Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 4. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.
– „Terület lezárva! Bejárat az udvarra a tornacsarnok felőli utcáról!” – olvasta le Wakashimazu Ken a friss kiírást, mellyel múlt héten még nem találkozott.
Felpillantott a magas kordonnal körbevett telekre, mely a jelek szerint nemrég kerülhetett az iskola tulajdonába, mert egy hatalmas molinó büszkén hirdette a rácson, hogy a Toho Akadémia jóvoltából itt egy parkolóház fog épülni.
– Mert sose lehet elég parkolónk a méregdrága sportautókkal érkező felsőbbéveseknek, akiknek letörne a lába, ha 50 méterrel többet kellene gyalogolniuk egy távolabbi parkolóhelytől… – csóválta meg a fejét a kapus.
Kelletlenül indult meg a hosszú kerülőútra, az elkerített terület körül pedig több tiltakozó lakos mellett kellett elhaladnia. Otthoni öltözékükre láthatósági mellényt húztak, és nagy, kézzel írt kartontáblákkal tiltakoztak az építkezés ellen. Úgy tűnt, a környékbeliek nem voltak elragadtatva beruházástól, mely megnövelné majd az autóforgalmat a környéken, és rontaná a városképet is. A fiatalember nem akart konfrontálódni senkivel, hiszen az akadémia iskolai egyenruháját viselte: nem szerette volna, ha bárki megállítja, ezért megszaporázta a lépteit, és dobott egyet a vállán cipelt sporttáskán is, melyben futballfelszerelése lapult. Megértette a lakókat, de kevéssé érezte a problémát sajátjának, tekintve, hogy utolsó évüket kezdték meg nemrég az intézményben barátjával és kapitányával, Hyuga Kojiróval.
– Hamarosan elballagunk, és úgyse érint minket a dolog… – gondolta.
A tornacsarnok a közös használatú helyiségek miatt egy nagyobb komplexumot képzett a jégcsarnokkal. A két sportág növendékei közös tükörtermekben gyakoroltak a pályáikon kívül, a zenei keverés, koreográfiakészítés vagy öltözködés szempontjából pedig ez jelentős logisztikai előnyökkel kecsegtetett az akadémia fenntartóinak. A modern épületek mellett elhaladva az arra járók be-bepillanthattak az óriási ablakokon az épületek belsejébe, és ha szerencsések voltak, elkaphattak egy-egy izgalmas ugrást, forgást vagy épp tornamutatványt.
A jégcsarnok hűtéséért felelős berendezések az év minden napján hangos zúgással dolgoztak, hogy a megfelelő hőmérsékletet fenntartsák, és a zamboni-gép is fáradhatatlanul dolgozott, hogy a jég felületét makulátlanul simára dolgozza el a versenyzők számára. A felmart, kásás állagú jeget rendszeresen az épület oldalából nyíló kijárat mellé kotorták ki belőle.
A lapátkapirgálás fémes hangja mellett azonban Wakashimazu másra is felfigyelt: női marakodás, dulakodás és gúnyos kacagás zajára. Műanyag reccsenése, ruha szakadása hallatszott a következő sarkon túlról, melyen, ahogy befordult, három törékeny termetű műkorcsolyázó lányt vett észre, ahogy egy földön síró negyedik társuk táskájából igyekeznek széjjeldobálni annak holmiját. Mind a Toho Akadémia melegítőfelsőjét viselték kűrruháik felett, harisnyás lábuk azonban nem korcsolyában, hanem sportcipőben végződött. Az egyikük megtalálta áldozatuk sminkkészletét, melyet a földhöz csapott, így annak palettája menthetetlenül összetört. Rátaposott a különböző krémekre is, melyek tubusaiból messzire lövellt ki azok tartalma.
– Hé, Kasumi, ez majdnem rám fröccsent! – rótta meg az egyik társa, aki még épp félre tudott ugrani a krém elől.
– Jól van na, bocsi! – szabadkozott a bűnös.
A földön ülő lány elszörnyedve nézte, mit csinálnak a felszerelésével, vérző térdét szorongatta, melyen nagy horzsolás éktelenkedett, vélhetően egy korábbi eséstől az aszfalton.
– Ne! A korcsolyámat ne! – kapott azonban a korcsolyacipő felé, melyről az egyik lány lerántotta az élvédőt, mindhiába.
A penge éle és a recék kimarták a kezét, ezért visszahanyatlott a talajra. A tettes végighúzta a pengét az út menti kőperem szélén, amitől fémpor és fémforgács hullott alá a földre, kicsorbítva a pengét. Lehajította a cipőt, hogy a másikkal is ugyanezt megcsinálja.
– Ti meg mi a francot műveltek? – förmedt rájuk Wakashimazu, aminek hallatán azonban mozdulatlanná dermedtek. – Maga meg miért nem szólt rájuk? – kiáltott oda a zamboni jege körül sertepertélő munkásra, de az zavarában inkább visszasietett az épületbe, mintha tudomást se akart volna venni az eseményekről.
– Aimi, Reika, húzzunk innen! – sikkantotta a korábban Kasuminak szólított lány, aminek hallatán mindenki eldobta, ami épp nála volt, és visszamenekültek az épületbe.
Becsapták maguk mögött az ajtót, az utánuk beálló csendet pedig csak a bántalmazott társuk halk zokogása törte meg. Vérző kezével még mindig a sebes lábát szorongatta, a másikkal eltakarta az arcát, mintha szégyellte volna, ami vele történt. Táskája és annak tartalma menthetetlennek tűnt. Ő is az iskolájuk sportfelsőjét viselte, a kapus nem értette hát, minek volt szemtanúja.
– Jól vagy? – kérdezte, ahogy letette a holmiját, és odatérdelt mellé.
A lány kontyba font haja megtépázottan, kócosan lógott alá, és ahogy a fiú közelebb hajolt, látta, hogy az arcát is karmolások és zúzódások csúfították el.
– Mi történt?
– S-semmi… – dadogta, és úgy tűnt, reszketett a félelemtől.
– Ne mond nekem, hogy semmi! Láttam, hogy tönkretették a felszerelésedet! – rivallt rá Ken, amitől a lány még jobban összehúzta magát ijedtében. – Miért csinálnának ilyet egymással egy csapat tagjai?
Amikor nem kapott választ, próbálta legalább a sérüléseit szemügyre venni, de a lány félénken takargatta magát. A legnagyobb vérző felület kétségkívül a széthasadt harisnyájából kikandikáló térde volt.
Wakashimazu dühösen felállt, és gyorsan belehajigált mindent a megrepedt, türkiz színű gurulós bőröndbe. Harisnyák, edzőruhák, melegítők váltak használhatatlanná vagy szennyezetté. Egy pár csíknyi kineziológiai tapasszal összeragasztotta a viharvert táskát, majd odahúzta a lány elé.
– Állj fel! Gyere!
A reszkető teremtés döbbenten nézett fel rá, és most először látta teljesen az arcát. Sötét szemeiben teljes tanácstalanság tükröződött. A fiú kezet nyújtott neki, amibe vonakodva ugyan, de belekapaszkodott, és fájdalmas szisszenéssel végül felkelt a földről. Némán, sántikálva követte magas, végzős idegent, aki az épületet eredeti szándéka szerint megkerülve végül az udvarra ért. Megállás nélkül haladt a futballöltözők felé, ahová ő érkezett aznap először az óráiról.
– Ülj le valahova! – intett Ken bosszúsan a helyiség padjai felé.
Lepakolt a saját helyére, majd kézmosást követően leemelte a falra erősített elsősegélyládát. A lány megszeppenve nézett körbe, majd óvatosan leült. A kapus odatérdelt a sérült lába elé, majd megmarkolta a foszladozófélben lévő harisnyát, hogy jobban hozzáférjen a sebhez. Az anyag hangos reccsenéssel szakadt, a sérült pedig a combja felé kapott, mintha szemérmesen el akarta volna takarni szabaddá váló lábát.
– Ne piszkáld, hadd nézzem! – nézte szigorúan a kapus a sebet, majd fertőtlenítőszerrel itatott át egy tenyérnyi pamacsot, és elkezdte vele megtisztogatni a felületet.
A lány felzokogott a durva érintésére, amire egy pillanatra elkapta a kezét.
– Sajnálom… – mondta, ahogy könnycseppek koppantak a kézfején. – Hozzá vagyunk szokva, hogy egymással nem kell különösebben finomkodnunk, ha valakit ápolni kell… – intett az öltöző felé. – Nem szoktuk… lányok lábát törölgetni.
Ennek ellenére igyekezett finomítani a mozdulatain, és óvatosabban hozzáérni a sérült felülethez. Hámosodást elősegítő krémet kent rá, majd leragasztotta, hogy további szennyeződéstől megóvja.
– Hogy hívnak? – kérdezte, ahogy a lány megvágott kezére terelődött a figyelme.
– Shi-… – kezdte volna az rekedten, de összerezzent a hirtelen fájdalomtól.
Ken felpillantott rá, és látta, hogy maszatos arca teljes kétségbeesésről árulkodott.
– Shi-… Shi-… – dadogta zaklatottan. – Shimizu Shizuka.
– Miért csinálták ezt veled a többiek? A ruhátokból ítélve… egy csapatban versenyeztek.
– Épp ezért…! – hüppögött a lány, ahogy az érzések lassan előtörtek belőle. – Nem akarják, hogy együtt versenyezzünk! Mert elvenném a szabad helyeket előlük…!
– Szóval… inkább tönkreteszik a felszerelésedet, hogy félreállítsanak?
Shizuka nem felelt, csak összeszorította a szemeit.
– Nem kellett volna ebbe az iskolába jönnöm… – motyogta.
– Ha a sportot komolyan gondolod, a legjobb helyre jöttél – ellenkezett Wakashimazu. – Az emberi gonoszsággal viszont nem lehet mit kezdeni – tekerte be a lány kézfejét. – A munkásnak miért nem szóltál, hogy segítsen?
A lány tekintete a padlóra siklott.
– Azokban a sportágakban, ahogy kvótákért… szabad helyekért kell megküzdeni… gyakran előfordul, hogy gazdagabbak, befolyásosabbak egyfajta hierarchiát állítanak fel… – felelte. – A személyzetnek pedig… úgy kell ilyenkor tennie, mintha láthatatlan lenne. Akik több jégidőt tudnak vásárolni, jobb koreográfusokat megfizetni, drágább ruhákat készíttetni, azok… mindig fontosabbak lesznek a többi indulónál. Az iskolának meg csak az számít, ki hozza a legtöbb érmet…
– Szereted, amit csinálsz? – kérdezte Ken váratlanul, ahogy a lány arcának horzsolásait kezdte volna törölgetni.
– Hogyan…?
– Szereted azt a sportágat, amit eddig űztél?
Shizuka arca azonban elkomorodott.
– Fogalmad sincs, milyen nehéz egy ilyen névvel együtt élni… – felelte szomorkás hangon.
Amikor a kapus nem reagált, csodálkozva pislogott.
– Arakawa Shizuka? A 2006-os olimpiai bajnoknő…? Nem emlékszel rá?
– Hány éves lehettem akkor? 2? 3? – szaladt fel Wakashimazu szemöldöke. – Honnan kellene emlékeznem rá?
A lány azonban úgy tűnt, nem neheztelt rá a tudatlanságáért.
– A szüleim róla neveztek el. Mindig is azt szerették volna, hogy belőlem is nagy műkorcsolyázónő legyen…
– Ne a szüleid kedvéért csináld, amit csinálsz! – csóválta meg a fejét Ken. – Ha igazán fontos számodra a műkorcsolya, a saját örömöd érdekében fogod tovább csinálni, és nem azért, hogy mások elvárásainak megfelelj! Fordítsd el egy kicsit…! – érintette meg Shizuka állát, és billentette kicsit oldalra a fejét, hogy a nyakán látható horzsoláshoz hozzáférjen.
A lány tekintete így az öltöző dicsőségfalára siklott, melyen a futballcsapat korábbi csoportképei, kupái sorakoztak. Egyik-másik fotón megpillantotta csinos megmentőjét is, ahogy kapusként áll a többiek mellett, vagy épp társaival a győzelmi lobogót lengeti. Egy fotó válogatott együttesben is ábrázolta őt. Kíváncsian pillantott vissza a fiúra, aki egészen közel hajolt hozzá, hogy jól lássa a kezelendő felületet. Félhosszú haja szokatlan viseletnek tűnt az iskola normáihoz képest, de úgy tűnt, az eredményei alapján eltűrték neki.
– Téged… hogy hívnak? – kérdezte bátortalanul.
– Wakashimazu-… – felelte az, ekkor azonban valaki kihúzta az öltöző ajtaját, hogy belépjen rajta.
Mindketten meglepve az érkező felé pillantottak, aki nem más volt, mint a csapat egyik csatára, Sorimachi. Mögötte a Toho futballcsapatának többi tagja már szinte feltorlódott, amiért nem tudtak belépni tőle. Sorimachi azonban megkövülten nézte a fiúöltözőben pucér lábbal ülő lányt, és az előtte térdelő kapust.
– Edzőbá’! – kiáltotta valaki mögüle kéjenc hangon. – Kufirc az öltözőben!
Több focista is röhögni kezdett a bizarr feltételezésre, kisvártatva pedig Hyuga és Takeshi feje is megjelent, hogy bekukkantsanak.
– Mi az, hogy „kufirc”, ti szarzsákok? – kelt ki magából szégyellősen a kapus, a csapat incselkedő tagjai pedig nevetve szétrebbentek. – Megruházlak benneteket, az biztos!
– Mi folyik itt? – ért oda az egyik edző is a felfordulásra, a férfi pedig csodálkozva szembesült a jelenséggel. – Wakashimazu, ismered a szabályokat! – pillantott szinte csalódottan a kapusra. – Nem használhatjátok az iskola tantermeit, szertárait vagy öltözőit privát célokra! Főleg nem… ilyesmire!
– Nem privát célokra használtuk! – húzta ki magát Ken. – Megverték a csapattársai! Tele van sérülésekkel! – mutatott a már ellátott sebekre.
Ennek hallatán azonban már többeknek is elkomorodott az arca. Hyuga elismerő pillantásokkal jutalmazta barátját, amiért segített egy bajba jutott lányon, és az edző is meggyőzöttnek tűnt, ahogy jobban szemügyre vette a helyzetet.
– Irány az igazgatói! – mondta végül.
***
– … és az öltözőben… találtunk rájuk – fejezte be a történet ismertetését az edző.
Az igazgató szigorú arccal méregette a két diákot, és szemmel láthatóan nem örült, hogy a lány ilyen hiányos, szakadt öltözékben mutatkozott. Mellette állt az intézmény játékosfigyelő ügynöke, Matsumoto Kaori, aki azonban már sokkal megértőbbnek tűnt.
– Semmilyen illetlen dolog nem történt, amit az edző úr beszámolója sugallt – jegyezte meg Wakashimazu, és dühösen a mesterre pillantott. – Magam voltam a szemtanúja annak, hogyan bántalmazták ezt a lányt a saját versenytársai! A jégcsarnokban senki se próbálta megakadályozni ezt, még a jégfelújításért felelős munkás is inkább ott hagyott minket, semhogy segítséget hívjon!
– Igaz, amit Wakashimazu állít? – mordult az igazgató a megszeppent lányra.
– I-igen… – felelte az vékonyka hangon.
– És előfordult korábban is hasonló?
– Ilyen szintű tettlegességig… még nem fajult… – vallotta be Shizuka. – Szóban… gyakran bántják egymást a diákok… de most először tettek kárt a felszerelésemben… – mutatott a bőröndre.
– Azt hiszem, a szüleink épp elég drága tandíjat fizetnek azért, hogy ide járassanak bennünket, és hogy az iskola gondoskodjon arról, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő! – jegyezte meg Ken, az igazgatónak pedig megvillantak a szemei a leplezetlen kritika hallatán. – Az utca térfigyelő és a jégcsarnok biztonsági kamerái is bizonyosan elég felvétellel tudnak szolgálni a történtekről.
A férfi nem felelt, csak felpillantott az ügynökre.
– Értesítse az informatikai osztályt, és kérje be tőlük a kérdéses felvételeket, Matsumoto kisasszony! És várom az irodába a felelős műkorcsolya szakedzőt! Addigra álljanak rendelkezésre a videók!
– Értettem, uram! – bólintott a nő, és már kapta is elő a mobilját, hogy megtegye a szükséges lépéseket.
– Maguk addig elmehetnek! Ha szükséges, később a szembesítésnél várom vissza önöket! – bocsátotta el a két tanulót. – És még egyszer ne forduljon elő hasonló! Legközelebb, ha ilyet lát, az iskolai gyengélkedőre kísérje a sérültet, ne kezdjen szakellátásba!
Kifelé menet Ken megforgatta a szemeit. Shizuka mögötte bicegett, és amennyire sérülései engedték, megszaporázta a lépéseit.
– Várj! – kapta el a kezét hátulról, amire a fiú visszafordult a folyosón.
Csendben szorongatta a különböző oldatoktól színes ujjait.
– Még… nem tudom a nevedet… úgy értem, a teljes nevedet – pillantott fel rá.
– Wakashimazu… Ken… – felelte a fiú, talán első alkalommal megilletődve, hogy találkoztak.
– „Ken”… – motyogta a lány. – Akkor… így már értem… – mosolyodott el kissé fáradtan. – Köszönöm, Wakashimazu… Ken.
– Bárki megtette volna a helyemben.
– Nem – rázta meg a fejét Shizuka. – Hiszen mindketten láttuk, hogy nem mindenki tette meg…
A kapus nehezen tudott mit felelni erre, az igazságérzetét még mindig bántotta legbelül, hogy az iskolai személyzet egy felnőtt tagja, egy férfi képtelen volt megállítani ilyen kegyetlenséget.
– Én… szeretem. Nagyon szeretem! – mondta váratlanul a lány.
– M-mit? – kérdezte a fiú meglepetten.
– A műkorcsolyát! Sokáig azt hittem, csak a szüleimet akarom vele boldoggá tenni, de… Nincs annál csodálatosabb érzés, mint a jégen állni!
– Vagyis… folytatni akarod?
– Igen!
Némán nézték egymást, az idilli pillanatból pedig egy játékos füttyszó zökkentette ki őket. Összerezzentek, és elengedték egymás kezét, majd mindketten a hang irányába fordultak.
– Most jössz akkor, vagy mi van? – vigyorgott feléjük Hyuga a folyosó végéről.
– Mennem kell… – rázta meg a fejét Ken a cukkolás láttán.
– Oké…
– Még… találkozunk – mondta a lánynak búcsúzóul, aminek hallatán az elvörösödött.
Ahogy a fiú odaért barátja mellé, az átvette a karját a nyaka körül, mintha valami titkosat akarna megbeszélni vele, egyszer-kétszer pedig még visszapillantottak, mielőtt eltűntek volna.
0 hozzászólás