Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 1. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 1. fejezet ~

Az elegáns, nemesi pár bólogatva vizsgálta az előguruló fogatot, mely díszesebbnek és kényelmesebbnek tűnt a megszokott, nothamptoni utazókocsiknál. A nő méretes legyezővel legyezgette magát, és igyekezte eltakarni ruháiból enyhén előbuggyanó kebleit az illetlen férfiszemek elől, míg társa elismerően biccentett, és belső zsebéből egy elegáns bőr erszénykét húzott elő. Szemmel láthatóan jó néhány rézérmét szurkolt le belőle a körülöttük sürgő-forgó istállómesternek, aki azonnal intett egy hajtónak és egy inasnak, hogy azok segítsék fel a kocsira az utasokat és pakolják fel az utazóládáikat a fogat hátuljára. Ahogy rájuk csukták az ajtót, és a kocsi hangos pata-dobogás kíséretében kikanyarodott az utcára, az istállómester elégedetten megdörzsölte a markát és horgas orra alatt torz vigyorra húzódtak ajkai. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert kisvártatva obszcén módon rivallt rá az egyik ifjú lovászfiúra, aki az istálló többi jószágát gondozta épp.

– Ebadta – morogta a foga alatt Lowri az istállóval szemközti épületek közt húzódó sikátor félhomályában, és mérgesen elhajította a hosszú fűszálat, amit eddig az ujjai között hajtogatott.

Keserűen Pitypangra és Lóherére nézett, és ahogy azok továbbra is békésen csócsálták az eléjük rakott abrak utolsó falatkáit, kíváncsian pillantottak fel gazdájukra. A tekintetükben volt egyfajta gyermeki barátságosság, melynek láttán Lowri, akármilyen dühös is volt, egyszerűen nem tudott haragudni rájuk. Lehunyta a szemeit, és nagyot sóhajtott.

Lassan nem is tudta már, hány év telt el azóta, hogy az apját elvesztette. A háború alatti években egyre gyorsabban őszülő férfi háta is egyre inkább meghajlott – no nem azért, mert utasai előtt oly mélyen hajbókolt, hanem azért, mert az egyre kevesebb hajtó nélkül vezetett, családias vállalkozás idővel minden erejét felemésztette. Eirwyn Flint világéletében becsületes ember hírében állt, és egyetlen lánygyermekébe is a tisztességesség eszméjét oltotta bele. Igyekezte úgy vezetni személy- és áruszállító vállalkozását, hogy az utasai és kuncsaftjai megelégedésére szolgáljon, de megélhetést tudjon biztosítani az alkalmazottai számára is. Mire azonban oda jutott, hogy saját családja számára is betevő falatot tegyen az asztalra, a bevételekből már alig maradt igazán valami.

A férfi számára azonban az adott szó szent volt és tiszta, akár a fehér hó, amit a neve is jelentett, így különösen fájó volt számára, hogy egyre több hajtójától kellett elbúcsúznia, mert azok a saját boldogulásuk érdekében jövedelmezőbb istállók szolgálatába álltak. Amikor 1-1 fogatától kellett megválnia, már az is megviselte, de a szíve egyenesen megszakadt, amikor újabb és újabb hátasát kellett eladnia, mert már képtelen volt fenntartani őket. Megfogyatkozó munkaerővel és egyre inkább gyengülő egészséggel képtelen volt lépést tartani a Tűzharmat Istálló népszerűségével és különleges szolgáltatásaival. Az inasoktól, hajtóktól, karbantartóktól és takarító személyzettől hemzsegő vállalat kétségkívül Conwyn városának egyik legjövedelmezőbb szervezete volt, melynek egyaránt bizalmat szavaztak a helybéliek és a városba tévedő idegenek is. Minden más istállóra lassan csak a söpredék maradt: aljanép, álruhákba, kámzsák mögé rejtőző, titokzatos, sötét alakok, akik kerülni akarták a figyelő szemeket, és olcsó, diszkrét ellátást vártak koszos rézérméikért cserébe, hogy aztán célt érve vagy fizetés nélkül távozzanak, vagy alattomos módon még azt a keveset is elvegyék a kocsisaiktól, amit azok addig megkerestek.

Eirwyn Flintnek is ez lett egy nap a veszte. Lowri hiába figyelmeztette az istállójukban, ahogy a fuvarra váró, koszos képű idegenek láttán félrehívta az apját. A férfi aznap is csak türelmesen elmosolyodott, atyaian vállon veregette a gyermekét, és egy későbbi viszontlátás reményében elbúcsúzott tőle. Lowri aggódva nézte, hogy a megfakult, fekete köpenybe burkolózó idegenek fenyegető, karmos kezeikkel felkapaszkodtak az apja mögé, a fogat pedig eltűnt Conwyn utcáinak forgatagában. Később a városparancsnokság katonáinak riasztása ébresztette az istálló megmaradt személyzetét, Lowri pedig hálóingjére csupán egy utazóköpenyt kanyarítva, lóháton követte a katonát a felborult, kiégett fogatig, melynek romjai közt végül megtalálta Eirwyn Flint összetört, kirabolt holttestét.

Az őrség nyomvizsgálói megállapították, hogy régóta keresett, malániai csőcselék végezhetett vele, melyeknek sikerült kijátszania a theréni lovagok figyelmét, és beszivárogtak birodalmuk területére. Démoni gonoszságuk elborzasztotta az őrség néhány ifjabb, tapasztalatlan tagját, akik megrendülten nézték, ahogy a zokogó Lowri kétségbeesetten szorongatja apja élettelen testét.

A halott búcsúztatása és a vállalkozás megöröklése megpecsételte az istálló sorsát. A hitelezők nem voltak hajlandóak tovább várni a pénzeikre, így lassan el kellett adni az összes fogatot és megmaradt állatot, az épület bérleti jogát pedig elveszítették, és lassan minden dolgozó továbbállt. Az utolsó, nyekergő szekér és az istálló két legkisebb teremtménye, két pej Adoma-póni azonban már senkinek sem kellett.

Lowri felpillantott az állatokra. Nem, titeket nem is adtalak volna, gondolta. Édesapja emlékét mindössze ez a két ló őrizte csupán, és úgy döntött, ha mindhárman az árokszélen fognak éhen halni, tőlük akkor sem fog megválni. Megjavítgatta, folyamatosan toldozta-foltozta megmaradt fogatát, mellyel istálló nélkül, egyfajta szabadúszó kocsisként rótta az utakat, rögtönzött fuvar reményében. Conwyn külsőbb negyedeiben, a városfalhoz közel könnyebben talált magának kalandorokat és utazni vágyókat, akiknek se ereje, se kedve nem volt a belsőbb negyedekig elcipelni táskáikat, hogy egy-egy nevesebb istálló szolgálatait igénybe vegyék. Lowri így elsősorban az ilyen utasokat kereste. Az útja persze gyakran visszavitte őt a belvárosba, egykori istállójuk közelébe, melyre minden alkalommal fájdalmasan tudott csak lepillantani. Vagy – ahogy most is – amikor egy-egy rivális vállalkozás kocsisait nézte, nem tudta levetkőzni az irigység és keserűség érzését. Igen, megtehette volna, hogy elszegődik valamelyik istállóhoz hajtónak, de úgy érezte, azzal egyben feladná addigi függetlenségét. És nem akart lemondani Pitypangról és Lóheréről sem. Elmosolyodott, és félrebillentette a fejét.

– Jól laktatok? Akkor menjünk vissza Conwynba! – mondta játékos hangon, a két állat pedig, mintha csak felelni akart volna neki, szelíden felnyerített.

Felült az otthonául szolgáló fogat bakjára, hátrapillantott, és látta, hogy semmi sem hiányzik a mindig is magánál hordott felszereléséből, így lassú tempóban megindult az északkeleti városkapu felé. A lakóépületek a városfal közelében egyre ritkábban álltak, kisebb terek, malmok és piacok vették át a helyeiket. Ezek között gyakran feltorlódott a kilépésre várók sora, akiket a városparancsnokság katonái ellenőriztek. Ki gyalogosan, ki a saját lován vagy szekerén várt arra, hogy rá kerülhessen a sor, míg mások az utolsó pillanatban igyekeztek fuvart fogni maguknak – több-kevesebb sikerrel.

Mikor a sor gyanúsan sokat állt, egy lépést sem haladva előre, Lowri unottan felállt és körbenézett. Egy kereskedőkaravánt pillantott meg, melynek turbános, nehéz leplekbe öltözött tagjai idegesen gesztikulálva igyekeztek elzavarni maguk mellől egy utazóköpenybe burkolózó, törékeny alkatú, fiatal lányt. Messziről nem lehetett kivenni, mi lehetett az összezörrenés oka, de ahogy a katonák is közbeléptek és elhessegették a hajadont, a kilépésre váró sor végre újra megmozdult, az addig várakozók örömére.

Pitypang és Lóhere türelmes jószág volt, így Lowrinak nem volt különösebb gondja azzal, hogy kordában tartsa őket. Nyugodtan bámészkodhatott, de a tekintete újra és újra visszasiklott a félreállított lányra, aki azóta is ott állt a kifelé vezető út mellett, egy ideig a kezeit tördelve, majd leszegett fejjel, mintha beletörődött volna valami megváltoztathatatlanba. Ahogy lassan melléje ért a fogattal, lepillantott rá.

– Mondd… esetleg szeretnél elmenni valahova? – kérdezte tőle.

Az idegen felkapta a fejét a hangjára, fején pedig egy egészen kicsit hátracsusszant addig viselt csuklyája. Arcát alatta rozsdavörös, gyönyörű hajkorona szegélyezte. Lowri szeplős, sápadt vonásaira ennek láttán rögtön vigyor költözött, és felpillantott saját, szélfútta, vörös loknijaira.

– Ha megmondod, merre tartasz, akár el is vihetlek… és olcsón megszámítom – kacsintott rá.

– A pénz… nem számít… – felelte a leány végül, és végignézett a kocsison és annak szedett-vedett fogatán. – Conwynba tartok…

– Nagyszerű! Én is arrafelé megyek. Valamivel több, mint egy hét alatt meg is járjuk…

– Annál gyorsabban oda kell érnem! – rázta meg a fejét a lány. – Tudunk rövidíteni az úton valahogy?

Lowri gondolkodóba esett.

– Az igazat megvallva… van egy rövidebb út, mellyel nagyjából 5 nap alatt meg tudjuk tenni a távot, de… Az nem teljesen veszélytelen. Az út se olyan szabályos, a lápi lények vagy erdei vadállatok se biztos, hogy elkerülnének bennünket… Egy kisebb folyón is át kell kelnünk, melyen a révészt is ki kellene fizetnünk. Nekem pedig gondolnom kell a magam és a barátaim biztonságára is – intett a lovak felé. – De ha valóban meg tudod fizetni… Kilométerenként 7 rézért szívesen elviszlek.

Az idegen csodálkozva a pónikra pillantott, azok pedig, mintha csak az elhangzottakat akarták volna megerősíteni, barátságuk jeléül vidáman megrázták sörényeiket és rámeresztették nagy, huncut szemeiket.

– És mégis hány kilométer lesz így az út összesen?

– Nagyjából 150. Útközben, ha lakott területen kívül kell éjszakáznunk, a kocsimon elalhatsz és szárított elemózsiából jut bőven. Ha fogadó is utunkba esik, természetesen ott meg tudunk szállni, melyet az ár ugyancsak tartalmaz.

Lowri látta, hogy a részletek hallatán a lány mérlegelni próbálta az ajánlatot. Igen, gondolta, így tovább! Mindjárt ráharap!

– Azaz ez összesen 1180 rézpénz lesz. Még valami! A felét… előre kérem!

– Rendben – vágta rá az, és Lowri meglepetésére már nyúlt is köpenye alá, hogy elővegye erszényét.

– Óh… hát jó… – hümmögött a kocsis, és el se akarta hinni, hogy hirtelen ekkora összeg üti a markát.

Rég volt, hogy egyszerre ennyi pénzt tartott volna magánál.

– Pattanj fel! – kínálta hellyel maga mellett, mire a lány felkapaszkodott a fogat túloldalán. – Nincsenek… ládáid vagy bőröndjeid?

– Nincsenek… – felelte az, és még azután se vette le a fejéről a csuklyát, hogy helyet foglalt. – Csak így megyek.

– Értem… – nyugtázta Lowri, majd észrevette, hogy épp ők következnek a kiléptetéskor.

Előhúzta az ingujjából a fogathajtók számára kiállított menlevelet, melynek láttán a katona intett egyet a kezével, ők pedig minden további fennakadás nélkül megindulhattak.

– És mondd csak, hogy szólíthatlak? Össze leszünk zárva jó néhány napig.

– Evelynnek… – felelte némi hallgatás után az utasa.

– Evelyn… Hát, Evelyn, nagyon örvendek! – mondta végül Lowri, ahogy a lovak közé csapott.