Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 3. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 3. fejezet ~

– Valami nem stimmelt ezzel a kajával – méltatlankodott csendesen Tank, ahogy a négy újdonsült szobatárs a közös fürdőhelyiségek felé ballagott.

Óvatosan megtapogatta az oldalát.

– Nagyon rakoncátlankodik tőle a gyomrom…

– Barátom, egy akkora adagtól az én gyomrom is rakoncátlankodna… – jegyezte meg Biggs kacagva, és megveregette a vállát.

– Milyen dolog már, hogy a szobákban nincs külön zuhanyzó…? – mérgelődött Hobbie.

– Szégyenlős vagy? – kérdezte Tycho szelíden. – Vagy a te népednél tilos a közös zuhanyzás?

– Tilosnak éppen nem tilos – sóhajtott Klivian -, csak már előre sejtem, mire megy majd ki a játék…

– Mire gondolsz? – furcsállta az alderáni, miközben megérkeztek.

Egy rövid, homályos összekötő folyosó után egy hatalmas légterű, gőzpárába burkolózó zuhanyzóhelyiségbe értek. Az egyik fal mentén padok sorakoztak, a falba pedig kicsi, átlátszó öltözőszekrények voltak süllyesztve, melyek mind apró érintőpanelekkel voltak ellátva: ujjlenyomat alapján nyitották vagy zárták a kis tárolókat.

A helyiség másik oldalán labirintusszerűen kiépített, nyitott zuhanyfülkék emelkedtek, csupán egy-egy palánkkal elválasztva egymástól a fürdőző férfiakat. Rengetegen mosakodtak éppen, így csak elvétve szabadult fel egy-két egymás melletti hely. A hatalmas hőség mellett igencsak jelentős hangzavar uralkodott odabenn, a csobogó víz visszhangzó zaja miatt pedig az az érzésük támadt, mintha egy óriási barlangban lennének.

– Hogy mire gondoltam? – bökött előre a fejével Hobbie. – Hát erre!

A szekrények előtti padokon pihenőruhát viselő, felsőbb osztályokba járó kadétok unatkoztak, és csipkelődő megjegyzésekkel, füttykoncerttel, kacagással ingerelték a körülöttük feszengve pakolászó újoncokat.

Tycho nyelt egyet, ahogy közelebb araszoltak, de amint meglátták őket, harsány kacagás kelt életre.

– Nicsak, mit látnak szemeim! Látod ezt, Benson? A két zöldfülű reggelről! – állt fel a padról az egyik testes alak. – Emlékszel még rájuk?

– Hogyne emlékeznék! – mondta sötéten társa, akit Hobbie a szobájukban mellkason rúgott.

– Nézzétek, milyen kis riadtan néz azzal a két szép, kék szemével! – gúnyolódtak Tychóval.

– Na, kezdődik a seggmustra… – morogta Hobbie, és kellő távolságra húzódva tőlük elkezdte kipakolni a zuhanyzáshoz magával vitt holmiját.

Barátai követték példáját, bár fél szemmel továbbra is a gúnyolódó társaságot figyelték.

– Szerinted ez náluk valami bizarr, törzsi tánc lehet? – hajolt oda a szőkéhez Biggs, ahogy bakancsaikat fűzték ki.

Lopva oldalra pillantottak, és látták, hogy a Bensonnak szólított férfi és társai fura párzómozdulatokat imitálva hergelték a többieket, mintha valami kívánatos nővel hemperegnének.

– Némelyik úgy kelleti magát, hogy azt még a kiélt koréliai prostik is megirigyelnék… – rázta meg a fejét lemondóan Hobbie. – Hánynom kell ettől a bandától…

Amint elzárták ruháikat a szabad szekrényekben, megindultak, hogy üres fülkét keressenek maguknak a tisztálkodáshoz. Hobbie és Tycho talált is egyet majdnem egymás mellett. Az alderáni megnyitotta a csapot, majd hagyta, hogy a vízsugár végighömpölyögjön a testén. Egészen addig úgy érezte magát csupán, mint valami látogató, aki idővel búcsút vesz az idegen közegtől. Ám ahogy ott állt, és a víz simogatva körülölelte a testét, kezdett tudatosulni benne igazán, hogy valami új vette aznap kezdetét, és hogy az élete ezúttal teljesen meg fog változni. Egy pillanatra félelemmel töltötte el az ismeretlen érzés, a jövő bizonytalansága, és aprónak érezte magát a sok ismeretlen férfi között.

Gondolataiból kéjes kurjongatás zökkentette ki. Hátracsapta a haját, és az arcát törölgetve a hang irányába fordult. Látta, hogy a kadétok újabb áldozatot szemeltek ki maguknak.

– Nézd csak, megjött a kis énekesmadárka is! – bökdösték egymást lelkesen. – Na mi van, most nem visítasz, mint korábban?

– Majd én dalra fakasztalak, de abban nem lesz köszönet!

Kane újonc kezdett el vetkőzni az egyik üres rekesz előtt, látszólag tudomást sem véve a feléje irányuló sértésekről. Minden levetett ruhadarabot megtapsoltak az incselkedők, mintha valami különleges műsort néznének. Szinte utoljára hagyta trikóját, ám amikor kibújt belőle, nemhogy a felsőbb évesek, de még a zuhany alatt csevegők is abbahagyták a beszélgetést.

– A kurva anyját… – dadogta Benson.

Hatalmas tetoválás húzódott keresztül az ifjú hátán, oly élethű, hogy az egészen hátborzongató volt. Mintha fogaskerekek, csavarok, egy droid belső mechanikája tűnt volna elő az ifjú felszaggatott bőre alól, annyira különleges volt a hátát borító mű.

Linus elégedetten nyugtázta a látvány okozta döbbenetet, majd a vállára csapta törölközőjét, és megindult az első szabad zuhany felé. Szemei fáradtan pislákoltak, sóhajtva hunyta hát le őket.

– Te, szerinted az eredeti? – kérdezte Hobbie csodálkozva, ahogy szőke barátjához fordult. – Ki nem néztem volna belőle, hogy így szét van varrva…

Tycho némán bámulta a különleges tetoválást, azon tűnődve, hogy bírt egy olyan csendes, törékeny alkatú ifjú annyi fájdalmat kiállni, míg a hátán elkészült a hatalmas kép. Tulajdonosa azonban lassan megfordult és hátrapillantott, így találkozott a tekintetük. A zöld szempár olyan különös huncutságot sugárzott, melyet egyszerűen nem tudott megmagyarázni magának.

 

– Mondja, miért akar a Birodalmi Csillagflotta kötelékébe lépni, és TIE-vadászpilóta lenni?

Tycho szabad keze ökölbe szorult, míg másikkal jó erősen megmarkolta gépének botkormányát.

Borzasztó hőség uralkodott a szimulátor fülke belsejében, és az a szörnyű érzése támadt, hogy a klíma hiányával is csak a körülményekhez való alkalmazkodó-képességét próbálták tesztelni – mint ahogy mindennel, amit egész héten vele csináltak.

Elege volt az újabb és újabb meghallgatásokból, a személyes interjúkból, ahol különböző professzorok és magas rangú tisztek előtt kellett a lehető legfurcsább kérdésekre válaszolnia.

– Bevallom, meglepett, amikor a jelentkezési aktáját olvastam – mondta néhány nappal korábban egy sötétvörös hajú nő fehér, csinos, orvosi köpenyben.

Ahogy akkor velük szemben ült, eltöprengett azon, hogy ott tartózkodása óta a doktornő volt az első női lény, akivel találkozott. A Csillagflotta katonai személyzete szinte kizárólag férfiakból állt, ezzel tisztában volt, de hogy még az oktatók között se legyen nő, azt nagyon furcsállta. Jól megnézte magának a hölgyet, annak hosszú, kecses lábait, kontyba kötött haját, és nem tudta eldönteni, miért méregeti őt olyan különösen.

– A maga eredményeinek sokkal nagyobb hasznát venné a Birodalmi Hírszerzés, mint a flotta… – jegyezte meg különös hangsúllyal, majd formálisan kuncogva összepillantott a két oldalán ülő, kitüntetésekkel teleaggatott tisztekkel. – A fiatalember még csak tizenkilenc esztendős, de máris felsőfokú képesítéssel rendelkezik programozó matematikából és mérnöki ismeretekből. Nem kétlem, hogy magas szinten ismeri az intergalaktikus kommunikációs hálózatok felépítését és működési elvét – kommentálta a nő. – De hát ez nem is csoda – siklott vissza a tekintete a jelentkezőre. – Ilyen családi háttérrel… – mondta elismerően, és halovány, sárga szemeivel olyan pillantást mért rá, melytől Tychónak az az érzése támadt, hogy mélyen a lelkébe lát.

– A fenébe is a családi háttérrel…! – sziszegte magában Tycho, ahogy gondolatai visszaterelődtek a szimulátorban teljesítendő feladatra.

Tudta, hogy a repüléses szintfelmérő a legutolsó megpróbáltatás, amiben a felvételt kérelmezőknek része volt.

Egy héten át mindegyiküket különféle tesztnek és vizsgálatnak vetették alá. Először a jelöltek fizikai állapotát mérték fel, megvizsgálva fogazatukat, csontozatukat, feljegyezve az esetleges művégtagokat, korábbi sérüléseket, töréseket. Vérük összetevőit, betegségeiket, érzékenységeiket mind gondosan dokumentálták, akárcsak agyi működésüket, vagy testük reflexeit. Egy speciális szkenner a szemeiket is átvilágította, feltérképezve, vajon megfelelő-e a látásuk, ingereik reakcióideje a vadászpilóta-szakmára, avagy sem.

Tycho tartott tőle, hogy különleges, élénken ragyogó, kék szemeiben valamit kifogásolnak majd, hisz a világos íriszű pilóták mindig is jobban ki voltak téve az esetleges robbanások és fényhatások okozta szemsérüléseknek, mint azok, akik sötétebb szemszínnel rendelkeztek. Megnyugodott azonban, amikor mindent rendben találtak nála.

Amikor általános állóképességüket tesztelték, mindig egyszerre több jelentkezőt tereltek a vizsgálókba, ahol speciális futópadokon kellett kitartóan kocogniuk, mellkasukra és halántékukra pedig különféle tapadókorongokat illesztettek, hogy szívük egészségét, tüdejük kapacitását fel tudják mérni vele. Ahogy lihegve, egymás mellett futottak, olykor oldalra pillantottak, hogy felmérjék a konkurencia képességeit, mely csak még nagyobb bizonyítási vágyat ébresztett bennük.

Tycho jól megnézte magának a három, már ismert coruscanti jelentkezőt, és azt kellett tapasztalnia, hogy fizikai erőnlétben magasan túlszárnyalták a többiek képességeit.

– Nem fogom hagyni, hogy csak úgy hazaküldjenek…! – morogta, és a szimulátor kijelzőjére pillantott, majd letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról.

A vörös színű monitoron egy alap repülési küldetés feladatai villogtak.

– Az akadémiára történő felvételnek nem feltétele az előzetes repülési tapasztalat – emlékezett vissza a koordinátor utolsó szavaira, mielőtt mind beszálltak volna a kis, gömb alakú fülkékbe. – A jelenlegi felmérő csupán arra szolgál, hogy lássuk, kik azok, akik már valamilyen ismeretekkel rendelkeznek…

Tycho elszántan elvigyorodott.

– Nem ismertek ti még engem… – gondolta.

A feladat igencsak egyszerű elemekből állt. Egy egyszemélyes, könnyű fegyverzetű siklójármű elindítása után a fény alatti hajtóművek segítségével a levegőbe kellett emelkednie, majd a kijelzőn megjelenő útvonalon haladva teljesíteni a különböző, alapvető fordulókat, kanyarokat, hol fékezve, hol más, virtuális járműveket kielőzve. A kijelölt útvonaltól való eltérésre rögtön fény- és hangjelzés figyelmeztetett, mely megszűnt, ha a pilóta visszatalált a megfelelő röppályára.

Az apró szimulátor meglepően élethűen imitálta a jármű mozgását, annak kilengéseit, így Tycho nagyon hamar úgy érezte, igazi siklóban ül. A teste szinte azonnal összhangba került a fülke ringásával, és ugyanolyan precizitással igazgatta azt, teljesítve a különböző szakaszokat, mintha csak valamelyik otthoni járművét vezetné.

Meg akarta mutatni, hogy semmilyen nehézséget nem okoz számára egy gép irányítása. Tudta, hogy származása felkeltette későbbi oktatói érdeklődését, többen is kérdezgették apja munkájáról, a holonetre vonatkozó ismereteiről, mintha nem is egy leendő pilótát faggattak volna. Az volt az érzése, hogy nem akarták komolyan venni repülési szándékait, és ebben mintha a többi jelölt is osztozott volna.

Szobatársain kívül mindenki kínosan méregette őt, és az sem segített, hogy szőke hajával és feltűnő szemeivel egyáltalán nem sikerült beolvadnia a tömegbe.

– Itt mindenki riválisként tekint a másikra – mondogatta mindig Hobbie, amikor ezt megemlítette neki. – Tudják, hogy nem fog mindenki bekerülni, és még azok közül is, akik elkezdik az évfolyamot, se fejezi majd be mindenki. És azok, akik végigcsinálják, se lesznek majd mind TIE-pilóták… Ezért már most elkezdték felmérni, kik lesznek majd a potenciális ellenfeleik a jó helyekért…

– Ezt akarjátok? – gondolta Tycho. – Akkor gyertek! – tolta előre a botkormányt, fokozva a gép sebességét.

A feladat szerint időre kellett odaérnie a következő mért ponthoz, ekkor azonban váratlan vészjelzés villant fel a kijelzőn.

– Bejövő rakéták! – mondta be egy gépi hang.

Az alderáni összevonta a szemöldökét.

– Rakéták? – kérdezte. – Lövöldözést nem említettek az eligazításkor…

Látta a taktikai kijelzőn, hogy két vadászgép követni kezdte, és hogy miután bemérték, a robbanótölteteiket útnak is indították feléje.

– Rendben, akkor játsszunk…! – sziszegte, ahogy lenyomott a konzolon néhány billentyűt maga mellett, előhívva a virtuális jármű fegyverzetére vonatkozó adatokat. – Minden energiát a hátsó pajzsokba! – mondta, mintha hangvezérléssel működne a szerkezet, pedig az csak érintésére, gombnyomásaira reagált.

Hátrapillantott, mert a háta mögötti, vizuális kivetítőn megjelent a két ellenséges szerkezet, így megpróbálta felmérni a távolságukat.

– Ütközésveszély! Ütközésveszély! – kezdett el visítani a fedélzeti számítógép.

Tycho gyorsan ismét előre pillantott, és igyekezte korrigálni mozdulatait, sebesen kerülgetve a többi siklót, mely a szimulált városi forgalomban körülvette.

– Milyen bolygón lőnek rá civilekre a lakossági közlekedés kellős közepén? – kérdezte magától, ahogy elsuhant egy zöld, nyitott gép mellett.

– Tíz egységen belül becsapódás várható – folytatta a mechanikus, női hang.

– Azt majd meglátjuk, hölgyem… – felelte Tycho, majd kiemelkedett a rendezett, városi forgalomból a géppel, és egy váratlan dugóhúzóba fordította azt, mire sebesen pörögni kezdett vele a fülke.

– … hét… hat… öt…

A hajtómű hangosan sípolva tiltakozott a manőver ellen, majd amikor pilótája egy éles fordulóval kiemelte őt a pörgésből és addigi röppályájából, az őt üldöző, két rakéta a hirtelen irányváltás miatt egymásba csapódott, és felrobbant mögöttük.

Tycho hirtelen hatalmasat fékezett, és hagyta, hogy üldözői meglepetésükben elszáguldjanak felette. Ahogy ismét előre feszítette a botkormányt, lenyomta az annak végén lévő gombot, megsemmisítve a két ismeretlent.

Ahogy a robbanások szikrái eloszlottak a kijelzőn, a kabin teljes sötétségbe borult.

Az alderáni meghökkent a hirtelen változáson, hiszen már egészen beleélte magát a tesztkörnyezetbe. Lassú, sziszegő hanggal nyílni kezdett a fülke ajtaja, odakintről pedig először egy vékony, ám egyre dagadó csíkban fény áramlott be hozzá. Hunyorogva eltakarta a szemét, és közben kioldotta az őt tartó, biztonsági hámot.

Odakinn a felmérő egyik irányítója állt, kezében a jegyzeteivel, és épp rögzített valamit.

– Mi történt? – kérdezte a fiatalember.

– Semmi – pillantott fel a férfi az adatokból. – A teszt véget ért. Kiszállhat.

Tycho furcsállva mászott ki fényre, majd észrevette, hogy két tatuini barátja is végzett már. Odaballagott hozzájuk.

– Nálatok is megjelent az a két vadászgép? – kérdezte.

Biggs bólintott.

– Lekapták az egyik szárnyam, és katapultálnom kellett – vallotta be.

– Én meg szétkenődtem az egyik épület falán… – kesergett Tank.

– Pedig hány ilyen menetet lezúztunk a Koldus-kanyonban! – csóválta meg a fejét Darklighter.

– Na és Hobbie? – kérdezte Tycho, mert őt sehol sem látta.

– Abban a fülkében kalandozik – jegyezte meg vigyorogva Biggs, és az egyik hevesen mozgó szimulátorgömbre mutatott. – Úgy látom, nem hagyja magát…

Az alderáni a terem túlsó végébe pillantott, ahol szinte egyszerre szállt ki Yu-Sien és Windtide a saját kabinjából, majd elégedetten vigyorogva egymás tenyerébe csaptak, mint akik tökéletesen teljesítették a feladatot.

Különös szorítás fogta el a gyomrát. Vajon helyesen tette, hogy porrá robbantotta a két üldöző gépet? Vajon mi lehetett a pontos forgatókönyv, ami szerint el kellett volna járni? Mi lesz, ha a kis öntelt manőver a jelentkezésébe kerül? Máris megrótta magát, amiért hagyta, hogy becsvágya eluralkodjon rajta.

Amíg saját esztelenségén kesergett, szobatársai csatlakoztak egy kisebb csoportosuláshoz, ahol a jelentkezők az egyik szimulátorban zajló eseményeket figyelték a külső kijelzők segítségével. Ámuldozva mutogattak a képernyőre, a masinát irányító pilóta gyorsaságára és finom mozdulataira, mellyel az akadályokat és lövedékeket kerülgette.

– Ki ül ebben a szimulátorban? – kérdezte Tank a többieket, míg Biggs hümmögve a kijelzőt elemezgette.

– A kis koréliai – felelte Liridon, aki mind közül a leghamarabb végzett a feladattal.

– Linus? – lépett oda hozzájuk Tycho, és csodálkozva figyelte a pilóta ösztönös, elegáns manővereit.

– Nem néztétek volna ki belőle, mi? – kérdezte Liridon pajkos mosollyal. – Nem tudom, hol tanult ez a kölyök repülni, de piszkosul jól csinálja, azt meg kell hagyni… – vallotta be, és gyorsan a monitorra pillantott, amikor többen felkiáltottak egy váratlan kitérő láttán.

– A bantha rúgjon meg, mintha csak Luke-ot látnám! – csapott a homlokára Biggs. – Ugyanolyan őrült!

Amikor lerázta második üldözőjét is, az ő kijelzője is elsötétült, utalva arra, hogy véget ért a küldetés. Ahogy fülkéjének ajtaja kinyílt, kicsit megszeppent, ahogy egy tucatnyi csoporttárs méregette őt csodálkozva.

– Sz-szevasztok… – mondta bizonytalanul, ahogy előmászott. – Mi történt?

– Semmi… – felelte Tank, de azért óvatosan bepillantott mögéje a fülkébe, nem más irányította-e helyette a szerkezetet.

– Ti már mind végeztetek? – kérdezte Linus.

Mikor látta, hogy azok tétován bólogattak, elfintorodott.

– Azt hiszem, akkor eléggé lassú lehettem… Bár bevallom, idejét se tudom, mikor vezettem utoljára bármit is… Egyébként is csak nyitott utasterű siklókra van engedélyem…

Biggs és Tank döbbenten összepillantott, majd hangosan felnevettek, mikor Hobbie szimulátorából hatalmas csatakiáltás hallatszott ki.

– Nesztek, hogy dögölnétek meg!

Maga Tycho is elvigyorodott a kurjongatás hallatán, és a fejét csóválva összefonta maga előtt karjait, ahogy a fülkéből kikászálódó barátját figyelte.

– Te meg mi a fenét csináltál odabenn?

– Megtáncoltattam őket egy kicsit – felelte Hobbie merészen.

– Köszönöm, Mr. Klivian – jegyezte fel az ő eredményeit is a koordinátor a közös aktába, majd vetett rá egy távolságtartó pillantást.

– Ebbe meg mi ütött…? – kérdezte halkan Hobbie társaitól. – Büdös vagyok, vagy mi van?

– Lehet, hogy nem tetszett neki az üvöltözésed, nyikhaj… – felelte Windtide, és szánakozva végigmérte őt. – Itt nem valami szórakozóhelyen vagy!

– Igen? Téged meg ki kérdezett, haver? – húzta ki magát Klivian, pökhendi arcot öltve.

A két fővárosi nevetve odébbállt, mire gyorsan megkérdezte:

– Kihallatszott…?

– Csak egy kicsit – nyugtatgatta Tycho, majd aggódva nézte, ahogy Yu-Sien és barátja elhagyták a tréningtermet.

Szívesen megnézte volna, ők vajon hogy oldották meg a feladatot.

 

– Szóval…? Jól hallottam, te koréliai vagy? – ült le Hobbie váratlanul Kane mellé a kantinban.

Vacsoraidő volt, mind az újoncok, mind a felsőbb évesek az evéshez készülődtek. A hatalmas, dísztelen helyiségben hosszú asztalok voltak egymáshoz tolva, elegendő helyet biztosítva kisebb vagy nagyobb asztaltársaságoknak. A hallgatók szürke fémtálcákért álltak sorba a kiszolgáló pult előtt, ahol két többkarú, konyhai droid végezte a fejadagok kiosztását, néhány emberi segítő pedig az éppen megüresedő ételes rekeszeket cserélte ki telire.

– Hogyan? – pillantott fel Linus.

– Nem baj, ha ide ülünk? – kérdezte Tycho, ahogy leült velük szemben. – Máshol már nincs hely…

A fiatalember megrázta a fejét.

– Tehát?

– Én nem vagyok koréliai – mondta végül Kane, miután Biggs és Tank is leült hozzájuk.

Kihúzta magát, és szigorú arcot öltött.

– Selonia a szülőbolygóm.

– A Corellia és a Selonia testvérbolygók, nem? – töprengett Tycho.

– Sokan azt hiszik, hogy a rendszer főbolygója, a Corellia miatt mindenki csak onnan származhat… – folytatta kicsit sértődötten Linus.

– Ne haragudj…! – mentegetőzött Tycho. – Mi nem tudtuk…

– Annyi azonban bizonyos, hogy látszólag ugyanolyan büszke népség vagytok, mint a koréliaiak – kacsintott Hobbie. – Nincs harag, kölyök, ugye? – majd a vállával megbökte az övét, mire Linus majdnem kiborította levesét.

– Nincs… – morogta az duzzogva, majd hátracsapta fekete haját. – Egyébként is amióta az eszemet tudom, a koréliaiak között éltem… A születésem óta a fővárosban, Coronetben élek…

– És mi szél hozott a Csillagflotta kötelékében? – kérdezte Biggs. – Csak nem te is ász pilóta akarsz lenni?

– Én nem… – kezdte volna Kane, de kiabálás és csörömpölés zaja félbeszakította szavait.

Az öt újonc hátrapillantott, és észrevették, hogy a korábban keménykedő idősebbek kiütötték néhány soványabb, gyengébb külsejű diák kezéből a tálcát. Az edények darabokra törtek a padló kövén, a vacsora pedig eláztatta ruházatukat. A szerencsétlenül járt férfiak némán, és látszólag zavartan igyekezték összetakarítani a kiömlött maradékot, míg támadóik kacagva hergelték őket.

– Most lett elegem ebből a bandából! – állt fel a helyéről Hobbie, és dühösen feléjük indult volna, Linus azonban szorosan megmarkolta a csuklóját, és visszatartotta.

– Ne! – sziszegte, majd a fejével a nevetgélő banda felé biccentett. – Ne avatkozz bele!

– Miért kellene tétlenül néznem, ahogy megalázzák őket?

– Ti ezt nem érthetitek – nézett végig rajtuk Linus. – Ti mind magatoktól jelentkeztetek az Akadémiára… ellenben velük… – pillantott a kigúnyoltak felé. – Azoknak, akiket erővel hurcoltak el a bolygójukról, nincs más választásuk, mint eltűrni azt, amivel itt szembesülnek.

Biggs vonásai megkeményedtek, ahogy szavait hallgatta.

– A Birodalom fennhatósága alá tartozó, összes bolygó kötelező kvótával rendelkezik, mely előírja, hogy évről évre hány katonát kell toborozniuk a Birodalom seregébe. Ahol önkéntesekkel nem tudják feltölteni a létszámot, ott az egészséges, felnőtt korú, férfi lakosság tagjait hurcolják el, és vetik alá kiképzésnek.

– És? – furcsállta Hobbie. – Miért nem buknak meg direkt a vizsgákon? Hamarabb szabadulhatnának… nem kellene eltűrniük az ilyesmit…

– Azt te csak hiszed… – felelte gúnyos hangon Linus. – Akiket kötelező jelleggel soroztak be, kénytelenek mindent megtenni annak érdekében, hogy sikeresen elvégezzék a képzéseket, különben ők maguk valamelyik fűszerbánya mélyére kerülnének, az otthon maradt szeretteiket pedig pénzbírság vagy börtön sújtaná…

– Micsoda? – hitetlenkedett Tycho. – Azt nem tehetik…!

– Hidd csak ezt, ha ez megnyugtat…! Egyvalamiben azonban biztos lehetsz – vonta fel a szemöldökét elszántan Kane. – Egy jelentkező sem lesz majd olyan szorgalmas ellenfeled, mint azok, akiket erőszakkal hurcoltak ide…