A 2026. harmadik negyedévében látott sorozatok

Nos, a poszt önállósította magát, mielőtt véglegesítettem volna, de sebaj. 😀

Jöjjenek az elmúlt 3 hónapban látott, keleti és nyugati sorozatok és filmek.

Captain Tsubasa Season 2 – Junior Youth-hen (2023) – 10/8
Mobile Suit Gundam (1979) – 10/2
Captain Tsubasa – Road to 2002 (2001) – 10/8
The Bombing of Pan Am 103 – 10/9
The Mentalist (1. évad) – 10/5
Mobile Suit Gundam The Movie (1981) – 10/6
Mobile Suit Gundam The Movie 2: Soldiers of Sorrow (1981) – 10/7
Mobile Suit Gundam The Movie 3: Encounters in Space (1982) – 10/5
The Mentalist (2. évad) – 10/7
Given – The Movie 2: Hiiragi Mix (2024) – 10/7
The Mentalist (3. évad) – 10/7

 

Captain Tsubasa (2. évad) – Junior Youth-hen (2023) – 10/8

Úgy vártam ennek a sorozatnak a folytatását, mint a messiást. Még annak idején, a térdműtétemkor kezdtem el nézni az első részeket, de kínkeserves volt heti egyet kapni belőlük, így inkább megfogadtam, hogy megvárom a teljes évad bemutatását, és utána egyben nézem majd meg. Most azonban a foci VB meghozta a kedvet ahhoz, hogy elővegyem és elkezdtem megnézni. Értelemszerűen az eredeti manga és anime nagy kedvencem, az oldalon megtaláljátok az OVA-t, ami tulajdonképpen ennek alapjául szolgált, tehát tudom, hogy újdonságot nagyon nem fogok látni. Ami viszont a 2018-as remake-nek mindenképp jól sikerült, az az volt, hogy át tudta ültetni a 80-as, 90-es években készült és játszódó cselekményt a modern, mai világba anélkül, hogy annak értékrendjén vagy alapvető mondanivalóján változtasson, és a kiváló animáció mellett sikerült a grafikai hasonlóságot is megőrizni, azaz iskolapéldája lett azon remake-eknek, melyeket abszolút megérte elkészíteni. 7 évet kellett várni a folytatásra, és vélhetően nem véletlenül 2023-24-ben rukkoltak elő vele, hiszen nyáron a világ szeme Németországra szegeződött a futball Európa-Bajnokság miatt. Takahasi mester pedig szintén abban az évben fejezte be a manga legutóbbi (és kora miatt vélhetően utolsó) sorozatát, a Rising Sunt, melyben karaktereink már fiatal felnőttek, és a világ színpadán, neves nemzetközi klubokban játszanak, többen házasok is (Tsubasa és hitvese, Sanae is épp első gyermekeiket várják). Ezen folytatást már nem a David Production nevű animációs stúdió jegyzi, mely az első évadot is megalkotta számunkra, hanem a Studio Kai, előbbi ugyanis igencsak túlvállalta volna magát, ha a Jojo’s Bizarre Adventures, Cells at work vagy a népszerű Urusei Yatsura-remake mellett még Tsubasáék kalandjait is folytatni akarta volna.

Mit érdemes tudni, mielőtt belevágunk? Hol vagyunk és mikor?

Hőseink végzős japán középiskolások, az éves, országos futball-bajnokságot épp maguk mögött tudhatják, mely a Nankatsu Középiskola és a Toho Magániskola megosztott győzelmével, döntetlenjével zárult. A szövetség egy ifjúsági válogatott keretet hirdet, melybe a torna legjobb játékosait beválasztják. Tsubasa, aki a tornán súlyos vállsérülést szenvedett, egyelőre nem tart a fiúkkal a felkészítő edzőtáborba, azok nélküle indulnak útnak Európába, későbbi U15-ös (azaz 15 év alattiak számára rendezett) ifjúsági világbajnoksági megmérettetéseinek helyszínére, ahol két régi ismerős várja majd őket: az arrogáns Nankatsu-kapus Wakabayashi Genzo és Tsubasa egykori csatár-párja, az azóta Franciaországban élő Misaki Taro. Vajon sikerül az addig egymásra riválisként tekintő focistáknak egy csapattá kovácsolódni, félretenni a régi sérelmeket és ellenérzéseiket, és együtt szembeszállni a világ nagy tehetségeivel…?

Tekintettel arra, hogy 12 epizód helyett itt 39 áll a rendelkezésünkre, hogy ugyanazt a történetet elmeséljük, mint az OVA, érthető módon több idő jut arra, hogy bizonyos mellékszálakat a sztori elindítson vagy jobban kidolgozzon: pl. a visszatekintést Misaki és apja döntésére, Franciaországba költözésére (mert a fiú nem akart újra férjezment anyjához költözni, aki csecsemőkorában elhagyta őket). A lányok focisták iránti rajongása is folytatódik, az alsóbb osztályos Kumi mindenáron magának akarja Tsubasát, míg Sanae csendben és visszahúzódva rajong a fiúért, és Tsubasa néha el-elejtett reakciói alapján az érzés kölcsönösnek tűnik. Felbukkan a történetben Kanda Koshi is, a Nankatsu boxolója, aki viszont Sanae-t szemelte ki magának, és akivel később Tsubasának emiatt konfliktusa lesz. De látjuk egy rövid bejátszás erejéig Yoshikót is Amerikában, ahogy a tudósítást nézi saját szívszerelméről, Matsuyamáról és annak sikereiről, ez is egy olyan cuki kikacsintás kettejük közös története és jövője felé. Természetesen Yayoi is figyelemmel követi az eseményeket, aggódva saját “kedveséért”, Junért. Az elődjéhez (1. évad) hasonlóan teljesen hű az eredeti manga és első anime történetéhez, kiegészítve azt a modern világ eszközeivel: napjainkbeli járművek, mobiltelefonok, tabletek, számítógépek, internet, ami a 80-as években érthető módon teljesen elképzelhetetlen technológia volt még. Itt azonban tökéletesen idomul a fiatalok világába: simán telefonálnak, videochatelnek egymással hőseink, mintha ez mindig is így történt volna a forrásműben is. A divatot inkább semlegesnek, vagy japán szokásokhoz mérten visszafogottnak, kortalannak mondanám, a sportöltözékek, cipők, sporttáskák azonban már a modern kor stílusjegyeit viselik magukon.

A cselekmény ugyanúgy indít, mint az OVA: az iskola bajnokság után edzőtábor és keretkiválasztás, majd rövid európai felkészülési turné, ahol a későbbi világbajnokság legfontosabb résztvevőivel előre megismerkedünk. Kap némi hangsúlyt a német csatár, Karl-Heinz Schneider és az ő családi története (szülei elváltak, ő próbálja közelebb hozni őket egymáshoz maga és húga érdekében, de az anya talán már új pasi felé kacsintgat a tudtuk nélkül), amit meg is értenék, ha Schneider szerethető karakter lenne, de nem az. Egy arrogáns, durva, céltudatos és mindenen átgázoló fiatalember, akit még csak tisztelni sem tudsz emiatt. Nincs meg benne az a baráti, közvetlenebb stílus, mint mondjuk az olasz kapus Hernandezben, az argentin vagy uruguay-i csatárokban, vagy akár a francia Elle Sid Pierre-ben. Inkább olyan kimondottan negatív ellenpólus, mint a durva és szabálytalankodó francia csatár, Napoleon. Az egész német együttes kimondottan utálatos figurákkal van tele, ha csak épp Schestert nem nézzük, ami írói szemszögből nézve teljesen felesleges: ez csak még inkább felmagasztalja a japán csapatot, egyértelművé téve a jó és a rossz oldalt, holott a néző eddig is képes volt a helyén kezelni ezt magában, és tudott azonosulni az ellenséges oldal játékosaival azok jellemfejlődése vagy háttértörténete kapcsán. A német csapatot viszont nem tudja megkedvelni a néző, mert nincs miért. Itt is van egy fura, kissé szélsőjobbos felhangja az egész, legyőzhetetlen, harcias, német “csapatszellemnek”, aminek szintén nincs túl jó utóérzete (főleg annak tükrében nem, hogy a valódi, élő futballválogatott, a nagybetűs MANNSCHAFT egyébként az elmúlt 10-20 évben az egyik legszerethetőbb csapat volt nemzetközi szinten, tele nagyon szimpatikus és tehetséges játékosokkal).

Nagyon furcsa ez az éles szembenállás a sorozathoz képest úgy önmagában, hiszen a Captain Tsubasa mindig is egy ultrapozitív, gyermekien naiv világképet alkotott magának a futballról. Teljesen “vanilla”, ahogy a sport barátokká formálja még a kezdeti ellenségeket is (lásd pl. Hyuga és Matsuyama esetét), hogy a foci mindenkit jobb emberré tesz, mindenki a legtisztább, legromlatlanabb elvekkel és célkitűzésekkel vág neki a maga kalandjának, és tartja ezt szem előtt még évekkel később is. Emiatt a hurráoptimizmus miatt nem látjuk a mai futball árnyoldalait, amit sok, mára már visszavonult, legendás játékos gyakran felemleget manapság: az új, fiatal tehetségek már nem a játék szeretete és tisztelete miatt kezdenek el focizni, hanem a pénz, a hírnév és csillogás kedvéért, minden csak a látszatra megy, a vagyonnal való villogás, a páváskodás a legfontosabb, és elvész a sport valódi üzenete. Nagyon érdekes lenne, vagy lett volna valami ilyesmit belevinni a Captain Tsubasa történetébe is: hogy amikor pl. Tsubasa 2-3 évvel Dél-Amerikába költözése után visszamegy Japánba egy újabb edzőtáborozásra, mondjuk már más emberként tért volna vissza, akit pl. megviselt a nyugati világ sporthoz való viszonya, a fertő, a játékosok esetleges alkoholizálása, drogozása, kurvázása, és hogy ez pl. okozott volna benne egy törést. Mennyivel érdekesebb lett volna! [ … hogy ez milyen jó ötlet lenne egy fan fictionhöz….!] [igen, szégyentelen önpromóciónkat látták 😀] Hőseink már így is sokkal idősebbnek látszanak, mint amilyenek valójában (14 évesek), a szinkronhangok is felnőtt, mély férfihangon bömbölnek szinte mindenkinél, ami elég disszonáns hatást kelt.

Ezen kívül az eredeti történet elkészültekor Japánnak még nem volt saját profi ligája, mégse láttunk nagyon soha törekvést arra vonatkozólag, hogy a srácoknak a nemzetközi tapasztalataikat kamatoztatva olyan vágyai lettek volna, hogy a hazai futballt felhúzzák nemzetközi színvonalúra. A legjobb játékosok az első adandó lehetőség alkalmával külföldre mentek focizni, és hiába maradtak a kevésbé szerencsések otthon, vagy pl. Matsuyama a Consadole Sapporoban, saját otthonában, nem volt kísérlet javítani a hazai körülményeken. Míg a Goal FH: Field Hunterben, ami egy jóval később készült anime, ez komoly téma volt, hogy igenis legyen már Japánnak is saját, nemzetközi színvonalú, profi ligája. A japán labdarúgás kétségkívül rengeteget köszönhet Takahashi munkásságának és a Captain Tsubasa nemzetközi népszerűségének, kár ez az elszalasztott lehetőség a témát illetően. Nem véletlen, hogy az elmúlt években, sőt, évtizedekben egyre-másra jöttek hasonlóan magas epizódszámú vagy mangakötettel bíró focis történetek, amik ettől már kicsit elkanyarodnak, és egész más oldalról közelítik meg a játékot, elég csak megnézni a jelenleg legnépszerűbbet e kategóriában, a Blue Lockot, ami hamarosan egyébként magyarul is meg fog jelenni.

Ha valamit ezen kívül igazán fel lehet még róni a történetnek (noha az igazából valamennyire ide kapcsolódik), az az, hogy mindenki erkölcsi kötelességnek érzi a posztját, az azzal járó felelősséget, feladatot. Nem látunk komolyabb taktikai húzásokat, megbeszéléseket, hogy “ha XY és Z van a pályán, akkor erre tolódjatok, így kellene passzolni“. Tsubasa és Misaki mindig összeszedik a labdát, a cél mindig Hyugát és esetleg a zöldfülű Nittát játékba hozni, hátul mindenki védekezik, és ennyi. Egy épkézláb érdekes és legalább ötletes megoldást látunk, a franciák elleni meccs hajrájában, amikor az esőtől meg a két félidő + hosszabbítás miatt széjjel taposott pálya közepe helyett Tsubasa kihúzódik szélre az oldalvonalhoz, mert ott legalább még ép a fű, és könnyebben tudja terelni a labdát ÉS csak egy oldalról kell védekeznie, mert csak egy oldalról tudják támadni. Olyan egyszerű és logikus döntés, de több ilyet nem is látunk. A lestaktikát próbálják még egyszer-kétszer bevetni mindkét oldalon, de igazából ennyi.

Ami viszont tényleg komoly kifogás, és ezt már a korábbi évadnál és/vagy sorozatoknál is írtam, az a japán nyelv teljes megerőszakolása. Nyilván a modern kor minden nyelvre rányomja a bélyegét, az angol a lingua franca, mindenhol vannak jövevényszavak, amik beépülnek és meghonosodnak. De hogy a sorozatban minden “szakmai” szó halmozottan és teljesen feleslegesen angol, az borzasztó. Szinte epikus, ismétlődő/állandó jelzőket kapnak a szereplők, Hyuga mindig az “Ace Striker“, Tsubasa és Misaki (vagy bárki, aki szépen passzol valakivel), az örök “Golden Combi“, Wakabayashi meg a “Super Great Goal Keeper“, ami egyenesen nevetséges. Minden ugrás, rúgás, fejelés is ugyanúgy angol nyelven magyarázódik, a szuperkombinált mozzanatok meg szinte kiejthetetlen szósalátaként ömlenek ránk. A rengeteg “nio tájger sottó dzsámping volléj” és “nó tráppü dájving pásszü” után az ember legszívesebben kötötűt állítana a fülébe. Ezt miért nem lehetett japán nyelven, annak minden dallamosságával megfogalmazni? Ebben egyértelműen Takahashi a hibás, ezeket a nyakatekert fogalmakat ő alkotta meg és aggatta rá a karakterekre. A másik, az abszolút túlzás a felkészülések és mérkőzések tekintetében: olyan mutatványokkal, rúgásokkal, melyek ma már egy hivatalos mérkőzésen nem állnák meg a helyüket veszélyeztetés, kapustámadás vagy bármilyen más okból. A fiúk még mindig nem viselnek sípcsontvédőt, így amikor az ellenfél beleáll két talppal a lábukba, mindenki csodálkozik, hogy “nahát, ez vérzik“. Hasonlóképp nevetséges pl. a németek “legendás” kapusa, Deuter Müller, akit ezen évad kedvéért erősen lebutítottak (már ami a megjelenését illeti, mert mindenhol máshol egy hústorony, itt sokkal nem magasodik a többiek fölé, annak ellenére, hogy a karakterlap szerint 195 centi és 100 kiló…). Na szóval Müllert állítólag úgy edzette a saját trénere, hogy egy szikla tetejéről teherautókkal köveket, sziklákat öntetett le a mélybe, ahol Müller állt, neki meg a lezubogó kövek közt kellett közben elkapni a lefelé pattogó labdákat is. EZ MI? Hát konkrétan felröhögtem a tévé előtt, hogy “na elmész te a picsába“. Már is az blőd, hogy Hyuga kb. medicinlabdával gyakorolja a rúgásokat; látva, hogy a mai elit focisták egy apró lökéstől feldobják magukat és világfájdalommal fetrengenek, eleve képtelenséggé teszi, hogy valaki ilyen módszerekhez folyamodjon. Csontozatát, izomzatát, fejlődésben lévő szervezetét ép eszű ember nem kockáztatná azzal, hogy ilyensmit csináljon.

A 2. évad hozta azt, amit az 1. évad szépen felvezetett. Ha grafikailag nincs is éles különbség, az animáció minőségében azért tapasztalható visszalépés. Amikor a játékosok cselezéseit, pályán való mozgását látjuk, abban sok kifogásolnivaló nincs, ellenben nagyon sok az állókép, drámai erővonalakkal körberajzolt póz, ami közben beszél valaki, a játékos vagy a kommentáror, de másodpercekig nem mozog a jelenet, ami nyilván spórol a pénzzel a készítők számára, de a termék kárára. Az első opening egy teljesen vállalható, könnyed új dal (As One), ami hasonlít az első évad első opeingjére, a Start Dash!-re, az első ending dala pedig a klasszikus Moete Hero egy újabb feldolgozása, vagyis mindkettővel biztosra akartak menni. A sorozat két további openinget is kapott, és érezhető volt azok időzítése: nagyjából az évad harmadpontjainál jött a változás, felvezetve egy újabb szakaszt (francia meccs, németek elleni meccs), amire aztán a nyitóklip animációs képsorai is reflektáltak. Érdekes, hogy az utolsóba a boxoló Kanda is bekerül, ami előrevetíti, hogy ezzel a klippel zár majd a sorozat és történet is, hiszen a manga szerint Tsubasa és Kanda összezördülése Sanae miatt rendeződik, mielőtt a fiú útnak indulna Brazíliába. A lezárás emiatt kicsit megtöri a győztes bajnokság utáni eufóriát, a diákok már a felső-középiskolai felvételire készülnek, az immár 15 éves Tsubasa bemutatkozik a felnőtt válogatottban is és végül tényleg elutazik Brazíliába. Érdekes adalék, hogy a fiú úgy megy el, hogy nem tudja, hogy az anyja már terhes jövőbeli kisöccsével. Furcsa húzás volt a szülők részéről ezt elhallgatni előle, de egyben azért szívtelen is: nem gondolná az ember, hogy aki épp álmait beteljesíteni készül és a nyakába akarja venni a világot, egy ilyen hírre meggondolná magát? De azért, ha a helyébe képzeljük magunkat… milyen érzés lehet a világ másik felén megtudni, hogy az anyád amúgy terhes, megszületik az öcséd, akid eddig sose volt, és csak évek múlva láthatod őt, ha nem számítjuk a videotelefonálás lehetőségét? Mert azért… Tsubasa életének meghatározó része volt, hogy egyke gyermek, és soha nem volt senkije, csak a labda volt az, aki hű barátként kicsi kora óta mellette volt. Vajon valamilyen jellemfejlődés vagy változás elindulna benne, ha tudná? Vagy már úgyis mindegy, mert megtalálta azt, ami neki rendeltetett…?

A manga ilyen szoros követése felveti a kérdést, hogy néhány év múlva várható-e, hogy a fiúk korban soron következő kalandja is megfilmesítést kap egy 3. évad formájában. Reneszánszát élik a sportanimék, így nem kizárt, a régi korok nagy kedvenceiből még mindig sorra jönnek a remake-ek, idén a legnagyobb visszhanggal talán a Magic Knight Rayearth. A Ranma 1/2 is nagyot megy a Netflixen, így nem kizárt, hogy ebből is kapunk még valaha valamit. Jó ideje érlelődik bennem a gondolat, hogy átnyergelek más focis történetekre. A Blue Lock a maga sötét jellege miatt egyelőre nem vonz, de az ember soha ne mondja, hogy soha. A CT-sorozatból már egyedül a több mint 20 éves “Captain Tsubasa – Road to 2002” van hátra számomra, ami az akkori VB apropóján készült, és azóta se néztem meg, mert annyira nem tetszett akkoriban a rajzstílusa. Más kérdés, hogy azóta rendesen elfogja az embert a 90-es évek keltette nosztalgia, ha ma elindítja, így nem kizárt, hogy az lesz majd az egyik soron következő, új projektem. De annyi mindent kellene nézni, Gundamot is, annak tükrében, hogy bejelentették a Gundam Wing idei folytatását, és remélem, végre valamikor a Macross is berúgja az ajtót a piacon.

 

Mobile Suit Gundam (1979) – 10/2

Nos… csak belekezdtem. Mindig is furdalta az oldalamat a kíváncsiság az eredettörténetet illetően, mikor a 90-es évek derekán sokakhoz hasonlóan először a Gundam Wingben szembesültem a Gundam világával. Az animáció minősége, a dinamikus zene és érdekes karakterek ellenére abbahagytam, mert bármennyire is próbáltam felfogni, mi történik, nem értettem körülötte a világot. Eltettem, hogy egyszer, majd, amikor már lesz fogalmam a múltjáról, újra előveszem. Igaz, attól még nagyon messze vagyunk, és addig még jó sok TV-sorozatot, OVA-t és mozifilmet meg kell néznem… de… “we’re getting there“.

A nem túl távoli jövőben, 2045-ben az emberiség meghódította a világűrt, egyre gyarapodó lakosságával pedig űrkolóniákon telepedik le, melyek a Földéhez hasonló körülményeket teremtve új otthont teremtenek a kivándorlóknak. A folyamat új időszámítási rendszert vezet be mindannyiuk életébe. Elég azonban mindössze 50 évnek eltelnie ahhoz, hogy addig stabilnak hitt béke meginogjon: 0079-re a legtávolabbi kolóniák függetlenedni kívánnak a földi föderációtól, és kikiáltották a Zeon Fejedelemségét. Rövid idő alatt hatalmas összecsapások következtében az emberiség fele kipusztult, de nemcsak a Földön: Zeon folyamatosan ostromolja a különböző kolóniákat is. Az egyik ilyen telepes közösség, a 7-es kolónia a következő, kiszemelt áldozat, melyre először kémeket küldenek, mert azt sejtik, a kolónián sikerült kifejleszteni egy olyan szuperfegyvert, mely felveheti a versenyt Zeon hadihajóival, és megmentheti az emberiséget. A felderítők esztelen partizánakciója a civil lakosság és katonai személyzet nagy részének pusztulásával jár: akiknek sikerült felmenekülnie egy menedékhajóra, a Fehér Bázisra, még a megsemmisülés előtt elhagyják a telepet. A katonaságnak valóban sikerült kifejleszteni egy Gundam elnevezésű óriásrobotot, mely emberi pilótával ellátva ütőképes harci erő Zeonnal szemben. Tekintettel azonban arra, milyen veszteségek érték a földi federációt, nem is nagyon maradt olyan, aki él, nem sérült, és el is tudná vezetni. A műszerekért rajongó fiatal mérnök, Amuro Ray, Ray hadnagy fia az, aki e szorult helyzetben elfoglalja a pilótaülést, de nem jó szívvel teszi. A háború borzalma, Zeon embereinek kegyetlensége, és az emberölés gondolata elborzasztja őt, ahogy szembeszáll támadóikkal, köztük Zeon enigmatikus, szőke parancsnokával, Char Aznable-vel és segíti a Fehér Bázis elmenekülését…

Nem árulok el zsákbamacskát azzal, hogy a cselekmény nagy része visszaköszön a korábban megnézett Metal Armor Dragonarból, ami nyilván igazságtalan, hiszen a Gundam készült előbb, sőt, ennek készítői közül dolgoztak többen a Dragonaron. Tény viszont, hogy utóbbi egy már jobban kiforrott és a 80-as évek esztétikai stílusjegyeit jobban magán viselő sorozat lett, ami nekem első ránézésre már jobban tetszett. De nem hunyhatunk szemet afelett, hogy ez az eredeti történet: ugyanúgy az űrkolóniák világát éljük, ugyanúgy egymás ellen fordulnak az emberiség tagjai, a “jó” oldal ugyanúgy titokban fejleszt ki szuperrobotokat, egyfajta utolsó mentsvárként, melybe ugyanúgy fiatal/tinédzserkorú hősök ülnek, akik eleinte nehezen birkóznak meg a feladattal, a felelősséggel, a háború és emberölés gondolatával. Hősiességük és elhatározásuk azonban megkérdőjelezhetetlen. A túloldalon ugyanúgy egy titokzatos ellenfélel áll, melynek csapatait ugyanúgy kisebb-nagyobb robotok és pilótáik vezetik, köztük egy rettegett tehetséggel, akiről kiderül, hogy köze van női főszereplőnkhöz, nem is akármilyen módon. A párhuzamokat lehetne még hosszasan folytatni, de nem érdemes. A 2 sorozat elkészítése között majd 10 év eltelt és igazságtalan a kezdeti hiányosságokat animáció/grafika kapcsán a Gundamnak felróni. Ennek a célja a világ- és franchise-teremtés volt, amit sokévtizedes menetelése alapján bizonyítottan sikeresen el is ért.

A séma nagyjából ugyanaz: míg a “felnőttek” vagy alacsonyabb rangú tisztek rendes és tapasztalt parancsnok hiányában illetékességi vitákon marakodnak, a Fehér Bázison utazó menekültek számára egyre inkább fogynak a lehetőségek, apadnak a készletek, egyre kevesebb élelem jut mindenkinek. Nincs egyetértés, mi legyen a csatahajó további sorsa: menjenek a Földre, és tegyék ki valahol a menekülteket (hova? a romokba?), hagyják őket valami másik bázison/kolónián (egy már elzavarta őket, amikor megpróbálkoztak vele), harcoljanak tovább Zeon erő ellen nyíltan, vagy hajtsanak végre rajtaütéseket, lesből támadásokat? A hajó hídján, Mirai és Sayla a tisztek között próbálja csillapítani a kedélyeket, közben a hajó útját is egyengetik és az ütközetek koordinálásában is részt vesznek. A karakán civil lány, Amuro barátja, Fraw Bow közben a katonaság és a civilek közt igyekszik közvetíteni, és fáradhatatlanul segít a mindennapi teendőkben, betegápolásban, ellátmány osztásban. Ő próbálja Amuróban tartani a lelket, akinek viszont végső soron mindig a munka oroszlánrészét kell elvégezni: beülni az óriásrobotba, kockára tenni az életét, és embereket ölni. Igaz, hogy kap tankos és ágyús támogatást Ryu, Hayate és Kai személyében, de nem érezni azt a csapatszellemet és bajtársiasságot, ami pl. a Macross pilótái (Hikaru, Max és Kakizaki) vagy a Dragonar irányítói (Kaine, Tapp és Light) között kialakult. Amuro a küzdelem nagy részében teljesen magára marad, nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is.

Bepillantást nyerünk a másik fél, a Hold sötét oldalán húzódó Zeon arisztokratikus jellegű fejedelemségének életébe, mely a Zabi-család, azon belül is Degwin Zabi irányítása alatt áll. Az ő társadalmaikban is vannak összezördülések, függetlenedési próbálkozások (Icelina), árulások (Char és Garma Zabi), vagy lakosság kényszere, hogy a megélhetés kedvéért Zeonnak kémkedve próbáljon boldogulni (Miharu). Erős, militarista, sokszor egészen náci beütésű a Zeon társadalmi berendezkedése, ami nem épp a legpozitívabb, főleg, amikor felhangzik a “Sieg Zeon!” a német eredeti frázis nyomán… Ugyanakkor erős a becsület, egy elvesztett, de tisztelt katonai vezető iránti elköteleződés és bosszúvágy (Ramba Ral és Hamon), és ezen a ponton merül fel igazán, hogy a Fehér Bázison szolgáló Sayla sem csupán egy egyszerű koordinátor, és hogy milyen magasra nyúlik a származása. Char eltűnik egy jó 10-15 részre mindenféle magyarázat nélkül, és nagyon érződik a hiánya, még akkor is, ha bemutat addig a történet más ellenfeleket is (M’Quve).

Kapunk egy tragikus karakterhalált is Ryu részéről, aki hősiesen feláldozza magát a Fehér Bázis megmentéséért. Kicsit olyannak hat, mint Kakizaki vagy Roy Fokker távozása a Macrossban, ugyanúgy sokkot okoz a hajó amúgy fiatal személyzetén. Sokakat megbénítja a félelem (Mirai), mások belebetegednek a tehetetlenségbe (Bright), és úgy összességében többen is teljesen logikátlan döntéseket hoznak (pl. Sayla többszöri próbálkozása, hogy a Gundamot irányítsa – MINEK??). Hősünk, Amuro a történet előrehaladtával mindinkább magára marad minden nyomorával: a gyilkolás megkeseríti őt, oly mértékben, amit társai nehezen tudnak felfogni, és újra és újra rábeszélik arra, hogy a robotba üljön, és csatába vonuljon. Amikor besokall és el akar menekülni egy időre, az anyjával való találkozás se úgy alakul, ahogy azt remélte, mert a nő szerint gyalázatos férfi lett belőle, akinek szégyellnie kellene magát, amiért katonának áll és harcol, öl. Az apja disszidált a 6-os kolóniára (mely addigra az egyedüli, független telep maradt, ahol egyezmény tiltja a két szembenálló félnek a harcot) és végül megbolondult. Amikor tehetetlenségében visszatér a Fehér Bázisra, dezertálás gyanújával még be is börtönzik, ami már csak hab a tortán, és Mirai és Bright beszélgetését is kihallgatja, akik bevallják egymásnak, hogy mást akarnak inkább helyette a Gundamba ültetni. Az egy helyben toporgás odáig vezet, hogy a hajó is súlyosan megrongálódik, pedig pont most kellene top formában lenniük, hiszen Európa területén gyülekezik a földi föderáció, hogy végső csapást mérjenek Zeon haderejére (Odessza Nap hadművelet).

Amíg a Macross egy jó esettanulmány volt a maga módján arra, hogyan próbált az emberiség megbirkózni a ténnyel, hogy annak 7-8 milliárd lakosa helyet egy 100-150 ezres csatahajó személyzete maradt meg csupán, összezárva, az űr mélyén, és hogy így kell restartolni a világot, addig a Gundam ezen első sorozata… nem tudom, miről próbál meggyőzni bennünket. Az ember a végére már nagyon várja a csodát, hogy a titkok végre kideürljenek, és ne csak a “megyünk a Földön vagy épp az űrben, és megvan a napi ütközet Zeonnal“. Nem fillerek ezek, mert lineárisan halad előre a cselekmény, de várjuk az igazán fontos jeleneteket: hogy Bright parancsnok végre színt valljon és felvállalja az érzéseit Mirai iránt. Hogy kiderüljön Sayla valójában Artesia Som Deikun, Char húga, akinek szintén más neve van: Casvar Rem Deikun, és mindketten Zeon Köztársasága megálmodójának, Zeon Zum Deikunnak a gyermekei, mely az apa halála után korcsosodott el azzá a diktatórikus förmedvénnyé, amiként ma mindenki ismeri. A nézőnek cseppenként adagolja a sorozat ezeket az infókat, de mikor már az utolsó epizódoknál járunk, és a Fehér Bázis is a végső küldetése, a Salamon hadibázis felé tart, hogy azt elpusztítsa és végleg megtizedelje Zeon haderejét, már jó lenne tiszta lapokkal játszani.

Amit kifogásként mindenképp fel lehet hozni, az a sokszor látszólag minden értelmet nélkülöző, technológiai saláta, ami áthatja a dialógusokat, a Minovsky részecskétől kezdve a psycommun át a nemtudommiig, ami részben elvátható egy űrben játszódó történetnél, de semmi rendszer nincs benne. Mintha minden nyelvből ki-kiragadtak volna 1-1 nevet vagy kifejezést, amiből aztán lett egy fogalom, egy bázis, egy hajónév, egy akármi… ami átvezet a következő ponthoz: a helyszínek, hajónevek. Eltelik 15-20 rész, mire az epizódok elején elhangzó összefoglaló elkezdi felvázolni, hogy mi a kolóniák közötti kapcsolat, a röpködő elnevezésekről, mint Zanzibár meg Pápua, nem tudod, hogy ezek most csatahajók vagy a konkrét földi helyszínek, és hát a névadás… Teljesen logikátlan. Japán neve van a nem japán kinézetű karaktereknek, de keveredik az orosz, az angol és a teljesen mischling fantázianév is, amiket gyakran kiejteni se lehet normálisan (Aznable, M’Quve, az ilyenek, mint a La Coque egyenesen viccesek…). Nyilván ennek is az volt a célja, hogy egy nagyon heterogén legénységet bemutasson, könnyebben tudjon vele a nemzetközi közönség is azonosulni. De néha mégis az az érzése az embernek, hogy valami véletlen-generátorból kijövő kifejezésekkel van dolgunk. Vannak ettől függetlenül kifejezetten jól sikerült nevek, mint pl. Kycillia Zabi admirálisnő, a rövid életű Icelina, Ramba Ral is tetszett, és maga a Char is teljesen érdekes.

Amit történetvezetési szempontból abszolút nem értek, az a Slegger hadnagyos szál Mirai-jal. A szőke, pimasz, nőcsábásznak tűnő hadnagyot az utolsó 10-15 részre dobja be a cselekmény, igazából teljesen feleslegesen. Minden nőnek bókoló sármőrként mutatják be őt, aztán amikor a nagy Salamon bázis elleni csata van, derült égből villámcsapásként éri a nézőt a felismerés, hogy Mirai egyébként szerelmes a férfiba, de úgy, hogy előtte 30+ részen keresztül andalgott Bright parancsnokkal (volt, mikor még a férfi szobájába is visszavonult vele), és ÚGY, hogy közben a 6-os független bázison ott várja őt Mr. Cameron, akit a tulajdon apja választott ki neki korábban vőlegényként. De nem, Mirai hirtelen halálosan szerelmes Slegger hadnagyba, aki a nagy csatába indulva még egy arany karikagyűrűt is ad neki, és természetesen meghal egy olyan jó Roy Fokkeres módon, igaz, nem ananászsaláta, hanem egy szendvics elfogyasztását követően. Ez HONNAN jött??

Hasonlóképpen agyrohasztó, mikor tényleg már az utolsó néhány résznél járunk, bevezetni egyfajta spirituális, újjászületéses elmebajt: Zeon Zum Deikun ugyanis “megjósolta”, hogy az arra érdemesek, különlegesek egy olyan típusú emberként fognak újjászületni, amit “Newtype”-nak nevezett el. Fokozott kognitív képességekkel. Az első ilyen, akit megismerünk, a szintén itt bevezetett látnokszerű nő, Lalah, aki Char szárnyai alatt nevelkedett, a második pedig mit ad isten Amuro lesz, amire maga Char jön rá, miután az olyan mértékű fejlődést mutat a Gundammal való harcban, amit elképzelni sem tudott (legalább egyvalaki értékeli Amuro igyekezetét és fejlődését, ha már saját kollégái nem teszik…). Mert hogy Amuro szinte már úgy harcol, hogy előre látja Char mozdulatait – mint egy látnok. Ez kicsit már olyan, mint a Macrossban az a kaszt, akik képesek az énekléssel hatni az ellenségre, Minmaytől kezdve Sherylen és Rankán át Basaráékig és a Valkűrökig. Nem értem, erre mi szükség volt, eddig ez egy kőkemény háborús dráma volt, de most behozunk ilyen spirituális varázserős dolgot… Minek??

Az egész utolsó 10 rész egy abszolút káosz, állítólag azért, mert az eredetileg 52 részesre tervezett sorozatot elkaszálták és hamarabb be kellett fejezni. Nos, ennek tükrében nem is csoda. De ez még mindig nem mentség. Ha a Newtype-dolog egy velős, valós eleme az univerzumának, azzal kellett volna kezdeni, felépíteni, hagyni, hogy kiteljesedjen. Nem összehozni két Newtype-ot, Amurót és Lalah-t a végén, hogy az űr mélyén harc közben epileptikus stroboszkópjelenetek közben lamentáljanak azon, mit is jelent ez a képesség számukra – hogy aztán Char őrülete miatt, amiért mindenáron hadi célokra akarta használni Lalah tudatbefolyásoló képességeit, hármójuk csatájában a lány szörnyethaljon. Így Amuro már nemcsak emberként, hanem Newtype-ként is magára marad, sőt, része volt abban, hogy az egyetlen hozzá hasonló lény elpusztuljon. A vicc az egészben, hogy a vén Zabi diktátor már kész lenne béketárgyalásokra is, de megmaradó, utolsó fia, Gihren fullba nyomja a kretént, konkrétan Adolf Hitlerhez hasonlóan egy felsőbbrendű, emberi réteg fennmaradásáért akar küzdeni, és képes a saját apjának hajóját tömegpusztító fegyverrel elporlasztani. És mivel egyik Zabi-gyerek se normális (nomen est omen…), Kycillia admirálisnő meg megöli a fivérét, Gihrent. Majd mikor már látja, hogy Zeon csapatai vesztésre állnak, menekülni akar, de Char végül beváltja a bosszúját, és megöli a nőt. A földi föderáció győzelmet arat, az 1 éven át tartó háború pedig az “1 éves háborúként” vonul be a történelembe.

Nézőként te meg csak ülsz, hogy mi_a_fenét_néztél.

Az egész Newtype-os elmebajig hajlandó lettem volna akár egy erős 6-7-est is adni a sorozatra értékelésként, figyelembe véve a korát és az abból fakadó hiányosságokat, a kulturális jelentőségét is, de így… azon tűnődöm, hogy egy 2-es eléggé tükrözi-e azt, amit érzek, és hogy megéri-e foglalkozni az egész franchise-sal, ha annak indító sorozata ennyire FOS.

Szinkronhangok és színészi munka tekintetében nem lehet panaszunk. Nyilván ez még egy másik korszak volt, mentes az affektáló női alakításoktól, kényeskedéstől, ami áthat annyi, mai sorozatot. A főszereplő Amuro Furuya Touru hangján szólal meg, akinek nem ez volt az első sci-fi vagy mecha szerepe, de még csak nem is első főszerepe, mégis ez hozta meg számára szerintem az első igazi szakmai sikert. Sokan őt ma már a Sailor Moon Mamorujaként ismerik csupán, amit nyilván meg lehet érteni, de volt azért karrierje neki bőven előtte és utána is. Ellenlábasa, Char Ikeda Shuichi hangján szólal meg, aki mára szintén seiyuu veteránnak számít, és évtizedeken át végig elkísérte a Gundam-franchise-ot. Az animációtól mai szemmel nem szabad csodát várni, hiszen mégis csak egy 1979-es műről van szó, a darabos mozgás, anatómiailag nem mindig hű ábrázolás, az elnagyolt stílus, főleg távoli képeknél ugyanúgy előfordul, mint a korszak sok más alkotásánál. Se a nyitóklip, se a végefőcím nem mondható különösebben maradandónak, és itt megint csak a Macrosst tudom felhozni példának, mert mi mást is lehetne: még ennyi év után is hidegrázós és dicsőító a hangzása, és a Will you love me tomorrow-nál még mindig azonnal tudod, hogy Misa sután beletúr a hajába, mert mindig beletúrt, ez azóta elmaradhatatlan része maradt ennek a dalnak. A Dragonar nyitóklipje is valami fenomenális, és azonnal fülbemászó. A Gundam openingje hozzájuk képest… vérszegény. Nagyon hiányzik a zene, az emlékezetes háttérdallamok, amik színesítenék a jeleneteket, és amik a Macrosst is halhatatlanná tették, de nyilván itt az éneklés, mint harci stratégia nem játszik szerepet.

 

 

Captain Tsubasa – Road to 2002 (2001) – 10/8

Ez maradt utoljára, azaz nem, hazudok, van még 1-2 random mozifilm vagy nehezen beszerezhető OVA epizód, ami a klasszikus sorozattal egy időben vagy azt követően készült, megőrizve annak stílusát, amikre talán egyszer sort kerítek, egyiket-másikat láttam is már az elmúlt évtizedekben, de azok nem vitték annyira előre a történetet, vagy nem abban a formában, ahogy az ember várta volna. Aztán ki tudja, lehet mégis. A lényeg, hogy az utolsó, nagy és komolynak szánt TV sorozat kétségkívül a Road to 2002 maradt számomra, mely az azonos című manga és a 2002-es japán-dél-koreai közös rendezésű futball világbajnokság apropójára készült. Míg azonban a manga már bőven a felnőttkorú hősök történetével halad tovább, az anime egyfajta soft-rebootot hajt végre: szinte minden epizód a már 19 éves Ozora Tsubasa brazil, FC Brancosbeli karrierjével kezdődik, a fiatalember azonban a játék közben újra és újra visszanyúl az időben, és felidézi magában gyerekkorának szép emlékeit, barátaival, korábbi riválisaival való megismerkedésének történetét. A sztori hasonló, és kicsit mégis más: nem áll 128+ rész a rendelkezésünkre, hogy sokáig elmélázzon egyik vagy másik eseményen vagy mérkőzésen, a cselekmény pörög, bár olykor különös fordulatokat vesz. Kicsit elsietjük a Nankacuba való költözést és Ishizakival való megismerkedést, elmarad a klasszikus párbaj az ifjú és lelkes Tsubasa és a rátarti Wakabayashi között, Misaki furcsa mód már korábban járt Nankacuban és ismeri a fiúkat, ő nem csupán “megérkezik”, hanem “visszatér” a csapatba játszani… Nem lacafacázunk, az 5-6. részben már az országos bajnokság mérkőzéseit játsszuk, de ott is vannak nüansznyi különbségek. Wakabayashi megsérül, de nem úgy, ahogy eddig, látjuk a Tachibana-fivéreket a vasútállomáson, de az ellenük való játékot már nem, teljesen kimarad Matsuyama és a Furano csapatának megismerése, a klasszikus majdnem-összeverekedés Matsuyama és Hyuga között, hirtelen már Misugi ellen játszunk, de nem tudjuk, a szívbeteg fiú miért ragaszkodik annyira a Tsubasa elleni játékhoz, mert nincs megmagyarázva. Yayoi nem vörös, hanem barna hajú, és nem ismeri Tsubasát, holott korábban, az eredeti történet szerint rövid ideig egy osztályba jártak… Ilyen apróságok.

Minden epizód olyan, mint egy-egy lap vagy naplóbejegyzés valakinek az emlékei közül, és bár a narráció átvezet minket egyik jelenetből a másikba, igazából kicsit töredezetté is teszi emiatt a sorozat felépítését. Különös, hogy mégis mennyi mindent megváltoztattak az anime kedvéért. A kulcsfontosságú események, konfliktusforrások, a mérkőzések általános kimenetele ugyan megmaradt, de aki már végignézte egyik-másik adaptációt, vagy legalább a manga ismeretével rendelkezik, csak fel-fellkapja a fejét egy-egy újdonságra. Amit az anime mindenképpen jól csinál, hogy nem reked meg a középiskola végénél és Tsubasa Brazíliába költözésénél, hanem tovább meri vinni a történetet, ahogy azt a manga is tette. Látjuk megérkezni főhősünket, beilleszkedni a csapatba, és hamar kezdőjátékossá is válik. Megismerkedünk a csapattárssal, a Hyugához hasonlóan mélyszegénységből érkező Pepével, valamint az ellenfelekkel, a kiborgszerű lelenc Carlos Santanával és a kicsit Misakis Leóval, az ő háttértörténeteikkel. Aztán beleesik abba a hibába, amibe a mangák, az össze-vissza készített egészestés filmek és más feldolgozások: teljesen belekavarodik a hivatalos kánonba, hogy minek mi után kellene következnie. Különösen kínos ez a holland felnőtt válogatott elleni barátságos mérkőzés tényével, a Real Japan 7 sokat vitatott mellékvágánya teljesen kiiktatódik, vele együtt Wakashimazu konfliktusa is tétnélküli és súlytalan lesz a vezetéssel az igazságtalan mellőzöttsége miatt.

És ami a legrosszabb: itt is beemelik a végén a sztoriba Aoi Shingo figuráját, akit Takahashi egyfajta elfuserált ötletként egy “Szuper Tsubasaként” teremtett meg, aki természetesen egyedül, fiatalabbként MINDENT IS jobban tud és megcsinál, és elér, mint bárki az “arany generáció” tagjai közül. Ugyanolyan könnyed és természetes labdakezelése van, mint Tsubasának és Misakinak, szélsebesen fut, mint Nitta (aki amúgy szintén nem a legpozitívabb karakter, de Shingo miatt gyakorlatilag teljesen felesleges szereplővé degradálódik), erőteljesek a rúgásai, mint Hyugának, agyafúrt, mint Matsuyama, és persze az arccal labdakivédés, ami Ishizaki ügyefogyott techikája volt, szintén megy neki, és ki más rúgná a válogatott szépítő gólját a hollandok ellen, mint ő? Ja, és természetesen mindenféle ügynöki vagy válogatotti segítség nélkül el tudott helyezkedni az olasz profi ligában. Úgy érezni, hogy őt egy új, független sorozat főszereplőjeként tervezte meg a szerző, de valamiért beleerőszakolta a Captain Tsubasa világába, és teljes gary stu-t csinált belőle. Kevés, nála elcseszettebb figuára van ennek a több évtizedes történetnek, hacsak nem soroljuk ide mondjuk még Michaelt, aki hála Istennek (pun intended…) nem élt meg (eddig…?) egyetlen anime adaptációt sem, annak ellenére, hogy a mangában jó 10 éve van előkészítve a karaktere, mint Tsubasa legvégső, legmagasabb szintű, szinte már isteni hatalommal felruházott ellenfele – akinek látomásai vannak, megérzi, hogy Tsubasa és Sanae gyermekeket várnak, vagy épp mikor Misugi összeesik a pályán, mert leállt a szíve, ő felkiált az égbe, hogy “Istenem, ne vedd el őt!“, és Misugi természetsen végül magához tér. Meg ilyen borzasztó agymenések, amiktől a Rising Sun, a manga befejezetlenül maradt, utolsó sorozata szinte teljesen élvezhetetlen. A vallási felhang már-már itt is megmutatkozik főként Santana karaktere miatt, akit árvaként egy futballpályán találtak a fűben, és azóta “Isten futballozó gyermekeként” emleget mindenki, ami szintén marhára idegesítő.

Sokkal furcsább viszont, hogy a profi futball “felnőtt” világából nem látunk semmit (itt sem…): a pénzkeresési lehetőséget, a médiát, a csapatok reprezentációs feladatait, hogyan változtatja meg ez a játékosok életét, mentális egészségét, esetlegesen a sporthoz való hozzáállását. Hyuga esetében van csak egy minimális kitérő: a szerződésének aláírásáért kapott kezdő fizetéséből egy modern, tiszta, normális házat vett a családjának, hogy ne kelljen régi otthonukban nyomorogniuk. Az FC Brancos, Roberto Hongo “csapata” olyan, akár egy lepra megye 3-as gárda, a játékosok szállása, ahol Tsubasa a megérkezése után szobát kap, olyan, mint valami börtöncella. És igen, nyilván az anime és az annak megfelelő manga még a 90-es évek terméke, amikor még se közösségi média, se annyira mindennapokat behálózó internet nem volt, de az elit futballcsapatok versenyzői már akkor is világhírű szupersztárok voltak, milliós szponzorációval, mindennel, melyból oly sokat a homályban hagy mind Takahashi mangája, mind jelen anime.

Az animációra egyébként nagyon panasz nem lehet, sőt, hiába egy 25 éves műről van, a rajzstílus és minőség már-már a reboot sorozaténál is jobbnak, természetesebbnek mondható. Egy ilyen hosszú sorozattól abszolút nem meglepő módon több openinget és endinget is kapunk, többek közt egyet, ami kimondottan Sanae és Tsubasa kapcsolatára kíván reflektálni. Különösen egyik sem emlékezetes annyira, mint bármelyik klasszikus sláger, és nem is annyira fülbemászó, mint a reboot sorozat dalai. Csak úgy… vannak. Ha valami kimondottan dicséretet érdemel, akkor az a szinkronhangok kiválasztása, mind a gyermek/tinédzserkorszak idejére, mint a felnőtt szereplőkhöz: a 90-es és 2000-res évek nagy, nemzetközileg is ismert, szeretett szupersztárjai szólaltatták meg a figurákat, mint Koyasu Takehito, Seki Tomokazu, Inoue Kikuko, Matsumoto Rica (ami különösen érdekes választás volt, hogy a színészlő igyekezett gendersemlegesen egy olyan mogorva, amúgy klasszikusan mély hangú és férfias figurát eljátszani, mint amilyen Hyuga), Ishida Akira, vagy a hollywoodi produkciókat is rendszeresen szinkronizáló, méltán híres Miyamoto Mitsuru Roberto esetében. Ez egy nagyon erős gárda, lehetett volna ebből a sorozatból sokkal több is, de ennyi jutott.

Mi hát az ítélet? Így, látva minden fő animációs projektet, folytatást, évadot, rebootot, és ismerve a mangák állapotát, a történet évtizedeken át kiváló utazónagykövete volt a futballnak, Japánnak, a manga és anime kultúrájának, ami sportolókat és rajongókat egyaránt örömmel és inspirációval töltött el. Tsubasa és társai kalandja azonban befejezetlenül marad meg az utókornak, a rajzoló, Takahashi ugyanis már 66 éves, ami, ha azt nézzük, még nem annyira sok (dolgoznak az animációs és manga-világban nála jóval idősebbek is még), de hivatalosan is visszavonult a rajzolástól és mangakészítéstől meggyengült egészségi állapota miatt. Megfilmesíthető anyag épp van a 100+ kötetnyi munkájában, a probléma azonban az, hogy hőseinek története, mentalitása, sporthoz, magánélethez, világhoz való hozzáállása a 80-as évek elején fogant, és hiába próbált azóta többször, több formában is újjászületni, az azóta megváltozott életkörülményekhez igazodni, egyértelműen elmondható, hogy nem tud lépést tartani azzal. Ezt nem írhatjuk csak úgy egyszerűen egy nyugdíjaskorú rajzoló számlájára, annál a dolog sokkal összetettebb. Talán kevesen hitték, hogy a lassan 45 éve menetelő sorozat ennyire hosszúra nyúlik majd, ekkora hatása lesz a szubkultúrára. Ma a történet szövése már fórumokon, discord szervereken történik, elemezgetések, fan artok és fan fiction formájában, ezek azok, amik 1-1 folytatás közötti években igazán életben tartják a brandet, ami sosem baj. Így volt már ez a kezdetek kezdetén is, amikor sok, később aktív mangakát doujinshi formájában ihlette meg a Captain Tsubasa. Köztük is igazán kimagasló volt Ozaki Minami, a mára legendássá vált Zetsuai és Bronze BL-mangák megalkotója, aki maga is számos Captain Tsubasa-yaoit rajzolt az évek során.

Mivel Takahashinak nincsenek gyermekei, ha egyszer távozna az élők sorából, biztos, hogy megvan egy szigorú vállalati vagy alapítványi struktúra, ami a Captain Tsubasa örökségéről még sokáig gondoskodni tud, kérdés, hogy akarnak-e majd valamit kezdeni vele. A reboot sorozat jó próbálkozás, kánonhű, ha valamit, akkor azt igazán megérné úgy folytatni, ahogy az megérdemli, és akkor azt hiszem, senkinek nem lenne oka panaszra.

 

The Bombing of Pan Am 103 – 10/9

Megtörtént, tragikus eseményeken alapuló, “dramatizált” sorozatokat nem könnyű nézni, hát még kifogni olyat, ami jó is. Nagyon hasonló volt az Asunta Basterra életét feldolgozó netflixes sorozat is, amit pár éve láttam, megrázó, hitelesnek tűnő, de sose tudod, hogy tényleg minden úgy volt-e, tényleg minden megfelelt-e a valóságban történteknek. Jelen sorozat, mely a Pan Am 103-as 1988-as, Londonból New Yorkba tartó járatának katasztrófáját dolgozza fel, már rögtön, az epizódok elején ki is jelenti, hogy bár sokéves kutatómunka előzte meg számos ország szakértője részéről, történtek benne az érthetőség és könnyebb bemutathatóság érdekében egyszerűsítések. Ami azért dicséretes. A sorozat nem megmondóemberként akarja letolni a torkunkon a maga igazát, hanem a nézőre bízza, hogy ítéletet mondjon nemcsak a bemutatott cselekmény, de végül a vádlottak felett.

1988. decemberében, alig pár nappal karácsony előtt a Pan Am 103-as járata, a fedélzetén 200+ utassal és személyzettel a magasba emelkedett, majd kb. egy órával később a skóciai Lockerbie települése felett bombarobbanás következtében darabjaira szakadt. A lángoló törmelék végítéletszerű rémületet keltve hullott a rettegő lakosság házaira, ami további 11 fő halálát okozta. Az első órákban sem a skót rendőrség, sem a tengerentúli FBI nem volt felkészülve arra a 12 éven át tartó nyomozói munkára, személyes, szakmai és lelki megpróbáltatásra, mely a tragédiát követte. A sorozat 6 epizódja segítségével nyomon követhetjük, hogyan igyekeztek az óceán mindkét oldalán a maguk módszereivel, emberfeletti erőfeszítésével felderíteni az ügyet, és hogyan vált példaértékűvé a lockerbie-i lakosok önzetlen magatartása, a hatóságoknak és áldozatok rokonainak nyújtott segítségnyújtása. A skót rendőrség részéről a fiatal Ed McCusker (Connor Swindells) az, aki elsőként éjjel a lángoló romokhoz kiérkezik, és éveken át aktív résztvevőjévé válik a nyomozásnak, míg el nem távolítják és kötelező jelleggel át nem helyezik a tanúvédelmi program vezetéséhez. Amerikai földön, az FBI oldaláról a talpraesett Dick Marquise ügynök (Patrick J. Adams) az, aki tartja vele és a nyomozócsoportjával a kapcsolatot. A két fiatal és egyébként rendkívül szimpatikus és szorgalmas férfi segítségével járja körbe a történet a két ország jogrendszerének, nyomozati módszereinek erősségeit és nehézségeit, hogyan akadnak el bizonyos információk illetékességi viták miatt, és hogyan sikerül mégis összerakni, mi történt valójában.

Nagyon tetszett, hogy a készítőknek sikerült teljesen korhű környezetet teremteni, és a 80-as évek végére, 90-es évekre jellemző közegbe elhelyezni a cselekményt, amitől minden sokkal hitelesebbnek tűnt. Mai szemmel szinte szenvedés nézni, mi munka lehetett a modern számítógépes rendszerek, adatbázisok és az internet nélkül vizsgálni a porszemnyi bizonyítékokat, kimenni terepre és mindennek személyesen utánanézni, utánakeresni, ahelyett, hogy pár billentyűgomb lenyomásával kézhez kapnánk a megoldást. Ez okozhat nyilván frusztrációt a modern nézőben, főleg olyanban, aki nem élte meg az internet előtti időszakot, és elképzelni sem tudja, hogy akkortájt milyen volt az élet. Én viszont szeretek néha így “visszarepülni az időben”, és azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindkét világ gyermeke vagyok, mert tudom, milyen volt a mostani előtti életünk, mit veszítettünk el annak megváltozásával, ugyanakkor látom azt is, hogy a mai világ mennyivel megkönnyíti a mindennapjainkat. A sorozatra visszatérve, a készítők egy pillanatra sem törnek ki az adott kor világából, az utolsó pillanatig hihetőnek tűnik minden.

Ami igazán tetszett, az befejezés, ahol hőseink konkrétan összerakják a történteket, megvannak a felelősök, összeállnak az álnevek, kész az idővonal, aminek mentén a merénylők haladtak. Nagyon hasonlít ez a Oliver Stone JFK c. filmjére, ahol Jim Garrison és stábja is ugyanígy prezentálja a filmbéli tárgyalás résztvevői, de tulajdonképpen a film nézői számára is a legjobban hihető, bizonyítékokkal és tanúvallomásokkal legtisztábban alátámasztható eseménysorozatot, és a bírósági ítélet itt is keserédes. A két vádlott közül Fhimah-t egyhangúlag nem találják bűnösnek (de még bűnrészesnek sem), és a férfi szabadon távozhat, míg a Megrahi, az értelmi szerző és állítólagos megvalósító bűnös ítéletet kap, és 20 év börtönbüntetésre ítélik. [más kérdés, hogy alig 8 évvel később könyörületességi okokból szabadon engedték és visszatérhetett Líbiába, mert prosztatarákot diagnosztizáltak nála, és állítólag már csak 3 hónapja volt hátra… és mikor visszatért, nemcsak Kadhafi diktátor fogadta, hanem Fhimah, akit felmentettek mellette a vádlottak padján, és az a bombakészítő terrorista, akinek a létezését is tagadta a vallomásában… Megrahi az állítólagos 3 hónap helyett aztán még további 3 évet elélhetett hazájában, és a világ szégyene, hogy még Nelson Mandela is az ellene elkövetett “igazságtalanságért” kardoskodott.] A sors iróniája, hogy a Pan Am 90-es évek elején bekövetkezett csődjéhez a történtek is nagyban hozzájárultak, és valamilyen szinten tragikus, hogy a 2001 elején véget érő tárgyalás egyben “igyekezett előremozdítani olyan törekvéseket, melyek segíteni hivatottak a légi közlekedés biztonságosabbá tételét, a poggyászok és utasok tüzetesebb átvilágítását”, erre néhány hónappal később bumm, 9/11…

Ez egy kiváló sorozat annak, aki szeretne megismerkedni az eseményekkel. Lassú égésű, amire teljesen rányomja a bélyegét a kor szelleme, de kiábrándító is lenne látványos autós üldözéseket vagy rizikós hajszákat várni tőle. Itt a türelem a legfontosabb, ahogy az volt a nyomozók részéről is, akik felderítették az ügyet. Érdekelnek a légikatasztrófás történetek, minden alkalommal, amikor repülőre szállok, felmerül bennem a gondolat, hogy mi van, ha ez az utolsó út, amit nyilván nem lenne szabad… de óhatatlanul ott motoszkál az emberben. Tudjátok, mit néztem volna még meg, ha már légikatasztrófa? A magyar gyártású, de soha be nem fejezett és be nem mutatott HA-LCI-t, a Malév 240-es járatának 1975-ös katasztrófáját, mely egyébként máig megoldatlan. Sajnos mivel azonban bizonyos politikai körökben kínos lett a terrorista Palesztinát bármilyen színben esetlegesen feltüntető médiaterméket készíteni, aligha hihető, hogy ezt a magyar sorozatot valaha be fogják fejezni…

 

The Mentalist (1. évad) – 10/5

A mentalista volt az a sorozat, amire soha nem éreztem késztetést, hogy megnézzem. Amikor csak megláttam belőle 1-1 jelenetet a tévécsatornák közt kapcsolgatva, Simon Baker rátarti viselkedése köszönt vissza belőle. És mint olyasvalaki, aki több évnyi Castle-t végignézett, sokszor pedig inkább végigszenvedett, nem éreztem késznek magam arra, hogy egy hasonló premisszával rendelkező, sokrészes sorozatba belekezdjek. Mert a felállás nagyon hasonló: adott egy rendőri/nyomozó egység, melybe tanácsadói minőségben bekerül egy korábbi illúzionista, ahogy az író Castle is rátelepedett a new yorki rendőrség egyik kis csapatára. Ott viszont legalább meg volt magyarázva az ok és apropó, amiért ott van. A mentalista sorozatának 1. évada már úgy nyit, mintha ezeket a dolgokat mind előzetesen valahonnan tudnunk kellene. Nincs felvezetve, Patrick Jane figurája nincs bevezetve a rendőri közegbe, hanem már készen kapjuk őt, organikusan része a csapatnak. Az egységet Teresa Lisbon (Robin Tunney) vezeti, a határozott és komoly Cho ügynök (Tim Kang) és a tűz-specialista Rigsby (Owain Yeoman) mellett. Az alakulatba frissen csatlakozik a sokszor aktakukac és elemzői szerepben amúgy jól teljesítő Grace Van Pelt ügynök (Amanda Righetti), akinek vallási és világnézeti okokból számos összezördülése van az ilyen spirituális dolgokat elvető Jane-nel. A csapat részről részre szakértői minőségben segít a különböző kaliforniai bűnesetek felderítésében, és a háttérben olykor igyekeznek egy titokban tevékenykedő sorozatgyilkos, Red John nyomára bukkanni, aki jellegzetes és azonnal felismerhető módszerekkel végez áldozataival, egy véres szmájli-jelet hagyva a falon, és aki korábban Jane feleségét és lányát is meggyilkolta.

A megtekintés appropóját több dolog okozta. A jelenkori Egyesült Államok területén kimondva-kimondatlanul állítólag valóban tevékenykedik egy ismeretlen sorozatgyilkos, mely áldozatainak megtalálási helyszínein gyakorta lehetett szmájli-jeleket találni. Kíváncsi voltam, vajon mennyi köze lehet ennek és a sorozatnak egymáshoz, reflektál-e rá a történet vagy sem, volt-e belőle valami inspiráció, vagy “minden pusztán a véletlen műve”.

És hát az igazat megvallva hiányoznak a bűnügyi sorozatok. Egyik CSI-t se néztem teljesen végig, az elejétől az utolsó epizódig, mindig maradtak ki részek, és jó is lenne egyiket-másikat elővenni, és lemaratonozni. Talán ez vitt rá arra, hogy amikor egyik nap beléptem a netflixes profilomba, a kezdőlapon várt a Mentalista reelje, és végül kíváncsiságból rákattintottam. Van valami különös az egész sorozatban, amit nem tudok megmagyarázni magamnak. Nagyon “világos”, ami első olvasásra furcsának tűnhet, de megmagyarázom: a korábbi CSI sorozatoknak mindnek volt egyfajta fura színvilága. Az eredeti, Las Vegasban játszódó sorozatról mindig sötét éjszaka + világító neonfények jutnak eszembe, a CSI: Miamiról az a sárgás árnyalat, ami a déli határ és spanyol ajkú közösségei miatt egyfajta overlay-ként mintha minden részre rá lett volna húzva. A CSI: New York pedig mindig a sötét, szürkéskékes, felhős színvilágot idézi fel bennem. A Mentalistapedig mindig a szikrázó napsütést, világosságot, tiszta kertvárosi környezetet. Olyan, mintha… ettől nem lenne saját világa és identitása. Lehet, hogy ez csak az én hülyeségem, de valamiért nem tud berántani a saját, fiktív világába.

És akármilyen ripacs is volt Castle, azért tudtad szeretni. Jól voltak a marakodásai a többi nyomozóval, és itt is van ebből valamennyi Jane és kollégái között, de egyelőre nem tűnik annyira természetesnek. Nagyon látszik, hogy Lisbon odavan a paliért, ami megint nincs megmagyarázva, hogy miért, nincs szépen levezetve, hogyan alakul ki egyáltalán a vonzalom kettejük jözt (már ha ez később Jane részéről kölcsönös lesz egyáltalán). Az egész “mentalizmus” része a dolognak sincs nagyon megmagyarázva, ami nekem nagyon hiányzik: gyakran nézem a Youtube-on olyan viselkedés- és testbeszéd-elemzők videóit, ahol konkrétan meg is magyarázzák a következtetéseiket, tudományos megfigyelésekre és kutatásokra alapozva. Itt (1. évad) ebből semmit se látunk, minden inkább találgatásnak és kóklerkedésnek tűnik. Nem tudom, változik-e ez majd a későbbi évadokra, de ha ilyesmivel akarja egy sorozat berántani a nézőt, tehetett volna lépéseket annak tudományossága és hitelessége érdekében. Mert Jane nem jós, nem bűvész, vagy látnok, egyszerűen csak elemzi, amit lát.

Az epizódok nagy része filler, ami nyilván segít bemutatni a csapatot, mindenkiről megtudunk egy morzsányi kis infót, hogy lassan összerakjuk róluk a képet, ki kicsoda és miféle háttérrel rendelkezik, de azon túl nem igazán szolgál érdekességgel. Nyilván nem elvárható, hogy már rögtön az első évadban prominens helyet kapjon a Red John elleni nyomozás, mégis úgy érzem, a régi CSI–sorozatok “filler” jellegű epizódjaiban jóval több volt, mint bármelyik, jelentéktelen Mentalista-részben. A Gyilkos elmékben is azok a legjobb részek és évadok, ahol egy konkrét sorozatgyilkost követünk, vagy ahol a célpont nem valami nevenincs NPC, hanem konkrétan a nyomozócsapat valamelyik tagja, és így van is tétje a dolognak, érezzük a zsigereinkben a veszélyt. Az évad ezen kívül Rigsby és Van Pelt összeboronálását is felvezeti, a két ügynök között ugyanis már a kezdetektől fogva vonzalom tapasztalható, de mivel kollégák, az ilyesminek nem engedhetnek teret.

Összességében, számomra ez egy elég gyenge sorozat, nem is értem, hogy élhetett meg ilyen sok évadot.

 

Mobile Suit Gundam The Movie (1981) – 10/6

A tévésorozat cselekményét és sok-sok epizódját a Gundam készítői három egészestés mozifilmben foglalták össze. Zanzásítva, jóval könnyebben fogyasztható formába öltve tárul elénk az egész évad, három részre bontva, melyben fokozatosan egyre több korábban kivágott, illetve teljesen új animációval ellátott részlet bukkan fel. Az első filmben ez annyira még nem is szembetűnő, először talán a Gundam célzó berendezése az, aminél észrevehető a változás. Az epizódok szövegét a mozifilmekre teljesen újraszinkronizálták, amiben sok változás nem figyelhető meg, néha talán Mirai hangja kissé affektálóbb és kényeskedőbb, mint amilyen korábban volt. Zenei keverés, egészen pontosan aláfestő zene is újonnan készült, ami jobbára hősies hangzású, de még mindig eléggé régies, 70-es évekbeli dallamokból áll. Összességében nem szabad azt várni tőle, mint a Macross első sorozatát követő Do you remember love?-tól, mely mai szemmel nézve is egy utánozhatatlan animációs mestermunka. Annyi viszont biztos, hogy aki nem bír vagy akar végigszenvedni 43 résznyi, sokszor nehezen érthető és követhető cselekményt, az a három film megtekintésével mindent meg fog tudni erről az időszakról, amit tudni érdemes.

Az első film a 7-es kolónia elleni támadás, a Fehér Bázis elmenekülése, a Gundam felfedezése és Amuro által működésbe hozatala idején játszik. Eljutunk a Luna 2-es hadi bázisra a készletek feltöltéséhez, valamint hőseink visszatérnek a Földre is. Megismerkedünk és Char árulásának köszönhetően viszonylag hamar el is búcsúznk Garma Zabitól, a kormányzó/diktátor Zabi legfiatalabb gyermekétől. A Fehér Bázis megismerkedik a földi erők egyik kiváló stratégájával, Matilda hadnagynővel, akibe a fél legénység titokban szerelmes, majd folytatják az útjukat a parancsnokság utasításai szerint.

És igazából ennyi. A sorozat harmadát felölelő, kb. 140 percbe elég sok minden belefért, de ami hiányzik, az a Newtype-filozófiának esetleges korai elhintése. Ha már azt a sorozatban ennyire mostohán kezelték, azt várná az ember, hogy ha már itt egy mozifilm lehetősége, ahol újra lehet vágni a dolgokat, majd beleteszik, de nem…

 

Mobile Suit Gundam The Movie 2: Soldiers of Sorrow (1981) – 10/7

A második mozifilm a M’Quve hadúr színrelépésénél és az egész Ramba Ral incidensnél folytatja a cselekményt, és míg az animáció tekintetében nincs minőségbeli fejlődés, nagyon sok, teljesen újonnan készített jelenettel és dialógussal van dolgunk. Amuro átmeneti távozása, az egész incidens másképp hat: Mirai és Bright arról spekulálnak, hogy Amuro is egy “Newtype” lehet, de a férfinak nincs ideje kivárni, hogy ez bebizonyosodjék, most már más (Sayla és Ryu) is képes irányítani helyette a Gundamot (amúgy nem, de ez mellékes), nincs szükségük Amuróra. Azaz a fiú teljesen jogosan érzi, hogy mellőzni akarják, és ezért távozik. Matilda hadnagy Sayláról is azt hiszi, hogy Newtype, de nem sok alkalma marad arra, hogy ezt kideríthesse. Ramba Ral és Hamon az egész sorozat legérdekesebb és legjózanabb zeoni irányítóiként vannak ábrázolva, és itt, hogy számos jelenettel kiegészülnek, csak még fontosabbá válnak. Zeoni oldalon egyesek arról spekulálnak, hogy Char maga is egy Newtype, de ő Garma Zabi halálával számkivetett lett, és Kycillia admirálisnő akarja a szárnyai alá venni. Megtudjuk azonban, hogy nem mindenki ül fel a Newtype ideológiai vonatára, M’Quve például inkább hisz a nyers erőben, mint az ilyesféle miszticizmusban, ami megint kicsit árnyalja a szembenálló feleket, és ez nagyon jót tesz a történetnek. Az Odessza Nap hadműveletet, mint több más összecsapást is, csak narráció útján ismerjük meg, ami nem is baj, a sorozat hosszú epizódokat ölt az egészbe, hogy aztán az teljesen jelentéktelenné váljon. Először beharangozta ezt, mint A nagybetűs összecsapást, amivel meg lehet szorongatni Zeont, de nem, aztán ott volt a Salamon bázis, meg akkor még Kycilla erői… Ott kicsit súlytalanná vált a dolog. Így viszont tudjuk, hogy egy fontos állomás volt a sok közül. A Fehér Bázis útja az amerikai kontinensen lévő Jaburo bázis felé is teljesen más irányt vesz: a földi föderáció ott Newtype-teszteket akar végezni rajtuk.

Ránézésre a film fele már teljesen újonnan készült, és sok az olyan dialógus, ami az újravágott tévérészekből lett összeollózva, és át van szinkronizálva más szövegre. Ez jobbára teljesen a Newtype-elképzeléshez igazodik, ami miatt ez egy nagyon jó erőlelépés. Sokkal összefüggőbb így, mint az a fejetlenség, ami a sorozatban volt tapasztalható, és bizakodásra az okot az utolsó filmet illetően.

 

Mobile Suit Gundam The Movie 3: Encounters in Space (1982) – 10/5

És hát az utolsó mozifilmre marad a történet befejező harmada, melyre aztán teljesen rátelepszik a Newtype-ideológia. Minden és mindenki IS lassan Newtype lesz. A sorozatban egy rövid életű zeoni hadvezér, Bull annak volt kikiáltva, ahhoz képest semmilyen mentális kapcsolat nem volt észlelhető közte és Amuro között. Csak a fiú és Lalah volt az, aki telepatikusan kommunikált, Char meg csak akarta, hogy Newtype legyen, de nem volt sose kimondva, tudományosan megállapítva, hogy az lett volna. Na, itt már a földi föderáció vezetőjétől, Revil tábornoktól kezdve Mirai-on át Sayláig mindenki az, mert mindenki megérzi Lalah ügyködését, meglepő módon Bright hadnagy viszont például nem, ami elég érdekes. Az egész az emberiség egyfajta következő, evolúciós lépcsőfokra lépésének fázisaként van megmagyarázva, amit senki se ért vagy tud, hogy miért történik. A néző többet megtud Artesia és Casvar, azaz Sayla és Char múltjáról, hogy mi történt az apjukkal, és érintőlegesen Bright is tudomást szerez minderről, ami, legyünk őszinték, a sorozatból eléggé hiányzott.

Ránézésre legalább a film fele teljesen új animáció, amihez nyilván új dialógus is társul. Mindhárom filmben hallani betétdalokat, de egyedül az utolsó film fináléjában, végefőcíme alatt szóló dal (Inoue Daisuke: Meguriai) az, ami egyáltalán hallgatható: van egy kedves, megnyugtató hatása, amivel lezár egy évnyi háborúskodást és szörnyű vérontást, a nézőnek pedig ennyi, lelkileg megterhelő tartalom után szüksége is van erre. Összességében… nem tudom. Nem tudom, megéri-e beleinvesztálódni egy ilyen franchise-ba, mert bár a kíváncsiság megvan, az egész Newtype hókusz-pókusz egy baromi nagy katyvasz és teljesen felesleges. És ha minden igaz, míg az alternatív idősíkhoz, a Gundam Wing After Colony időszakáig el nem érünk, meghatározó eleme lesz a Gundam-történeteknek, ami… előre fáj. Egyelőre nem látom benne a korszakalkotó művet, aminek lennie kellene, és ami a Macross a maga idejében kétségkívül lett. A rajzstílus, bár rá tudja nálam nyomni a bélyegét egy sorozat megítélésére, sem segít különösebben: nagyon érezni rajta, hogy ez még a 70-es évek terméke, hiányzik belőle az a kortalan, gyönyörű, 80-as évekbeli esztétikum, amit annyira szeretek.

 

The Mentalist (2. évad) – 10/7

Kérdezgettem bőszen az AI-t, vajon megéri-e tovább nézni a pocsék és unalmas első évad után, fog-e javulni valamit a sorozat minősége, és nem sok jóval kecsegtetett, csupán annyival, hogy a 2-3. évad univerzálisan a rajongók körében a legerősebbként van nyilván tartva. Meglepetésemre már az első részekben jelentős javulás tapasztalható.

A csapat első konfliktusa, hogy a Red John ügyet hivatalosan is elveszik tőlük, és Lisbon (Robin Tunney) korábbi főnökének és partnerének egysége veszi át a nyomozást. Sam Bosco ügynök (Terry Kinney) különösen érdekes, ambivalens figura, akit eleinte a mogorva viselkedése és a Lisbon iránt táplált nyilvánvaló érzései miatt könnyű nem szeretni, főleg, ha a néző Jane-párti (Simon Baker). Lisbon se látszik közömbösnek, de a kapcsolatuk megmarad mindvégig professzionális mederben, hiszen Bosco amúgy is nős, és munkahelyen ilyesmit egyébként sem illik. Ráadásul az emberei se tisztelik különösebben Lisbon beosztottjait, ami nem kimondottan elegáns kollégák között. Nyilván Jane is mindennel rászolgál arra, hogy kivívja a haragjukat és rosszindulatukat, hiszen folyamatosan szabotálni próbálja a munkájukat lehallgatóberendezéssel meg hasonlókkal. Érdekes lett volna, ha kicsit tovább húzódik ez a szál, de nem, 8 részen belül le is tudjuk, mert Red John kegyetlenül kivégezteti mind a négy ügynököt, akikhez már keztünk hozzászokni. Az ok prózai: Jane hiányzik Red Johnnak, vissza akarta adatni a csapatának a nyomozás aktáit… Furcsa, hogy az évad harmadán kapunk egy ilyen fontos, drámai pillanatot, inkább évadzáróként, vagy legalábbis évadközepi szünet előtti drámai fordulatként tudtam volna elképzelni, de nem így, mert így kicsit súlytalanná válik később. A részleg főnöke, Minelli igazgató (Gregory Itzin)  is távozik ezt követően az átélt trauma kapcsán, ami megint különös.

Van Pelt (Amanda Righetti) is kap egy durva esetet, ahol meglövik, igaz az ijedtségen kívül sok baja nem esik, mert a golyóálló mellény felfog mindent. A nő és Rigsby (Owain Yeoman) azonban végérvényesen egymásra talál, ami nagyon cuki. Rigsby szerelmet vall neki, miszerint az első pillanattól kezdve vonzódott hozzá, kérdés az, hogy meddig tudják titokban tartani a dolgot. Jane előtt persze semeddig, a kérdés inkább Cho (Tim Kang) és Lisbon. Cho még mindig kicsit szürke egér a történetben, de kiderül róla, hogy a mogorva külső mögött gyerekkori javítóintézetes háttérsztori áll, amikor erőszakos ázsiai bandákkal lógott, és azzal az élettel szakítva döntött az igazságszolgáltatás mellett. Ennek ellenére Tim Kang és egyébként Owain Yeoman is zseniális, jó kettejük között az összhang, amibe Amanda Righetti is jól beilleszkedett. Épp ez okozza a következő konfliktust: a párnak színt kell vallania, az új részlegvezető, Madeleine Hightower különleges ügynök (Aunjanue Ellis) a protokollnak megfelelően szét akarja szedni Van Peltet és Rigsbyt. A pár korábbi nézeteltérések óta jobban összeért, és most már nem is kérdés, hogy egyikük még a helyi karrierjét is hajlandó lenne feladni azért, hogy együtt maradhassanak, és a San Francisco-i irodába helyeztetné át magát, ha ez kell. Hightower azonban az eredményeik láttán meggondolja magát, úgy tesz, mintha nem tudna róluk, így mindketten maradhatnak. A nőnek Lisbonnal is van kezdetben összezördülése, de az is rendeződik, így lassan jól beilleszkedik a sacramentói csapat életébe.

Az évad az említett 1-2 részes, 1-1 karakterre fókuszáló epizódon kívül megint tele van fillerrel, és kell azért kreativitás, hogy a “napi egy gyilkosság” minden részéhez ki lehessen találni elég körítést. Egyik-másik meglepő, némelyik még akár tragikusnak is mondható, de szinte semelyik nem emlékezetes. Az évadzáró jól indul: visszatér az 1. évad egyik fillerjéből megismert “médium”, Kristina (Lesley Hope), akivel voltak összekapásai Jane-nel, de lehetett érezni, hogy szikrázik köztük a levegő, és egy újabb közös munka miatt ismét közel kerülnek egymáshoz. Jane-nen látszik a pánik, ahogy felismeri saját vonzalmát a nő iránt, aki egyike az első nőknek (a pszichológusán kívül), akihez tényleg érzelmileg és talán testileg is vonzódik azóta, hogy a feleségét és kislányát meggyilkolták, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Sajnos a nő elkövet egy nagy hibát: a tévében élő műsorban szólítja meg Red Johnt, ahogy annak idején Jane is tette, amivel kivívta a gyilkos haragját és ami családja kiirtásához vezetett. Az ostoba húzást Kristina nem hajlandó elismerni, csak akkor, amikor Red John már színre lép, és tényleg emberáldozatokkal szembesülnek, de ekkor már késő. A nő megszökik a védőőrizet alól, és amikor Red John végre szemtől szemben áll a megkötözött Jane-nel, utalást tesz rá, hogy a nő nála lehet, de nincs kimondva biztosan.

Red John kapcsán… több hintet is ellő a sorozat. Visszatér az a túlbuzgó helyszínelő, akivel a legeslegelső részben találkoztunk, aki egyáltalán elmagyarázta a nézőnek is Red John módszertanát, és aki már akkor nagyon uncanny valley volt, hát még most. Én már akkor rámondtam, hogy tuti ő lesz Red John, de nem vagyok hajlandó utánanézni, hogy tényleg így van-e, hagyom, hogy meglepjen a sorozat a folytatással. Az arcát még mindig nem látjuk, a hangja nagyon vékony, szinte már nőies, ami felveti a kérdést, hogy a) egy fiatal (Jane-től fiatalabb) férfi-e az, és ezért ilyen vékony a hangja, vagy b) valójában egy nő az, de ha így lenne, ahhoz elég erősnek kellene lennie, hogy egy székkel együtt 80-100 kilós Jane-t a földröl fel tudjon állítani, ami… eléggé elképzelhetetlen. Ott van még a nagy darab pincér, akire a Red John által elmormolt mondóka is utal, de az meg termetileg nem lenne alkalmas ahhoz, amilyennek a gyilkost ténylegesen láttuk. Az én tippem még mindig a helyszínelő, de majd kiderül.

Összességében ez az évad érezhetően jobb lett, mint az előző, Jane semmit nem tanult az előzőekből, a többieken fejlődés látható, kérdés, hova kanyarodik ez majd tovább a következő évadokra.

 

Given – The Movie 2: Hiiragi Mix (2024) – 10/7

Úgy elnézést kérek, de MIÉRT NEM SZÓLT NEKEM SENKI, hogy ebből az első mozifilm után még kettő ki lett adva?! Oké, hogy a manga ment tovább, azt meg is vettem, de hogy kerülhette el teljesen a figyelmemet, hogy anime-formában is folytatása született?

A manga Hiiragi-mix történetszálával mindig is hadilábon álltam, mert úgy éreztem, feleslegesen tereli el a figyelmet a cselekmény fő szálától: a banda négy tagjáról, a köztük kialakuló kapcsolatról, egy esetleges közös sorsról. Nincsenek széthullóban, de mindenkit kicsit másfelé húz az élet, Uenoyama pedig, hogy addig se unatkozzon, némi rábeszélés után beszáll Hiiragi és Shizusumi kétfős bandájába gitározni, míg azok az alternatív klubszcénában a szárnyaikat bontogatják és maguk is debütálás előtt állnak. Az egésznek viszont van egy nyomasztó hatása, ami rátelepszik a történetre, ez pedig nem más, mint Yuki. Az a Yuki, aki a maga karizmájával egy saját burkot húzott maga, Mafuyu, Hiiragi és Shizu körül. Az a Yuki, aki Mafuyu első szerelme volt, és aki öngyilkos lett egy veszekedésük után, mellyel bizonyítani akarta Mafuyunak, hogy szereti őt annyira, hogy eldobja érte magától az életet is. [ami a világ legnagyobb baromsága amúgy, mert mi értelme van egyáltalán egy ilyesminek? hogy megfosztod magad az élet és kiteljesedés lehetőségétől, a szerelmedet meg attól, hogy közösen le tudjátok élni az életeteket, csak hogy valamit bizonyíts?] És a legrosszabb, hogy idealizáljuk ezt a Yukit, hogy ő milyen jó volt, milyen tehetséges, hogy ők mennyire szerették egymást (amitől nekem személy szerint felfordul a gyomrom), és érthető módon se a régi négyes megmaradó tagjai nem tudják feldolgozni az általa hagyott űrt, se Mafuyu és az ő “új” négyese, bandája. Mert a banda számára kívülállóként ez nyilván egy szörnyű tragédia, Mafuyu számára egy soha meg nem bocsátható önvád. Uenoyama számára pedig egy örök versengés marad Yukival, hogy elnyerje Mafuyu szívét, barátságát, odaadását, hogy elég jó-e hozzá, neki vajon kell-e bármi hasonlóval bizonyítani az elhivatottságát… Az egész egy elbaszott helyzet. És csak pörgünk és pörgünk a dolgon, hogy Yuki így meg Yuki úgy, ami nemhogy valami feloldást keresne, hanem csak még mélyebbre rántja a nézőt és az olvasót ezzel a drámával. És igen, ez egy BL és egy lassú égésű dráma, de úgy már várnád, hogy valahogy továbblendül.

A film főként Hiiragi és Shizu egymásra találására fókuszál, miközben Mafuyu is önmagát keresi az életben, a zenében, és Uenoyama mellett. Különös, hogy pont az ő személye az, ami Yuki által összeköti a két bandát, és mégis a zene miatt ő érzi a legjobban kirekesztve magát, mert úgy hiszi, a bandatagok maguk mögött hagyják őt egyedül – és ő nem akar megint egyedül maradni. A film ilyen szempontból befejezetlen marad, ami nyilván a manga ismerői számára nem újdonság, a harmadik és egyben befejező mozifilm hivatott végső keretet adni a történetnek. Az animáció az eredeti sorozat debütálásakor még egészen tűrhető volt, mostanra viszont szerintem már nagyon szegényes. A zenéhez kapcsolódó használati tárgyak, hangszerek, erősítők élethűek és gyönyörűek, de ugyanaz az érzése az embernek, mint a mangát olvasva: ezek bizony nem kézzel rajzolva készültek, hanem valami asset store elemei, amik csak a be vannak illesztbe a helyükre, mert más magyarázat nagyon nincs arra, hogy ilyen részletgazdag eszközök mellett hogy lehet amúgy ennyire üres a manga (és az anime). Látszik, hogy a büdzsé nagy része ráment Hiiragi és Shizu megmutatkozó klipjének “forgatására”, ami nyilván remek reklámanyag magának a filmnek is. Az animáció láttán nem lennék meglepve, ha rotoszkópikus eljárással csinálták volna-e, mert nagyon felismerhetőek benne az élethű, emberi mimika jelei, de nem tudom, divat-e ez még manapság a számítógépes grafika és AI mellett. A szexjelenetek elkapkodottak és emiatt összecsapottnak tűnnek, ami nagy különbség az első mozifilmhez képest, ahol azért egy durva erőszakot látunk Aki és Haru között. Olyan, mintha az anime nem tudná megtalálni az egyensúlyt a kettő között, és egy ízléses ágyjelenettel kielégíteni a nézőket. A felcsendülő dalok jók, de nem annyira emlékezetesek, mint a sorozat Fuyu no Hanashija volt.

 

 

 

The Mentalist (3. évad) – 10/7

Amennyire meggyőző, színvonalbeli előrelépést jelképezett a 2. évad, annyira csalódás volt a 3. Számos szálat szépen át lehetett volna fűzni, hogy a napi 1 gyilkosság mellett, a háttérben fusson tovább. De mindebből nem sokat látunk, sőt, az egyik legégetőbb kérdést, Kristina (Lesley Hope) eltünését is 2-3 részen belül “megoldjuk” és lezárjuk. A nőt megtalálják egy elhagyott épületben, katatón állapotban, aki nem beszél, nem mozog, de egyébként egészségügyileg semmi baja (erőszaknak semmi nyoma rajta), de azt hiszi magáról, hogy halott és egy szellem, mert csak akkor reagál, ha Jane (Simon Baker) egy gyertyát meggyújt előtte, ahogy ő maga is jósolt korábban. Maga Jane se jut a nővel semmire, lekapcsoljuk a villanyt, nincs itt semmi látnivaló, az egész cselekmény, ami hozzá kapcsolódótt, értelmetlenné vált, ne is reflektáljunk rá többet. Hasonlóan nincs megmagyarázva, hogy Van Pelt (Amanda Righetti) és Rigsby (Owain Yeoman) miért nincs már együtt, csak azt látjuk, milyen feszültséget szül nap mint nap, ahogy más partnerekkel randiznak, a néző meg csak pislog, hogy itt mi a gyász történt. [és úgy kell google kereséssel megtudni, hogy a jelenet vélhetően ki van vágva a Netflix-verzióból, ezért nem is láttam, hogy szakítottak a 2. évad egyik részének a végén!] Van egy újabb visszatérő elem a történetben Kristinán kívül, mégpedig a(z egyértelműen a) Szcientológiai Egyház mintájára megalkotott “Visualize” önfejlesztő közössége, mely Kristina megtalálását követően bizonyítottan kapcsolatban áll Red Johnnal, értelme nem lenne őket újra és újra visszahozni, és mindentudóként bemutatni, ha nem lenne később egyértelmű kapocs a sorozatgyilkoshoz.

Az esetek szárazak és unalmasak, a kegyetlenség-faktor azonban látványosan emelkedik: a rendőröket közelről kivégző kisvárosi sorozatgyilkos vagy a Jane-t elraboltató, bosszúszomjas fiatal nő kínzása mindenképpen szintlépés az eddigiekhez képest. Maga Simon Baker végre kicsit jobban, férfiasabban néz ki, mint eddig, a frizurája, a sokszor meghagyott borostája jóval csinosabb, mint az eddigi epizódokban. Lisbon (Robin Tunney) is folyamatosan szépül, immár egyre hosszabb a haja, de még mindig van a színésznő arcán egyfajta fura, poszt-alkoholista tekintet, ami nyilván in-karakter, hisz láttuk korábban, hogy családon belüli erőszakból érkezett ő is, és egy alkoholista apa abúzusa miatt maga is az italhoz nyúlt, de egy korábbi részben erőt vett magán, és szépen visszatolta a piás üveget az íróasztal fiókkal együtt, ami szimbolikusan jelezte, hogy szakítani akar ezzel az énjével. Amanda Righetti még gyönyörűbb, mint az eddigi évadokban, csodaszép vörös haja és bájos mosolya minden epizód félnypontja. A karaktere sajnos sok esetben az íróasztal mögé van száműzve, így nem is igazán van lehetősége tapasztalatot szerezni, és a néző se szembesül igazán azzal, mi az ő erőssége a terepen. Owain Yeoman jól alakítja először a macsó ex-pasit, aki már vígan mással randizgat, de az évad közepére jól látjuk, hogy még mindig mennyire szereti a karaktere Grace-t, és bár a nő egy FBI-os kollégával szűri össze a levet, Rigsby nem száll el, nem vetélkedik vele, csak megkéri, vigyázzon rá, ami komoly érzelmi előrelépés és jellemfejlődés Rigsby részéről. Akiből keveset látunk, az Cho ügynök (Tim Kang), a szakmai profizmuson kívül a karaktere nem sok változást mutat, nem tudunk meg róla többet, mint eddig.

Említett FBI-os kollégának, mint ahogy arra gyanakodtam, később természetesen több szerepe is lett annál, hogy csupán Grace új pasiját alakítsa, akivel elég hamar eljutnak az eljegyzésig és az esküvő tervezésééig. A sármos mosolyú, megnyerő modorú Craig McLaughlin (Bradley Whitford) ügynök tipikus jófej kollégaként érkezik meg a sacramentói CBI irodába, nem emberkedik, nincsenek illetékességi viták, simán együtt tud működni a csapattal, mint amolyan önjelölt FBI-os összekötő, ami… furcsa. A legtöbbször a különböző ügynökségek közötti pénisz-méregetés folyamatos háborúskodást okoz, Craig azonban semmi ilyesminek nem részese. Már-már különös, hogy csak úgy sima bejárása van az épületbe, de egyelőre a néző félre tudja tenni a gyanakvását. Egészen addig, míg ő, Grace és Rigsby az egyik ügy kapcsán egy lövöldözésbe nem keverednek, a nő szorult helyzetbe nem kerül, és Craig szemmel láthatóan tétovázik, nem siet a menyasszonya segítségére, és Rigsby az, akinek meg kell mentenie őt.

A finálé aztán egy szövevényes tervet hoz nekünk, ahol a csapat csapdát próbál állítani Red Johnnak, akiről sokáig nem hallunk semmit a sorozatban. Hőseink nem számolnak azzal, hogy ellenfelük egy Moriarty-féle lángelme, és majdnem belesétálnak a csapdájába, de csak majdnem. Meghökkentő és izgalmas lezárást kapunk, ami igencsak meghozza az ember kedvét a folytatáshoz.

 

Zenék:

Joris de Man feat. Julie Elven – Aloy’s Theme (Horizon Zero Dawn OST)

Oleksa Lozowchuk feat. Ariana Gillis – In the flood (Horizon Forbidden West Opening)

A két Horizon-játék hosszú idő óta a legmeghatározóbb játék-franchise, amivel játszottam. Mondanám, hogy ugyanolyan hatással volt rám, mint a The Last of Us, de abban, sok gyűlölet és idegből játszás is volt, nem tudtam annyira élvezni és kikapcsolódni, mint ezekkel. Hosszú-hosszú órákra akaratlanul is elvész bennük az ember anélkül, hogy az idő múlását észlelné, annyira magával ragad, annyira beszippant. Csodálatos, érdekes és egyben szívbemarkoló a története, izgalmas, könnyen tanulható a harcrendszere, elképesztő a grafikája, egyszerűen szinte minden tökéletes benne. A 21. században az emberiség egy katasztrófa miatt a kihalás szélére kerül, a teljes pusztulástól néhány tudós terraformáló, mesterséges intelligenciát alkalmazó projektje, a Zero Dawn menti csak meg őket. Az élet viszont nulláról indul újra, 1000 év alatt is csak halászó, vadászó, gyűjtögető, fölfművelő közösségekbe verődve élnek a megmaradt emberek, kik hegyi törzsekként, kik virágzó, középkorias jellegű civilizációként. Aloy, akit népe számkivetettként kezelt egész életében, útnak indul felfedezni a világot, hogy megismerje, mi történt vele, kik voltak az ősi, titokzatos elődök, akik a romokat és pusztulást hátrahagyták nekik, és amire rábukkan… attól nemcsak neki, de a játékosnak is tátva marad a szája. Az első rész bekerült a Playstation előfizetéssel díjmentesen játszható csomagba, a másikat egyszerűen megvettem. Sokáig vonakodtam kipróbálni, mondván, én nem szeretek szörnyek ellen harcolni, aztán kiderült, hogy a harc ezen része, a lopakodás, becserkészés, észrevétlenül lelövés a legizgalmasabb, és a zsiráfrobot (Tallneck) megmászása és meghekkelése volt az, amit pl. a legjobban szerettem benne csinálni.

 

MilleniumKid feat. JBS – Vielleicht, vielleicht (Holy Priest & elMefti Remix)

Ez egy nagyon jó dal, de kb. minden feldolgozás és mix jobb az eredeti változatnál, aminek van egy ilyen furcsa, olykor ritmustalan, 80-as, 90-es évekszerű hangzása. Még a 20Tockens punkzenekar is jobb változatot készített el hozzá.

 

AI – Nur du in meinem Kopf

Ide is eljutottunk, hogy az AI teljesen hallgatható, kellemes hangzású, német dalokat csinál.

 

One Ok Rock – 69 

Viszonylag sok OOR-ot hallgatok mostanában írás közben, bár hangzásvilágban a legtöbb, korai albumuk teljesen egyforma, és nem tudnék egy kiemelkedő dalt se kiemelni és sokszor újrahallgatni közülük, a The Begininggel egy albumon felbukkanó 69 ezek közé tartozik. Egyszerűen beleszerettem a refrénjébe.

 

Evelyn ft. Chris John – Luz Roja (Cover) (Club Remix)

Ez és ennek minden eredeti, remixelt, lassított, gyorsított és alternatív változata. Végtelenítve hallgatom Tsubasa-írás közben.

 

Rubikdice, Chilx, Waa – Montagem Pegadora

Maximális aura farming.

 

Forestella – Armageddon

Újabb gyöngyszem ettől a rendkívül tehetséges csapattól. Olyan, akár egy kész musical-utazás a rengeteg stílus- és ritmusváltással, kicsit a 90-es és 2000-es évek Nightwish-dalait juttatja eszembe. Jól tükrözi a sokszínűségüket.

 

Jao – Idiota

Egy nagyon kellemes, szerethető, szerelmes nóta.

 

Gerda Himmelblau (AI) – Morgenlatten Mo

Ez tipikusan az a szituáció, amikor valaki megkérdezi, hogy milyen típusú zenét szeretsz hallgatni, és az egyetlen értelmes válasz a kérdésre az, hogy “ez… kicsit bonyolult“. XD #geisteskrank