Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 3. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.
– Ah, ez a kurva eső…! – zsörtölődött Hyuga Kojiro, ahogy leszállt a távolsági buszról, és ernyőjét előkotorva bandukolt visszafelé a Toho Akadémia csendes, kertvárosias környezetben álló kollégiuma felé.
Vasárnap délután volt, családjától érkezett meg a fővárosba, és minden tiltakozása ellenére édesanyja egy szatyornyi bedobozolt, főtt élelemmel küldte őt vissza. Hiába adta tudtára minden egyes alkalommal, hogy az ösztöndíj minden étkeztetésért felel, a nő képtelen volt otthoni ízek nélkül elengedni őt.
A hétvégét egy költöztetőcégnél töltötte, ahol lehetőségeihez mérten igyekezett a cipekedésben segíteni. A rövid távú munka azonnali kifizetéssel járt, amit nyomban oda is adott szeretteinek, és csak a legszükségesebb összeget vitte magával az iskolába. Az izmai sajogtak a megerőltetéstől, de tudta, hogy a családjának minden jenre szüksége volt, ezért nem bánkódott különösebben. Azt remélte, az idő legalább kegyesebb lesz hozzá, de már a városba beérkezéskor látta, hogy szürke, elborult ég terül el felettük, és eső áztatja az utcákat. Az időpont ellenére a felhőktől egészen sötét volt, ahogy haladt, nem is sokan tartózkodtak a hűvös levegőn, a szabadban.
Amikor megérkezett az épületkomplexum udvarára, az teljesen üres volt. A diákok legtöbbje csak másnap készült érkezni, mert nemzeti ünnepnap miatt tanítási szünetet rendeltek el. Ő azonban nem akart lemondani a futballedzés lehetőségéről, még ha nem is lesznek jelen teljes létszámban a pályán.
Meglepetésére az egyébként rendben tartott udvaron fehér, apró labdák hevertek szétszórva.
– Ezeknek tuti nem tesz jót az eső… – gondolta, és már-már azt gondolta, valaki esetleg feltörte a sportszertárat, és kifosztotta annak tartalmát.
Gyanakodva közeledett a salakos udvar felé, amikor megpillantott egy térdeire boruló alakot, ahogy a szétgurult labdák között ül az egyik padon, és keservesen zokog.
– A-akamine…? – kérdezte, ahogy felismerte a lány hátán a mez számát.
Maki felpillantott, az arca pedig gyötrelmesen eltorzult, ahogy észrevette őt.
– Megígérted…! – motyogta. – Megígérted!
Hyuga megdermedt, és lázasan kutatni kezdett az elméjében, miről beszélhetett. A fejét ért labda, az általa vitt finomságok, a közös koncert Misugiékkal ténylegesen közelebb hozta őket egymáshoz. A jelenléte nem tűnt többé zavarba ejtőnek vagy kínosnak: a lány barátnőivel és csapattársaival gyakran kilátogatott az edzéseikre, mérkőzéseikre, és lelkesen szurkoltak nekik, amikor csak tehették.
– Mint a Toho Akadémia minden más sportcsapata számára, úgy feléjük is nagyok voltak az elvárások. Mégis időt szakított arra, hogy megnézzen bennünket – emlékezett vissza ezekre a pillanatokra. – És ez… valamilyen szinten kölcsönös is volt…
Ő maga is kiült néha a szoftball-edzések idején a padra, akár csak kifújni magát, akár bemelegíteni, a jelenléte pedig mindig mosolyt csalt Maki arcára, akit már a barátnői is ugratni kezdtek a fiú láttán, lehet-e valami kettejük közt.
– A meccs…! – eszmélt fel Kojiro.
A fontos mérkőzés, amire Maki és csapata oly régóta készült. Aznap tartották.
– És te megígérted neki, hogy eljössz szurkolni...
– Megígérted… – motyogta a lány erőtlenül.
– El kellett volna jönnöm… de nem lehetett… ezen a hétvégén nem… dolgoznom kellett… – próbálta győzködni magát. – Bármikor máskor jó lett volna, de nem ma…
A bűntudat furcsa érzése töltötte meg a bensőjét.
– Sajnálom… – mondta keserű hangon, és föléje tartotta az ernyőt, hogy ne ázzon tovább. – El akartam jönni. A családomat látogattam meg… anyukám beteg… egész héten nem tudott dolgozni… – szabadkozott, bár nem tudta, mennyit érdemes mondania egy ilyen helyzetben.
Maki vizes-könnyes arccal felnézett rá, és bár szomorú volt a be nem tartott ígéret miatt, a család szó hallatán látszólag enyhült a fájdalom a szívében.
– Gyere, szárítkozz meg! Anya küldött kaját. Legalább… most én vendégelhetlek meg téged… – mutatta fel a szatyrot a fiú, melyet csak még jobban lehúzott a víz súlya.
Gyorsan összekapkodták a labdákat, és lezárták a szertárat, majd együtt indultak meg a kollégium felé. A bejáratnál meglepetésükre nem találták a helyén az idős, ügyeletes portást. Annak fülkéje nyitva volt, a tolóablakot sem zárta be, Hyuga így áthajolt a keret felett, és feljegyezte a saját szobájához, hogy megérkezett és odaírt még egy „+1”-et is. Tudta, hogy a tűzbiztonsági előírások miatt mindig pontos nyilvántartást kellett az épület üzemeltetőinek vezetnie arról, hányan is tartózkodnak odabent valójában.
– Menjünk!
Az ázott lány kicsit zavartan, de az esőtől teljesen átfázva követte őt a fiúk épületszárnyába. A csatár szállása a harmadik emeleten volt, a 14-es számú ajtón pedig az ő neve mellett a „Wakashimazu Ken” felirat is szerepelt. Az ajtót modern, billentyűkombinációs zárszerkezet nyitotta, ahogy pedig az játékos pittyenéssel kinyílt, egy takarosan berendezett és meglepően rendben tartott fiúszoba fogadta őket.
– Kicsit aggódtam, nem hagytunk-e rendetlenséget, de úgy tűnik, Ken mindent összepakolt – gondolta megkönnyebbülten Hyuga.
A szoba két oldalán egy-egy ágy húzódott, felette lebegő polcokkal és zárható, felhajtható ajtajú szekrényekkel, melyeken a fiúk a különböző, személyes kacatjaikat, képeiket, érmeiket, emléktárgyaikat őrizgették. A szoba túlsó végében egy alacsony asztal állt, ami mellé oda lehetett telepedni, ha tanulni vagy enni szeretett volna az ember. Egy kisebb hűtőjük is volt, melynek a tetején egy tévékészülék foglalt helyet. Az asztal mögött két nagyobb, focilabda-mintás babzsákfotel pihent, amiből kényelmesen nézhették a különböző műsorokat.
– Tök cuki szobátok van… – vallotta be Maki. – És sokkal nagyobb a rend, mint egy tipikus lányszobában, ahol mindenhol bugyik meg melltartók hevernek…
Hyuga kínosan félrepillantott, nem ilyen beszélgetés-indítóra számított. Ahogy csendben álldogáltak, ruháikból ritmusos ütemben csöpögött a víz, melyre végül feleszmélt.
– Adok törölközőt meg száraz ruhát – tette le gyorsan az ételes szatyrot, miután lerúgták magukról mindketten a cipőket. – A fürdőben átöltözhetsz – mutatott a szobához járó, szűkös mosdóra.
Benyúlt a szekrényébe, és előkotorta egy pulóverét és melegítőjét, és a beígért törölközővel együtt a lány kezébe nyomott mindent.
– O-oké… – nyögte Maki, és behúzódott a zuhanyzóba.
Ahogy azonban némi tompa motoszkálás után megindult a víz, Hyuga arca megnyújt a döbbenettől.
– Egy… lány… meztelenül… fürdik… a szobátokban… – dadogta egy hang az agyában.
Mintha minden addigi józan esze, élettapasztalata és határozottsága egy csapásra cserben hagyta volna, mozdulni sem bírt.
– Mit kell ilyenkor csinálni…? – kérdezte magától, egyre növekvő pánikkal a hangjában.
Oktatásuk révén tisztában volt ugyan a női és férfi nem közötti kapcsolatok fizikai részével, mégis úgy érezte, a dolog érzelmi oldaláról semmilyen ismeretei nincsenek. Szomorúan sejlett fel előtte édesapja örökké kedves, odaadó arca, akit oly fiatalon vesztett el, és akivel más körülmények között biztos rengeteget beszélgettek volna a felnőtté válás, a szerelem vagy a testiség fontos kérdéseiről.
– Így azonban… – gondolta keserűen.
Kezébe vette a mobiltelefonját, annak kijelzője pedig felvillant, ahogy felismerte az ujjlenyomatát.
– Most komolyan keressek rá… az interneten…? – kérdezte magától, és már a gondolat is nevetségesnek tűnt számára.
Észrevette azonban, hogy a válogatott tagjaival létrehozott, közös csetszobában a távollétében több olvasatlan üzenet is megjelent.
– Neked elment az eszed! – rótta meg magát. – Még hogy tőlük kérdezzem meg! Minek? Hogy kiröhögjenek?
Eszébe jutott azonban, hogy többen közülük mégsem szégyellték gyengeségeiket, érzelmeik nyilvános megnyilvánulását. Felrémlett előtte Misugi és Yayoi forró csókja a koncerten, és az azt követő beszélgetésük, mellyel valamelyest közelebbinek érezték egymást a másikhoz.
– Mi rossz történhet…? – kérdezte magától, ahogy megnyitotta a csetet. – Bár… minden rossz ötlet így szokott kezdődni… – csóválta meg a fejét.
Gyorsan átfutotta az üzeneteket, és nyugtázta, hogy semmi lényegesről nem maradt le bennük. Sóhajtva billentyűzetet ragadott, és félve gépelni kezdett.
– Helló, banda! Tudom, hogy kb. örök életemre bánni fogom ezt az üzenetet, de… Kéne egy kis segítség.
Az alkalmazás jelezte, hogy többen is gépelni kezdtek.
– Csá! Na mondjad! – írta Tachibana Kazuo elsőként.
– Van itt… egy lány… és nem igazán tudom, mit csináljak vele…
Villámgyorsan hangulatjelek és animált képek kezdtek záporozni a beszélgetésben. Ki csodálkozó, ki nevető, ki pajzán, padlizsános szmájlikat írt be.
Kojiro érezte, hogy elvörösödik.
– Úgy érted, ott van fenn nálad? – kérdezte Ishizaki.
– Igen…
Újabb meglepett ikonok következtek.
– A mi szobánkban? – kérdezte Wakashimazu döbbenten. – Maki ott van nálunk?
– Ki az a Maki?
– Igen. És egyébként köszi, hogy olyan szépen rendet raktál. Igazi tesó vagy – írta Kojiro hálásan.
Ken csak egy lájk-jelet és egy szívecskét írt válaszként.
– „Very nice and gay” – posztolta az ismert mémet Soda.
– Tudni akarjuk, ki az a Maki!
– A főnök barátnője – írta Wakashimazu, élvezve a bennfentességet.
– Nézd már! Hyuga, becsajoztál?
– Mikor?
– Csapd ki a brét, oszt’ hadd menjen! – írta Jito, amire a cset minden tagjától özönleni kezdtek az XD-k.
Kojiro a tenyerébe temette az arcát.
– Úristen, de hülyék vagytok…! – kacagott Misaki, aki csak most érte utol a beszélgetést.
Genzo, Németországban, lemondóan megcsóválta a fejét.
– Ennyi perverz, kanos idiótát…! – sóhajtotta Morisaki.
Tsubasa épp végzett a fürdéssel, mikor látta, hogy folyamatosan pittyeg a telefonja. Nem is gondolta volna, hogy az időeltolódás miatt barátai még ébren vannak, ezért vidáman huppant le az ágyára, hogy elcsevegjen velük. Mikor azonban elkezdte olvasni az üzeneteket, elsápadt és rettentően zavarba jött.
– Én azt hittem, ezt a chatet csak focis dolgokra fogjuk használni. Nem a másikban szoktatok perverzkedni? – írta Takeshi.
– Milyen másikban? – kérdezték többen is csodálkozva.
Kisvártatva Ryo küldött meghívót mindenkinek, aki nem volt benne abban a chatszobában. Kojiro félve tapintott rá a buborékra, és döbbenten látta, hogy mindenféle szexuális tartalom és meztelen kép várta őt abban a csevegésben.
– TAKESHI MIÉRT VAN BENNE EBBEN A CSOPORTBAN? – követelte felháborodva. – HÁNY ÉVES, 15?!
– Hülyéskedsz? – kérdezte Ishizaki. – Egyike volt az alapító tagoknak.
– Azt hiszem, kihipózom a szemem… – írta végül Misugi, miután ő is látta, mi zajlik a másik csevegésben.
– Inkább gyere és művelődj! – invitálta Taki.
– Ontopik – szólalt meg végül Morisaki, hogy visszakanyarodjanak az eredeti kérdéshez. – Netflix & Chill.
Kojiro meglepetten olvasta a sorait.
– És keríts valami kaját! – tette hozzá Matsuyama. – Egy jóllakott barátnő boldog barátnő.
– Nocsak, hát kit fújt erre a szél! – kuncogott Masao.
– Mesélj csak, Casanova Hikaru! Milyen volt Amerikában? – csatlakozott Kazuo.
– Matsuyama, te Amerikában jártál? – kérdezte Tsubasa óvatosan, mert nem nagyon tudott zavarában mit hozzátenni a pajzán csevegéshez.
– Meglátogattad Yoshikót, mi? – kuncogott Soda néhány kétértelmű, vízcseppes emodzsival.
– Ki az a Yoshiko? – kíváncsiskodott Misaki.
– Hát Hikaru barátnője!
– Matsuyama, neked barátnőd van?
A fiú nem felelt, csak posztolt egy képet kettejükről, ahogy egy park szökőkútja előtt szelfiznek. A lány félénken ölelte a derekát.
– Jóféle – jegyezte meg elismerően Izawa.
– A férfiak tanácsa jóváhagyja!
Kojiro maga is szemügyre vette a párocskát. Boldognak tűntek.
– Van csokim, ha kell – írta még Ken, visszakanyarodva az eredeti kérdéshez. – A kajás szekrényben lesz.
Barátja gyorsan bekukkantott a száraz ételes faliszekrénybe, és valóban megtalálta a kapus által félretett édességeket.
– Ah, imádlak! – írta neki hálásan. – Mikor jössz holnap?
– Mikorra menjek? – kérdezte az huncut mosoly kíséretében.
Kojiro elvigyorodott.
– Meghálálom – írta végül, és kilépett, mert hallotta, hogy elállt a zuhanyzóban a víz.
Maki kisvártatva előmerészkedett a fürdőből, és kissé esetlenül állt előtte. A fiú minden ruhája nagy és buggyos volt rajta, annak ellenére, hogy a nadrág derekát is a lehető megszűkebbre húzta össze magán.
– Ülj le nyugodtan! – intett az asztal felé Hyuga. – Én is mindjárt jövök!
Azzal belépett a zuhanyzóba, hogy megmosakodhasson. Alig hogy kibújt nedves ruháiból, és a szennyestartóba hajított mindent, megpillantotta a felakasztható ruhaszárítójukat, melyre jellemzően a zoknijaikat szokták felcsíptetni. A kis szerkezetről ezúttal egy kimosott, női sportmelltartó és egy bugyi lógott alá, aminek láttán Hyuga rettenetesen zavarba jött.
– Remélem, a telefont lezártam… – töprengett, egyre növekvő aggodalommal. – Még csak az hiányozna, hogy meglássa, milyen szarságokat küldözgetnek a többiek egymásnak… Ugye lezártam…?
Inkább sietősre fogta a mosakodást, és ugrálva öltötte magára az előkészített váltásruhát. A haját törölgetve lépett ki a fürdőhelyiségből. Meglepetésére Maki már az asztal körül szorgoskodott: megtörölgette az esőben elázó ételes edénykéket, és feltörölte a vizet, ami a ruháikból és cipőikből, valamint az ernyőből kicsöpögött, rögtön barátságosabbá varázsolva a körülményeket.
– Anyukád nagyon jó szakácsnő lehet – mondta kedves hangon. – Ezek igazán remekül néznek ki – mutatott az átlátszó fedelű dobozokra, és a bennük lapuló ételre.
A lány dicsérete és barátságos hozzáállása akaratlanul is megdobogtatta a szívét. Evőeszközöket készített elő maguknak, és együtt megterítettek az asztalkánál. Evés közben Maki elmesélte a mérkőzésen történteket, hogyan tette tönkre a beboruló ég és az eleredő eső minden esélyüket a győzelemre, és hogy ez mennyire elkeserítette. Hyuga türelmesen hallgatta, és sokszor azon kapta magát, hogy nem is igazán veszi észre, miről beszél, csak nézte őt, ajkainak mozgását, bájosan kunkorodó szempilláit, száradó, szöszösödő, rövid haját, amitől különösen szépnek tűnt.
Maki rosszkedve elillanni látszott, hogy kibeszélhette magából fájdalmát és csalódottságát, a jelek szerint pedig nem neheztelt rá többé. Kíváncsian járta körbe a szobát, kérdezgette annak berendezési tárgyairól és dekorációiról, a különböző sportplakátokról, a közös parafatáblára kitűzött fényképeikről, melyeken Kennel, Takeshivel, a Toho csapatával vagy épp a válogatott tagjaival pózoltak.
– Ők a testvéreid? – kérdezte, ahogy az egyik szerényebb fotóhoz közelebb hajolt.
– Igen… – vallotta be Hyuga, és ő maga is elmosolyodott, ahogy szeretett öccsei és kishúga arcát nézte.
A gyerekek édesanyjuk két oldalán álltak a fénykép kedvéért.
– Milyen aranyosak! – suttogta Maki meghitt hangon.
Felpillantott a fiúra, aki némán nézte őt, de hirtelen egyikük sem tudta, mi legyen a következő lépés. A gondolataikból az egyik szomszédos szobából áthallatszó tévé műsorának hangja zökkentette ki őket.
– Mi lenne, ha… mi is néznénk valamit? – köhintett Hyuga zavartan.
– Remek lenne! – felelte Maki hálásan.
Letelepedtek hát az egyik babzsákfotelhez, melynek kényelmesen nekidőlve kiválasztották az egyik csatorna esti műsorát, egy számukra addig ismeretlen, nyugati filmet. Együtt nevettek annak mulatságos pillanatain, az érzelmesebb részeknél azonban kissé félénken pillantottak egymásra. A lány volt az, aki végül közelebb fészkelődött hozzá, és a mellkasába kapaszkodva a vállára hajtotta a fejét, aminek láttán Hyuga szinte mozdulatlanná dermedt a meglepetéstől. Némán tűrte Maki közeledését, és érezte, hogy egyre hevesebben dobog a szíve, ahogy a lány ritmusos szuszogása cirógatni kezdte a ruhán keresztül a mellkasát.
Odakinn az eső nem csillapodott, és mire a film véget ért, heves széllökések recsegtették-ropogtatták meg az épület szerkezetét. Maki szemmel láthatóan aggódva figyelte az ablakot, és félve meredt maga elé.
– Nem szeretem az ilyen viharokat… – vallotta be magának.
Hyuga fejében egymást kergették a gondolatok. Jól ismerte ezt az érzést és tekintetet: kisebb testvérei is féltek a nagyobb viharok idején, és ilyenkor őket is mindig vigasztalniuk kellett, hogy el tudjanak aludni.
– Itt tölti a szobatársad a hétvégét?
– Nem, csak holnap este jön… Egyedül lennék a szobában…
– Nos… én is – vallotta be a fiú. – Wakashimazu is csak holnap jön. Ha gondolod, elalhatsz az én ágyamban, én meg alszok az övében.
– Tényleg? – csillant fel a lány szeme reménykedve.
A fiú bólintott.
Bevackolták magukat a paplan alá, majd az aznapi fáradalmak és izgalmak miatt mindkettejüket hamar elnyomta az álom.
Órákkal később az égen egy fehéren ragyogó villám hasított keresztül, a csattanására pedig Hyuga összerezzent. Bosszúsan dörzsölte meg a szemeit, és átkozta magát, amiért nem sötétített be jobban lefekvés előtt. Hangtalanul igyekezett kimászni az ágyból és berángatni a függönyöket, észrevette azonban, hogy a szomszédos ágyon egy hernyószerű képződmény reszket, szorosan begubózva a paplan alá.
– Maki…? – kérdezte halkan csodálkozva.
Úgy tűnt, a lány olyan mértékben rettegett a villámlástól, hogy elbújt a takaró alá, ám minden dörgésre újra és újra összerezzent. Hyuga odatelepedett a párnája mellé a földre, és tétova mozdulatokkal óvatosan simogatni kezdte a fejét a szöveten keresztül. Testvéreit is mindig így tudta megnyugtatni, ha azok féltek, remélte, hogy a módszer Makinál is beválik.
A paplan reszketése idővel valóban alább hagyott, meglepetésére azonban a hernyó másik vége volt az, ami kibújt a szövet alól, ahogy a lány kidugta a fejét. Hyuga csodálkozva nézte őt, a pillantása pedig saját kezére siklott, mely ezek alapján mindeddig vendége fenekét simogatta. Rettenetesen zavarba jött, és gyorsan elrántotta a kezét. Mielőtt azonban bármit kinyöghetett volna, Maki megtámaszkodott előtte a földön, odahajolt hozzá, és szájon csókolta őt.
Hirtelen ezernyi gondolat és érzés özönlött az elméjébe, mintha a sötét szoba hirtelen pazar fényárba borult volna. Kellemes, sóvárgó bizsergés kerítette hatalmába a testét, ahogy viszonozta az édes csókot, és egyre közelebb csusszant a lányhoz, hogy annak ne kelljen többé a földön támaszkodnia. Feltérdelt, és keskeny kis arcát két tenyerében tartva, gyöngéden felemelkedett hozzá. Ahogy ajkaik egy pillanatra elszakadtak egymástól, kérdőn figyelték a másik csillogó szemeit, végül Maki volt az, aki óvatosan húzni kezdte a kezét az ágy felé. Felbátorodva a jelzésen, Hyuga felült mellé az ágyra és szenvedélyes csókok közepette lassan eldőlt vele a matracon.
0 hozzászólás