feljebb próbált ülni az ágyában, de a bilincsei meglehetősen korlátozták a mozgásában. Fájdalmasan felszisszent, ahogy a karperecek belevágtak a húsába: a csuklói már így is vöröslöttek annak szorításától. Venkes nyugalomra intette, és segített neki az ágy támlájának beállításával felülni, majd fájdalomcsillapító tapaszokat és kötszert pakolt egy tálcára, és még közelebb húzódott a mesterhez, hogy a lehető legbizalmasabban beszélhessenek. A férfi, úgy tűnt, megértette a szándékait, és nem ellenkezett vagy gyűlölködött tovább, engedelmesen tűrte, hogy a doktor ellássa a csuklóin keletkező horzsolásokat.

– Beszéljen! Mi történt Quinlannel?

– Őt és a növendékét a jelek szerint megpróbálták megmérgezni, vagy legalábbis elkábítani egy rendkívül erős és gyorsan ható, szintetikus fűszerrel – felelte Venkes.

– Micsoda?

– Mostanra kijött belőlük, de mindkettejükben nagy riadalmat okozott, ami történt.

– Milyen körülmények között történt ez velük?

– Nem ismerem a részleteket, a vérmintát még jelenleg is vizsgálom. Annyit mondtak, hogy az ön látomásai miatt mentek a Tatooine-ra, mert ön úgy látta, valami nagyon veszélyes dologra fognak ott bukkanni.

– És úgy sejti, hogy ez a fűszer galaktikus veszedelmet jelenthet?

– Ezt azért nem mondanám – rázta meg a fejét Venkes. – Nem tűnik halálosnak, és függőséget sem váltott ki belőlük. Egyedül a hatása tűnik ijesztőnek, mert teljes kontrollvesztést okozott náluk.

Syfo-Dias arca elkomorodott.

– Nem értem… – mondta végül. – A látomásaimban egyértelműen látom, hogy valaki vagy valami a Tatooine-ról kiindulva megváltoztatja a világunk sorsának további alakulását, ami vérontáshoz, galaktikus méretű háborúhoz fog vezetni. Vért és szenvedést látok…! – hadarta, de Venkes intett, hogy csillapodjon.

– És biztos, hogy jól értelmezte a látottakat? A helyet, az időt, a körülményeket? – kérdezte. – Biztos, hogy ez egy most kialakuló veszély? Nem a múlt eseményét látta, vagy valamit, ami csak még sokára fog megtörténni?

A mester nem felelt, úgy tűnt, a kérdés célba talált.

– Egy jedi számára a jóslatok és látomások… sosem jelentenek jót – mondta végül. – Nemcsak azért, mert a társai kinézik maguk közül, mert ők nem látják, amit mi látunk. Sokan… fenyegetésként tekintenek az ilyen jövendölésekre, melyek az általunk megszokott életet megbolygatni látszanak, és…

– Az ember természeténél fogva nem szereti a változásokat – értett egyet keserűen Venkes. – Gondolja, hogy a Tanács többi tagja ezért nem akarja komolyan venni az ön látomásait?

Syfo-Dias bólintott.

– Félek, hogy csak akkor fognak észbe kapni, mikor már túl késő lesz… – felelte. – A Szenátust nem sikerült figyelmeztetnem, ezért valamilyen más megoldásra van szükség.

– Mit javasol?

– El kell engednie! Ha kijutottam a Templomból, magam tudok utánajárni, hogy amit láttam… tényleg akkora veszéllyel fenyeget-e, mint a jövendöléseimben!

– Tudja jól, hogy az állásommal játszanék, ha ezt megtenném! – csóválta meg a fejét Venkes.

– Tudom – bólintott Syfo-Dias. – Ezért is fogom az Erőre bízni a döntést, hogy ne magának kelljen meghoznia! – szorította meg a doktor kezét, jedi elmetrükknek vetve alá őt.

Venkes megszédült és az ágyra hanyatlott, de úgy tűnt, küzd a módszer ellen. A mester gyöngéden a homlokára helyezte a tenyerét, amitől viszont elvesztette az eszméletét. Mielőtt összecsuklott volna alatta a lába és elterült volna a földön, Syfo-Dias kivette a köpenye zsebében lapuló kulcsokat, és azzal eloldozta magát.

***

Helyi idő szerint délután lehetett már Mos Espában, amikor Quinlan újra magához tért. Tanítványa törökülésben meditált mellette. Megremegett a szíve, ahogy ránézett, mert olyan mértékben sokkolta őt korábban véres ruháinak látványa, hogy úgy érezte, az örökké beleégett az emlékezetébe.

– Aayla, kicsi twi’lekem…! – gondolta, ahogy megpróbált felülni, de a lány szélsebesen megmarkolta a csuklóját.

– Várj, mester! Érzek valamit…!

Quinlan lehunyta a szemeit, és ahogy közös meditációik során mindig, a lány auráját követve elmerült az Erőben. A félelmetes, ismeretlen jelenlét továbbra is körüllengte őket, ugyanakkor érezni lehetett egy jóval barátságosabb, ismerős, de rejtőzködő lényt is, aki már sokkal jobban hasonlított kettejükre.

– Egy jedi itt van a bolygón! – mondta, ahogy felpattantak a szemei.

Aayla bólintott.

– Jobban vagy?

Quinlan nyomott hangulatban volt, de rámosolygott növendékére.

– Csináltam neked enni! – újságolta lelkesen, és már pattant is fel az ágyról.

Követte őt a tekintetével, a lány pedig kisvártatva egy tálcával tért vissza, melyen a helyiség étkezőjében tárolt, tartós élelmiszerekből, szárított húsból és gyümölcsből készített keveréket tett eléje.

– Tudom, hogy pocsékul néz ki, de megkóstoltam, és teljesen ehető! – mondta, ahogy újra odatelepedett mellé, mintha mi sem történt volna.

Úgy tűnt, őt nem rázták meg annyira a történtek, mint mesterét.

– Galit és Yureeh hiába próbált megtanítani főzni, nem sikerült nekik, úgyhogy azt hiszem, ennyi telik tőlem, de… edd meg! Nagyon rossz állapotban voltál, kell most az energia!

Quinlan megkóstolta az ételt, és békésen rágcsálta a húst. Mikor a lány látta, hogy nem fanyalog vagy undorodik tőle, ismét felpattant, és ezúttal a falba süllyesztett hűtő rekeszeiből hűs innivalót töltött egy pohárba.

– Nézd! Ezek itt kék tejet isznak a Tatooine-on! – vitte oda neki. – Fura íze van! De nagyon vicces a színe!

A férfi belekóstolt az italba, melytől kékesfehér bajsza keletkezett az ajka felett.

Aayla vidáman kacagva megtörölte az arcát, és elégedetten nézte őt.

Quinlan mégis elkomorodott.

– Mikor akarjuk megbeszélni, ami történt?

A növendéke sóhajtott egyet. A lekkui megereszkedtek és a háta mögé húzódtak. A férfi tudta, hogy akkor csinálnak ilyet, ha a bűntudata van, és épp meghunyászkodik.

– Sajnálom, hogy megcsókoltalak, mester… – motyogta. – Nagyon tiszteletlen voltam… De… olyan volt, mintha nem is én irányítottam volna a testemet. Mintha… – pillantott fel – mintha parancsot teljesítettem volna.

– Szépséges twi’lekem – szorította meg a lány kezét Vos biztatóan. – Nem haragszom rád…

– Én megérteném, ha így lenne! – erősködött a lány, és látványosan elpirult. – Te… elhivatott vagy… elkötelezett a Jedi Rend irányában! Én… majdnem tévútra vezettelek…! Csak hát… ezelőtt én még… sosem csókolóztam… és tény, hogy ez valami rettentő izgalmas dolog és… és te nagyon-nagyon jól csókolsz… – dadogott Aayla összefüggéstelenül. – De én igyekszem majd elfelejteni! – bólogatott.

– Padawan – emelte fel a kezét Quinlan, hogy elejét vegye a további szóáradatnak.

Aayla behúzta a nyakát, mint aki fenyítésre készül.

– Nem erre gondoltam – folytatta a férfi. – Nem érdemelsz fejmosást amiatt, amit tettél, mert én ugyanúgy felelőtlen voltam, és egy pillanatra se lett volna szabad egyedül hagynom téged. A növendékem vagy, és felelősséggel tartozok érted. Ahogy ott ültél, magatehetetlenül, hirtelen azt se tudtam, mitévő legyek, és féltem, hogy a tapasztalatlanságommal a halálodat fogom okozni.

Aayla rémülten megszorította a kezét.

– Jaj, dehogy!

– Én… mindenkinek bizonyítani akartam, hogy alkalmas vagyok arra, hogy már padawant fogadjak, és hogy képes leszek majd tanítani téged. Ez most… majdnem a visszájára sült el – folytatta Vos keserűen.

– Kérlek, ne adj oda más mesternek! Kérlek! Könyörgök! – suttogta Aayla kétségbeesetten. – Nem tudnék senki más mellett tanulni, csak melletted!

Könnyek koppantak Quinlan kézfején, ezért gyöngéden felpillantott a lány arcára, és letörölte a kibuggyanó könnycseppeket az ujjaival.

– Nem foglak, kicsi twi’lek – mondta végül. – Én csak azt szeretném, hogy… ha bármikor olyan helyzetbe kerülsz, hogy én… vagy bárki más… bántani akarna téged – remegett meg a hangja, Aayla pedig sejtette, mire gondolhat -, akkor… rúgj, marj, harapj, és ne hagyd magad! Bárkiről is van szó! – nézett jelentőségteljesen a szemeibe. – Megértetted, amit mondtam?

A növendéke megkönnyebbülten bólintott.

– Jól van – sóhajtotta Vos, és tétován megsimogatta a lány fejét. – Jól van…

Felkelt az ágyból, és továbbra is a tálcáról falatozva, elkezdett a ruhái között turkálni.

– Ki kell mennem szétnézni! – kommentálta.

– Megyek, öltözök! – pattant ki az ágyból Aayla is.

– Nem, te most itt maradsz! – figyelmeztette a férfi. – Sebulbán és annak rabszolgáin keresztül Gardulla valamiért ki akart vonni minket a forgalomból. Nem tudom, hogy pusztán csak azért, hogy ne szaglásszak az ő barlangjában, vagy azért, hogy súlyosan kárt tegyen bennünk… vagy hogy esetleg elveszítsem a pszichometrikus képességemet…

– Olyat lehet? – kérdezte a lány csodálkozva.

– Biztos, hogy léteznek olyan fűszer-fajták, melyek nagy dózisban maradandó agykárosodást is képesek okozni, mellyel egy kiffar könnyen elvesztheti ezt a tudást… A tény, hogy egy ilyen viszonylag enyhe kábulattal megúsztuk, annyit jelenthet, hogy ez csupán figyelmeztetés volt. „Tartsd távol magad, különben megjárod!”

Aayla egyetértően bólintott.

– Megkeresem a bandát, hátha kiszedtek azóta valamit abból a zygerriaiból. Szeretném, ha itt maradnál, ha esetleg Venkes doktor újra hívna bennünket!

– Igenis, mester!

***

Quinlan arca még mindig nyúzott volt, amikor kilépett az utcára, és megindult Bane bandájának megszokott pihenőhelyei felé.

Az egyik árusnál vett egy doboz szárított mynock-húst a növendékének, és alig hogy elpakolta azt, megpillantotta Nilrit. Fajtársa az egyik ivó előtt sertepertélt, fekete, süveges kalap volt rajta, vélhetően azért, hogy elrejtse korábbi sérüléseit a többi járókelő elől. Gyors léptekkel megközelítette őt.

– Hol van Bane? – kérdezte különösebb üdvözlés nélkül.

– Jaj, Breen, már mindenütt kerestelek! Zazlen! – kiáltott be a kocsmába, ahol szemmel láthatóan a társa volt. – Gyere, megvan!

– Mi történt?

– Nagy összezördülés volt a két hutt között! – suttogta a férfi. – Jabba a palotájába rendelte a többieket, hogy hol tart a keresés!

– Remek… – morogta Vos. – Gardulla két embere tegnap majdnem megmérgezett engem és a rabszolgámat a Krayt Sárkányban!

– Mi? – nyögte Zazlen.

– Valószínű nem tetszett neki, hogy nézelődtem…

– És találtál valamit?

– Csak annyit, hogy Sebulbán keresztül egészen biztosan Jabbától függetlenül is kapcsolatban áll a zygerriaiakkal. Sebulba versenyt nyert náluk, követek kísérték el őt onnan vissza ide, a Tatooine-ra, ajándék rabszolgát, és még ki tudja, mit hoztak neki…

– Ez egyre gyanúsabb… – töprengett Zazlen. – Az eltűnt hajóról sikerült megtudnod valamit?

– Még semmit. De nem ártana megnéznünk ezt a Sebulbát, mert úgy érzem, neki is köze lehet ehhez az egészhez!

– Nem lesz nehéz megtalálni – felelte Nilri. – Holnap lesz a Boonta Esti futam, mást se csinál, csak az utcákon, a kocsmákban pöffeszkedik a csicskásaival…

– Akkor indulás! – adta ki a parancsot Quinlan a két kiffarnak.

A három férfi megindult Mos Espa utcán, a jedi pedig sorra megtapogatta az ajtókat, standokat, különböző ivók kerítéseit, hogy a doug nyomára bukkanjon, és nem is kellett sokáig keresniük a pilótát. Érdes hahotázás csapta meg a fülüket, ahogy megpillantották Sebulbát az egyik kifőzde asztalánál.

– Meg is vagy – gondolta Vos.

Leült a teraszon, némi távolságban a dougtól, és kinyúlt az Erővel, hátha annak segítségével megtud valamit annak érintettségéről az eltűnt hajót illetően. A koncentrációját egy magas, hosszú fülű lény trillázó hangja zavarta meg, aki hosszú nyelvével megpróbált elcsenni egy sült állatot a pultos standjáról.

– Eh! U wamma wonka? Toe hawa 7 wupiupi! – rivallt rá a tulajdonos.

A lény elengedte a nyelvével a sült húst, ami bukfenceket hányva a levegőben egyenesen Sebulba asztalára pottyant, felborítva annak italát.

– Chuba! – sziszegte a doug.

A hosszú fülű fütyörészve próbált továbbállni, Sebulba azonban felpattant a helyéről, és pontosan Quinlan asztala előtt rávetette magát. Lábával megmarkolta a nyakát, mire a lény felkiáltott. Ekkor azonban egy szőke gyermek lépett oda hozzájuk, és ugyancsak hutt nyelven megszólította a verekedőket.

– Chess ko, Sebulba!

Vos igyekezte hiányos hutt-nyelvi tudásával megfejteni, miről beszélhetnek.

– Ő egy veszélyes, külhoni idegen – mondta a kisfiú. – Nem szeretnélek darabokban látni, mielőtt újra versenyezhetnék veled.

– A következő futam számodra lesz az utolsó, kölyök! Ha nem rabszolga lennél, itt helyben szétzúználak!

– Hát tényleg szörnyű lenne, ha neked kellene értem fizeni…

Quinlan azonban megdermedt. A gyermek és a földön fekvő idegen felé egy számára ismerős, magas férfialak közeledett.

– Qui-Gon mester! – nyögte egy hang legbelül.

Találkozott a tekintetük, de a férfi nem vett róla tudomást. Bő poncsót viselt jedi öltözék vagy köpeny helyett, és úgy tűnt, szeretné, ha kiléte titokban is maradna. Látva, hogy rajta se a jedik hagyományos felöltője van, vélhetően érezte, hogy Quinlan is titkos feladatot teljesít.

– Helló! – köszönt a kisfiú a mesterre.

– Szervusz!

– A haverotokból majdnem narancspépet csináltak. Összetűzésbe keveredett egy douggal, egy nagyon veszélyes douggal, akit Sebulbának hívnak.

– Nemizs, nemizs! – tiltakozott a hosszú fülű. – Zsoha nem zeretnék ilyezsmit!

– Akárhogy is történt, a fiúnak igaza van. Különös érzéked van a bajkeveréshez. Köszönjük, ifjú barátom!

– De…! De…! De…! Nem zsináldam semmid! – méltatlankodott az idegen.

Ahogy mindannyian tovasétáltak, Quinlan megkövülten nézte őket.

– Mit kereshet itt Qui-Gon mester, és hol lehet Obi-Wan? Kik voltak ezek a társaságában és… ki volt ez a kisfiú?

*Eh! U wamma wonka? Toe hawa 7 wupiupi! – Hé! Ki is fogod fizetni? 7 wupiupi lesz! (hutt)
*Chuba! – Hé, te! (hutt)
*Chess ko! – Vigyázz! (hutt)