Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 3. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 4. fejezet ~

Tűz felett megszárított, enyhén füstszagú, de kétségkívül tiszta ruhákban keltek újra útnak az előző este látott település felé. Mivel jobbára a vadonon keresztül haladtak, továbbra is követve Evelyn kérését, hogy a körülményektől függetlenül minél hamarabb érjenek Conwynba, nem sokat időztek a néha útjukba eső falvakban. Viszont napok óta úton voltak, Lowrinak pedig fel kellett töltenie a tartalékait is.

Ahogy megérkeztek a hely egyetlen fogadójához, egy lovászfiú kifogta a pónikat a kocsi elől, és néhány rézérméért cserébe az istállóba vitte őket lecsutakolni.

Evelyn tétován bámészkodott, a fején tartva köpenye csuklyáját. Megpillantott egy ferdén álló, útjelző póznát, melynek bizonyosan neki ment már néhány arra elhaladó fogat. A táblája szerint a falu határában gyógyhatású, meleg vizes forrás várta a felüdülni vágyókat.

– Na, kipróbáljuk? – ért oda mellé Lowri, miután a fogadó intézőjétől a szükséges alapanyagokat megvásárolta, és a kocsin elhelyezte. – Addig Pitypang és Lóhere is erőt gyűjt a további útra.

Evelyn tétován bólintott, majd a levegőbe szippantott, a kocsis pedig elvigyorodott.

– És fürdés után ebédelhetünk mi is valami finomat.

A boszorkány arca nyomban felderült, és megindult a fürdő felé, szinte noszogatva Lowrit, hogy ne maradjon le mögötte. A forráshoz érve egy nagyobbacska majorságot találtak, mely úgy tűnt, kimondottan a fürdeni érkező látogatók kényelmének kiszolgálására esküdött fel. Egyforma, zsákbarna árnyalatú ruhákat viselő szolgálólányok köszöntötték a két érkezőt, majd miután a fürdés díját, némi rézpénzt megkapták, az egyik öltöző felé kalauzolták őket. Mindketten kaptak 1-1 nagyobb kendőt a törölközéshez, és egy térdig érő, bő vászon alsóruhát, hogy a helyi illemnek megfelelően mégsem teljesen meztelenül kelljen megmártózniuk. Így illetlen szemek se zavarhatták a pihenésüket.

Lowri elmerült a vízben, majd hanyatt feküdt annak tükrén, és békésen lebegett a felszínen. Evelyn leült az egyik part menti kőre, ahol derékig ért csak víz, és óvatosan hosszú, vörös haját öblögette benne.

– Mennyivel kellemesebb ez, mint a hideg patak…! – sóhajtotta Lowri.

– Kicsit fura a szaga… De tényleg kellemes.

Később, mikor már szinte ráncosra ázott a bőrük, átöltözve sétáltak vissza a fogadó felé, ahol a tulajdonos és az egyik felszolgáló furcsán a fogatukat méregette.

A hölgyek leültek a szabadban az üresen álló asztalok egyikéhez, majd a köhintésükre a két beszélgető férfi is felfigyelt. A tulajdonos jelentőségteljesen biccentett beosztottja felé, a fiatalabb férfi pedig magára öltve egy cseppet sem őszinte, széles mosolyt, a vendégekhez lépett.

– Mit hozhatok a két bájos kisasszonynak?

– Talán halljuk, mi a szakács mai ajánlata! – vágta rá Lowri, némileg gyanakodva az iménti közjátékot látva.

– A bárányragu bármelyik pillanatban kész lehet – intett a férfi a fejével a konyha felé. – A hagymás-fűszeres kolompér isteni hozzá.

– Akkor szerintem jöhet belőle máris kettő – kacsintott Lowri az utasára. – És 1-1 kupa mézbor is jól esne mellé kísérőnek.

– Ahogy parancsolják! – felelte a felszolgáló, és elsietett, látva Evelyn lelkes pillantását.

A boszorkány türelmetlenül szimatolt a levegőben, mert a finom ebéd illata teljesen átjárta az udvart, ahol ültek, de nem tudta nem észrevenni Lowri gyanakvó tekintetét.

– Talán… baj van?

– Valami nem tetszik nekem ezzel a ficsúrral kapcsolatban… – motyogta a lány.

Evelyn egész életét egy toronyba zárva töltötte ugyan, így semmilyen tapasztalata nem volt az emberek közötti kapcsolati viszonyokra vonatkozóan, mégis a zsigereiben érezte, ha olyan személlyel hozta őt össze a sors, aki fenyegetést jelenthet számára. Ökölbe szorultak a kezei a ruhája redőinek takarásában. Vajon a finom étel lehetősége ennyire elvakította volna a tisztánlátását, vagy Lowri csupán feleslegesen aggódik?

– Parancsoljanak! – tette le eléjük az ebédjüket kisvártatva a felszolgáló.

Az egymáshoz koccanó edényekből finom ragu illata szállt fel, Lowri pedig már fogta is a villáját, hogy az aranybarnára pirult krumplit összetörje vele és a szaftjában megtunkolja.

Evelyn nem tudta teljesen átadni magát a gasztronómiai élménynek, a szeme sarkából végig az egyik távolabbi hordón ücsörgő felszolgálót figyelte. Az étel azonban még így is fenségesnek bizonyult számára.

– Fú, hát ez jól esett! – tapogatta meg a hasát a kocsis, miután az utolsó szelet kovászos kenyérrel még a tányért is kitörölte. – És de jó volt, hogy nem nekem kellett megfőzni!

– Tényleg finom volt… – bólintott utasa.

A felszolgáló elérkezettnek látta az időt, hogy az üres edényeket a mosókonyhába vigye, ezért illedelmesen megközelítette az asztalt.

– Nem veszélyes két ilyen fiatal kisasszony számára egyedül utazni? – mondta, ahogy szokatlanul lassan pakolászott. – Főleg így, a fő kereskedelmi útvonalról letérve…

Lowri igyekezte összerakni a fejében a jeleket. Vajon a férfi most udvarolni próbál valamelyiküknek? Netán valamilyen hátsó szándéka van, és emiatt faggatózik látszólag ártatlan kérdésekkel? Esetleg utánuk akar lopózni, hogy kifossza vagy bántsa őket, ha már tovább haladtak? Vagy valami rablóbandának akarja leadni a fülest, hogy két védtelen nő utazik át a vidéken? Bárhogy is volt, egyik válasz se tűnt számára biztatónak.

– Mondjuk úgy – sóhajtotta, hogy a csizmája szárából előhúzta díszes markolatú tőrét, és elkezdte fényesítgetni -, hogy meg tudjuk védeni magunkat.

A fegyvert látva a férfi némileg hátrahőkölt, és akaratlanul is a másik lányra pillantott. Az elég távolságtartó, undok arcot vágott. Végül köhintett egyet, és folytatta a mosatlan edénykék tálcára pakolását.

– Az a cégér a kocsi oldalán… ismerős… – motyogta végül. – Járt már errefelé kocsi hasonlóval…

Lowri kíváncsian végigmérte.

– Mikor volt ez?

– Évekkel ezelőtt… De a gazdám sose felejtette el a hajtóját… Idősebb, ősz hajú úr volt, nagyon udvarias, és mindig nagylelkűen megfizette a szolgálatainkat.

Lowri arca megenyhült.

– Akkor… az biztos az apám volt… – mondta végül szomorkásan.

– Ó, nocsak! – kurjantotta csodálkozva a férfi.

– Meghalt… – folytatta Lowri, mielőtt még az inas valami lelkes szóáradatba kezdene. – Megölték… – nézett fel rá keserűen. – Én örököltem meg a vállalkozását… már ami belőle maradt…

Evelyn arcára szánalom telepedett. Saját életének és rabságának tragédiája épp elég haraggal töltötte el, az ismeretlenül is szimpatikus kocsis apjának szomorú sorsa mégis fájdalmasan dobogtatta meg a szívét.

– Conwynban talán… néhány távoli rokon segítségével átvészelhetjük ezt a nehéz időszakot – folytatta Lowri harmatos tekintettel, aminek hallatán azonban felszaladt a szemöldöke.

– Mi n-nem… nem is rokonokhoz megyünk… – gondolta, és azt kívánta, a tolakodó férfi végre békén hagyná őket. – Talán ő is ezt akarja…?

Aztán egy gondolat szöget ütött a fejébe.

– Ó, hát én… – dadogta a férfi hol egyikükre, hol a másikra pillantva.

– A húgom és én ott talán majd elboldogulhatunk – fogta meg Evelyn a kocsisa kezét, és biztatóan megpaskolta.

– Ó! Hát testvérek? – kérdezte csodálkozva az inas.

Mindkét utazó vörös hajú teremtés volt ugyan, de azon kívül nem is lehettek volna ennél különbözőbbek.

– Semmink se maradt! – csóválta meg a fejét Lowri most már egészen színpadias módon, ahogy észrevette, hogy Evelyn is felismerte, mire megy ki a játék. – Ez a szekér és a két kis póni minden vagyonunk!

– Nos… én… – motyogta a férfi zavarában, és a tarkóját vakargatva hol az asztalon álló mosatlan halomra pillantott, hol a konyha ablakán kikukucskáló tulajdonosra. – Azt hiszem, az édesapja emlékére való tekintettel… olcsóbban megszámítjuk az étkezés költségeit… – tette hozzá, majd elsietett.

Lowri követte őt a pillantásával, majd ahogy eltűnt a szemei elől, huncut vigyorra húzódtak az ajkai, és Evelynre nézett. Bűntársa szerényen mosolygott csupán.

Később, mikor már ismét útra keltek, és búcsúzóul a fogadós ajánlása mellé egy jókora kötözött sonkát is kaptak ajándékba, nyugodtan folytathatták a beszélgetést.

– Igaz volt bármi a történetből? – kérdezte végül Evelyn.

Lowri szomorkásan bólintott.

– Igen… Apáé volt a vállalkozásunk, de ő túl becsületes volt ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani a többi istállóval… Szép lassan nemcsak a fuvarjainkat, de a hajtóinkat is elszipkázták tőlünk – sóhajtotta. – Miután meghalt… el kellett adnom mindent, és csak ennyim maradt – mutatott a lovakra. – Amit most itt látsz.

– Mi történt vele? – kérdezte Evelyn tapintatosan, bár nehéz volt elképzelnie, mit is jelent ez az érzés valójában.

– Egy nap valami… fura utasok bérelték fel… Nem emberek voltak… Embernek nincs ilyen megfeketedett bőre és hosszú, karmos ujja…

– Csak nem… démonok voltak?

– Mondtam neki, hogy ne menjen… de nem hallgatott rám… Utána már… csak akkor láttam őt, amikor a holttestéhez riasztottak…

Evelyn megmarkolta a köpenyét.

– Sajnálom – mondta végül.

– Sok éve már – nézett fel rá hálásan Lowri. – Azóta egyedül szelem az országot ezzel a két jómadárral – intve Pitypang és Lóhere felé.

A combjához kötötte a kantárt, és hátranyúlt a bak mögé, előkotorva a táskájából egy erősen viseltes, szamárfülekkel teli naplót.

– A helyet viszont jobb, ha feljegyzem magamnak… – mondta, ahogy felcsapta a könyvet.

Evelyn kíváncsian szemlélte ügyködését, ahogy a lágyan ringatózó kocsin tintába mártott pennával próbált egyenesen írni. A naplóban kézzel rajzolt térképeket látott, ahogy Lowri lapozgatott benne, itt-ott bejelölt pöttyökkel vagy keresztekkel, mellettük megjegyzésekkel, az erdőségekben állatrajzos figyelmeztetésekkel.

– Ez meg mi?

– Ó, ez? Amolyan… nem is tudom… Ebben van minden, amit az eddigi útjaimon megtapasztaltam. Útvonalak, kerülőutak, gázlók, folyók, kompok, hidak… Minden, ami fontos lehet később.

– Ez nagyon ötletes – ismerte el utasa.

– És így legalább erről az útról is emlékezni fogok valamire – tette hozzá kicsit derültebben Lowri.

Ahogy kedélyesen tovább haladtak a délutáni, finom napsütésben, az út menti dombok egyikén egy festő birkózott épp a vázlatait széjjelfújni igyekvő széllel. Ahogy mindent sikeresen rögzített kisebb vagy nagyobb kövekkel, kimerülten lerogyott, és látta, hogy az úton épp egy barátságos kis fogat halad tova Conwyn irányába. Az utasait már nem tudta kivenni teljesen, de a két hetykén menetelő póni láttán elmosolyodott. Szénnel gyorsan lerajzolta, amit látott, hogy később mindenképpen megfesthesse a képet.