Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 5. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 5. fejezet ~

Ahogy kiléptek a galaxisjáró rámpájára, perzselő fülledtség és forró fuvallat csapta meg az arcukat. Hunyorogva néztek körbe a hatalmas városon, melynek fehér épületei a horizonton egybeolvadtak a dűnetenger halovány homokos, sziklás vidékével. A pezsgő, belvárosi negyed egy ovális hasadékban húzódott meg, melyet egy magas szirtfal ölelt körül, ahonnan impozáns paloták néztek le a vigalmi részre, a rabszolganegyedre és az űrkikötőre. Óriási arénája, mely otthont adott a galaxis-szerte ismert fogatversenynek, oly hatalmasan emelkedett ki a környezetéből, hogy vélhetően még az űrből is látható volt.

– Sose jártam még ilyen helyen – súgta oda Aayla a mesterének ámuldozva.

– És valószínűleg nem is látsz egyhamar olyan aljanépet, mint amilyenekkel itt találkozunk majd… – tette hozzá az jelentőségteljesen.

Sóhajtva végigmérte a lányt, akiről nem tudta leimádkozni a rabszolga-öltözéket, de annyit legalább sikerült elérnie, hogy egy bordó, csuklyás köpenyt útközben azért viseljen.

– Na, menjünk! – mondta végül, majd bérelt egy teherhordó szánt a csomagjaiknak, amit egy gurulós testű droid húzott maga után. – Először is váltsunk pénzt, mert a köztársasági kredittel itt semmire nem megyünk!

– Itt mivel fizetnek, gazdám? – kérdezte a lány engedelmes hangon, jelezve, hogy kész elkezdeni a szerepjátékot.

– Wupiupival – vigyorgott Quinlan a viccesen hangzó kifejezésen, de Aayla se bírta megállni kuncogás nélkül.

Előtúrt ruháinak belső zsebéből egy tenyérnyi kis szerkezetet, mely – akár egy térkép – navigálta őket a városban a betáplált célpontok felé. Az űrkikötő környékén a minden bolygóra jellemző szuveníres standok várták az utazókat, a belsőbb utcákra holografikus és villogó táblák próbálták becsábítani őket egy-egy jobb szállás, kocsma vagy bordély épülete felé. Úgy tűnt, a pénzváltás nem csak nekik jutott eszébe, mások is sorakozni kezdtek a váltó bódéja előtt.

Amíg várakoztak, az egyik ivó teraszán sütkérező és iszogató, vörös bőrű, szarvas devaroni alaposan végigmérte őket, és odasúgott valamit a vele ülő aqualishnak, amin mindketten gúnyosan röhögni kezdtek. Egy váratlan szellő meglebbentette Aayla köpenyét, kivillantva a lány izmos lábait és formás testalkatát. A két hím elismerően nyögött a látványtól. Hörgő, röfögő hangon kacagtak.

– Kinyalnálak! – kiáltotta oda a devaroni feléjük, amire nemcsak Aayla, de a velük sorban álló, többi utazó is lesújtó pillantást vetett rá.

Quinlan megfordult, hogy megnézze, ki üdvözölte őket ilyen nyájasan, majd fitymálva, tetőtől talpig végigmérte őt.

– Nem vagy az esetem – vetette oda neki, aminek hallatán többen is elfordultak, hogy elfojtsák a nevetésüket.

– E chu ta! – pattant fel a devaroni fújtatva, egy népszerű hutt káromkodás kíséretében, amiért nem úgy sült el az udvarlás, mint remélte.

Az asztal lapjához vágta az italának palackját, mely szilánkokra tört. Megmarkolta a palack egyben maradó nyakát és hegyes végével fenyegetően a jedi felé integetett.

– Tooska chai mani! – kiáltotta mérgesen Quinlan, és intett neki, hogy hagyja őket békén, aminek hallatán hasonlóképpen meglepődtek a járókelők.

– Mit mondtál neki? – kérdezte Aayla suttogva.

– Valamit, amivel nem illik bemutatkozni – felelte mestere, készen arra, hogy a felbőszült devaroni rájuk ront.

– Nem is tudtam, hogy beszéled a huttok nyelvét, gazdám!

– Csak a leglényegesebb kifejezéseket… – felelte hamiskásan vigyorogva Vos.

A támadásra nem kellett sokat várnia, a szarvas idegen átvetette magát a csapszék kajla kerítésén, és feléje rohant a hegyes végű palackkal. Quinlan, mint a fegyver nélküli harcművészetek művelője és ismerője, könnyen kiverte a kezéből a szúrószerszámot, és hátrálásra késztette egy mellkasi ütéssel. A devaroni egy pillanatra megtántorodott, majd megrázta a fejét és még jobban felbőszülve rárontott. A sorban várakozók sikoltva rebbentek széjjel, és Aayla is próbált félelmet színlelni, nehogy elárulja, hogy egyébként mindketten képzett harcosok. Miközben Vos hevesen viaskodott a devaronival, annak aqualish társa is feltápászkodott az asztaltól, és a háta mögül próbálta megkörnyékezni őt. Erős karjaival megragadta a jedi mellkasát, leszorítva annak karjait, a devaroni így elégedetten megmarkolta a borostás állát.

– Na, kicakkozzam ezt a festett pofádat? – nyúlt a zsebe felé, amiben vélhetően újabb fegyver lapult.

Quinlan nem várta meg, míg kiderül, először lefejelte őt, majd hátracsapott a fejével, homlokon találva az őt szorító aqualisht, és jókorát rúgott mindkettőbe, amitől azok nyöszörögve elterültek.

– Anyádat cakkozd ki! – vetette oda, majd megigazgatta magán az öltözékét, és mintha mi sem történt volna, visszaállt a sorba.

Aayla csillogó szemekkel nézte őt, és úgy érezte, nem lesz nehéz eljátszani a szerepét, a gazdáját mindenben istenítő és csodáló, engedelmes rabszolgalányt.

A pénzváltást követően Vos vett egy tasak szárított gyümölcsöt a lánynak, aki lassan, csendben falatozott, megnézve minden egyes szemet, mintha valami rendkívül becses dolgot kapott volna gazdájától ajándékba. A navigációs szerkezet segítségével megtalálták végül a szállásukat is, mely egy egybefüggő, nagy tömbként épült sorházból kialakított, több kisebb lakrészt kínált a vendégeinek. Megkeresték a sajátjukat, beütötték a biztonsági kódot az ajtó melletti konzolon, mire az szisszenéssel a falba csusszant. A teherhordó szánról behordták a táskáikat, és lerúgták a cipőiket, hogy a lakótérbe ne hordják be a homokot.

– Nézzünk körül! – javasolta Aayla.

A szállás nem volt éppen tágas, a nappaliként szolgáló helyiség egybe volt nyitva az étkezővel, de nem volt kialakítva külön hálótér sem, csak egy sűrű szövésű paraván szolgált térelválasztóként a kettő között. Megálltak az egyetlen, széles, kétszemélyes ágy előtt, és egy pillanatra mindkettejük arcára néma tanácstalanság költözött.

– Csak… egy ágy van… – mondta végül Aayla, és huncutul felpillantott mesterére, de annak továbbra is egymást kergették a fejében a gondolatok.

– Csak tudnak adni másik szobát… – motyogta.

– Tudod, gazdám… Vannak kultúrák, ahol a közös tanulás és megvilágosodás jegyében mester és tanítványa megosztja egymással az ételét, az italát, a szobáját… az ágyát… – próbálkozott Aayla.

– Ez, kedvesem – mutatott Vos kettejükre -, nem az a kultúra!

És már fordult is ki a helyiségből, hogy panaszt tegyen a recepción.

– Kár! – sóhajtotta a lány, és elkezdett kipakolni.

– Mi az, hogy kár…? – dugta vissza a fejét a jedi rosszallóan, majd inkább folytatta az utat szállásadójuk felé.

Hiába próbálkozott azonban, a Boonta Esti Fogatverseny miatt telt ház volt, azt pedig nem kockáztathatta, hogy teljesen másik szállást keres, mert jó eséllyel máshol is minden szabad hajlék foglalt volt már. Csalódottan ballagott vissza a szobájukba, ahol Aayla a felszerelésüket és ruházatukat már a megfelelő rekeszekbe elpakolta.

– Ezeket hová tegyem, gazdám? – kérdezte, felmutatva a két fénykardot.

– Azok egyelőre maradjanak a táskák titkos rekeszeiben! – utasította őt a férfi, ahogy kibújt a poncsójából. – Legalábbis addig, míg itt vagyunk.

– Értettem! A fürdőben azt írják, hogy minden lakosztályra előírt mennyiségű víz áll csak rendelkezésre, melyet ha elhasználunk, automatikusan lezár a rendszer. Egy kijelző mutatja, hogy mennyi van még belőle. Ahogy átlépünk a következő napba, nullázódik az érték.

– Jól van – biccentett a férfi elismerően, hogy a lány elkezdte feltérképezni a környezetüket. – Nézzünk szét odakinn!

– Indulásra készen állok, gazdám! – csatolta fel a pórázt a nyakára Aayla, feléje nyújtva azt.

Quinlan sóhajtott egyet, majd morcosan megmarkolta a pórázt és intett a fejével, hogy induljanak. Túl az első döbbeneten, meg kellett állapítania, hogy nem is tűntek olyan szokatlan látványnak Mos Espa utcáin, hacsak nem Aayla látszólagos életkora miatt. Számos helybéli és vendég érkezett furcsa külsejű, nem emberi cselédekkel, inasokkal, szeretőkkel, míg másokat droidok hada ugrálta körül, hogy gondoskodjon a kényelméről, de akadtak olyanok is, akik tüskés, nyálcsorgató fenevadakat vezettek pórázon maguk mellett egyfajta házikedvencként. A kifőzdében is, ahová betértek vacsorázni, egy hasonlóan borzas állat ült gazdája asztala és lába mellett, míg az négyujjú kezeivel ügyetlenül lefetyelte a szájába az élelmet.

Miután Quinlan helyet foglalt az asztalnál, Aayla türelmesen várt, hogy a szerepeik szerint tudomást vegyen róla. A férfi először meglepődött, majd intett neki.

– Leülhetsz!

– Igenis, gazdám! – búgta a lány engedelmesen, és kibújt a köpenyéből, melyet az egyik szabad székre hajtogatott, majd letérdelt a padlóra, a mocsokba, mint a többi vendég háziállata vagy droidja.

Mestere egy pillanatra szörnyülködve nézte, mit csinál, aztán eszébe jutott, hogy talán valóban ez lehet a helyes dinamika egy úr és annak rabszolgája között. Ahogy leadta a rendelést, a pincérdroid egy pillanatig némán állt, lenézett a földön ülő lányra, majd vissza a kiffarra.

– Neki… mit hozzak?

– Egy tál víz elég lesz – pillantott Vos a szomszéd asztalnál vizet lefetyelő állatra, és gúnyosan növendékére nézett, jelezve, hogy ez a büntetése, amiért ilyen kínos jelmezt és álcát választott.

A lány nagy, kérlelő szemekkel nézett fel rá, majd szomorkásan lehajtotta a fejét.

A kifőzde konyhájában egy sokkarú droid sürgött-forgott, hogy a rendeléseket minél hamarabb teljesíteni tudja, így nem is kellett sokat várniuk az ételre. A pincérdroid egy szürke, megfakult tálcán tette le Quinlan elé a gőzölgő eledelt, mely koréliai whisky-ben pácolt, fűszeres vagdalt hús volt magvas körettel és egy sült tésztagumóval. Aayla izgatottam a levegőbe szimatolt, ahogy megérezte az ismerős illatokat.

– Ez… sült mynock? – nézett fel mesterére esdekelve, ahogy az állat semmihez sem hasonlítható, egyedi szaga megcsapta az orrát. – Ez a kedvencem, mester! – nyögte.

Quinlan arcán öntelt vigyor ült, ahogy a kendőt a ruháján igazgatva rákészült a táplálkozásra. Késével lassan, módszeresen kisebb falatkákra szeletelte a húst, melyről tudta, hogy népszerű fogás a twi’lekek körében. Lepillantott növendékére, aki megkapta a maga tál vizét, mégis csak őt bámulta. A lány rátette a kezét a combjára, és szinte könyörögve nézte. A jedi sóhajtott, majd a villájára tűzte az egyik falatkát, és a lány elé tartotta.

– Fújd meg! Még forró!

Aaylának kikerekedtek a szemei, és hálásan megfújkálta az ételt. Mielőtt azonban bekaphatta volna, Vos a saját szájához emelte és jóízűen rágni kezdte, majd harapott hozzá egyet a sült tésztából. A hoppon maradt padawan nem tudta mire vélni ezt a szívtelenséget, és bánatában inkább elkezdte lefetyelni a tálkából a vizet, ami nem kis megütközést váltott ki a többi vendégből.

– Menj, fizesd ki! – hajított elé Quinlan az evés után néhány wupiupit a földre, Aayla pedig szomorkásan feltápászkodott, és a pulthoz ment, hogy rendezze a számlát.

Meglepetésére azonban egy dobozka szárított mynock-hús várta, amit fizetés után meg is kapott. Boldogan szaladt vissza mesteréhez, és szeretetteljesen nézte őt, amiért mégsem volt olyan haragtartó, mint amilyennek mutatta magát. Engedelmesen követte őt a szórakozóhelyre, ahol a szerencsejáték minden létező formáját ígérték azoknak, akik mindenáron meg akartak szabadulni a pénzüktől.

– Mivel fogunk játszani, gazdám?

– Te semmivel. Én szerintem szabakkozok egyet – felelte Vos.

– Te is tudod, hogy így értettem…

Az egyik kártyaasztalnál megüresedő helyet el is foglalták, Aayla pedig lassú, érzéki mozdulatokkal fejtette le magáról a köpenyt, melynek láttán az asztaltársaság minden férfitagja izgatottan feléje pillantott, majd gyorsan a wupiupi-kreditjeire. A lengén öltözött twi’lek lány jelenléte kétségkívül hatással volt a játszmákra, mert elég volt egy apró sóhaj vagy lekkulendülés, és mind az emberi, mind a nem-emberi hímek egyaránt idegesen dobolni kezdtek a lábaikkal, patáikkal vagy egyéb végtagjaikkal az asztal alatt. Quinlan ki is használta ezt, és nem egy résztvevőt komolyan megkopasztott az este folyamán. Aayla nem tudta, mennyi volt ebből saját érdem, és mennyit köszönhetett a férfi az Erőnek. A Templomban ők is ismertek és játszottak néhány galaxis-szerte közkedvelt kártya- vagy táblajátékot, de inkább csak kikapcsolódásképpen.

– Muszáj ennek itt ülnie? – mordult rá később egy sebhelyes arcú kártyás, aki sokadszorra kapott ki aznap tőle.

– Miért, talán zavar? – vetette oda Quinlan lustán, ahogy épp belekortyolt a frissen rendelt italába.

Elfintorodott, és ráförmedt a pincérdroidra.

– Mi ez a moslék?

– Nos, valóban “Tanaabi Moslék” a neve… – felelte az gépies hangon.

– Vidd ezt innen! – hajította feléje. – Hozz valami koréliait!

Amint a droid tovagurult, visszafordult az iménti méltatlankodóhoz.

– Hol is tartottunk?

– A rabszolgád eltereli a figyelmemet!

– Hát akkor ne nézd! – felelte Vos flegmán. – Nekem igencsak kedvemre való a látvány… – húzta oda a lány fejét a combjára, majd elkezdte cirógatni az egyik lekkuját.

Aayla úgy érezte, az egész testét kéjes bizsergés járja át. A férfi érintése gyöngéd volt és izgató, és az a kevés szőr, ami egy twi’lek nőnek a karján nőtt, azonnal az égnek meredt az gyönyörtől. Rebegő pillákkal nézett fel az asztal mellől, amivel még inkább zavarba hozta a panaszkodó kártyást. A férfi dühösen az asztalra hajította a lapjait, felmarkolta még megmaradt érméit és inkább továbbállt.

Az asztalnál maradók kínosan nevettek, és a helyére hamar érkezett újabb áldozat, akinek gyengébb lett a zsebe némi kredittel. Vos az Erő segítségével hamar megérezte az asztaltársaság szándékait, melyikük lett izgatott egy újabb osztást követően, melyek voltak csalódottak, könnyen kiszámítva az adott kör kimenetelét. A jedik számára természetesen nem volt tisztességes dolog szerencsejátékot űzni, hiszen az Erő-érzékenységük segítségével könnyen olvashattak ellenfeleikben, azok reakcióikban. Quinlan sem lelte kedvét a dologban, és inkább szükséges rosszként tekintett a nyereményre, melyet esetleg a küldetés alatti kiadásaikra fordíthatott, hogy kevesebbet kelljen a Jedi Rend pénztartalékaiból erre áldoznia. Az utazásaikra mindig rendelkezésükre állt minden szükséges forrás ahhoz, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. Mégsem akarta, hogy egy különböző lebujokban való kémkedés és megfigyelés költségelszámolása miatt esetleg magyarázkodniuk kelljen.

– Gazdám…! – suttogta Aayla, óvatosan megszorítva a férfi lábát, ahogy észrevette, hogy két dühös, hozzá hasonló kiffar férfi nézelődik a szórakozóhelyen, majd a bejárat felől az ő asztaluk felé mutogatnak.

Ahogy közelebb értek hozzájuk, az asztal feletti világításnak köszönhetően kivehetővé vált, hogy mindkét férfi arca tele volt horzsolásokkal, duzzanatokkal, a kezeik pedig fel voltak kötve, látszólag felületesen elvégzett ellátás keretében.

– Hé, te! – mutatott rá az egyik.

Quinlan unottan felpillantott a lapjaiból.

– Igen, te! – dörrent rá a másik. – Nézd, mit művelt velünk egy szarrágó devaroni és a bandája! – mutatta fel a bekötözött kézfejeiket!

– Eltörték mindkét kezünket!

– Szomorú.

– Nem, nem, nem, úgy látom, nem érted! Téged kerestek, de a te mocskos pofád helyett a miénket verték szét!

– Mégis hogy fogunk most így dolgozni? – mutatta fel az egyik újra a sérült kezeit, utalva arra, hogy a kiffarok pszichometrikus képességeihez kézrátétel szükséges.

– Miattad most ugrott egy zsíros kis megbízásunk!

– És mit akartok tőlem? – kérdezte Vos. – Törjem el a lábaitokat is? Rajtam ne múljon – mondta, és már állt is fel a székéből, aminek láttán a két méltatlankodó egy pillanatra hátrahőkölt.

Megropogtatta az ujjait, majd intett az egyiküknek, a lábára pillantva, hogy jöhet. Aayla elkuncogta magát, aminek láttán a két férfi különösen ideges lett.

– Hogy mert kinevetni minket még a rabszolgád is?

– Lehet, hogy tényleg inkább sírnia kellene, mert mindketten elég szánalmasan néztek ki… – pillantott le a lányra Vos. – Mit is tanultunk, Spikka? Nyomorékokon nem illik nevetni.

– Igenis, gazdám – búgta a lány engedelmesen, de a tekintetéből mestere azt olvasta ki, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

Az asztalnál ülő egyik, kalamári játékos horkantva röhögni kezdett.

– Most játszunk, vagy mi van? – kérdezte egy másik unottan.

– Azt hiszem, mára eleget nyertem – szusszant elégedetten Quinlan, és dobott egy érmét az osztó droidnak.

Meghúzta a sörös palackját, böffentett egyet, majd fogta Aayla pórázát, és mintha a két méltatlankodó kiffarról tudomást se vett volna, arrébb sétált a virtuális fogatversenyek fogadóasztalához.

– Hé, még nem végeztünk! – kapott volna utána az egyik ösztönösen, de ahogy a sérült kezével hozzáért a vállához, feljajdult az ostoba mozdulattól.

Quinlan hátrasandított rájuk.

– Mi lenne, ha verekedés helyett inkább elmesélnétek, miről is szól ez a zsíros meló? Hátha megegyezhetünk valahogy – intett a kezével sejtelmesen, Aayla pedig nyomban felismerte benne a Jedik elmetrükkjét.

A két kiffar egy pillanatra megdermedt, az arcuk megenyhülni látszott, és bólintottak. Aayla követte őket, figyelmesen hallgatva, ahogy egy fontos, eltűnt szállítmány nyomára kellene bukkanniuk a képességeik segítségével, miközben Quinlan látszólag csak a virtuális játékra figyelt, megtéve egyik vagy másik indulót.

– És kié ez a szállítmány?

– Az… – nyögte az egyikük, majd Vos egy újabb, finom elmetrükkje után folytatta. – A huttoké.

– A huttoké? És miért bízna egy hutt egy ilyen fontos feladatot két ilyen léhűtőre?

A két kiffar összenézett.

– Igazából… mi lassan az utolsó ötletként kerültünk a képbe – vallotta be a másik. – Jabba embere már mindenféle fejvadászt és nyomkeresőt bevetett, de senkinek sem sikerült megtalálni a fűsz-…

A társa azonban az oldalára ütött egyet, nehogy elkotyogjon valamit, ám ennek következtében mindketten fájdalmasan feljajdultak.

– Fűszer? – gondolta Aayla. – Huttok? – pillantott észrevétlenül mesterére, aki szintén úgy tett, mintha nem vette volna észre az apró szócskát, és lehúzta az aznapi sokadik italát.

– Kiffarokat keresett, mert tudja, hogy mi kiváló nyomolvasók vagyunk – mondta az egyik, és csalódottan pillantott le mindkét sérült kezére. – De így most ugrik az üzlet…

– Mondok nektek valamit! – állt elő egy ötlettel némileg színpadiasan Vos. – Holnap meghívtok egy italra, beavattok a részletekbe, és talán még segíthetek is nektek.

A két férfi összenézett, majd amennyire púposra vert arcuk engedte, elvigyorodtak.

***

– Mester! Vagyis… gazdám! – tördelte a kezeit Aayla, ahogy hazaérkezvén a férfi meg se állt a fürdőhelyiségig. – Mi történt veled? Megmérgeztek?

Vos a szállásuk vécéje fölé görnyedve sugárban hányt ki mindent, amit az este megivott.

– Nem… ez csak az alkohol… – nyögte a férfi két roham közt.

Aayla fel-alá rohangált szobájukban. Kendőket, tiszta vizes tálat készített össze neki, de még így is aggódva nézte szenvedését.

– Máskor is láttam már, hogy iszol a templomban sört vagy ilyesmit! – mondta a lány. – Akkor nem volt bajod! Ez biztos valami más!

– Ez olyan volt, mint a gépzsír és motorolaj keveréke… – felelte mestere, majd ismét megmarkolta az ülőkét egy végső öklendezésre. – Nem… blöe…! Nem muszáj itt ülnöd és nézned… – motyogta erőtlenül, ahogy a lány letérdelt mögé, és finoman, türelmesen ütögetni kezdte a hátát.

Aayla hajthatatlan volt, és nem nyugodott, míg a kimerült férfit az ágyra nem fektette, ahol az szinte pillanatokon belül elszenderedett. Sokáig nézte, majd megtisztálkodott és átöltözött a szállásadó által rendelkezésükre bocsátott pizsamába, mely egészen hasonlított durva szövésű jedi öltözékükre, és bevackolta magát Quinlan mellé. Ő is elaludt.

 

*E chu ta! = káromkodás
*Tooska chai mani! = Anyádba verje egy buckalakó!