Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE – 2. fejezet

Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 2. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.

Lassan dél volt, amikor a két jó barát a gyengélkedőn beszélgetett. A hétvégi ápolószemélyzet csak egy szerény ebédet készített össze a lábadozó, de tulajdonképpen teljesen egészséges Hyugának, és meglepetésükre a balesetet okozó szoftballos lány, Akamine Maki is bedugta a fejét a helyiségbe, hogy ismét meglátogassa őket.

– Tényleg nem kell minden nap egy kész menüt hoznod nekem… – zsörtölődött a csatár, Wakashimazu azonban derült pillantásokkal figyelte kettejük interakcióját.

Jól ismerte barátját, hogy tudja: gyűlölte, ha gyengének vagy elesettnek látszott mások szemében, és a kórházi ágyra kárhoztatás és bekötözött fej is ezt az érzetet erősítette meg. A lány bűnbánóan lesütötte a pilláit, és egészen meghunyászkodva hajlongott előtte mindig, amikor csak a sérülés szóba került, ami kapitányát különösen bosszantotta. De amikor meglátott egy-egy újabb csomagnyi ételt, benne az ízlésesen tálalt és dekorált, hazai specialitásokkal, valahogy a mérge mindig tovaszállt. Ezúttal is húsgolyókkal, polipszerűre vágott és megsütött virslidarabkákkal díszített, salátaágyon tálalt rizs és desszert fogadta, amitől már ránézésre könnybe lábadt a szeme, hát még amikor kibontotta és megcsapta annak csábító illata.

A fiú pálcikát ragadott és elkezdte a szájába lapátolni a finom étket.

– Lassabban, az ég szerelmére! – nevette el magát a kapus.

– Fejlődésben lévő szervezet vagyok! – méltatlankodott Hyuga.

A leány, Maki bizakodva pillantott hol egyikükre, hol a másikra, majd óvatosan leült az egyik szabad székre. Iskolai egyenruhája helyett kényelmes, szűk farmernadrágot és egy együttes pólóját viselte rövidke kabátja alatt.

Kisvártatva kopogás hallatszott a szoba ajtaján, az ügyeletes biztonsági őr pedig két látogatói nyakpánttal ellátott idegent kísért be hozzájuk. Misugi Jun és Aoba Yayoi, a rivális magániskola, a Musashi tanulóiként szokatlan jelenségnek számítottak az akadémia területén.

– Hahó! – köszönt rájuk bohém mosollyal a fiú, és udvariasan biccentett egyet a számukra ismeretlen Maki felé. – Mi újság?

Hyuga kifejezéstelen arccal ült, és igyekezte gyorsan rendbe szedni az öltözékét, hogy ne tűnjön előttük slamposnak, de még mindig nem értette, mit kerestek nála.

– Yayoi vagyok, szia! – köszönt halkan a lány.

– Én pedig Maki! Szia! – viszonozta az, és hálás volt, amiért nem zárták ki a beszélgetésből.

– Hogy vagy? – kérdezte Misugi.

– Hogy lennék? Sehogy! Nincs semmi bajom!

Jun csodálkozó pillantást váltott a kapussal.

– Akkor majd én lefordítom – köhintett Wakashimazu derülten. – Megvizsgálták, és nincs semmi törés vagy bevérzés ott, ahol eltalálta őt a labda.

– Nem semmi ütés lehetett – mosolygott rá Misugi Makira, aki szerénykedve meredt maga elé. – Örülök, hogy minden rendben.

– Miért… jöttetek? – kérdezte Hyuga, és látszott rajta, hogy nagyon igyekszik, hogy ne tűnjön gorombának.

– Ó, igazából… – pillantott hátra Jun kedvesére -, van pár ingyen jegyünk egy koncertre, és gondoltam… talán… volna kedvetek… – halászta elő kabátja belső zsebéből a szelvényeket. – Gondoltam, csatlakozhatna Takeshi is, de úgy látom az apróbetűs résznél, ő szülői felügyelet nélkül még nem jöhetne el egyedül. Szóval… – pillantott Makira – ha van kedved…

A lány arca kipirosodott a lelkesedéstől, ahogy átvette a színes, hologramcsíkos belépőt.

– „O-One Ok Rock”? – dadogta. – Honnan…? Úgy értem, erre marha nehéz jegyeket szerezni!

Jun és Yayoi játékosan összepillantottak, de nem árulták el, hogyan sikerült.

– Nos? Ha tényleg jól vagy, nincs kedved kimászni ebből az ágyból és eljönni velünk? – kérdezte, ahogy a kapusnak is adott egy jegyet.

– Hülyéskedsz? Bármit, csak jussak ki innen! – rántotta le magáról a takarót Hyuga, és már el is kezdte bontogatni a fején a kötést. – De hogy fogtok kicsempészni?

Jun és Ken összepillantott, és hamar megszületett a terv.

A kapus felrohant a közös szobájukba, és hozott barátjának váltásruhát, és egy siltes sapkát, amit Hyuga mélyen az arcába húzhatott.

– Vedd fel a kabátom! – bújt ki a ruhadarabból Misugi. – Yayoi mellett majd egyszerűen csak kisétálsz. Én meg majd felveszem a tiédet. Nos, mindenki kész? – kérdezte, ahogy befejezték az öltözködést, és a látogatói nyakpántot is a csatár kezébe nyomta.

– Ezt vedd fel te is! – adta oda neki saját sapkáját Wakashimazu. – Nehogy a biztonsági őr emlékezzen az arcodra!

Misugi bólintott.

– Indulás!

Yayoi csinos szoknyában és szandálban tipegett a kabátgallérok mögött rejtőzködő Hyuga mellett, és kedvesen visszaadta a nyakpántokat a főbejáratnál.

– Köszönjük! Viszontlátásra! – majd határozottan megmarkolta a csatár kezét. – Gyere, kedvesem!

Kojiro olyat ugrott, mintha bolha csípett volna belé, és ha Yayoi nem húzta volna magával, az őr bizonyosan gyanút fogott volna a viselkedése láttán.

A mögöttük haladó Wakashimazu csak biccentett egyet, és alig bírta visszafojtani a röhögést, ahogy összepillantott Misugival. Maki csodálkozva, és kicsit féltékeny pillantással nézte a humoros kis közjátékot.

Mikor már elég távolra értek az épülettől, félrehúzódtak, és újra ruhákat cseréltek.

– Ez könnyebben ment, mint gondoltam volna – jegyezte meg a kapus.

– Gyertek, menjünk! – nyújtotta oda a kezét Jun előzékenyen kedvesének, aki örömmel belékarolt.

A szabadtéri koncertet egy gyönyörű parkban rendezték meg, és már kezdés előtt oly hatalmas tömeg duzzadt a korlátok mentén, hogy a kígyózó sor a mellékutcákba is elért, és néha már az autós forgalmat is akadályozta. Ahogy azonban elkezdődött a beléptetés, a jegyek ellenőrzése után a látogatók futva igyekeztek a színpad előtti küzdőtér felé, hogy minél jobb helyekhez jussanak.

– Kapaszkodj belém, nehogy elszakadjunk egymástól! – ragadta meg Yayoi kezét Jun, ahogy ő is nekiiramodott, majd hátrapillantott a többiekre.

Kojiro és Ken sem akart lemaradni mögöttük, ezért két oldalról szinte felkapták a mellettük aprócskának tűnő Makit, aki sikítva tiltakozott.

– Tegyetek le! Tegyetek le! – kiabálta nevetve, majd ahogy megfogta mindkét fiú kezét, ő is a musashis párocska után eredt velük.

Egy kis csoportként tömörültek a színpad előtt, melyen nem sokkal később kigyúltak a fények, és egy 45 percnyi fellépés kedvéért egy előzenekar köszöntötte a látogatókat. A főattrakciónak számító együttes tagjai ekkor már ott mocorogtak a színfalak mögött és néha ki-kikandikáltak a függönyök mögül, aminek láttán a tömeg hangos sivalkodásban tört ki. Amikor ők következtek, látványos fény- és pirotechnika kísérte őket. Óriási kivetítőkön még a messzebb állók is jól láthatták a négy bandatag színpadi tevékenységét, milyen lelkesedéssel énekelték az éppen bemutatott albumuk dalait.

A rajongók velük együtt hullámoztak, Hyuga pedig, noha nem kimondottan az ilyen zenéhez volt szokva, hirtelen nagyon közel érezte magához annak dallamát, dalszövegeit. Örült, hogy kiszabadult a gyengélkedő fogságából, és a felszabadult öröm átragadt rá a körülötte állókról. Ahogy előre pillantott, látta, hogy Yayoi a legtöbb dalt kívülről énekelte, együtt a frontemberrel, és sokszor hálásan pillantott Misugira, aki, meglepetésére ugyanúgy teljes átéléssel énekelte a különböző számokat. A lány megtörölte az arcát, úgy tűnt, az élmény könnyeket csalt a szemébe. Ahogy nézte őket, valami különös, bensőséges érzés lett úrrá rajta. Meglepetésére pedig az egyik igazán érzelmes dal közben Misugi magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Yayoi nem is ellenkezdett, a karjait a fiú nyaka köré fonta, és szorosan hozzábújt. Egymás ölelésében töltötték a koncert hátralevő részét, arcuk, hajuk csillogott az izzadtságtól.

Késő este volt már, amikor az esemény véget ért, ők pedig a tömeggel együtt kimerülten, mégis hihetetlen élményekkel feltöltődve indultak meg a kijáratok felé. Az egyik éjjelnappaliban vettek maguknak előrecsomagolt harapnivalót és ásványvizet, és egy közeli játszótéren telepedtek le, hogy elfogyaszthassák azt.

Yayoi odaült Maki mellé az egyik padra. Miközben onigirit majszolgattak, lelkesen ecsetelték a koncert élményeit, és fotókat, videókat küldözgettek a másiknak.

– Úgy tűnik, a lányok jól kijönnek egymással… – jegyezte meg Wakashimazu, ahogy egy háromszög alakú, tojásos szendvicset rágcsált. – Gyere, egyél már te is! – paskolta meg barátja lábát. – Van terijakis meg sonkás-sajtos is!

Kojiro egy pingpong asztalon feküdt mellettük, és az eget bámulta. Misugi épp a második rántotthúsos szendvicsét bontotta ki, majd kinyújtotta a kezét, és segített felülni a csatárnak.

– Örülök, hogy eljöttetek – mondta. – Remekül éreztem magam.

– Mi volt ez a csőrözés az imént? – kérdezte Kojiro kissé hamiskás vigyorral.

Jun azonban csak megrázta a fejét és elvigyorodott. Úgy tűnt, túlságosan is jó volt a kedve ahhoz, hogy engedjen némi csipkelődésnek.

– Jól vagy? – kérdezte Wakashimazu, és észrevehetően a saját mellkasára csúsztatta a kezét, utalva társuk szívbetegségére. – Úgy értem… tudod…

– Jól – felelte Jun, bár volt a tekintetében egyfajta különös melankólia. – Talán… jobban is, mint jól – tette hozzá.

– Hogyhogy? Mondott valamit az orvosod?

– Van egy eljárás… egy műtéti beavatkozás, ami talán… megoldást jelenthet a problémára.

A két akadémista arcáról eltűnt a jókedv, aggódva összepillantottak.

– Hogy érted ezt? Egy műtét? Rendesen… kés alá kell feküdnöd?

Jun bólintott, de amikor nem jött több kérdés, felpillantott rájuk.

– Igen, vannak veszélyek, mint minden műtétnél… – olvasta le a gondolatot mindkét fiú ábrázatáról. – De ha ezzel teljesebb életet élhetnék… azt hiszem, az megéri a kockázatot.

– És ő… tudja már? – intett Hyuga a fejével Yayoi felé, aki Makit átkarolva nosztalgiázott a videók láttán.

– Tudja, hogy van ez az eljárás, de azt még nem, hogy el is döntöttem, hogy vállalom – vallotta be Jun.

– Másnak elmondtad már? – kérdezte Wakashimazu.

– Nem, és nem is terveztem…

– Na de…! – tiltakozott a kapus. – Azért ez nem olyan dolog, amit csak úgy elhallgat az ember a barátai elől…!

– Még Tsubasának sem? – kérdezte Hyuga szigorúan.

A fiú azonban enyhén megrázta a fejét.

– Bevallom, nagyon hiányzik… De tudom, hogy nagy reményekkel eltelve ment el Brazíliába, és ha tiszta fejjel próbálom megítélni a helyzetét, biztos vagyok benne, hogy rengeteg nehézséggel kell most szembenéznie. Nem akarom őt még ezzel is terhelni…

– Misugi, ez…! – nyögte a csatár tehetetlenül. – Egy szívműtét…! A szív…! Ez nem játék! Bármi… megtörténhet…! – meredt maga elé elborzadva. – Nekem… az apám szintén a szíve miatt… – kezdte, de elakadt a hangja.

– Tudom, és épp ezért nem akartam nagyon belemenni a részletekbe! – ragadta meg gyorsan a csuklóját Jun aggódva. – Nem akartam, hogy… felzaklasson…

– Nem, nem érted! – rázta meg a fejét Kojiro. – Én… azóta nem tudom elfelejteni… és azóta látom az anyámon, milyen bűntudatot hagyott benne, amiért nem vette rá őt hamarabb, hogy kivizsgáltassa magát… Hogy nem derült hamarabb fény az állapotára… Hogy nem lehetett megakadályozni… Nem teheted meg vele, hogy nem szólsz neki, és utólag tudja csak meg, ha valami… nem úgy alakult…!

– Jobb szeretnék azért bizakodva nekivágni a műtétnek – ismerte el Jun. – De tudom, mire gondolsz…

– Tőled kell hallania! – értett egyet barátjával Wakashimazu, és biztatóan megszorította kapitánya vállát, ha már apjának tragikus sorsa szóba került. – Ha valamiben… legalább most egyvalamiben légy önző, és merj beszélni neki!

– Te voltál az egyetlen… aki ellen gyerekként, sok éve hajlandó lett volna még az álmát is feladni, hogy Brazíliába menjen… – merengett el Hyuga. – Sose felejtem el azt az üres ábrázatot, ahogy tehetetlenül meredt maga elé… mert annyira aggódott érted, hogy képtelen volt teljes erőbedobással játszani, és megbénította őt ez az érzés. Nem akarhatod, hogy ismét hasonlót kelljen átélnie! – pillantott elszántan Misugira.

Jun mélyen meghatódott, ahogy eszébe jutott az a sorsszerű, esős mérkőzés.

– Ő mindig is tisztában volt vele, hogy ha egészséges volnál, te lehetnél a válogatott legértékesebb játékosa, és a tudásoddal talán még őt is túlszárnyalnád. Tsubasa mégsem az ellenséget vagy a fenyegetést látja benned, bármilyen furcsa is ez. Van valami a tekintetében… – meredt Hyuga maga elé. – Valami, amivel elő akarja csalogatni belőled a legjobbat. Amiről talán még csak nem is tudod, hogy ott lakozik benned – vonta meg a vállát, mintha csak magára utalt volna, és mindarra, amit megismerkedésük óta a fiútól tanult.

– Ez erős túlzás… – motyogta Jun.

– Pedig igaza van – helyeselt Ken, a szemeiben pedig szokatlan, vad csillogás tükröződött. – És jobb, ha elhiszed, mikor egy kapus mondja neked, hogy különleges vagy! – húzódott félmosolyra az ajka. – Mi onnan hátulról gyakran észreveszünk rajtatok olyasvalamit is, amiről még csak fogalmatok sincs.

– Ha le akartatok beszélni erről a veszélyes műtétről, akkor azt elég szarul csináltátok… – nevette el magát Misugi, és lopva megtörölte a szemeit. – Jól van… beszélek Tsubasával… Tudtátok amúgy, hogy hamarosan nagytesó lesz?

– Kicsoda? – kérdezte a kapus csodálkozva. – Tsubasa?

Jun mosolyogva bólintott.

– De hát… hogyhogy?

– Emlékeztek a Nankatsu szertáros lányára, Nakazawára, ugye? Yayoi tartja vele a kapcsolatot – folytatta Misugi, ahogy lopva a lányok felé pillantott. – Ő említette neki a minap, hogy Tsubasa édesanyjának már látszik a hasán, hogy gyermeket vár. Az orvosnál találkoztak… de már az ismerősök az utcán is észrevették…

– Azt akarod mondani, hogy eddig titokban tartották? – kérdezte Kojiro csodálkozva. – De hát miért…? Várj, na ne! – hőkölt hátra döbbenten.

– Tsubasa nem is tudott róla, mikor elment?

– Nagyon úgy néz ki… – vallotta be Jun, és úgy tűnt, ő sem helyeselte az ötletet teljesen.

– Hogy voltak képesek ilyesmit elhallgatni előle? – hüledezett Hyuga. – Ez nem olyan dolog, amivel majd 2-3 év múlva meglepik az embert, ha hazajön…!

– Talán csak nem akarták, hogy visszatartó ereje legyen számára… – érvelt Misugi. – Tudjátok, hogy Tsubasa mindig is egyedüli gyermek volt… mielőtt a Nankatsuba nem került, egy igazi barátja se volt. Csak a labda létezett számára, ezért játszott mindig, és vált belőle ilyen tehetséges sportoló.

– Pont ezért! – erősködött Kojiro. – Idősebb testvérnek lenni… felelősség! Teljesen megváltoztatja az ember életét, a… prioritásait! Főleg így, hogy az apja elhúz hónapokra hajóskapitánykodni…!

– Pontosan. Talán nem akarták, hogy meggondolja magát a brazil úttal kapcsolatban – fejezte be a gondolatmenetet Jun.

A jelek szerint a csatár szeretett volna még tiltakozni, de barátai látták, hogy elfogytak az érvei.

– Sok dolog meg fog változni, mire visszajön… – sóhajtotta Misugi. – Legalább… mi ne változzunk meg neki!

A három fiú kicsit könnyedebb hangnemben cseverészett tovább, míg el nem érkezett a búcsú pillanata.

– Vigyázzatok magatokra! – intett egy aprót a kapus.

– Ti meg igyekezzetek észrevétlenül becsempészni ezt az álbeteget!

– Sziasztok! – integetett nekik még sokáig Maki, majd csatlakozott két iskolatársához.

Utánuk szaladt, meglepetésükre közéjük furakodott és belekarolt mindkettejükbe. A focisták zavartan hümmögtek, mégis derülten igyekeztek a kollégiumuk felé.

 

~ Következő fejezet ~