Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 2. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~ 2. fejezet ~

Aayla nemrég történt, medencés balesete miatt a Jedi Tanács egy ideig nem bízta meg őket távoli feladattal, pihenést és gyógyulást rendeltek el az ifjú tanítványnak. Quinlan igyekezete egyértelművé tette aggodalmát, és próbált mindenben a lány kedvére tenni. De nem volt ez sose másként.

Aayla aprócska kislány volt még, amikor a Rylothon, a twi’lekek szülőbolygóján mesterével, Tholméval egy küldetés során felfigyeltek rá és hogy ösztönösen használja az Erőt. Quinlan, aki akkor még maga is növendék volt, szinte azonnal valami megmagyarázhatatlan összeköttetést érzett kettejük közt, ahogy a karjaiban tartott, alig 2 éves kis csöppség hosszú rasztafonataival játszott. A gyermek hatalmas szemei tele voltak huncutsággal és kalandvággyal, és ez a fajta pajkosság később se veszett ki belőlük.

Ahogy Aayla aztán a Jedi Templomba és a többi aprósággal Yoda mester szárnyai alá került, gyakran azon kapta magát, hogy a távolból kíváncsian figyeli az óráikat, ahogy viháncolva, gondtalanul szaladgálnak és játszadoznak. A kis twi’lek nehézkesen mozgott, mert társaival ellentétben az ő fején két folyamatosan növekvő lekku súlyát is ellensúlyoznia kellett. Aayla azonban kitartó volt és szeretetre méltó, ami miatt szinte minden kortársa és tanítója csakis dicsérve tudott beszélni róla. Quinlan nem tudott betelni az aranyos gyermek látványával, és utazásairól gyakran hozott neki kisebb, jelentéktelen apróságokat, ügyelve arra, hogy azzal ne térítse el tanulmányaitól és a jedik eszmeiségétől: a birtoklás és ragaszkodás ugyanis nem volt számukra engedélyezett.

A kettejüket összekötő, láthatatlan fonal évekkel később se lazult meg. Ahogy a totyogó kisbabából Aayla lassan felcseperedett, továbbra is keresték egymás társaságát. Quinlan, aki mindössze 9 évvel volt csak idősebb a lánynál, alig várta, hogy lovaggá üssék, és tanítványává fogadhassa őt. Éjt nappallá téve bújta a Jedi Templom könyvtárának feljegyzéseit, hogy mindent megtudjon és megtanulhasson a twi’lekekről: miket szeretnek enni vagy inni, milyen szokásaik, félelmeik vagy betegségeik vannak, amiktől esetleg majd óvnia kellene leendő növendékét. Barátja, Obi-Wan némileg irigykedve nézte előrelépését, mert bár egyidősek voltak, ő ekkor még továbbra is mestere, Qui-Gon Jinn oltalma alatt állt, és elképzelni sem tudta, mikor lesz egyáltalán neki is saját tanítványa. Quinlan azonban örömmel vetette bele magát életének és jedi-létének újabb szakaszába és feladatkörébe, a lányban pedig egyfajta vidám bűntársra lelt kalandjaik során.

Büszkeséggel töltötte, ha sikerült valami újat megtanulniuk. A kislány lelkes és szorgalmas tanítványnak bizonyult, követte minden lépését és utasítását. A női mesterek persze gyakran csipkelődtek vele, milyen bonyodalmat akasztott a saját nyakába, hisz nem volt épp gyakori, hogy a mesterek ellenkező nemű padawanokat fogadtak maguk mellé: a nők igyekeztek lehetőleg kislányokat, a férfiak kisfiúkat felkarolni. Quinlan azonban úgy érezte, nem is lehetne ennél harmonikusabb kettejük kapcsolata.

Aznap pedig különleges nap köszöntött rájuk. Igazából már reggel, első találkozásukkor szerette volna emlékezetessé tenni, de előre nem látott megbeszélések mindig megakadályozták, hogy akár csak egy rövidke időt is együtt töltsenek. Aayla ilyenkor a Templomban tartózkodó, többi növendékkel múlatta az időt: vagy vívást gyakoroltak, vagy erőnléti felkészítésen vettek részt.

Lepillantott a tenyerében szorongatott, fémesen csillogó gyöngyre, melyet a lánynak vásárolt. Aayla aznap töltötte be a 16. születésnapját, noha a Jedi Kódex szerint egyikük sem ünnepelhetett ezen alkalmakkor. Az életkornak csupán statisztikai szerepe volt számukra, és az idő múlásán kívül semmi mást nem jelenthetett: nem remélhettek vagy kaphattak ajándékot társaiktól, nem volt miért gratulálniuk egymásnak.

Quinlan elmosolyodott, ahogy ismét szemügyre vette a gyöngyöt. Amióta Aaylát hivatalosan is tanítványává fogadta, minden évben vett neki egyet. Padawanként a gyerekeknek lovaggá ütésük pillanatáig hajfonatot kell viselniük, ez jelzi a környezetük számára, hogy hol is tartanak tanulmányaikkal. Ha azonban a növendék olyan faj tagja, mely embertől eltérő fiziológiával bír, és emiatt nem tud hajfonatot hordani, jellemzően egy fémes lánc vagy függő helyettesítette azt. Aayla twi’lek lányként nem rendelkezett hajkoronával, így a fejét és lekkuit részben fedő bőr fejdíszen egy fém láncocskát viselt, melyre minden évben egy-egy újabb gyöngyöt kapott mesterétől.

Szökkenve haladt a növendékszállások felé, körbe-körbenézve időnként, hiszen estére járt az idő Coruscanton, és a legtöbb padawan már visszavonult a szobájába. Az egyszemélyes lakrészek ajtajai egész nap nyitva álltak, csak éjszakára zárkózhattak be a gyerekek, ha már nyugovóra tértek. Quinlan szinte nekicsapódott a félig még nyitva álló ajtónak, és egy gyors kopogást követve rögtön be is dugta a fejét a csak enyhén megvilágított szobába.

– Aayla! Fenn vagy még? – kérdezte izgatottan.

A lány az ágyán hevert, az egyik párnáját ölelgette, és elég bágyadtnak tűnt. Ahogy meghallotta a férfi hangját, felkönyökölt.

– Mester?

– Remek! Vegyél fel valamit, indulunk!

– Hova? – ült fel a lány csodálkozva. – Hiszen mindjárt takarodó…

– Ne kérdezősködj annyit! Valami kabát elég lesz! – mutatott saját öltözékére.

A jedik jellemzően krémszínű vagy sötét homokbarna felöltője és köpenye helyett fekete és sötétbarna kezeslábast viselt, fedetlen karjait pedig csak egy durva anyagú, szürkés poncsó fedte – valamennyire. Ugyanúgy viselte a jedik bőrövét, rajta a fénykardjával és minden hasznos kiegészítőjével, a lábain pedig bőrbakancs csillogott.

Aayla végignézett magán. Még mindig egyszerű gyakorlóruha volt rajta, amit a nap folyamán viselt: egy könnyű nadrág és egy szűk fehér atléta, és felvillanyozta az ötlet, hogy a megszokottól eltérő ruhákban mutatkozhatnak, bárhová is mennek. Beletúrt a szekrényébe, és megtépázott kis kabátkát vett ki belőle, melyet korábban, egyik küldetésük után őrzött meg, és nem is remélte, hogy lesz alkalma egyszer még viselni.

Quinlan huncut kalandvággyal az arcán bólintott.

– Nyomás! – intette magához, és kidugta a fejét a szobából.

Időközben a folyosón is lejjebb kapcsolták a világítás intenzitását, melyről ilyenkor a levegőben tovalebegő vagy a padlón mellettük elguruló droid kiszolgáló egységek gondoskodtak. Quinlan körülnézett, de a szerkezeteken kívül nem látott élőlényt közlekedni.

– Hova megyünk? – suttogta Aayla, mintha valami rettentő titokzatos dologra készülnének.

A lekkui szinte reszkettek az izgatottságtól.

– Egyelőre a hangárhoz – lopózott óvatos lépésekkel a folyosókon mestere, oszloptól oszlopig, árnyékról árnyékra, nehogy bárki észrevegye őket.

Felesleges volt ugyan a játék, hisz több mint ezer Erő-érzékeny tartózkodhatott egy átlagos napon a Templomban, így jelenlétüket vagy tovahaladásukat bármelyikük könnyedén megérezhette volna. A növendékek azonban takarodó után nem hagyhatták el a hálókörleteiket, az épületet pedig főleg nem.

– És mit fogunk csinálni a hangárban? – sutyorgott tovább Aayla.

– Először is szerzünk valami járművet… – ugrott be vele Quinlan az egyik liftbe, mely az épület alatti parkolóba vezetett, ahol a jedik hivatalos járművei, csillaghajói és helyi közlekedésre szánt siklói pihentek.

A turbolift ajtajai hangos szisszenéssel nyíltak ki, a parkolót felügyelő droid feje pedig a nyilvántartási monitorok felől automatikusan a liftből áradó fény felé fordult, azonban nem látott belőle kilépni senkit. Quinlan és Aayla a lift falához simultak, majd amikor a droid ismét visszafordult a munkájához, görnyedve, a sötétséget kihasználva kiosontak a felvonóból.

Vos a nyílt utasterű járművek felé oldalazott, de egyik ott parkírozó se nyerte el igazán a tetszését. Odasompolygott hát a motoros siklókhoz, és elégedetten biccentett.

– Ez jó lesz!

– Mester, nekem még nincs ilyenekre engedélyem! – méltatlankodott Aayla.

– Fogunk szimulátorozni eleget, hogy megtanuld vezetni őket – nyugtatgatta Quinlan. – Pattanj fel mögém! – ült rá a járgányra, és elkezdte ellenőrizni annak töltöttségét.

Aayla ráharapott az ajkára, és felcsillantak a szemei. Örömében aprókat szökkent, amikor a lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy a férfi hátához simulva száguldanak az ismeretlenbe a coruscanti éjszakában, de gyorsan újra semleges arcot öltött, nehogy lelepleződjön előtte. Lopva körülnézett, nem látja-e tényleg őket valaki, majd óvatosan felült mestere mögé az ülésre.

– Lábakat fel! – figyelmeztette az, ahogy beindította a sikló hajtóművét, és lassan elemelkedtek a talajtól. – Kapaszkodj! – fonta a lány karjait saját dereka köré, nehogy azt lesodorja az indulás lendülete.

– Hé! – csattant fel a parkolót felügyelő droid, ahogy észrevette, hogy beindult a jármű.

A két jedi azonban már száguldott is ki vele az élénken pezsgő, fővárosi forgalomba.

***

Kellemesen hűvös levegő vágott szembe velük, ahogy beálltak a szabályosan közlekedő, civil forgalmi sávok egyikébe. Quinlan hosszú, szinte derékig érő hajfonatai, a lány lekkuja, valamint ruházatuk vadul lobogott a szélben, ahogy azonban a hatalmas, neonfényben úszó toronyházak, holografikus reklám-kivetítők, közösségi terek és büfék mellett elhaladtak, mosoly kúszott mindkettejük arcára. Élvezték a száguldást és a sebességet, és nem is volt egyhamar kedvük visszatérni a Templomba.

– Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! – ujjongott legbelül Aayla, ahogy kezeivel a férfi derekát szorongatta.

Ahogy hozzásimult, a lobogó haja cirógatta az arcát, és mélyet szippanthatott a férfi testének kellemes illatából. Bódultan bazsalygott a hátába.

– Hová menjünk? – kiáltott hátra Quinlan.

Aayla csodálkozva felnézett rá.

– Együnk valamit! – felelte elpirulva. – Te jó ég! Ez most… olyan, mint egy randevú? – kérdezte magától.

Jedi növendékként nem álmodozhatott olyasmiről, mint udvarlás vagy randevúzás, de az ilyen világi fogalmak mégse voltak ismeretlenek számukra. Ha nem a holonet érdekességei közt, hát különféle küldetéseik során mindenképp szembesültek a hétköznapi lények életét meghatározó, szociális tevékenységekkel és kapcsolatrendszerekkel, még ha nekik soha nem lehetett részük ilyesmiben.

A férfi bólintott, és az egyik hangos tér felé levált a forgalomtól. A lebegő platformon viszonylag nagy tömeg verődött össze, egy közepes méretű színpadon pedig épp egy együttes zenélt nekik. Pörgő, villogó reflektorok fokozták a látványt és a hangulatot, bár erre aligha volt szükség: az ütemes zene így is kellőképpen lázban tartotta a közönséget. Sikoltva, ugrálva éltették a fellépőket, és adták át magukat az előadás élményének.

Quinlan letette a járművet egy szemközti épület tetején, Aayla pedig izgatottan leszállt és odarohant a korláthoz, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a koncertet. A férfi elmosolyodott, majd az Erő segítségével több, nagyobb ugrással az utcaszinten termett, és az egyik éjjel is nyitva tartó büféstől két adag zöldséges-húsos szendvicset rendelt. Míg a sokkarú lény az étel becsomagolásával foglalatoskodott, a jedi maga is a színpad felé fordult. Amerre csak a szem ellátott, visítozó lányokat és nőket látott, akik szinte egymást taposták, csak hogy a zenekar tagjaihoz közelebb kerülhessenek.

– Pa’ancsoljon! – nyújtotta át a büfés az ételt, némileg törve a galaktikus, közös nyelvet, majd eltette érte a fizetségét.

Vos már indult is meg a tető felé, ahol növendéke esetlenül vonaglott a zene ütemére. Elnevette magát, meglepetésére a lány azonban nem dorgálta meg érte, maga is csak kuncogott. Szemeiben hála csillogott, amiért magával hozta, a finoman illatozó szendvicsek láttán pedig legszívesebben azonban a karjaiba ugrott volna.

– Gyere! – vetette át a lábát az épület szélén Quinlan, ahogy maga mellé invitálta tanítványát. – Óvatosan! – intette, ahogy az leült, és combjai közé szorította a korlát csövét. – Le ne ess nekem!

– Nem fogok – felelte az szerénykedve.

– Jó étvágyat! – bontogatta ki neki a szendvicsét, majd nagyot harapott sajátjába.

– Neked is, mester… – rebegte Aayla, és csendben ő is falatozni kezdett.

Jóízűen eszegettek, ugratva a másikat, ha az összekente az arcát a szendvicsre kent szószokkal. Együtt hallgatták a lentről dübörgő zenét, nézve a hömpölygő, táncoló tömeget.

– Néha elgondolkozok azon, milyen lenne az élet, ha mi is olyanok lennénk, mint ők… – szólalt meg némi hallgatás után Quinlan. – Ha nem lennénk jedik, nem a Templomban élnénk…

– Őszintén szólva, el sem tudnám képzelni – vallotta be Aayla, ahogy rátette az állát a korlátra. – Szinte semmire nem emlékszem azokból az időkből, mielőtt a Templomba kerültem. És a népemet ismerve… valószínűleg nem lehetne olyan jó életem, mint amilyen most van.

Quinlan szánakozva nézett rá. Jól ismerte a twi’lek faj társadalmi berendezkedését ahhoz, hogy tudja, egy Aayla-korabeli lány rabszolgaként ekkorra már valószínűleg többször is gazdát cserélt volna a befolyásos rylothi férfiak közt. Örült, hogy tanítványának nem kellett ilyen sorssal szembenéznie.

– Örülök, hogy rám találtál és jedi lehetek, mester – folytatta a lány. – Melletted rájöttem, hogy számunkra ezt rendelte a sors, és én boldog vagyok, hogy így alakult. Sehol máshol nem lennék most ennél szívesebben… – tette hozzá, majd rájött, mit is mondott, és elharapta a mondat végét.

Félve nézett fel a férfire, annak arcán azonban a rá jellemző, türelmes mosoly ült.

– Boldog születésnapot, padawan – mondta lágy hangon, és átnyújtotta neki a gyöngyöt.

– Mester…! – ragyogott fel Aayla tekintete. – Hát nem felejtetted el?

– Soha – felelte az szerénykedve, majd segített neki felfűzni a láncra, a többi gyöngy mellé.