Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 6. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 6. fejezet ~

Quinlan megsemmisülten hevert a szoba egyetlen, nagy ágyán, kiterülve a hasán. Hiába sikerült órákat aludnia, pocsékul érezte magát, és ahogy remegve megpróbálta kinyitni a szemeit, hirtelen egy fölé vetülő árnyékra lett figyelmes. Rémülten hátrahőkölt, majd meg kellett állapítania, hogy csak tanítványa volt az, aki csodálkozva bámulta az arcát egész közelről.

– Aay-…! Spikka! – mondta végül. – Mi van?

A lány kiegyenesedett.

– Mióta ülsz itt? – kérdezte fáradt hangon.

– Észrevettem, hogy valami fura dolgot csinálsz az orroddal – mondta Aayla.

– Micsodát? – kérdezte a férfi csodálkozva.

– Röfögésnek tűnt… mint amit a kalamárik is csinálnak! És a gyomrod is gurgulázott! Nagy furcsa volt!

– Gurgu-…? – kacagta el magát Vos, és a párnába temette a fejét.

– Nem tudtam mire vélni! Azt hittem, itt fogsz megfulladni! – folytatta elszántan Aayla. – Kész lettem volna szájtól szájba lélegeztetni téged, nehogy meghalj itt nekem!

– Horkolásnak hívják, ha nem tudnád – tápászkodott fel mestere a fejét csóválva.

– Ez ilyen kiffar dolog?

– Nem, szerintem bárki képes rá. Én is szoktam, ha teljesen ki vagyok ütve.

– Tényleg? – lelkendezett a lány, hogy újabb érdekességet megtudott róla.

– Úgy csinálsz, mintha ez valami különleges dolog lenne… Hogyhogy még sohasem hallottál róla? – kérdezte a férfi, ahogy lemászott az ágyról.

Megszagolta a ruháit, és elfintorodott, ezért elkezdte lehajigálni magáról, és egy törölközővel a fürdőhelyiség felé indult.

– Bármilyen különös, a Templomban senki sem aludt még az ágyamban, hogy ilyesmit megfigyelhessek rajta – felelte a lány, és közben lábujjhegyre állva követte a tekintetével a levetkőző férfit.

Elkapni azonban már csak meztelen felsőtestét sikerült, minden más a szemei elől rejtve maradt. Csalódottan sóhajtott, és elkezdte összeszedni a szétdobált ruhadarabokat. Kihasználta az alkalmat, hogy egyedül maradt, és ő maga is felvette az aznapi rabszolgajelmezét. Épp a bőr fejdíszt igazgatta a homlokán, mikor észrevette, hogy a férfi végzett a mosakodással. Kíváncsian az ajtó felé lesett, és pajkos vigyor kúszott az ajkaira, mert tudta, hogy mestere nem vitt be magával váltásruhát, az az egyik székre hajtogatva pihent. Megigazgatta az öltözékét, kicsit szorosabbra húzva magán a melltartót annak reményében, hogy kissé nőiesebbé teszi a jedi kiképzéstől és folyamatos testedzéstől izmossá vált, nyurga alkatát. Elégedetten szemlélte az eredményt, majd elhelyezkedett az ágyon, kidomborítva bájait, hogy a férfi is jól szemügyre vehesse.

Quinlan a derekára csavart egy kendőt, és itt-ott még mindig nedves volt, ahogy megjelent mezítláb a lakótérben. Megtorpant, ahogy észrevette tanítványát.

– Te meg már megint hogy nézel ki? – kérdezte megtörten.

– Miért, nem jó? – nézett magán végig a lány csalódottan.

– Aayla, én komolyan mondom neked, ha visszaértünk a Templomba, lecseréllek egy fiúra!

– Mi? De… miért? – nyögte tanítványa kétségbeesetten. – Azt nem lehet!

– Qui-Gon mester is kitette egy időre Obi-Wan szűrét! Bármi lehetséges!

– De… de… Utána visszafogadta! Mest-… Gazdám! Én csak neked akarok szép lenni! – szaladt ki a lány száján a mondat meggondolatlanul.

Quinlan kételkedve fordult vissza a fürdőből, ahol borostáját készült valamelyest megigazítani.

– Vagyis… hogy irigyeljenek téged! – próbálta gyorsan kijavítani Aayla, amit mondott. – Hogy… hogy befogadjanak ezek a rosszfiúk!

– Ó, ugyan már!

– De ha kell, leveszem! – kapott a melltartó csatjaihoz, és már kezdett is kigombolkozni, aminek láttán Vos rémülten az arca elé emelte a kezeit, nehogy meglásson valamit a levetkőző lányból.

– Még csak az hiányozna!

– Ha kell, felveszem valamelyik ruhádat, és beöltözök fiúnak, de aztán neked kell majd magyarázkodnod, miért mászkál veled egy fejletlen twi’lek rabszolgafiúcska!

– Ez övön aluli volt…! – mutatott rá figyelmeztetően Quinlan.

– Hidd el, ezekben a körökben az ilyesmi sokkal gyanúsabb lenne – rázta meg a fejét a lány. – De most tényleg ennyire csúnya vagyok így? – nézett rá keservesen.

– Nem vagy csúnya, de most a fél kikötő azt hiszi, hogy fejletlen twi’lek rabszolgafiúcska helyett egy fejletlen twi’lek rabszolgalánykával hempergek minden éjjel!

– Mester…! – kapott a melleihez Aayla elborzadva, a csalódott arckifejezése alapján a férfi pedig rögtön tudta, hogy nem a legodaillőbb szót választotta.

A lány hátat fordított neki, és visszakuporodott az ágyra. Beesett vállakkal meredt maga elé, ernyedten lógó lekkui láttán pedig Quinlan azonnal érezte, hogy most komolyan megbántotta őt.

Mély levegőt vett, mert a türelme fogytán volt, és bosszúsan az égre emelte a tekintetét. Tudta, hogy előbb-utóbb el fog jönni az az időszak, amikor a lány a koránál fogva megmakacsolja magát, és a felnőtté válás kínos kérdései fogják megnehezíteni a mindennapjaikat. Tisztában volt vele, hogy egy női mesternek a lány is könnyebben meg tudta nyílni, és egyszerűbben megbeszélhetné az őt foglalkoztató témákat.

– Egy twi’lek nőt nem csak szerelmeskedésre szoktak használni… – mondta Aayla halkan. – Hogy lehet, hogy még neked is ez jut rögtön eszedbe…?

Quinlan nem tudott mit felelni a keserű kérdésre. A twi’lek nép társadalmi berendezkedése miatt az a galaxis-szerte berögzült kép élt róluk, melyben a nő mindig is alárendelt szerepet kapott csupán. Természetesen bántotta az igazságérzetét a kizsákmányolás, már abban a pillanatban is, amikor 14 éve, gyerekfejjel megpillantotta a karon ülő, csöppnyi Aaylát. Soha egy pillanatra sem tekintett rá alacsonyabb rangú lényként.

– Nekem… nincs semmilyen különleges képességem… – folytatta a lány keserűen. – Csak azzal tudlak segíteni, amim van… Már így is azt hittem, hogy egy mesternek se fogok kelleni, mert nincs bennem semmi, amire felfigyeltek volna…

Vos ezúttal viszont türelmesen elmosolyodott. Lassan odamászott az ágyra, és leült a lány mögé.

– Padawan – mondta kellemes, mély hangján, ahogy mindig, amikor valamit tanulni próbálnak.

Igyekezett ellesni a válla felett, majd játékosan oldalra hajolva, hátha sikerül elkapnia a növendéke tekintetét, de az szomorúan elfordult.

– Neked fogalmad sincs, mennyire igyekeztem, hogy lovaggá avassanak, és végre abba a korba érj, hogy padawanná fogadhasson valaki. Szabályosan rettegtem, hogy valaki majd kiválaszt magának és elhappol előlem – mondta mosolyogva, hátha azzal sikerül felvidítania őt.

– Ugyan ki? – fakadt ki a lány, bár már jóval kevesebb keserűség áradt a hangjából. – Kinek kellene…?

– Kinek ne kellene egy ilyen bájos, twi’lek kislány? – búgta Vos.

– Ezt most csak azért mondod, hogy ne haragudjak rád a „fejletlen” miatt – jegyezte meg Aayla hűvösen. – Nem vagyok hülye.

– Tudom – nevette el magát Quinlan. – Mégis mi vagyunk az a páros, akire oly sokan irigykednek a templomban.

– Rám irigy a többi lány és női lovag! Miattad!

– Miattam? – kérdezte csodálkozva a férfi. – Hogyhogy?

– Hogyhogy hogy? Azért, mert… jól nézel ki! – vallotta be Aayla, és kissé elpirult. – Inkább ők akarnának maguknak egy ilyen csinos mestert!

– Ugyan már…! – legyintett Vos.

– Szerinted miért kezdenek el mindig babrálni a hajukkal meg a talárjaikkal? – fordult végre szembe vele a tanítvány, továbbra is bosszús arckifejezéssel, a férfi azonban már csak nevetett.

– Én az ilyeneket meg se látom – hajolt hozzá közel a férfi, olyannyira, hogy az arcuk szinte összeért.

Aayla érezte, hogy a szíve egyre hevesebben kezd el verni. Igyekezett nem a férfi ajkaira nézni, nehogy lelepleződjenek előtte a gondolatai.

– Mert én csak téged látlak – tette hozzá Vos. – Azért irigyelnek bennünket, mert mi ketten különlegesek vagyunk. Mert összeköt minket valami sokkal szorosabb, tisztább, mint csupán a mester-tanítvány kapcsolat. Mi társak vagyunk.

– Ja… bűntársak… – jegyezte meg a lány, és megforgatta a szemeit.

– Azok bizony! – nevette el magát Quinlan. – Nekem csak te vagy, kicsi twi’lekem.

Aayla duzzogva lógatta az orrát, de a férfi játékossága, hangjának kedvessége lassan kezdte eloszlatni a dühét.

– Most pedig munkára! – kapta fel őt az ágyról a férfi, a vállára vette és az ajtóig cipelte.

***

Nem sokkal később immár újra a tatuini, finom homokot szelték, választott alteregóik bőrébe bújva, a két idegen kiffarral megbeszélt találkozó helyszíne felé.

– Van jelentősége annak, hogy ez a két kiffar honnan származik? Ismerhetik a klánodat, gazdám? – kérdezte Aayla.

– Még én se ismerem a saját klánomat – felelte a mestere. – Amióta elhoztak a Kiffuról, hogy kitanítsanak, nem jártam a szülőbolygómon. Alapvetően annyi kisebb vagy nagyobb klán él a Kiffun és a Kiffexen, hogy lehetetlen mindegyiket név szerint ismerni, hát még azt, ki tartozhat hozzájuk.

– Az arcuk festése ugyanolyan sárga, mint a tiéd. Lehet, hogy ők is álnevet használnak…

– Teljesen mindegy lenne. Hacsak nem valamelyik uralkodói klánhoz tartozónak vallják magukat, vajmi kicsi az esély rá, hogy bárki valaha is hallott volna róluk.

Nem kellett sokáig bandukolniuk a labirintusszerűen épült lakóházak, büfék, csapszékek és egyéb szórakozóhelyek közt: a bazársor egyik elektronikai kütyüket forgalmazó standjánál meg is pillantották a még mindig borzas, viharvert külsejű, bekötözött végtagú kiffart. Az alacsonyabbik észrevette őket, majd lelkesen integetni próbált, ekkor azonban eltorzult az arca, ahogy a meggondolatlan mozdulattól belenyilallt sajgó végtagjaiba a fájdalom.

– Végre itt vagytok! A többiek már nagyon várnak minket! – bólogatott a másik, ahogy szánakozva elnézte ostoba társát. – Nem volt könnyű meggyőzni őket, hogy ne akasszanak ki minket a dögevőknek azonnal, amiért mégsem tudunk segíteni…

– De amikor megtudták, hogy te itt vagy helyettünk, máris fordult a helyzet! – jegyezte meg a kisebbik.

– Most jut eszembe, még a nevedet se tudjuk. Én Zazlen vagyok, ő meg itt Nilri – mutatott társára.

– Mirza Breen – nyújtotta feléjük a jobbját Quinlan, amiért azok ösztönösen nyúltak volna, de ahogy összeütközött a kézfejük, megint feljajdultak.

– Menjünk! – bólogatott zavartan Nilri, és vetett egy pillantást a csinos rabszolgalányra. – Menjünk! – intett a belső utcák felé.

Zazlen és Nilri egy kisebb udvarra vezette őket, ahol egy ponyva alatt iszogatott egy felettébb különös társaság. Az egyik asztalnál egy hosszú, távcsöves puskát tisztítgatott épp egy magas, narancssárga kezeslábast viselő palliduvi nő, akit a helybéliek csak Aurra Singként ismertek. Szétvetett lábakkal, nőietlenül ült, ellentétben az egyik szomszédos asztalnál látványosan unatkozó, rozsdavörös szőrzetű zygerriai nősténnyel, aki elegáns csillámselyem öltözéket és aranyló láncokat, karpereceket viselt, és keresztbe tett lábbal, visszafogottan üldögélt. Hűs italát szopogatta, mert szemmel láthatóan nehezen viselte a hőséget. Egy férfi fajtársa egy emberméretű legyezővel próbálta elviselhetőbbé tenni számára a körülményeket. A harmadik asztalnál egy sötétkék bőrű, magas, pantorai férfi foglalt helyet, és nem is próbálta leplezni, hogy mennyire rosszul érzi magát. Hatalmas izzadtságfoltok borították a ruháit, és úgy tűnt, szédeleg. Jeges, hideg bolygóról származott, a tatuini hőség számára elképzelhetetlen kín volt. Vele szemben egy morcos, ráncos fejű weequay hím ült, sötétbarna, gumós bőre alól mély, táskás szemeivel méregette az érkezőket. Az utolsó asztalnál egy zöld rodiai ült, aki épp szervizdroidjával vitatkozott, amiért az nem jó italt hozott neki a pulttól.

– Bane, megjöttek! – sziszegte trandoshai Bossk a kompánia utolsó tagjának, aki épp két ideges ishi tibbel egyeztetett.

A megszólított megfordult, és nagy, széles karimájú kalapja alól vöröslő szemeivel végigmérte a betoppanó, sérült kiffarokat, és a két idegent, akiket magukkal hoztak.

– Na, megjött ez a két szerencsétlen…! – forgatta meg a szemeit Aurra Sing, majd idegesen dobott egyet a haján, mely hosszú lófarokba fogva csüngött alá egyébiránt kopaszra borotvált fejéből.

A két sérült kiffar szemmel láthatóan meghunyászkodva merészkedett csak vissza a banda törzshelyére, mintha még mindig attól tartanának, hogy végezni akarnak velük. Esetlenül kalimpálva integettek Vosnak és tanítványának, hogy merjenek közelebb lépni.

Quinlan szeme gyorsan körbefutott a csőcseléken, és azonnal megérezte a bizalmatlanságot az aurájukban. Legfőképp a kalapos duroi férfi tűnt ingerültnek.

– Itt is vagyunk – mondta végül Zazlen.

Az eddig bosszúsan iszogató társaság kíváncsian végigmérte az érkezőket.

– Meghoztuk nektek… Mirza Breent, aki segíteni tud majd nekünk! – bólogatott bizakodóan Nilri.

Vos kurtán biccentett egyet.

– Mi járatban vagy a Tatooine-on, Mirza Breen? – kérdezte lassú, kimért hangon Bane, ahogy közelebb lépett feléjük.

Elég volt néhány lépést tennie, a rodiai és a weequay azonnal felpattant a székéből, mintha tartottak volna tőle. Quinlan úgy vélte, a kalapos lehet a banda vélt vagy valós vezetője, vagy legalábbis nagyobb befolyása lehet az események alakulására, mint a többieknek, és emiatt jóval nagyobb tisztelet is övezi.

– Kikapcsolódás – vonta meg a vállait a jedi, majd közel rántotta magához növendékét, és csábosan a szemébe nézett. – Szórakozás – búgta meleg, érzéki hangon, aminek hallatán Aayla akaratlanul is megborzongott.

Szemérmesen rebegtek a pillái, és kívánatosan lebiggyesztette az ajkait.

– És miben utazol, amitől kikapcsolódni szeretnél? – kérdezte Aurra Sing, ahogy az egyik szék támlájának támasztotta a megtisztított és összerakott fegyvert.

– Kereskedelemben – felelte Vos, immár a nőre pillantva.

– A klánod megbízásából?

– A klánomnak vajmi kevés köze van ehhez – sóhajtotta, mint akinek nincs türelme az ilyen apró részletekhez. – Magam igyekszek boldogulni, amerre csak vet a szerencse.

– Vagyis csempész vagy – sziszegte Bossk.

– Nem szeretem ezt a szót – vigyorodott el Quinlan. – Olyan… kellemetlen jelentéssel bír. Jobb szeretek kötöttségektől mentes utazóként tekinteni magamra…

A zygerriai nőstény hunyorogva méregette őt, Aayla figyelmét pedig nem kerülte el, hogy a nő az elhangzottak mellett mestere izmos testalkatát, arcának markáns, férfias vonásait is alaposan szemügyre vette.

– És mi dolgod pont a Tatooine-on? Ez nem épp egy turistaparadicsom… – jegyezte meg a kék pantorai.

– Egy gyengém van, a szerencsejáték. Imádom a fogatversenyeket! – tárta szét a kezeit Quinlan. – Néhány nap, és itt a Boonta Esti Fogatverseny, ezt mégsem hagyhattam ki!

– „Breen”… – motyogta a weequay. – Sosem hallottam még ezt a klánnevet.

– Nem vagyok meglepve. A mi szakmánkban nem feltétlenül jó, ha megelőz minket a hírnevünk. Szeretem a diszkréciót.

– Egy ilyen rabszolgával? – kérdezte a pantorai némi éllel a hangjában.

– Nos… – mosolyodott el Quinlan. – Azt mondtam, egy gyengém van, a szerencsejáték. Azt hiszem, ez nem teljesen igaz – fordult Aaylához. – Senki sem lehet tökéletes… – csapott a fenekére, aminek láttán a lánynak elkerekedtek a szemei. – Tedd le magad valahova, Spikka!

– I-igenis, gazdám!

– Nos… – csapta össze a tenyereit Vos – lassan ti már mindent tudtok rólam, de én még azt se tudom, ki kicsoda. Nem kezdhetnénk talán… egy kis bemutatkozással?

A banda tagjai összenéztek, majd kérdőn a kalaposra, mintha csak engedélyt akarnának kérni tőle, hogy felfedhessék kilétüket.

– Látom, csupa beszari alakkal vagyok körülvéve – sóhajtotta végül a zygerriai. – Tekla vagyok, Tekla Laumea.

– Hódolatom – biccentett a jedi, aminek hallatán a ragadozószerű nőstény fülei akaratlanul is megremegtek.

– Aurra Sing – vetette oda különösebb jóindulat nélkül a copfos mesterlövész.

– Shikoba vagyok, eredetileg a Pantoráról – nyújtott kezet a kék bőrű férfi.

– Nem irigyellek… nem lehet valami kellemes ez a hőség számodra…

A férfi kelletlenül bólogatott.

– Bossk – sziszegte a szörnyfejű trandoshai, és neve kiejtése közben kiöltötte hosszú, hüllőkre jellemző nyelvét.

– Tuan Nin – igyekezett nem lemaradni a weequay. – Ez az idegbajos rodiai meg Risto.

– Mi? – kérdezte az meghökkenten.

– Ő pedig itt maga Cad Bane – mutatta be a kalapost Nilri.

Quinlan egy pillanatig csendben emésztgette a hallottakat.

– Szóval… fejvadászok – pillantott Bane, Sing és Bossk felé -, csempészek – nézett a ronda weequay-re és a rodiaira -, rabszolga- és fűszerkereskedők – biccentett Teklára -, és egy fejlett szaglású pantorai nyomkereső. Kihagytam valamit?

– Ó, őket itt! – mutatott Nilri a két ishi tibre. – Ő itt Dico és Lemmy, a nagy tiszteletű Jabba, a hutt emberei.

A társaság tagjai kissé bosszúsan egymásra pillantottak, amiért a jövevény ennyire könnyen felismerte, ki miért is volt épp ott.

– Mi az, amit egy ilyen díszes és rátermett bagázs képtelen volt megtalálni, és amiért képesek voltatok még kiffarokat is idehozni, ebbe a porfészekbe, amilyen ez a Tatooine? Valami nagyon fontos lehet, vagy irdatlan mennyiségű kredit foroghat kockán, ha ennyi mindenre hajlandóak voltatok…

Bane hatalmas, vörös szemei résnyire szűkültek.

– Milyen érdekes, hogy közvetlenül azután, hogy ezeket itt – intett Bane a fejével a törött kezű kiffarok felé – jól helybenhagyják, felbukkan még egy ismeretlen kiffar, hogy segítsen! Nem sok rohangál belőletek szerte a galaxisban, elég magának való népség vagytok.

A rodiai helyeslően bólogatott.

Quinlan felvonta a szemét, mert kissé unta már a kihallgatásszerű beszélgetést.

– Azt hittem, szükségetek volt rájuk, mert mindenki másnál már megállt a tudomány. Nézd, már nélkülem is jól összefújta itt a szél a szemetet… – nézett körbe a korántsem bizalomgerjesztő társaságon, aminek hallatán azok nem voltak éppen elragadtatva. – Úgyis csak a versenyt jöttem megnézni. Semmi kedvem még most is munkával foglalkozni. Ha ennyire nem vagytok kíváncsiak a segítségemre, szerintem akkor ne is raboljunk tovább egymás idejét… – állt volna fel a székéből, és megfogta Aayla pórázát, a két Jabbának dolgozó ishi tib azonban kínosan felnyögött.

Szemmel láthatóan nem akarták, hogy az akció sikere ezen bukjon el. Bane hosszú ujjai ökölbe szorultak, mert tudta, hogy nem szalaszthatják el a lehetőséget, ezért hiába táplálták ösztönei a gyanakvását, bosszúsan intett, hogy végül nincs kifogása Mirza Breen maradása ellen.

– Nem is tudom… – jegyezte meg a weequay, és a mellkasán elkezdte unottan fényezgetni karmait. – Nem kellene először próbára tennünk, hogy valóban hasznunkra válik-e?

– Azt hittem, tisztában vagy a kiffarok képességeivel… – jegyezte meg Shikoba.

– Ezek közt is lehet tehetséges és tehetségtelen… – érvelt Tuan Min. – Nem mindegy, kinek a kezébe helyezzük ezt a fontos megbízatást.

Aayla igyekezte felmérni a társaság tagjai közti dinamikát. A két nő létszám tekintetében hátrányban volt ugyan, mégsem tűnt úgy, hogy másodrendű tagjai volnának a csapatnak. Különösen a zygerriai tűnt alattomosnak számára: észrevette, hogy a nő nem is leplezte a kíváncsiságát, ahogy őt méregette. A galaxis népe számára a Zygerria bolygón zajló rabszolgatartás és kizsákmányolás kevésbé volt ismert azóta, hogy a jedik évszázadokkal korábban törvényellenessé tették azt. Míg azonban a Köztársaság figyelő szeme másfelé fordult az utóbbi évtizedekben, a zygerriaiak szép lassan visszatértek a régi, bevett szokásokhoz, és a twi’lekekhez hasonlóan képesek voltak rabszolgasorba hajtani saját fajtársaikat.

Laumea bajszai megrezzentek, és zöldes tekintetével újra és újra végigmérte a lányt, mintha csak a piaci értékét próbálná felbecsülni.

– Ki akarja kezdeni? – emelte fel a kezét Quinlan, készen arra, hogy megérintsen valamit és olvasni próbáljon annak nyomaiban.

A rodiai felállt, és egy hosszú, megfakult szalagot tett le elé az asztalra egy kéjes vigyor kíséretében. Az anyag láttán Aurra Sing keze ökölbe szorult, és zavarában elkapta a tekintetét.

Quinlan színpadiasan megropogtatta a kezeit, ujjait, majd felmarkolta a szalagot, és lehunyta a szemét. Egy hevesen csókolózó nő és férfi képe elevenedett meg a szemei előtt, ahogy egy sötét raktárban ládákat, rekeszeket felborogatva, egymásnak esnek és próbálják lefejteni magukról a ruhákat. A nő derékig lerángatta magán a narancssárga kezeslábast, a szalag pedig addig a melleit volt hivatott lekötni. A pikáns részletek láttán Vos hamiskásan elvigyorodott.

– Ejha – mondta végül, ahogy újra kinyitotta a szemeit. – Hány ládát törtetek össze? – kérdezte a pantoraitól, aki zavarában hümmögve elfordult. – Hármat? Négyet…?

Majd összetekerte a szalagot, és odahajította Singnek. A rodiai gúnyosan nevetett, Sing azonban félrerángatta és fenyegetően vitatkozni kezdett vele. Még Bane arcáról is némi csodálkozás volt leolvasható, de aztán az hamar átcsapott megvetésbe.

– Még valaki?

– Nekem… nincs több kérdésem – állt fel az asztalától Shikoba, kínos ábrázattal.

– Különösebben nekem sincs – jegyezte meg a zygerriai. – A népem mindig is jól ismerte a fajtátokat. Sokan közületek nagy szolgálatot tettetek nekünk. Tisztában vagyok a képességetekkel. De hogyan tettél szert egy ilyen szemrevaló kis rabszolgára? – guggolt le a kis ládikán üldögélő Aaylához.

Hosszú, karmos ujjaival megfogta a lány állát, és feljebb billentette, hogy jobban szemügyre vehesse.

– Hm, elsőrangú áru… – jegyezte meg elégedett vigyor kíséretében.

– Szabbakkon nyertem – felelte Quinlan, és igyekezett büszke, kéjes arcot vágni, mint aki hasonlóképpen boldog volt a nyereményt illetően.

Tuan Min mohó ábrázattal magához rántotta Aaylát az addig a lány ölében pihenő póráz segítségével, és gumós orrával mélyet szippantott annak illatából. Elégedettséggel töltötte el, amit érzett, ezért megragadta Aayla egyik lekkuját karmos ujjaival, amitől a lány arca eltorzult a fájdalomtól és hangosan felzokogott. Min kéjesen megnyalta a lekkut, Quinlan azonban szélsebesen felpattant eddigi székéből, rávetette magát Minre, és addig ütötte az ökleivel, míg nemcsak saját keze, hanem a weequay pofája is tiszta vér volt.

– Ne merj még egyszer hozzáérni, te féreg! – sziszegte eltorzult arccal, ahogy szétválasztották őket.

A társaság tagjai döbbenten figyelték az összetűzést, sugárvetőiken tartva a kezeiket, mancsaikat.

Quinlan felmarkolta a még mindig szűkölő Aayla nyakához erősített pórázt, és gőgösen felszegte a fejét.

– Addig ne számítsatok a segítségemre, míg ilyen söpredékkel közösködtök, aki képtelen tiszteletben tartani a társai tulajdonát! – köpött egyet a weequay felé.

Majd úgy tett, mint aki magával rángatja a rabszolgáját, a lány azonban már önként is menekülni szeretett volna a helyszínről. Ahogy az udvart elhagyták, hátra-hátrapillantott néhányszor, és megszaporázta a lépteit. Ahogy meggyőződött róla, hogy nem követik őket, kinyitotta az álca részeként lefoglalt szállásuk ajtaját, és a karjainál fogva megragadta tanítványát, szabályosan beemelve őt a helyiségbe.

Aayla reszketett az iménti inzultustól, és szemmel láthatóan kába volt. Érezte, hogy a testhőmérséklete is megemelkedett, mely jellemző volt a lány fajára, ha az félt.

– Tudom, hogy fáj! Tudom, hogy fáj! – hadarta Quinlan rémülten, ahogy letérdelt hozzá a padlóra, és gyöngéden magához ölelte. – Sajnálom! Tudom, hogy fáj!

Csendesen ringatta, akár egy síró kisgyermeket. Óvatosan simogatta a megszorongatott lekkut, mert olvasmányaiból emlékezett rá, hogy a twi’lek asszonyok is mindig így próbálták megnyugtatni a kicsinyeiket. Az Erő segítségével igyekezte felmérni, okozott-e benne maradandó károsodást a Min szorítása.

Amikor a növendék tanításának elvállalására készült, alaposan tanulmányozta a twi’lek fajt. Jól tudta, hogy mind a nőstények, mind a hímek fejéből kinövő nyúlvány rendkívül érzékeny testrész, melyen a legkisebb sérülés is óriási fájdalmat képes okozni viselőjének. Olvasott olyan orvosi feljegyzéseket, melyekben nem egy lebénuló vagy balesetben elveszített lekku birtokosa képtelen volt elviselni az ezzel járó, lelki megpróbáltatásokat, és vagy önkezével vetett véget az életének, vagy az idegrendszere mondta fel a szolgálatot. Aayla kardforgatásra történő oktatását is ennek megfelelően alakította át: úgy tanulták az összes jedi harci stílust, hogy egyetlen mozdulat vagy lépés se tehessen kárt a lány lekkuiban. Ez számára is az ismert harcállások újratanulását jelentette, de gondoskodni akart arról, hogy növendéke biztonságban érezhesse magát.

Az Erő nem jelezte, hogy súlyos sérülés keletkezett volna a nyúlványban, ezért valamelyest megnyugodott. Elengedte a lányt, de az továbbra is reszketve kapaszkodott a ruháiba. Türelmesen végigsimított a fején, és a szemeibe nézett.

– Padawan – mondta szeretetteljes hangon.

Óvatosan megfogta a kezeit, és leültette magával szemben.

– Koncentráljunk! El fogjuk mulasztani ezt a fájdalmat – biccentett, mintha ezzel meg akarta volna erősíteni a mondanivalóját. – Ahogy tanultuk, emlékszel?

Aayla ajkai remegtek, de próbált bólogatni.

– Hunyd le a szemed és ürítsd ki az elmédet! – utasította Quinlan, és ő maga is így tett.

Az öngyógyítás képessége az egyik legfontosabb és leghasznosabb tulajdonság volt egy jedi számára, mely lehetővé tette, hogy azonnali orvosi segítség hiányában is képes legyen csillapítani betegség vagy sérülés okozta tüneteket és fájdalmat, szükség esetén lelassítva saját életfunkcióit egyfajta hibernációs állapotba helyezze magát, míg gyógyítók meg nem érkeznek, hogy megmentsék. Quinlan fontosnak tartotta, hogy Aayla hiba nélkül elsajátítsa ennek mesterségét, hogy egy nap majd a saját növendékének is megtaníthassa, és ő maga is eredményesen alkalmazhassa. A tudás életeket menthetett, és most is nagy hasznát vehették. Az Erő segítségével összekapcsolódott az elméjük, és mintha molekuláris szinten száguldottak volna Aayla testében, az idegszálak és receptorok mentén, melyek a fájdalom tényét szállították el a lány tudatáig.

– Keresd! – terelte őt mestere a fájdalom irányába.

Tudta, hogy ő nem gyógyíthatja meg helyette, az ehhez szükséges tudás nem is volt a birtokában. De meg tudta mutatni neki, merre találja a gócpontot, melyet aztán az Erő segítségével feloldhat.

– Igen, ott van! – dicsérte meg, ahogy Aayla megtalálta a kérdéses helyet. – Szép volt, padawan! Most pedig összpontosíts!

Az Erő csak úgy pezsgett körülöttük, ahogy megmerítkeztek benne. Quinlan érezte, hogy a tanítvány ujjainak szorítása egyre jobban enyhül, ahogy a feszültség is oldódni kezdett a testében. A módszer hatott, a fájdalom-érzet lassan a múlté lett, a Tuan Min viselkedése okozta sokk azonban nem látszott csillapodni.

Quinlan kinyitotta a szemét, és látta, hogy tanítványa beesett vállakkal, szinte szégyenkezve ül vele szemben.

– Kicsi twi’lekem… – mondta békítő hangon, ahogy szokta.

A lány azonban vigasztalhatatlannak tűnt, ezért felállt, egy edénybe engedett a lakrészre kiszabott csekély vízmennyiségből egy keveset, majd egy tiszta kendővel visszatelepedett melléje. Óvatosan kioldotta a fejdísz pántjait, melyek végigfutottak a nyúlványokon, és kibontogatta az inzultált lekkut. Finoman mosdatni, törölgetni kezdte, hogy a szorításnak vagy Min gusztustalan nyalakodásának emlékét is lemossa róla.

– Próbáld mozgatni! – javasolta, miután végzett.

Aayla némán a tompán sajgó, jobb lekkura pillantott, és enyhén újra és újra megemelte.

Quinlan elvigyorodott. Keveset értettek a twi’lekek nyelvén, hiszen Aayla is kicsi volt még, mikor a Rylothról elhozták őt. De azt tudta, hogy a jobb lekku végének felemelése egyfajta köszönés volt e nép körében. Ahogy növendéke ott ült, óvatosan integetve neki a lekkujával, a borzasztó jelmeze ellenére volt valami ártatlan és gyermeki báj, ami sugárzott belőle. A lány végül maga előtt kétszer keresztezte a két nyúlványt.

– Ez mit jelent? – kérdezte mestere, de Aayla csak szégyellősen megrázta a fejét.

– Azt, hogy szeretlek…