Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 9. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 9. fejezet ~

– Társuk egy tesztrepülés közben technikai meghibásodás miatt kénytelen elhagyni a gépét és katapultál – sétálgatott lassú, kimért lépésekkel az egészségügyi részleg egyik oktatótermében Tillows doktornő, egyben az űrorvosi tanszék vezetője. – A gépből azonban nem tud biztonságos magasságban távozni, az említett mechanikai hiba miatt pedig az ülés csak részlegesen válik le a pilótáról, így hiába nyílnak ki az ernyői, leszállást követően nagy erővel csapódik a földhöz.

Előtte egy masszív pulton egy TIE-vadászból kioperált ülésszerkezet roncsa hevert, benne Tidd kadéttal, aki az óra szemléltető elemeként a sérült pilótát játszotta. A hátán feküdt, lábai az ülésnek köszönhetően merőlegesen álltak az asztalnak. A bemutató szerint hátán landolt.

– Palchetti kadét, jöjjön előre, és mutassa be az osztálynak, miként szabadítaná ki társát az ülésből anélkül, hogy súlyosbítaná a sérüléseit! – hívta ki egyiküket.

Míg társuk előrecammogott, és a tananyag szerinti lépéseket követve lassan kicsomagolta a hevederekből Tiddet, Hobbie odahajolt Tychóhoz.

– Jó kis kaland lehet egy ilyen katapultálás! – suttogta lelkesen. – Úgy éljek, egyszer kipróbálom!

– Ne félj, lesz rá lehetőséged! – jegyezte meg az alderáni. – A harmadik vagy negyedik ciklusban már minket is visznek ilyen tesztrepülésekre, ahol mind az ejtőernyős ugrást, mind a katapultálást élesben fogják gyakoroltatni velünk.

– Na ne szórakozz velem! – ámuldozott Hobbie.

Tycho határozottan bólintott.

– Jó előre elkezdik tanítani nekünk, mert két katapultálás vagy katapultálás és újra repülés között akár több hónapnak is el kell telnie. Ráadásul egy-egy katapultálás után heteken át különböző vizsgálatokat végeznek az emberen, hogy nem maradt-e valamilyen maradandó egészségkárosodása…

– Honnan tudod te mindezt? – mérte őt végig hirtelen gyanakodva Klivian.

Tycho azonban elmosolyodott.

– Megvannak a magam forrásai.

Ahogy a doktornő felemelte kicsit a hangját, mindketten visszafordultak a példafeladat felé, az alderáni azonban eltöprengett azon, mennyi az esélye annak, hogy az épp taglalt állapot tényleg életszerű.

Elképzelni sem tudta, miként fordulhatna elő, hogy a Birodalmi Csillagflotta fontosabbnak tartja majd egy pilótája életét egy olyan drága járműnél, melynek áráért a galaxis számos pontján egy ember egy életen át dolgozhatna, csak hogy kifizesse. A lelki szemei előtt elmarasztalt és elbocsátott, rosszabb esetben fűszerbányába száműzött pilótákat látott, akik képtelenek voltak vigyázni a rájuk bízott vadászgépekre, és megborzongott már a gondolattól is.

Hányszor előfordult velük szimulátoros edzéseik legelején, ügyetlenkedésük vagy tapasztalatlanságuk miatt, hogy össze-vissza repültek az elképzelt vadászgépeikkel, vagy éppen szándékosan, a játék kedvéért egymást lőtték le, esetleg nekikormányozták gépeiket a másikénak! Ott, a parányi fülkében, mely csak a repülés érzetét kelti bennük, gondtalannak és veszélytelennek tűnt minden. Nem ült a vállaikon felelősség maguk, egymás vagy a gépeik iránt, se a birodalmi parancsnokaik vagy épp a küldetéseik iránt.

Tycho gyomrába hideg, szorító érzés költözött. Élesben ugyanolyan hús-vér emberek ellen kell majd harcolnia, mint amilyen ő maga, és amikor a botkormányon megnyomja a tüzelés gombját, az valaki életének a végét fogja jelenteni. A gépével együtt pusztul majd, valahol a végtelen űr mélyén. Hirtelen elbizonytalanodott. Ugyanaz a baljós rettegés fogta el, mint amikor annak idején beszállt az Alderaanon várakozó kompba, és csatlakozott a többi jelölthöz. Akkor az apjával folytatott veszekedés és az az által kiváltott düh fojtogatta, most a tény, hogy kiképzése és a rá váró feladatok közepette meg kell majd ölnie valakit.

– Ettől akartál megóvni, apám…?

Gondolataiba merülve, nyomott hangulatban lépett ki az orvosi részleg tanterméből, nem is figyelve arra, miről beszélgetnek évfolyamtársai.

– Úgy sejtem, igazán érdekfeszítő órában lehetett részük – jegyezte meg váratlanul egy hang előtte.

Az alderáni felpillantott, és meglepetésére vezetőjük, Tatham hadnagy állt előtte. A férfi enyhén félrebillentette a fejét, és megengedett magának egy aprócska félmosolyt, ahogy a teremből kiáramló kadétokat nézte.

– Uram – húzta ki magát tisztelettudóan Tycho, és hirtelen nem tudta, mit feleljen.

– Úgy látom, Tillows doktornő most úgysem ér rá – pillantott el mellette a hadnagy, látva, hogy előadójuk elfoglaltan pakolászik odabenn. – Jöjjön, elkísérem a következő foglalkozásukra!

Eleinte némán ballagtak egymás mellett.

Tychónak a felvételi köszöntő óta nem volt alkalma bizalmasabban beszélgetni a hadnaggyal, de be kellett vallania magának: nem is érezte szükségét. A férfi jelenlétét formalitásnak tartotta csupán, hisz mind felnőtt emberek voltak már, nem gyermekek, akik állandó nevelői felügyeletre szorulnak. Ennek ellenére a hadnagy gyakran megjelent közöttük, a háttérbe húzódva: volt, hogy beült egy-egy előadásukra, távol tőlük, és ugyanolyan figyelmesen hallgatta a neves, birodalmi professzorok beszédét, mintha maga is épp tanulni akarna belőlük. Nem egyszer észrevették őt a testedzések során is, hogy a karzatról, a félhomályból figyeli őket. Amikor Nivixék balesete történt, elsőként érkezett a gyengélkedőre, és meglepő módon nemhogy nem indított hivatalos vizsgálatot, de még csak le se szidott senkit a történtek miatt.

Tycho óvatosan felpillantott a középkorú, hallgatag férfira, aki megérezte magán a tekintetét, és ismét mosolyra húzódtak ajkai.

– Úgy érzem, foglalkoztatja valami.

– Valóban – felelte végül az alderáni.

– A tanulmányaival kapcsolatos?

– Részben igen, másrészről viszont…

Elkomorodott az arca.

– Minden egyes alkalommal, amikor Tillows doktornő vagy Tavers hadnagy szavait hallgatom, felsejlik bennem a ránk váró feladat gondolata, és az azokkal elérni kívánt célok. Tillows doktornő sérülésekről, tipikus betegségekről vagy lelki megterhelésekről szokott előadásokat tartani, melyek a pilótaszakma velejárói. A hadnagy amellett, hogy az akadálypályára próbál felkészíteni bennünket, a hajó nélküli túlélés szabályaira is oktat minket. Hajóval vagy anélkül… az emberi test olyan sérülékenynek tűnik. Akár rólam lesz szó, akár… arról, aki ellen csatába vezérelnek majd. A tudat…

Itt azonban elakadt.

– Áh – hümmögött sokat sejtetően Tatham. – Mondja, kadét – folytatta némi szünet után -, ölt már maga embert?

– Természetesen nem, uram!

A férfi egy rövid pillantást vetett arcára, majd újra előre nézett.

– Elbizonytalanodott, mert azt hiszi, a Birodalmi Csillagflotta kötelékében csak halál és pusztítás vár majd önre, és úgy érzi, képtelen lesz megbirkózni ezzel az érzéssel.

Tycho hallgatott, a hadnagy pedig sejtette, hogy a szavaival telibe talált.

– Ne gondolja, hogy az intézményünk történetében ön az első, akiben ilyen gondolatok megfogalmazódtak! Ne higgye, hogy minden egyes növendék, aki az önök előtt járó osztályokba jelentkezett, vérszomjas fenevad, és azért van itt, mert semmi más értelmét nem látja az életének, mint a gyilkolást! Kétlem, hogy akár egy osztálytársa is ténylegesen erőszakos természetű lenne.

Egy pillanatra megálltak, mert az egyik turbolift előtt, melyet használni kívántak, hatalmas tömeg gyűlt össze. A férfi intett a fejével, hogy menjenek inkább a lépcsőn.

– Amikor hajóba ül, tegye azt elhivatottságból! Ne a Birodalom eszméi iránt! Higgyen abban, hogy amit teszt, azt a jó cél érdekében teszi! Jusson eszébe minden alkalommal, hogy a galaxis népe számít a Birodalomra, számít önre! A biztonságuk és jólétük a mi kezünkben van, és ha a védelmük érdekében le kell lőnie az égről néhány gazembert, vagy lázadásra, háborúra felbujtó senkiházit, akkor tegye azt nyugodt szívvel! Egy pilóta nem csupán egy porszem a birodalmi gépezetben, hanem küldetése által a béke és biztonság követe is. Ha a galaxis népe látja, hogy a gondoskodó Birodalom a béke felett éberen őrködik, és nem hagyja, hogy bajuk essen, egyszer sem kell majd meghúznia a kart, megnyomnia azt a bizonyos gombot, és kioltani valaki más életét. Ne feledje, a legjobb fegyver az, amit sohasem kell elsütni!

Tycho kérdésre nyitotta ajkait, de végül meggondolta magát. Kissé hitetlenkedve, de sokkal bizakodóbban pillantott fel a hadnagyra. A férfi magabiztosan mosolygott, majd barátságosan megpaskolta a vállát.

– Na menjen, öltözzön át! – biccentett a fejével a tantermek mellett álló öltözők felé, utalva következő órájukra.

– Köszönöm, uram – biccentett az alderáni tisztelettudóan.

Az öltöző felé haladva még egyszer hátrapillantott rá, Tatham pedig ugyanott állt, a folyosón életre kelő forgatag kellős közepén, követve őt a tekintetével, majd aprót biccentett, és dolgára indult.

***

– Ó, a francba! – sóhajtotta Janek, ahogy egy hűsítő tasakot szorított sajgó térdéhez.

Óráik és kötelező edzéseik végeztével aznap is úgy döntöttek, hogy folytatják a gyakorlást az akadálypályán. Tank térde akkor sérült meg kissé, amikor elvágódott az egyik kisszekrényben. Bicegve botorkált vissza a szobájukba, és most egy hűs plazmafolyadékot tartalmazó zsák segítségével igyekezte tompítani fájdalmát.

Tycho az asztalnál üldögélt, a bekapcsolt holonetes terminál előtt, és ujjaival jó ideje kopogott már a virtuális billentyűzeten. A halkan zümmögő szerkezet több kisebb képernyőablakot vetített ki elé, melyeken a többiek számára értelmezhetetlen kódhalmaz pörgött. A Tathammel folytatott beszélgetés sokat könnyített a lelkén, így most szinte száguldott intézményük adatbázisában.

– Igazán pihenhetnél már egy kicsit – jegyezte meg Hobbie, fel sem pillantva a hasán heverő adattáblából, melyen a tananyagukat olvasgatta.

A szőke szerényen mosolyogva hátrafordult a székben.

– Számomra ez a kikapcsolódás.

– Igaz, már el is felejtettem, hogy otthon nálatok nemzeti sportág volt a holonet előtt kushadás… Látom a lelki szemeim előtt, ahogy ott kockulsz valami terminál előtt, hogy lenyűgözhesd a menyasszonyodat…

Eltorzította a hangját, hogy az egy mély, rekedt férfihangnak tűnjön.

– „Ó, édes, nézd, milyen vagány kis kódot írtam!” – majd egészen vékonyka, magas hangon folytatta, mintha nő lenne. – „Ó, jaj, ez olyan szexi, Tycho! Már érzem is, hogy megkeményedik tőle a bimbim!”

Míg Hobbie tovább folytatta az ízléstelen, képzelt párbeszédet önmagával, Biggs lehunyta a szemét, látva Tycho döbbent arcát, és megrázta a fejét.

– Mekkora egy állat…

– Te, szerintem ez mindjárt pofán vágja… – bökte meg őt Janek vigyorogva.

– Na most már elég! – csattant fel az alderáni, bár még a füle is elvörösödött. – Nem hagyom, hogy ilyen degradáló hangnemben beszélj azokról, akiket szeretek!

– Egy fenét, barátom! – ült fel váratlanul Hobbie, félrehajítva az adattáblát, amin addig olvasott. – Ha szeretnéd őket, akkor nem pötyögnél egész este a gépen, mindenféle buzi kódra recskázva, hanem már rég felhívtad volna őket valahogy! Ó, tudom a bolygóközi adatátvitel elképesztően drága! – előzte meg a barátja érdekében felszólalni készülő Darklightert, aki meglepődött gyors eszmefuttatásán. – Drága az olyan halandó senkiháziknak, mint amilyen én vagyok! De nem annak, aki a bolygó holonet-hálózatát üzemelteti! Ha akartad volna, már rég beszéltél volna velük, leszarva a költségeket! De nem tetted, aminél igazából már csak az érdekesebb, hogy miért nem tetted!

Tycho többször is közbe akart vágni, ám amikor barátja az áradat végére ért, elsápadt, és elkapta a tekintetét.

– Valami baj van, testvérem? – ült mellé Biggs, és aggódó arccal vizslatta vonásait. – Nekünk elmondhatod…

Az alderáni világos, kék szemei megteltek szomorúsággal.

– Mi… nem váltunk el a legszebben… – vallotta be bánatos hangon. – Az apám és én… Az indulás előtti, utolsó emlékem az, hogy az anyám zokogva próbálja csillapítani az apámat, aki üvöltözik velem, ahogy készülődök… Hogy a két kistestvérem egymáshoz bújva, rettegve néz minket, és nem mer előjönni az egyik szobanövény mögül… Nyiestra meg se mert szólalni…

Nagyot sóhajtott.

– Sosem láttuk még ilyennek az apámat. Azt kiabálta, hogy elárultam őt… hogy elárultam az egész családot – törölte meg a szemét gyorsan, és zavartan elmosolyodott. – Hogy a Birodalom agymosott rabszolgája leszek, és hogy ne merjem többé betenni a lábam az ő házába, ha akkor kisétálok az ajtón… És hát végül is… itt volnék, vagy mi…

Hobbie arcáról eltűnt a gúny és a szórakozottság. Szánalom helyett különös harag csillant meg a szemeiben, és ökölbe szorult a keze.

– Ne haragudj…! – mondta végül rekedten. – Én nem…

Zavartan félrepillantott.

– Nem akartam goromba lenni… – tette hozzá. – Bocsássatok meg…!

Azzal elhagyta a szobát.

***

Késő éjszaka volt már, de nem jött álom Tycho szemére. A karját a feje alá csúsztatta, és még mindig elég haragosan meredt maga elé. A mennyezetet pásztázta tekintetével, majd a takarékon derengő holót, mely az ablakot fedte. Klivian ágya felé pillantott, de az üres volt: barátja azóta se tért vissza a szobába.

Az alderáni sejtette, hogy a szégyen érzete okozza a távolmaradását. Haragudott rá, amiért az a rá jellemző pajzánsággal kigúnyolta a szeretteit, de még jobban azért, mert tökéletesen eltalálta az érzéseit. Valóban nem hívta fel otthon maradt rokonait.

Megérkezésük óta Biggs is csak egyszer, röviden beszélt az apjával, mert bár tehetős családból származott, ők sem engedhették meg maguknak a bolygóközi, kommunikációs költségeket. A Celchu-családnak azonban aligha okozott volna nagy, anyagi megterhelést egy néhány perces adatátvitel. A büszkesége azonban nem engedte, hogy ismét apja szeme elé kerüljön, aki oly szörnyű vádakkal búcsúzott el tőle. Márpedig, ha bolygóközi, kommunikációs csatorna nyílik az alderáni holonet-rendszerek főközpontja és egy birodalmi akadémiai létesítmény között, arról az apja egészen biztosan azonnal értesült volna.

Tycho mérges volt magára, amiért kettejük viszálya miatt így elhanyagolta többi családtagját, az érzés pedig egész este nem hagyta aludni. Újra Derek ágyára pillantott, majd sóhajtva felkelt. Magára öltötte edzőruháit, és hangtalanul kiosont a szobából, nehogy Biggs és Tank felébredjen.

A folyosók mostanra teljesen kihaltak voltak, csak az éjjeli vészvilágítás teremtett némi fényt. Tudta, hogy a tantermeket ilyenkor mindenhol lezárják, így azok egyikében sem lehetett barátjuk. A nagy panoráma-ablakokon kipillantott a komplexum udvarára, de az is teljesen elhagyatottnak tűnt.

– Csak a szimulátoroknál vagy az edzőtermekben lehet – gondolta.

Ám amerre csak haladt, zárt ajtókat és ürességet talált. A lifthez lépett, és megérintette annak paneljét. Míg a szerkezet a rá jellemző, érdes hanggal életre kelt, és elkezdte felfelé húzni a fülkét az alagsorból, Tycho türelmetlenül dobolt a talpával. Unottan nézett körül, és mivel semmi érdekeset nem tapasztalt, a tekintete visszakúszott a lift ajtajára, mikor feleszmélt: az egyik edzőterem zárt ajtajai mentén, a réseken sárga fénycsík szűrődött ki. Odalopakodott, és az ajtóra tapasztotta a fülét. Kis híján megrótta magát az ostoba elképzelésért, hisz a helyiségek az ajtók mechanikájának köszönhetően hangszigeteltek voltak, ám ekkor nagyon távoli, tompa puffanásokra lett figyelmes a túloldalról. Érezte, hogy az izgatottságtól hevesebben kezd dobogni a szíve. Lenyomta a gombot, mire az ajtó egy szisszenéssel a falba csusszant.

Odabent távol, egészen a hátsó falnál egy karcsú alak egy digitális edzőpadon ugrált, és egy számítógép-vezérelte ellenféllel vívott ökölpárbajt. Ahogy azonban meghallotta, hogy az ajtó kinyílt, megmerevedett, és feléje nézett. Ezt ki is használta ellenfele, és bevitt egy sor találatot testének elektronikus másába, megnyerve ezzel a küzdelmet.

Hobbie mozdulatlanul nézte a terembe belépő szőkét. Nem látta annak arcán a vádló, haragos fintort, amivel elváltak egymástól. Tycho egyre közeledett, ő pedig kiengedett egy mély sóhajt a mellkasából.

– Gondoltam, hogy valami ilyesmi helyen leszel – törte meg végül a csendet az alderáni.

Hobbie bűnbánó arccal mászott le az edzőpadról, és elkezdte kifűzni azokat a kesztyűket, melyek digitalizálták a karcsapásait.

– Nézd, én…

– Nem kell mondanod semmit! – rázta meg a fejét Tycho. – Igazad volt, tényleg szemét dolog tőlem, hogy nem hívtam fel őket.

– Én… nem így értettem… – ült le barátja az egyik padra, és intett a fejével, hogy csatlakozzon hozzá. – Rá kellett volna jönnöm, hogy okkal nem beszélsz velük, annak ellenére, hogy simán megtehetnéd. Nem kellett volna az egészet így a fejedhez vágnom. Sajnálom, barátom…!

Az alderáni megkönnyebbülten elmosolyodott.

– Nem tudhattad, mi történt velem otthon… Nem hibáztatlak… Egy kívülállónak valóban furcsának tűnhet, hogy pont én nem lógok folyton a holoneten a családommal…

– Megjegyzem, azért így is épp eleget hokizol a gép előtt… – mondta játékosan Hobbie.

– Elég! – ütötte meg öklével combjának izmait a szőke nevetve.

Egy ideig némán ültek egymás mellett.

– A te családod hogy fogadta, hogy jelentkeztél? – kérdezte végül Tycho.

Klivian arca kifejezéstelenné vált.

– Nekem… – rázta meg a fejét – nincs családom.

– Hogyhogy? Ezt még sosem mondtad.

– Biológiailag van, de… én nem tekintem magam hozzájuk tartozónak.

Tycho furcsállva feléje fordult.

– A mi világunkban, tudod… Jólét és bőség van, akárcsak nálatok – pillantott fel Hobbie. – Az emberek azonban hidegek és számítóak… A Ralltiiron nincsenek szép lankák, nagy erdők vagy tavak… Csak kopár hegyek, ocsmány bányavidékek, száraz, sivatagos síkságok… Nem is csoda, hogy mindenki a városokba menekül. Semmi mással nem voltunk a galaxis hasznára, csak a bankrendszerünkkel. Aki meg akar gazdagodni, vagy egy kis sötét mellékesre van szüksége, az a Ralltiirra megy, hogy befektessen. A népünk pedig mindenben igyekszik kiszolgálni őket. Igazából szánalmas talpnyalók vagyunk, akik a befektetők pénzéért képesek akár a porban is kúszni.

Elfintorodott már a gondolattól is.

– A családom sosem volt igazán vagyonos. A fivérem, Lane volt az, akinek sikerült kiemelkednie a köreinkből, és bankárként karriert csinálnia. Beljebb költöztetett minket a városban, Gralliában, bár ezt sosem felejtette el az orrunk alá dörgölni. Mintha szégyellte volna, honnan származunk… Azt hiszem, akkor szerettem bele a repülésbe… – pillantott a mennyezetre nosztalgikus tekintettel. – Gralliának hatalmas űrkikötője van, gyerekként pedig mindig ámulattal néztem az oda érkező, vagy onnan induló hajókat. Csak lógtam az ablakban, arról álmodozva, hogy én is ott ülök valamelyikben…

Mosolyogva siklott vissza a tekintete társára.

– A többi kölyökkel mindig a kikötő körüli utcákban és sikátorokban lógtunk, néztük, kik érkeznek ezekkel a hajókkal. Hogy irigyeltem a sok pilótát! Amikor nem kellett repülniük, gondtalanul a kantinokban szórakoztak, és mindig jó nők vették körül őket! Éreztem a zsigereimben, hogy olyan szabad akarok lenni, mint ők! Érted te ezt?

Tycho vigyorogva bólintott.

– Otthon viszont ez senkit sem érdekelt. Én voltam a szerencsétlen, aki kilógott a sorból… akit se nem érdekelt a banki szakma, se nem volt hozzá tehetsége. Amint volt egy kis pénzem, rögtön elvertem valami lebujban, ahol a többi kölyökkel szimulátorban tudtunk repülni. Nem értették meg a szenvedélyemet. Lane azt is a fejemhez vágta, hogy szégyent hozok a családra, és rá a munkahelyén, amiért ilyen semmirekellő vagyok… Szerinte semmihez nincs tehetségem, és csak azért akarok ilyen naplopó pilóta lenni, mert egy hajót bárki el tud vezetni… De egyszer megbánja még, hogy így beszélt velem…! Egy nap a galaxis minden pontján ismerni fogják a Derek Klivian nevet, akkor pedig bánhatják, hogy így beszéltek velem!

– Tudják egyáltalán, hogy jelentkeztél az Akadémiára? – kérdezte óvatosan az alderáni.

– Dehogy tudják – vonta meg a vállát Hobbie. – A Ralltiir szerint nagykorú vagyok, oda utazhatok, ahová akarok.

– Te megőrültél! – nevette el magát Tycho. – Mi lesz, ha kerestetni akarnak, vagy körözést adnak ki miattad, mint eltűnt személy miatt?

– A hatóságok úgyis értesítenék őket, hogy itt vagyok nyilvántartásba véve… Ne aggódj, nem is izgatná őket! Mi már… külön utakon járunk.

Csendben üldögéltek, Tycho pedig végül nagyot sóhajtott.

– Könnyen lehet, hogy te vagy a legőrültebb ember, akivel valaha találkoztam.

– Ezt bóknak veszem – sandított rá Hobbie, majd felállt, és jókorát nyújtózott. – Na gyere, ha már így felöltöztél!

– Hova?

– Hát erősíteni!

– Ilyenkor?

– Mikor máskor? Alig néhány napunk van az akadálypályáig és a többi vizsgáig! Talán meg akarsz bukni? Ma este egy csomóan itt edzettek, Race, Liridon meg a szobatársaik… még Linus is lejött! Nem fogod elhinni, kétszer is teljesítette az akadálypályát!

– Na ne szívass! – csodálkozott rá Tycho.

– Hát! Igaz, fél egységet még javítania kell a köridején, hogy megfeleljen, de esküszöm, végigcsinálta! Szerencsétlen mindig megszédül fenn a magasban – mutatott Klivian a korlátra -, és ott elveszít pár másodpercet. De azt mondta, hogy ha átmegy, és nem viszik el a Kesselre fűszert bányászni, mindannyiunkat meghív egy italra!

– Egy italra? Ugyan hol?

– A Kitaros-köd peremén van egy űrállomás, oda komppal elmehetünk, ha a vizsga után eltávot kapunk – vigyorgott elégedetten Hobbie. – Haver, jobb, ha felkötöd a gatyádat, mert még a végén mind lekörözünk!

Tychónak nem is volt szüksége több ösztönzésre, nyomban hozzákezdett a gyakorláshoz.