Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 2. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 2. fejezet ~

A lovak patái alatt porzott az északi települések felé vezető, kereskedelmi útvonal földje. Jó ideje elhagyták már a birodalmi fővárost, így folyamatosan fogytak körülöttük az utazók: hol keletre, hol nyugatra a tengerparti falvak felé kanyarodtak le a városkapun velük együtt kilépők, és egyre ritkábban száguldott el mellettük lovas hírnök vagy magányos katona is. Amikor egy felettük méltóságteljesen tovaröppenő léghajó tűnt fel a horizonton, némán gyönyörködtek benne, de még e jelenség sem tudta különösebben szóra bírni a titokzatos leányt.

– Lóhere! Viselkedj! – szólt rá a virgonc pónira Lowri, ahogy lekanyarodtak a főútvonalról, hogy Evelyn kérésére rövidebb idő alatt megtehessék a távot. – Ne haragudj! Nem bír magával, mert ilyenkor mindent meg akar kóstolni az út szélén… – tette hozzá, ahogy mosolyogva utasára pillantott.

Evelyn nem szólt, de Lowri észrevette, hogy sokadjára pillant hátra a kocsi paravánja alatt, mintha csak attól tartana, hogy követi őket valaki. Ekkor azonban váratlanul megkordult a lány gyomra.

– Hehe, látom, te is éhes vagy – kuncogott a kocsis, amire Evelyn rá eddig nem jellemző módon végre kíváncsian feléje fordult.

– Bármit szívesen megennék – mondta szinte ösztönösen.

– Ezt örömmel hallom – erősítette oda a kantárt Lowri a bakhoz, nehogy a lovak magukkal rántsák, majd hátramászott a felszereléséhez, és kirakta maguk mellé az ülésre az edényt, melyben a szárított húst tárolta. – Szolgáld ki magad! – kínálta utasát. – Úgy számoltam, hogy ma este még sötétedés előtt átkelünk az Aldae-folyón, már ha jó kedvében lesz a révész, utána pedig meglátjuk, elérjük-e a legközelebbi fogadót.

– Köszönöm… – motyogta Evelyn, ahogy belenyúlt az edénybe, és felmarkolt némi húst.

Óvatosan megszagolta, majd ráharapott, és Lowri elmosolyodott, ahogy a lány arca egészen felderült az étel ízétől.

– Miféle fogásokat szeretsz?

– Ó… igazán mindenfélét! Nem válogatok. Bármit szívesen megkóstolok! – vágta rá Evelyn, és újra húsért nyúlt.

– Rendben… – biccentett Lowri, és legalább annak örült, hogy utasa nem válogatós. – És mi az, ami északra szólít téged? Család? Munka? Vagy valami ficsúr?

Evelyn tekintete egy csapásra mintha újra megkeményedett volna.

– Én csak… azt hiszem, nem akarok visszamenni… – mondta végül, és úgy tűnt, ismét bezárkózott, mint egy riadt, addig félig nyílt kagyló.

Lowri megrótta magát, amiért ilyen könnyelmű volt, és már az útjuknak ennyire az elején személyes dolgokról próbálta faggatni őt. Apja mindig is óva intette őt az ilyesmitől: figyelmeztette őt, hogy nem szabad összekevernie a munkát a magánélettel, és hogy mindig tartson tisztes távolságot azokkal, akiknek épp szolgálatot tesz.

A főutat elhagyva egy erdei ösvényen haladtak tovább, mely csupán annyira volt széles, hogy egy szekér elférhessen rajta. A lovak patái itt már jóval halkabban dobbantak, a homokos-füves talaj elnyelte azok zaját. A fák koronáin átsütöttek a lenyugvófélben lévő nap utolsó, erőtlen sugarai, ezért Lowri jobbnak látta meggyújtani a kocsi bakja felett két oldalt himbálózó lámpásokban a gyertyákat.

– Szólj, ha fázol! Tudok adni takarót hátulról… – mondta végül.

Evelyn némán bólintott, és követte a tekintetével Lowri mindenféle ügyködését, és néha aggódva az előre menetelő lovakra pillantott.

– Nem félsz, hogy ilyenkor… nem tudom, meglódulnak a lovak és felborulunk?

Lowri azonban elnevette magát.

– Ó, hogy ezek? Ők sose! – legyintett. – Lehet, hogy nem látszik rajtuk, de nagyon eszes jószágok. Az ő fajtájuk remekül tud tájékozódni még az olyan vidékeken is, ahol korábban még nem jártak.

Evelyn csodálkozva végigmérte a két lovat.

– Pedig olyan csenevész mindkettő…

Válaszul Pitypang dühösen fújtatott egyet.

– Ajjaj, azt hiszem, meghallotta! – kacagott Lowri. – Gyí, kicsikéim! – csapott oda közéjük, ahogy visszaszökkent a helyére. – Mutassátok meg, mire vagytok képesek!

A két póni sebesebben kezdte szedni apró lábait, így kisvártatva elérték az első nagy folyót, melyen át kellett kelniük, még azelőtt, hogy rájuk telepedett volna az éjszaka. A révész házikójának ablakán már lámpás fénye szűrődött ki, és nem volt épp jó kedvében, hogy elő kellett bújnia, de némi noszogatás és rézpénz hatott rá annyira, hogy újdonsült utasait átvigye a nyugati tengerek felé hömpölygő folyón.

Mire átértek az Aldae túlsó partjára, teljesen besötétedett. A sötétkéken tündöklő, tiszta égen kigyúltak a csillagok fényei, mintha csak megvilágítani készültek volna a két magányos utazó útját. A természetben az ember sosincs egyedül, gondolta Lowri, és lopva Evelynre pillantott, aki csodálkozva meredt az égre, és úgy tűnt, fülel. Igen, gondolta, mikor gyerekként először elkísérte apját egy éjszakai útra, őt is ámulatba ejtette a jelenség. A kocsi lámpásainak fénye magához vonzotta az erdő fénylő kis teremtményeit: szentjánosbogarak szökkentek rá és tova a környező fák ágaira, megvilágítva számukra az ösvényt. Fojtott madárcsicsergés, békák kuruttyolása és bogarak ciripelése kísérte őket, melynek hallatán újra és újra emlékeztetniük kellett magukat arra, mennyi élet veszi körül őket, szemeik elől láthatatlanul.

– Jobb, ha itt ma tábort verünk – lassított le egy kisebb tisztáson Lowri, megállásra késztetve a lovakat. – A legközelebbi fogadó legalább 2 órára van, de nem akarom, hogy a sötétben elakadjon a fogat valamelyik kereke. Lelassítana bennünket, ha azzal kellene bajlódnunk.

Evelyn egyetértően bólogatott, úgy tűnt, nincs ínyére a késlekedés.

Lowri leugrott a bakról és bevezette a lovakat a fák közé, hogy mégse az út mentén álljanak a szekérrel. Nem számított rá, hogy más kocsis vagy lovas az éjszaka közepén erre téved majd, de nem szívesen adott volna kóbor rablóbandának se okot arra, hogy könnyen rájuk bukkanjanak. Kikötötte Pitypangot és Lóherét egy-egy fához, de lazára hagyta a kantár szárát, hogy ha az állatok le akarnának feküdni, akkor az ne tartsa vissza őket.

– Süssek esetleg… valamit? – kérdezte volna, ahogy visszafordult utasához, de az újra a szárított húst majszolta. – Hagyjuk…! – nyugtázta magában.

Előkészítette Evelyn fekhelyét a kocsi hátuljában, míg ő elnyúlt a bakon, és összehúzta magán a köpenyét. Nem volt épp a legkényelmesebb, de mégsem a fűben, hangyák és egyéb bogarak közt kellett aludnia. Némán nézte az égen a csillagokat, melyek újra és újra megbabonázták a szépségükkel. Volt bennük valami magasztos és varázslatos, amit nem tudott megmagyarázni magának. Már épp megkérdezte volna Evelynt, hogy ő is így gondolja-e, mikor meghallotta, hogy a lány halkan motyog álmában. Felkönyökölt, hogy jobban lássa őt.

– Nem…! – nyögte Evelyn, és arcán még így is gyötrelem volt leolvasható. – Nem akarok visszamenni…! Többé nem…!

Lowri egy ideig némán nézte őt, és némi aggodalom töltötte el a szívét. Evelyn légzése végül nyugodtabbá vált, és mély álomra szenderült, akárcsak kocsisa.