Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 3. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 3. fejezet ~

A kora reggeli, páradús, harmatos levegő nehéznek tűnt, ahogy a mély álmából ébredező Evelyn megpróbált lélegezni, de nem is igazán ez bosszantotta. Egy ideje tompa matatást hallott a feje mellől, melyet éjszakára az állatok takarmányos zsákjára hajtott, és nem tudta mire vélni azt. Vajon a kocsis kutat a holmijai közt? Vagy rablók próbálják kifosztani a fogatot? A köpenye alatt megmarkolta varázsbotját, és magában visszaszámolt, majd 3-ra váratlanul felült, és előreszegezte fegyverét.

Meglepetésére az egyik póni állt előtte, szinte fülig elmerülve a takarmányos zsákban, ahogy bedugta a fejét a ponyva alá falatozni. Evelyn gyorsan leeresztette a botját, és kíváncsian nézték egymást az állattal. A huncut póni feje karnyújtásnyira volt tőle, ezért óvatosan megemelte a kezét, mégis megállt a levegőben, mielőtt megérintette volna az állat orrát.

Egész életét bezárva töltötte, így teljesen idegen volt számára a fizikai kontaktus a világ más teremtményeivel. Hozzászokott ahhoz, hogy a mindennapi ételek felszolgálásán kívül szinte senkivel sem érintkezett. A világ minden tudománya ott hevert körülötte könyvekben, lexikonokban és megsárgult tekercsekben, de soha semmit nem tudott megízlelni vagy megtapintani. Testvér, barát, mentor… anya… Soha nem volt senki, akire támaszkodhatott volna.

Ujjaival óvatosan megcirógatta a póni fejét, amit az mozdulatlanul tűrt. Közel hajolt hozzá, és hosszan megszagolta. A ló csodálkozva megrázta a fejét, és aprót nyerített. Evelyn, tőle szokatlanul, elmosolyodott, és halkan nevetni kezdett.

– Nyugi, téged nem eszlek meg…!

Ekkor azonban furcsa rángatást érzett a ruháján. Lepillantott a vállára, és látta, hogy haja takarásában a póni alattomos módon elkezdte csócsálni az utazóköpenyét.

– Látom, téged viszont semmi sem tart vissza attól, hogy megegyél engem! – cirógatta meg.

Hozzásimult a fejéhez, és meghitten simogatni kezdte.

– Lóhere! A mindenségit neki! – hallották meg hirtelen Lowri hangját a kocsin kívülről, a közelből. – Már megint elrágtad a kantár szárát?

A paripa, mintha csak válaszolni akart volna, virgonc módon felnyerített, mely úgy hangzott, akár egy nevetés.

– Az anyád úristenit! Ide gyere! – próbálta befogni az állatot Lowri, ahogy az tovasuhant, magára hagyva a boszorkányt.

Evelyn jókedvűen feltápászkodott, és lemászott a kocsi rakteréből, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait. A nap már felkelt, kocsisa pedig szemmel láthatóan a reggelihez készülődött. Egy halom rőzsét látott lehajítva a tisztás közepére, ahol álltak, melyen egy erőtlen kis tábortűz füstölgött, de nem akart igazán lángra kapni. A boszorkány egy ideig csak nézte a felfelé kavargó, fehér füstöt, majd körbenézett, merre járhat a lány. Míg Lowri a kóbor pónit kergette, leguggolt a tűz mellé, és botjával apró lángokat gerjesztett, melyek aztán lassan, pattogva nyaldosni kezdték a kupacba halmozott, száraz leveleket, mohát és vékony ágacskákat.

– Óh, már azt hittem, sose fog meggyulladni! – sóhajtotta Lowri, ahogy visszaért a lóval, és jó erősen a kocsihoz kötötte, hogy ezúttal ne szökhessen meg újra.

Közelebb hozta Pitypangot is, és eléje rakott egy zsák takarmányt, Lóhere pedig duzzogva kezdte legelni a füvet körülöttük.

Lowri egy nagy, szétvágott és megbarnult zsákot terített le ülőhelyükként, melyre elkezdte kipakolni a kocsin hozott élelmet: kovászos kenyeret, szárított húst, fűszeres kolbászt.

– Feltöltöttem a kulacsainkat a közeli patak vizével! – újságolta. – Ma finomat eszünk! – dobta le magáról a köpenyét, ahogy egy fácán rikoltását hallotta az egyik közeli fa felől. Az állat tovaröppent a fészkéről, Lowri pedig már kapaszkodott is fel a fa ágain, hogy kifoszthassa azt. Négy tojást tudott kiszedni a fészekből, melyeket egy vas serpenyőben felütve meg is sütött maguknak a finoman sercegő kolbász zsírjában. Ahogy épp kiporciózta az adagot, felpillantott utasára, akinek az arcán mohó vágyakozás ült a csodásan illatozó étel láttán. Elmosolyodott, majd a fűszeres erszényekből 1-1 csipet sóval és borssal ízesítette az ételt, és tört egy jókora darabot a kenyérből.

– Parancsolj! Jó étvágyat!

Evelyn az arcához emelte a tányért, mélyet szippantott annak illatából, és sóhaj hagyta el az ajkait.

– Köszönöm…! – rebegte, és hozzálátott az evéshez.

Nem sokkal később tábort bontottak, és folytatják útjukat az erdőségen át észak-északkelet felé. Az étkezések és finom ízek kezdték oldani a kötöttségeket Evelynben, Lowri számára legalábbis úgy tűnt, egyre kevesebbet ült köpenyébe burkolózva, és szinte már alig pillantgatott hátra. Az utat, a mellettük elsuhanó tájat nézte, és szinte gyermeki izgatottság lett úrrá rajta, ha észrevettek egy rudlira való őzet vagy vadlovat. Néha egy-egy kismadár rászállt a pónik hátára, amit a lovak sörényük rázogatásával próbáltak elűzni, legtöbbször sikeresen. A boszorkány csodálkozva nézte az állatok játékát, és nem tudott betelni az élményekkel.

– Soha nem ettem még ilyen finomat! – nyögte, miután másnap ebédhez a patakban fogott halat sütötték meg a tűz felett.

– Tegnap a vacsoránál ugyanezt mondtad – kacagott Lowri, de azért elégedetten nyugtázta, hogy utasa számára kellemesen telik az idő.

– Oly sok ételt nem kóstoltam még… – vallotta be Evelyn kissé szégyenkezve.

– Az biztos, hogy Conwynban rengeteg fogást meg tudsz majd kóstolni – töprengett a kocsis.

– Ma mit eszünk?

– Hát… hamarosan egy lápos, bűzös vidékre érünk, azon szeretnék ma átjutni, mert ott biztos, hogy semmi ízletes nem vár ránk… legfeljebb néhány szemtelenül kuruttyoló béka, és higgy nekem, velük nem laknánk jól…!

Evelyn nem szólt, úgy tűnt, azon gondolkozott, milyen íze lehet a kétéltűeknek.

Az út valóban egy kissé kellemetlenebb, fülledtebb levegőjű környékre vezette őket. A talaj nedvesebb, süppedősebb volt, és a pónik is kicsit nehezebben tudták szedni a lábaikat, mert a patáik újra és újra beleragadtak a sárba. Lowri azonban megesküdött, hogy ezzel a kitérővel tartani tudják majd az 5 napos tervet. Néha le kellett pattannia a kocsiról, hogy megtolja azt, segítve ezzel hátasait, így estére sárosan és izzadtan érkeztek meg aznapi szálláshelyükre.

– Holnap abban a faluban ebédelünk – mutatott egy távoli település felé, melynek körvonalai és lámpásainak fényei megjelentek a horizonton. – Ma már felesleges lenne tovább mennünk. Ha ennyire későn érünk oda, kétlem, hogy bárki szívesen ajtót nyitna nekünk, hogy megszálljunk…

Evelyn bólintott, és lemászott a helyéről. Csendben fülelt, hátha hall valami állatot a közelben, ami vacsorájukként szolgálhatna, de csak egy halkan csörgedező patakot hallott.

– Ebben megfürödhetünk – javasolta Lowri, ahogy végignézett magán és koszos ruháin.

A kocsin lévő ládájából két egyszerű, nem különösebben illatos mosószappant vett elő, az egyiket pedig biztatóan átnyújtotta utasának. A pataknál levetkőzött, és hamar sikálni kezdte sáros öltözékét. Néha Evelyn felé pillantott, aki nem viselt ugyan drága, selymes ruhákat, mégis sokkal elegánsabbnak és nőiesebbnek tűnt nála. Azóta is gyakran felmerült benne, hogy megkérdezi, honnan jött és merrefelé tart egy ilyen bájos, ifjú hajadon, de nem akarta, hogy az újra bezárkózzon és hallgataggá váljon.

Játékosan vizet fröcskölt feléje, Evelyn pedig összerezzent, ahogy a hideg vízcseppek a hátának csapódtak. Lowri elnevette magát, mire a boszorkány körbenézett, majd kezeivel esetlenül ő is vizet fröcskölt a kocsis felé. Nevetségesnek tűnt, hogy soha életében nem próbált még ilyesmit sem, annak ellenére, hogy mennyit olvasott a vízről, annak erejéről és mágikus hatalmáról. Látta, hogy Lowri megborzong a hidegtől, majd frissen mosott ruháit hevesen csapkodni kezdte a meder menti kövekhez. A parton legelő, két póni vígan nyerített, mintha csak nevetett volna a két, vízben játszadozó leányon.