Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 9. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 9. fejezet ~

Aayla kicsit összehúzta magán a köpenyét, ahogy megálltak Gardulla, a Hutt szórakozóhelye előtt, melynek bejárata felett egy hatalmas, napfénytől immár fehérré fakult gyíklény csontváza tekintett le az érkezőkre. A krayt sárkány Tatooine legendás szörnyetege volt, melynek elejtése igazi hőstettnek bizonyult, a lány így nem csodálkozott rajta, hogy a hutt egy ilyen állat koponyájával próbálta közelebb csalogatni kuncsaftjait. Felnézett mesterére, aki gondolataiba merülve vizsgálta a környéket.

Míg ők a belépésen tanakodtak, két magas koorivar férfi megelőzte őket és besétált a kapun, mely fölött hutt nyelven villogó kiírás hirdette az aznapi fellépők nevét. Belépés előtt igyekezték lerázni hosszú, uszályos köpenyükről a magukkal cipelt homokot.

– Valami… nem stimmel ezzel a hellyel… – mondta végül Quinlan.

– Ezzel itt vagy a Tatooine-nal úgy összességében? – kérdezte Aayla.

– Szóval te is érzed…

A lány bólintott, és furcsán meredt maga elé. Eddig csak bűnbandák és különböző frakciók egymás közti marakodásának vélték a kialakult helyzetet, múlt éjjel azonban arra riadtak fel, hogy az Erő egy furcsa rezdüléssel, hullámzó fenevadként száguldott végig a városon. Szinte pezsgett körülöttük, és megmagyarázhatatlan módon úgy ölelte körül őket, akár egy gondoskodó szülő karjai. Aayla sohasem érzett még ilyet. Tudta, hogy a jedik megérzik egymás jelenlétét, közelségét, és az Erő-érzékeny gyermekeket kutató társaik is így szokták felfedezni a nevelésre váró csecsemőket. Ez az érzés azonban vad volt, zabolátlan és ismeretlen, ami nyugtalansággal töltötte el őket.

– Vajon Syfo-Dias mesternek igaza volt? – gondolta, mert nem merte kiejteni a nevet hangosan, nehogy valaki meghallja, miről beszélnek. – Talán tényleg olyasvalami készül, ami az Erőn keresztül ránk is hatással lesz?

– Olyan rossz érzésem van… – vallotta be.

– Tudom, nekem is… – felelte a férfi. – Remélem, nem mi idéztük elő azt, ami készülőben van, azzal, hogy ide jöttünk…

Intett a fejével, hogy menjenek be a teázóba.

Bane figyelmeztetése helytállónak bizonyult: ahogy a lépcsőn leértek, egy tágas, viszonylag kevés asztalt felsorakoztató helyiséget találtak, a falaknál, elfüggönyözött félhomályban azonban további kis bemélyedések várták a vízipipázni vágyókat, vagy akik egy privát táncot szerettek volna valamelyik előadó részéről. A színpadon jelenleg egy lila bőrű theelin nő táncolt, kevés lelkesedéssel, mert nem sokan ültek le a nézőtéren, a jelek szerint az érkezők inkább a szerencsejátékra kialakított, hátsó szobákban leltek szórakozásra. Az érdektelenségbe beletörődve ringatta a csípőjét az egyik rúdnál, ide-oda csapva élénk sárga, copfokba font haját.

Quinlan, ahogy haladtak, észrevétlenül végighúzta az ujjait egyik vagy másik szék támláján, hátha a hely elárul valamit magáról a pszichometria segítségével, de csak a folyamatosan cserélődő vendégeket, a felszolgáló droidokat látta, valamint alkalomadtán a magát gyalogosan bevonszoló Gardullát. Így viszont már értette, miért voltak ennyire távol egymástól az asztalok: másképp a méretes hutt nem fért volna el és képtelen lett volna bevánszorogni saját szórakozóhelyére.

Miután leültek, Aayla finom, engedelmes kisasszonyhoz méltó módon gazdája mellé telepedett, aki mindig rajta tartotta az egyik kezét. Kellemes volt számára a férfi közelsége, a tenyerén keresztül pedig mintha még az Erő is jobban összekapcsolta volna kettejük elméjét. Ahogy a droid felszolgálta előttük a teáskannát, Aayla magára vállalta a feladatot, hogy apró kerámia-pohárkáikba kitöltse a finoman gőzölgő italt. Csendesen szürcsölgették a főzetet, mely a Tatooine sivársága ellenére valóban kellemesnek, élvezetesnek bizonyult.

– Ez se innen való, az biztos… – sóhajtotta Quinlan, ahogy kiitta a sajátját.

– Érzel bármit? – suttogta Aayla alig hallhatóan, és intett a kezével, mellyel a közelükben ülő, kevés látogató elől az Erő segítségével próbálta elrejteni beszélgetésük neszét.

– Azon kívül, hogy milyen feszült és bizalmatlan mindenki, amióta bejöttünk? Semmit – felelte Vos. – Figyelnek bennünket.

– Én is érzem… Gardulla szerintem jól megjegyezte az arcod.

– Nos, azt nem nehéz… – vonta meg a vállát a jedi.

– Valóban nem… – mosolygott bele a poharába Aayla sejtelmesen.

– Menjünk, játsszunk egy kicsit! – javasolta a mestere, majd a pulthoz vezette őt.

A poharait törölgető, emberi csapos jelentőségteljesen felnézett rájuk, majd amikor Quinlan letett némi wupiupit elé, megnyomott egy gombot a pult alá épített szerkezeten, amivel a falba csusszant egy ajtó mögötte. Élő zene, nevetés, és különböző játékgépek keltette hangok szűrődtek ki onnan.

Vos bólintott, majd belépett rajta növendékével együtt.

Egy füstös, alagsori helyiség fogadta őket, mely már inkább hasonlított egy szerencsejáték-barlangra. A színpadon pazar fényárban emberi és emberközeli fajok csinos nőstényei táncoltak, az asztaloknál kártyázó vagy fogadó játékosok megelégedésére. A falakon holografikus kivetítőkön távoli világok állat- és fogatversenyeit lehetett nézni, és várni, hogy a megtett versenyzők győznek-e végül. A látogatók emelkedett hangulatban iszogattak, a szórakoztatásukra szerződtetett nők pedig gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzanak.

A helyiségben vágni lehetett volna a füstöt, ezért mindketten igyekeztek az érzékeikkel felmérni a terepet, és figyelni arra, mit súg nekik az Erő. Quinlan szeretett volna minél több asztalt, pultot és dolgozót óvatosan végigtapogatni, hátha valamelyik leleplezi Gardulla valódi szándékait. Hiába próbálkozott azonban, az érintései nyomán az elméjébe áramló információ semmi használhatót nem tartalmazott. Miután megtett egy Coronetben, a koréliai fővárosban zajló bokszmérkőzést, egy illegális coruscanti gyorsulási versenyt és egy kesseli szárnyasviadalt, úgy döntött, inkább leül kártyázni, hátha már a lapok érintéséből többet megtudhat nemcsak az osztóról, hanem a jelenlegi vagy korábbi játékosokról is. Az asztal osztója, egy négykarú, vékony végtagokkal rendelkező xexto a sötét szemeivel végigmérte, majd hosszú nyakával feléje hajolt.

– A partiba való beszállás 2000 wupiupi – mondta erős akcentussal.

Quinlan biccentett, majd előkotorta korábbi nyereményeiből a csatlakozáshoz szükséges pénzmennyiséget, melynek köszönhetően a xexto máris barátságosabban nézett rá. Aayla ezúttal úgy döntött, nem ül le mellé a földre, állva jobban szemmel tudja tartani a helyszínt és észlelni, ha esetleg veszély leselkedne rájuk. Köpenyét azért levette, mely alatt egy szinte átlátszó, törtfehér, gyöngyökkel és pántokkal díszített kis ruhát viselt, melyet jobb helyeken hálóingként sem hordanának. Hosszú, izmos, formás lábai nemcsak a szabakkasztal játékosainak figyelmét keltették fel, de a helyiség többi asztalától is kíváncsi szemekkel figyelték őt. Kéjes sóhajtással átdobta a válla felett az egyik lekkuját, és végigfutott a tekintete a játékosokon.

Mestere már épp azon volt, hogy elégedetten elmosolyodjon, mikor megérintve az egyik neki kiosztott lapot furcsa kép villant fel a szemei előtt. Egy számára kivehetetlen arcú férfi képében állt egy sötét, félreeső alkóvban, ahol Gardulla tehetetlenül dühöngött. Vaskos farkával minden arra járó droidod feldöntött, rövid kezeivel pedig saját, ráncos bendőjét csapkodta. Quinlan nem hallotta, miről beszéltek, de remélte, hogy más leosztással még többet megtudhat majd a látott jelenetről.

– Szóval valami nem úgy alakult, hogy azt Gardulla remélte… – gondolta magában, és közben azért igyekezett a játszmára is koncentrálni.

Az Erőn keresztül érezte, hogy két társa borzasztó lapokat kapott, melyeket be fognak dobni, míg egy másik blöffre készült. Az utolsó, emberi játékos hol őt, hol a twi’lek lányt nézte, meglehetősen idegesen. Újabb lapok és újabb kör következett, Quinlan ujjai pedig szinte megremegtek, mielőtt elemelte volna a kártyát az asztal lapjától, annyira feszülten várta, mit mutatnak majd azok a feladatukkal kapcsolatban. A 3-as számú lap rezonált is az Erővel: hirtelen Sebulba képe villant fel előtte, ahogy épp diadalittasan átvesz egy trófeát egy zygerriai fogatversenyt követően, melyet aztán a Tatooine-ra hozva Gardullának ajándékozott. A hutt elégedetten szemlélte a váratlan meglepetést, majd izgatottan remegni kezdett a farka, ahogy a Sebulbát elkísérő, két zygerriai egy fajukba tartozó rabszolga leányt vezettek elé, aki fiatalabbnak tűnt még Aaylánál is. A vörös bundájú fogoly kétségbeesetten nézett fel társaira, és látszólag nem volt képes felfogni, hogy adhatják csak úgy oda egy idegen bolygó félelmetes gengszterének. Keservesen jajveszékelt, ahogy Gardulla őrei bevezették őt a jelenlegi játékbarlang lakrészeibe, a hutt pedig hellyel kínálta a zygerriaiakat, és beszélgetni kezdett velük.

– Te jössz! – bökte meg a mellette ülő játékos a kezét, mire Quinlan felocsúdott a látottakból.

– Ó…! – mondta, mintha csak egy pillanatra bambult volna el a mellettük, a színpadon táncoló hölgyek látványától. – 22 – terítette ki a lapjait.

Bosszús horkantásokkal vették tudomásul a körben aratott győzelmét, az asztal közepén felhalmozódó wupiupikat pedig a xexto egy pálcával eléje tolta.

– Ejha…! – nézett végig a nyereményén. – Hozz nekem valami világos sört! – adott belőle növendékének. – És vegyél magadnak valami finomságot!

– Igenis, gazdám! – búgta a lány engedelmesen, és már indult is az italos pult felé.

– Azt hittem, egy ilyen fejjel sör helyett valami töményebbet szoktál inni… – jegyezte meg az egyik kártyás, ahogy elkezdődött az új kör.

– Fiatal még az este… – csóválta meg a fejét Quinlan, ahogy új lapjait a kezébe vette, de ezúttal semmi olyat nem tudott kiolvasni belőlük, mint előzőleg.

Köhintett egyet, ahogy az egyik játékos rágyújtott valamire, és az Erő segítségével pásztázta a teret, mert Aayla a szokásosnál tovább elmaradt.

– Hol van már ez a lány? – kérdezte magától, mire hangos zene kelt életre a színpad felől, melynél ültek, ami odavonzotta a figyelmét.

A tompa félhomályban színesen villogó fények jelezték a műsor kezdetét, az emelvényre pedig két kék, felnőtt, twi’lek nő kapaszkodott fel oldalt, felsegítve egy náluk kisebb, fiatalabb twi’lek lánykát. Vos elborzadva ismerte fel benne saját tanítványát.

– Aayla…! – nyögte és próbálta megszólítani az Erőn keresztül.

Valamilyen oknál fogva azonban semmilyen választ nem kapott felőle. Még inkább megrémítette azonban az az ábrázat, amivel a lány a színpadra lépett. A tekintete üres volt, a szeme fehérje pedig szinte világított a füstös levegőben. A pillantása teljes kábulatról árulkodott, ahogy kéjesen a zenére vonaglott, és bár a közönség hangos kurjongatással dicsérte a három fellépő előadását, úgy tűnt, Aayla csakis saját gazdájának táncol.

Vos csak remélni tudta, hogy nem olvasható le az arcáról a döbbenet, amit a látvány okozott. Nem akarta, hogy az egész álcájuk felboruljon, mégis rettentő aggodalom lett úrrá a lelkén, hogy mégis mi történhetett a növendékével. Az megállt az asztaluk előtt, majd lassan lesétált a színpadról a nézőtérre vezető lépcsőn, és férfi ölébe ült. Megragadta a ruháját, és magához húzta őt egy szenvedélyes csókra. Quinlannek kikerekedtek a szemei, ahogy a lány nyelve táncot járt a szájában az övével. Egyre inkább követelőzőnek érezte őt, ölelése, ruhái alá bekúszó ujjai pedig további izgalmakat kerestek.

Mielőtt irányíthatatlanná vált volna a helyzet, Vos megtörte kettejük csókját, gyorsan a szemébe nézett, és látta, hogy a lány továbbra is teljesen kába. Felállt vele, a vállára fektette, és mint aki elégedett a műsorral, a fenekére csapott.

– További jó játékot, uraim! – hajította be a lapjait kajánul vigyorogva, és amennyit tudott, a zsebeibe tömött a pénzérmékből.

A közönség elégedetlenül felmorajlott, amiért a lánykát magával akarta vinni, de kicipelte őt a teaházból.

Sebes léptekkel haladt a szállásuk felé. Az esti órára való tekintettel a legtöbb árus már elpakolta a portékáját, és lebontotta az asztalát, az utat jellemzően csak az épületre erősített, narancssárga fényű lámpások világították meg.

– Spikka! Spikka! – suttogta neki, ahogy kettesben maradtak.

A lány azonban csak artikulálatlan motyogást hallatott, ahogy a hátán lefelé lógott, karjai és lekkui erőtlenül himbálóztak.

– Mi történt veled? – kérdezte az Erőn keresztül, de nem kapott választ.

A lakrész melletti nyitópanelen beütötte a kódjukat, mire az ajtó szisszenéssel kinyílt, ő pedig gyorsan beugrott rajta, és magukra zárta.

– Aayla! Aayla! – próbálta ébresztgetni, miután leültette őt az egyik székre. – Mi történt veled? Aayla, hallasz engem?

A növendék azonban erőtlenül ült ott, akár egy rongybaba. Quinlan odahajolt hozzá, próbálta kinyitni a száját, ellenőrizni a szájüregét, a fogait, ínyét, nem méreggel van-e dolga, majd belenézett az orrába, végül a szemhéját is megvizsgálta. Furcsa, kék, szemcsés port pillantott meg a lány szempilláin és bőrének apró pórusaiban.

– Bassza meg…! Ez fűszer…! – káromkodta el magát.

Ahogy azonban elvette róla a kezét, észrevette, hogy ugyanaz a szubsztancia az ő ujjaira is rá van tapadva. Sebesen próbálta lesöpörni magáról és a ruháiról, de különös bizsergés kelt életre az arcán és ajkain. Reszkető kezekkel érintette meg saját bőrét, és a finom, homokszerű anyag Aayla érintése és csókja nyomán az ő arcára is átkerült.

– Bassza meg! Bassza meg! – állt fel botladozva, és próbálta egy kevés vízzel tisztára mosni a bőrét, de érezte, hogy a szer elkezdett beszivárogni a bőre alá, és kifejteni a hatását.

Lassú bódulat kerítette hatalmába őt, és csak az Erő segítségével tudta valamelyest megőrizni a józanságát. Székeket borogatva, tárgyakat félresöpörve mászott el a táskájukig, melyből remegve előkotorta a holokomlinkjét, de hiába próbálkozott rajta kommunikációs csatornát nyitni, annyira elhomályosult előtte minden, hogy csak harmadjára sikerült beütnie a Jedi Templom orvosi részlegének hívójelét. Nem tudta, hány óra lehet a fővárosban, és ha éjszaka van, ébren talál-e bárkit, csak remélni tudta, hogy még idejében elér valakit.

– Jair Venkes doktor vagyok – elevenedett meg egy középkorú, szőke mandalori orvos hologramja előtte. – Jelenleg a kései időpont miatt ügyeletet tartunk, miben…? – kezdte volna, de amint meglátta Vos zilált ábrázatát, megdöbbent. – Quinlan, mi történt?

– Doktor…! – lihegte a jedi. – Nincs sok időnk, segítenie kell! – fordította a növendéke székét a hologram felé.

Venkes közelebb hajolt a túlsó oldalon a felvevő lencséhez, hogy alaposabban is megvizsgálhassa a lányt. Quinlan közben összeszorította a szemeit és megrázta a fejét.

– Mi történt vele? – kérdezte Venkes aggódva.

– Elkábították valami fűszerrel…! – felelte Vos. – Ahogy hozzáértem és hazahoztam… rám is átkerült…

– Azonnal mossa le magukról! – szakította félbe az orvos. – Amíg a finom por a bőrön marad, a pórusokon keresztül lassan felszívódik annak hatása! Lásson hozzá most rögtön!

– És utána…? – nyögte Quinlan. – Utána mit csináljak? Náluk – utalt a lány twi’lek származására – mit kell csinálni?

– Azt ráérünk…

– Addig mondja, míg magamnál vagyok, mert utána már nem fogom érteni…! – rivallt rá a jedi.

– Vitt magával baktát?

– Egy standard, 10 ampullás csomagot hoztam – kotorta elő a táskájukból Vos a gyógyító folyadékot, melyet ujjnyi vastag, azonnal beadható, tűs végű kiszerelésben gyártottak számukra.

– Adjon be neki egyet most rögtön, hogy elkezdje kifejteni a hatását! – utasította a doktor. – Utána szakaszosan még kettőt, az állapota súlyosságának függvényében! A twi’lekek a bolygójukon bányászott Ryll miatt ellenállóbbak az ilyen szereknek, mint mások. Azonnal küldjön mintát belőle!

Quinlan reszkető kezekkel egy steril, körömnyi kis fémlemezkét csomagolt ki az erre a célra összekészített, orvosi felszereléseik közül, melynek hegyes végét a lány bőréhez nyomta, ami azonnal mintát vett kibuggyanó vércseppjeiből. A szerkezetet végül komlinkjébe dugta, hogy az elkezdje az adatátvitelt.

– Nagyon lassan jön… – motyogta idegesen Venkes.

– Csináljon vele valamit, doktor! Nem véletlenül fizet a rend milliókat az intergalaktikus holonet-használatért! – mordult rá a jedi.

– Ezt mondja azoknak, ahol épp most vannak… Hol vannak egyáltalán?

– A Tatooine-on…

– Azonnal értesítenem kell erről a Tanácsot!

– Ne! – kiáltotta rögtön Quinlan. – Kérem, ne…! Még ne…! Ha megtudják, mi történt… el fogják venni tőlem Aaylát! Kérem…!

Úgy tűnt, nagy erőfeszítésébe került, hogy tisztán tudjon beszélni. Venkes arca szobormerev maradt.

– Quinlan, ez meghaladja a képességeit. Egyedül nem fog boldogulni! Segítségre lesz…!

– Csak mondja, hogy mit csináljak, és megteszem! Megmentem őt, csak segítsen! Most nem mehetünk el innen! Syfo-Dias mester kérésére jöttünk, aki valami komoly veszedelmet jósolt a Tatooine-ra! Utána kell járnunk ennek!

Az orvos leszegte a fejét, és úgy tűnt, legjobb belátása ellenére mégis eleget tesz a kérésének.

– Vegyenek le mindent, ami a fűszerrel szennyezett lehet! Üljön be vele a hideg víz alá, és hagyja, hogy az sokkolja a testet! Szédülni fognak, lehet, hogy hányni is. Úgy ültesse őt, hogy ne fulladhasson meg a hányásában! Ne egyenek vagy igyanak semmit, még tiszta vizet se! Adja neki folyamatosan a baktát! Ha neki 3 elég, magának legalább 4 kell!

– Nem fogok 4-et magamra elpazarolni! – szakította félbe Vos.

– A maga népe a pszichometrikus képessége miatt különösen ki van téve a tudatmódosító szerek veszélyeinek. 4 lehet, hogy nem is lesz elég… – figyelmeztette őt Venkes.

Vos úgy érezte, széthasad a koponyája. Képtelen volt tovább hadakozni a doktorral.

– Elemezze ki a mintát, amit küldtem! Hívom, hogy mire jutottunk! – állt fel, majd bizonytalan mozdulattal felnyalábolta Aaylát, és megindult vele a fürdőhelyiség felé.

***

Venkes meredten nézte a megüresedő szobát, majd tétova mozdulattal bontotta a kapcsolatot. Hátradőlt a székében, és egyáltalán nem volt nyugodt.

Jól ismerte a fiatal jedi mestert, mert az évekkel korábban gyakran megfordult az orvosi részlegen, amikor a twi’lek nép fiziológiáját tanulmányozta. Az idősebb orvosok megmosolyogták a lelkesedését, amivel későbbi tanítványa nevelésére készült, és a korban hozzá illő, akkor még pályája elején álló Venkest osztották be mellé, hogy válaszolhasson a kérdéseire. Most azonban úgy érezte, súlyos hibát vétene azzal, ha senkit sem tájékoztatna a jedire és tanítványára leselkedő veszélyről.

Lepillantott a kijelzőre, és látta, hogy megérkezett a minta, melynek a gép el is kezdte a kielemezését. Az egyik fiókból elővett egy adattárolót, lementette az iménti beszélgetés felvételét és a minta adatait, majd úgy döntött, mégis beszél a Tanács tagjaival. Már épp a köpenyéért nyúlt, mikor hangos dörrenéssel valaki nekicsapódott kintről a gyengélkedő ajtajának. Csodálkozva állt meg a keze a levegőben, majd látta, hogy az ajtó végül szisszenéssel a falba csusszan.

– Ezt nem tehetitek! Ezt nem tehetitek! – kiabálta valaki kétségbeesetten.

Három jedi őrző viaskodott egy megbilincselt, középkorú, zavartan viselkedő férfival.

– Nyugodj meg végre, barátom! – próbálta túlharsogni a dulakodás zajait Mace Windu.

– Hogy merészelitek…? Hogy merészelitek?

– Mesterek… – nyögte az orvos döbbenten. – Mi folyik itt?

– Á, doktor! – biccentett Ki-Adi-Mundi, aki szintén a kíséret tagja volt. – Kérem, biztosítson egy ágyat Syfo-Dias mesternek! – mutatott társukra, akit alig lehetett féken tartani.

– Mi történt vele? Rosszul van?

Ahogy az őrzők bekísérték az egyik hálóterembe, elsötétítették annak nagy üvegfalait, hogy kintről senki se láthasson be. Az ágyhoz bilincselték a vonagló férfit, majd az egyikük egy oltópisztollyal nyugtató hatású orvosságot adott a nyakába, amitől annak vergődése lassan csillapodni kezdett. Lassan lecsukódtak a szemei, úgy tűnt, a kábulattól elaludhatott.

– Mesterek… attól tartok, nem értem, mi folyik itt – mondta végül határozottan. – Mint az intézmény ügyeletes orvosa, úgy vélem, tudnom kell, mi történt a pácienssel, ami miatt ide került! Miért kell megbilincselni?

– Syfo-Dias mester néhány hónapja… – sóhajtotta Mundi – … súlyos tévképzetek rabja. Azt állítja, látomások, jelenések gyötrik, melyben szörnyű pusztítást, háborút és szenvedést jósol, és azóta szorgalmazza, hogy fegyverkezzen fel a Köztársaság egy ilyen előttünk álló időszakra.

– Háború…? – motyogta csodálkozva Venkes, majd eszébe jutott az iménti beszélgetése Vossal, és hogy miért is ment a férfi a tanítványával a Tatooine-ra.

A markában szorongatott adathordozóra pillantott, majd újra a leszedált mesterre.

– Ma már sajnos odáig fajult a helyzet, hogy barátunk a tudtunk nélkül akart a Szenátusban felszólalni, és ott előadni a látomásait, hogy követelje egy hadsereg felállítását – vette át a szót Mace Windu. – Érthető okokból ezt nem engedhettük. Nem hagyhatjuk, hogy tajtékzó őrültnek képzeljenek bennünket, és pánik alakuljon ki a Köztársaság irányításában.

– Hová vezetne ez? – bólogatott egyetértően társa.

– Kérjük, vizsgálja meg a mestert, állapítsa meg, mi okozhatja nála ezeket a… téveszméket! – adta ki az utasítást Windu, majd intett az őrzőknek, hogy mind távozhatnak.

– Igenis, mester… – nézte őket és a mögöttük bezáródó ajtót sokáig Venkes.