A 2026. második negyedévében látott sorozatok

Ebben a borzasztó hőségben nem is igazán lehet mást csinálni, mint odabenn maradni és hűsölni. Sok ajánlóval ezúttal nem szolgálhatok, de hátha lesz közte olyan, ami megtetszik nektek.

King The Land – 10/5
Spy X Family (2025) (3. évad) – 10/5
Hostage – 10/7
Still 17 – 10/8
Mothering my husband’s bastard – 10/hulladék
A good girl’s guide to murder (2. évad) – 10/5
Love through a prism (2026) – 10/9+
Oshi no Ko (2026) (3. évad) – 10/7
I will find you – 10/8

King The Land – 10/5

Mint mindig, a k-drama rajongó elveszni látszik abban a hatalmas dömpingben, amit a streaming szolgáltatók ránk zúdítanak. A legtöbb új cím semmitmondó plakáttal, egyforma arcú férfi és női színészekkel próbálja meg felkelteni a figyelmet, olyan beállításokkal, melyeken a gyakorlott szem már messziről felismeri a korábbi, népszerű sorozatok poszterdizájnjait, legyen szó modern vagy épp kosztümös történetekről. Szóval amikor ilyet látok, már ösztönösen bizalmatlan vagyok 1-1 ismeretlen címmel szemben. A King The Land se épp a címével keltette fel a figyelmet, mert nyelvtanilag nem is helyes és viszketést kaptam tőle, amikor csak megláttam, de mivel semmi bajom Yoonával, mindenképp lépéselőnnyel indult a többi kacat között.

Pyeonghwa (Go Wonhee), Daeul (Kim Gaeun) és Sarang (Yoona) fiatal, 20-as éveikben járó lányok, jó barátnők és lakótársak. Az iskolából kikerülve bontogatják a szárnyaikat, és próbálják megvetni a lábaikat a munkaerőpiacon. Pyeonghwa a King Air légitársaság utaskísérőjeként kezd el dolgozni, míg Daeul a King Vállalatcsoport egyik saját márkás termékeit, az Alanga luxustáskákat árusító boltjában tud elhelyezkedni. Sarang azonban mindig is álmodozó típus volt, gyerekkorától kezdve az volt a vágya, hogy egy nap hotelben dolgozhasson. Egy sikeres felvételi után lehetőséget kap a King Hotelben, mely hosszú ideje Korea legjobb szállodájának címéért verseng. A fényűzó luxushotel teljesen lenyűgözi a lányt, és évek szorgalmas munkájával sikerül lótifutiból kiemelt helyre kerülnie, a portára. Amikor két éven át egymás után is őt választják a legjobb dolgozónak, lehetősége nyílik még ennél is feljebb lépni: elhelyezkedni a “King The Land” névre hallgató, VIP szalon felszolgálói között, ahová csak a legjobbak kerülhetnek be, és ahol a legfontosabb, legrangosabb vendégek kiszolgálása a feladatuk.

Míg azonban a dolgozók a vendégek kegyeiért fáradoznak, egymással és vezetőik elvárásaival is meg kell küzdeniük, ugyanis a jelenlegi vezetői szemlélet folyamatosan emelt, eladási célszámokat követel, cserébe minimális vagy semmilyen ösztönzőért, ami az alkalmazottakból az életet is lassan kipréseli. A családi kézben lévő vállalatcsoport élén az apuka, Gu Ilhun (Son Byongho) áll, az irányítás azonban látszólag idősebbik gyermeke, Hwaran (Kim Seonyoung) kezében van, aki nem is akarja azt kiengedni a markából. Amint féltestvére, egy másik anyától születő Won (Junho) külföldi tanulmányait befejezve visszatér Koreába, komoly versengés alakul ki a két rossz viszonyt ápoló testvér között, hogy kié legyen majd a nagy presztizsű hotel, és azt milyen szemlélettel igazgassák a jövőben…

*sóhaj* Utálom a munkahelyi drámákat. Szerencsére ebben keveset láttunk abból, amit másokban megszoktunk (verbális és fizikai bántalmazás, megszégyenítés, csicskáztatás, szexuális zaklatás… bár erről még lesz szó), mert maga a három munkahely (légitársaság, bolt, hotel) nem az a putri hely, ahol ilyesmi megengedhető lenne, túl sok szem figyel, és így hőseink szerencsére ettől legalább védve vannak. Az érzelmi kizsákmányolástól már aligha, hiszen a fejük felett lebegnek a folyamatos elvárások, “mert különben“. A sorozat rengeteg mindenről szólt, aminek a nagy része teljesen felesleges időhúzás, termékelhelyezés, elviselhetetlenül unalmas dialógusokkal tarkított andalgás, így a lényegi cselekményt le lehetett volna szűkíteni egy jó 8-10 részre, és akkor sokkal velősebb, érdekesebb sorozatot kaptunk volna.

Mi az, ami tetszett? (így egyszerűbb szétbontanom)

1. Nem volt k-drama szabályok szerinti, klasszikus gonosz karakter, akit utálni kellett volna. Hwaran töltötte be a negatív ellenpólust, de megismertük az ő eredettörténetét is: elsőszülöttként szembesülnie kellett azzal, hogy az apja egy új asszonyt hozott a házhoz, aki új gyereket (ráadásul egy fiút, Wont) szült neki, boldogok voltak, míg vele és néhai anyjával látszólag már senki se foglalkozott, ezért megkeményedett a szíve, és meggyűlölte Wont is. Egész életében nehezére esett bárki előtt is megnyílni, saját férje is rég elhidegült tőle, és több szeretőt is tartott, sőt, válna is, csak az botrányt jelentene a cégnek, ezért Hwaran inkább pénzzel lefizeti a szeretőket, akik így elhagyják a férjét, és annak nem kell beadnia a keresetet, hogy szabaduljon. Kettejük kisfia, Jihu (Kim Dongha) is egyedül tanul Amerikában, de még a gyereket sem tudja őszintén szeretni. Mindez a végére megváltozni látszik, és bár a férjétől végérvényesen elfordul, a kisfiával egymásra találnak, és minden harc ellenére maga Won is megbocsátani, megbékélni látszik nővérével. Ez egy jó ív, amit a karakter bejár, tökéletes ok-okozat felépítés és megvalósítás.

2. Nem kellett senkinem meghalnia, autóbalesetet szenvednie, kórházba, kómába kerülnie, hogy azzal fokozzák a drámát (mert… nem nagyon volt dráma az egész történetben amúgy sem…).

3. Daeul példája tökéletesen bemutatja egy koreai család dinamikáját. A három lány közül ő megy férjhez leghamarabb, de egy semmirekellő palihoz (Choi Taehwan), aki nincs jelen a házimunkában és gyereknevelésben, nem lehet számítani rá a közös programoknál, mert mindig kihúzza magát a felelősség alól, mondván, munkahelyi elfoglaltsága van. Ennek ellenére ő a szülei drága kisfia, az anyós és az após meg gyakorlatilag csicskásként tekint Daeulra, a feleségre, aki ugorjon és főzzön, amikor csak beteszik hozzájuk a lábukat, és persze legyen tiszta a ház, és a többi. A kis feleségnek nincsen szava az anyós és após által dédelgetett herével szemben, míg ki nem derül, hogy a férj másfél éve otthagyta a munkahelyét, és azóta a végkielégítéséből és hitelekből él, és közben haverokkal jár el bulizni, golfozni (és még ki tudja, mit csinálni). Nincs kimondva, hogy megcsalta volna Daeult, bár azért a fiatal csajszikkal bulizás közben ezer és egy dolog is megtörténhetett, de ennyire nem szalad el negatív irányba a sorozat. Daeul is megbocsát, de keményen móresre tanítja a palit. Tetszik a viselkedése, ahogy saját magáért, a munkahelyen pedig a kollégáiért kiáll, és szerintem sokan magunkat látjuk benne, amikor pecsétes melegítőben két zsáknyi szeméttel várjuk a liftet és eltipeg mellettünk egy csinos, tűsarkús szomszéd, aki épp kicsípve megy valahova. 😀

4. Pyeonghwa és Roun (Kim Jaewon). A bájos légikisasszony tűnik a legszerencsétlenebbnek a három lány közül, mert folyamatosan elkerülik az előléptetések, nehezen hozza az elvárásokat, a kollégák pedig sorra beléje törlik a cipőjüket, képletesen persze. Mindemellett a velük repülő pilóta amikor csak teheti, zaklatja őt és ajánlatokat tesz neki, annak ellenére, hogy házas és családapa. A férfi utalásaiból kibontakozik egyféle történet, ami végül mégsem az, mint aminek eleinte gondoltuk volna. Úgy tűnik, mintha Pyeonghwának viszonya lett volna vele így, hogy már a férfi házas, de kiderül, hogy évekkel korábban, fiatalon a férfi csúnyán elbánt vele. Alig 100 napja jártak, amikor viccből kitöltöttek egy házassági bejelentő űrlapot, amit a férfi végül Pyeonghwa tudta nélkül le is adott a hivatalban, azaz gyakorlatilag ezzel házassá nyilvánították őket. Igen ám, de a válás súlyos munkahelyi stigmának számít, ezért Pyeonghwát mindenki értéktelennek, léha nőnek tartja, aki magára vessen, és örüljön, hogy dolgozhat, ha már elvált nőként, egyedülállóként éli a mindennapjait. Pyeonghwa pedig birkatürelemmel tűr és tűr, míg el nem szakad a cérna, és a fináléban ki nem mer állni magáért, és végleg le nem rázza a pilóta zaklatását magáról. A helyzete miatt nem is igazán mert abban reménykedni, hogy egy nap még megtalálja a szerelem, de egy nála fiatalabb, férfi utaskísérő, Roun belehabarodik, rendre a segítségére siet, és kitartóan, de kellő alázattal udvarol neki, még ha a nő nem is viszonozza eleinte az érzéseit. A pár végül a fináléra összeérik, és össze is jönnek, ami az egyik legjobb dolog volt az egész sorozatban. És a jelenet a végén, mikor bemutatta a lányt az “anyukájának”, azaz elvitte az anyja sírjához… Baszki, rendesen megforgatta a kést az ember szívéven.

5. Igen, már az ötödik pontnál járunk, és még mindig nem a főszereplők jönnek, ami jelzésértékű… Nekem tetszett a vállalatcsoport irányításáról lemondó és viszonylagosan háttérbe vonuló apuka, Gu Ilhun. Son Byongho egyike azon legacy színészeknek, akit sok sorozatban láttam már, ismerem a képességeit, a karizmáját, és itt is minden ugyanígy megcsillan ezekből. Azt hihetnénk, gonosz karakter, de ő is igazából esendő, és van is magyarázat a tetteire, melyekért végül képes vállalni a felelősséget, elismerni saját hibáját vagy épp tehetetlenségét. Won anyját el kellett űznie maga mellől, aki addig együtt dolgozott vele a hotelben, és egy jobb munkakörülményeket garantáló tervet szövögettek a jövőre nézve. A nő azonban szakszervezet alapítására buzdította a szálloda dolgozóit, amit nem nézett jó szemmel akkori apósa, ezért cserébe azért, hogy a fiát ne tagadja ki a családból, a nőnek mennie kellett. Anyának és fiának jó 20 évet emiatt külön kellett élnie, ami örök törést okozott Wonban, és törést apa és fia között is, mert Won végig az apját hibáztatta a történtekért, amikről semmit sem tudott. Ilhun azóta is bánkódott emiatt, noha tisztában van azzal, hogy a magukfajta csak ritkán házasodhat szerelemből, és inkább gazdasági érdekek alakítják a frigyeket, mint amilyet eleinte ő is akar Wonnak. Elköveti azt a hibát is, hogy Sarangot ugyanúgy elküldeti Won mellől (akár valami szeretőt, amit dugdosni kell…), mint korábban az anyját, de belátja, hogy ez is hibás döntés volt. Amikor Hwaran szervezkedik Won ellen, hogy lejárassa őt a sajtóban, képes felismerni lánya machinációit, és megfosztani őt attól a hatalomtól, ami még megmaradt neki, azaz nem hagyta el a józan belátása és igazságérzete. Nekem ez tetszik. Ő egy ilyen szürke karakter, tele megbánással, amivel egy életet le kellett élnie, meg lehet érteni őt is.

6. A sorozat próbált egy kicsit “meta” lenni: a történelmi díszletek között játszódó epizódok közben Won karaktere azt motyogja az orra alatt, hogy “olyan ismerős ez a hely“, ami nyilván utalás a színész The Red Sleeve c. munkájára, mely hasonló körülmények között készült. Valamint a választható hanbokok közt felbukkan egy zöld Squid Game-es melegítő együttes, ami utalás az arab herceg (Anupam Tripathi) szereplésére. Cuki, kínos, mindenki döntse el maga, hogy neki milyen.

7. A sorozatban látott divat. Visszafogott, nőies, elegáns, decens. Mindhárom hölgynek kifogástalan a munkahelyi megjelenése, a magánéletben pedig sikerült nekik egyedi stílust adni, amivel jól meg lehet őket különböztetni egymástól. Pyeonghwa inkább olyan álmodozó nőies ruhákat visel, Daeul kényelmes, sportos, praktikus darabokat, míg Sarang ruhatárára az abszolút elegancia jellemző.

Mi az, ami nem tetszett?

1. Számomra Sarang karaktere, de úgy az egész ügyfélkiszolgálói légkör nagyon erőltetett volt. Ez a mindig mosolyogjunk, mindig mindenben a vendég seggét kinyaljuk nem jön be, és tudom, hogy a vendéglátóiparban ez (jobb helyeken) elvárás, de nem, az ügyfélnek nincs mindig igaza, és egy munkahely igenis védje meg a dolgozóját az abúzustól. Yoonának két évtizedes tapasztalata van a szórakoztatóiparban, így tökéletes az orgánuma, nagyon szép, tiszta a beszéde, ami miatt tökéletesen beleillik a szerepbe, de egy idő után nekem ez sok. Nem tűnik okoskodásnak, kioktatónak a viselkedése, egyszerűen csak nehéz elképzelni, hogy valaki ennyire szolgalelkű legyen, de valahol megértem, a történet végletekben dolgozik, ez nem a valóság, csak egy kitalált cselekmény. Minden szép, minden jó, minden finom, mindent pontosan kell csinálni, minden terítőt gyűrődés nélkül hajtogatni… Túl van játszva, de a szerep megkövetelte. Sarang mindenhez is ért, mindennel elboldogul, mindent IS megold, mindig ő a nap hőse, aki megtalálja még a vendégkislány elveszett babáját is a szennyes közt.

2. Az egész arab herceges történetszál. Felesleges ripacskodás mind Anipam Tripathi, mind Junho részéről. A herceg látszólag udvarol Sarangnak, el akarja csábítani, saját hotelt adna neki, csak menjen vele. A valóság az, hogy egy ilyen vendég hasonló helyzetben egy tevéért megvenné, vagy simán elraboltatná a kiszemeltjét, és undorító szexuális abúzus után le se szarná (pun intended… ha hallottál már a dubajozó csajok sztorijairól…), mert otthon várja tucatnyi más, akivel kiélheti magát. Szóval ez, hogy romantizáljuk a muszlim férfit, ahogy az egy (a szemében és vallása szerint is) hitetlen nő kegyeiért epekedik, különösen gyomorforgató volt. Yoona ráadásul keresztény, ami csak eggyel rosszabb a muszlimok számára, mint a zsidó. Semmi vicceset nem találtam benne.

3. Az egész thai utazásos történetszál. Miért volt szükség rá? A thai turisztikai hivatal/minisztérium ekkora összeget tolt bele a forgatási kasszába, hogy szinte útifilmet kellett készíteni az országról és annak látványosságairól? És egyáltalán: senki nem nézett a cégnél utána, hogy Won mondvacsinált indokkal elvitte pár napra nyaralni a cég három alacsony rangú dolgozóját egy ilyen luxusútra? A költségelszámoláskor nem derült ki, hogy kik voltak vele és mennyi pénzébe került ez a vállalatnak? Wonnak nem volt azalatt a néhány nap alatt semmilyen igazgatósági teendője, ami miatt Szöulban kellett volna lennie az asszisztensével? Miért nem kereste őket senki?

4. Ahn Seha. Rengeteg sorozatban láttam, és mindben ugyanazt a karaktert alakítja. A csúnyácska, dadogós, félős, bizonytalan és emiatt mások által kihasznált és lenézett figurát, aki, miután olyan helyzetbe kerül, azonnal fontoskodni kezd. Ki nem állhatom.

5. Wonon én nem tudok eligazodni. Egyrészt végig egy eléggé beképzelt, rideg, megközelíthetetlen üzletember, aki szinte mindig lekezelő, egyenesen bunkó az asszisztensével (Ahn Seha), de Sarang hatására hirtelen eldönti, hogy majd ő megreformálja a szálloda jövőjét, dolgozóbarát légkört teremt, stb. stb. Yeah, no. Nincs összhangban a viselkedése azzal, aminek a sorozat ábrázolni akarja őt: a nagy megmentőként, aki nemzetközileg is felvirágoztatja majd a céget, ahol mindenki majd imád dolgozni. Nincs egy botlása sem, nem lámpalázas, ha befektetők, részvényesek vagy úgy egyáltalán nagy nyilvánosság előtt kell beszélnie… Oké, hogy üzletvezetést vagy mi a szöszt tanult, meg egész életében erre készítették fel, de nincs egy törés sem a munkájában a sorozat során, minden megoldás túl könnyen az ölébe hullik. Nem hihető.

6. A leánykéréssel olyan szépen be lehetett volna fejezni a sztorit, de nem, kellett egy törés, elhitetni, hogy a pár a kulcsfontosságú pillanatban szétmegy, mert Sarang “nem találja a helyét” a munkahelyén, oda nem illőnek érzi magát. Már-már megkönnyezzük Won elszörnyedő arcát, amivel inkább újra elrejti a gyűrűt, rendesen meg is sajnáljuk, hogy Sarang ilyen hálátlan, de amúgy nem, átbaszás az egész (és elnézést a kifejezésért, de nincs erre jobb szó, mert a 15. rész végi előzetes is átveri az embert, mert ott meg Hwaran fogalmaz úgy, hogy “adtam neki egy kis pénzt és egyszerűen elment… olcsó kis szerelem volt” és bevágnak egy képet egy síró Wonról, mintha Hwaran Sarangot fizette volna le, holott nem, a férje aktuális szeretőjét, szóval ez is csak egy hülye ragebait volt!). Mert Sarang úgy érzi, ő nem azért akart hotelben dolgozni, amit most csinál. Ami félig érthető is meg nem is. Mert amikor már bekerül az elit lounge-ba, a King The Landbe, akkor már magasan a többi dolgozó fölött áll, de innen kiválasztják egy úgynevezett Dream Teambe, ami az abszolút top – állítólag. De csak állítólag, mert ők nem csinálnak mást, csak konkrétan cseléd- és kulimunkát a vezérigatgatóék magánbirtokán. Igaz, hogy egy napi munkával gusztustalanul sok pénzt keresnek, annyit, mint normál esetben egy hónap alatt, de érthető, hogy Sarang nem ezt tartja karrierje csúcsának. És ezért ő fel akar mondani, mert… *dobpergés* Saját hotelt akar nyitni! És vesz is egy épületegyüttest, amiből hotelt nyit! Azaz… inkább panziót, mert vagy 3 kis földszintes lakrész van, ahol vendégek megszállhatnak, meg egy kis kert, tengerparti kilátással. De ő majd ebből hotelt csinál. A leghülyébb ötlet volt ezzel befejezni a történetet. FŐLEG ÚGY, hogy Won minden nap kijárt hozzá, azaz együtt maradtak, nem szakítottak, csak elodázódott a lánykérés. És mivel végül igent mondott neki, joggal feltételezhető, hogy a hülye kis panzióját amúgy se vihette volna tovább, hiszen a házasság révén Sarang
– bekerül a Gu-családba, így vélhetően vagy beköltözik a Gu családi villába, vagy közös házat vesznek Wonnal
– részvényessé, jó eséllyel igazgatósági taggá válik a vállalatcsoportban, kap valami irodát, sőt, saját reprezentációs vagy tényleges feladatkört is a hotelben vagy valamelyik érdekeltségnél
– idővel szül majd gyerekeket, akikkel foglalkoznia kell.

Meg lehetett volna oldani az ő nagyszabású tervét úgy, hogy a turistaszállót, ahová “száműzték”, Won mondjuk rá bízta volna, megtette volna pl. igazgatónak, hogy vezesse ő annak a felújítását, felvirágoztatását. Hiszen láttuk, hogy elköteleződött valamennyire a hely iránt, megszerette a környéket, annak lakosságát, éttermeit, simán hihető lehetett volna. De nem, mert majd ő megoldja magának.

7. Érezhető, hogy minden pillanat a What’s wrong with Secretary Kim? sikerét próbálta meglovagolni (vagy magához ragadni), ami érthető is, hiszen mikor annak egy csókos ágyjelenetes klipje több száz millós megtekintésszámnál jár a Youtube-on, akkor világos, hogy az az utóbbi évek egyik legsikeresebb, ha nem A legsikeresebb romantikus komédiája volt a koreai műsorok között. De szerintem nem sikerült reprodukálni, akárhány nagydíjat ítéltek is oda ennek a sorozatnak és a színészeinek.

Ez sok szempontból egy elszalasztott lehetőség, ami a beleölt pénzt a förtelmesen sok termékelhelyezéssel bőven visszartermelhette ugyan, de semmilyen újranézhetőségi faktor nincs mögötte. Aki nem akar 20-22 órát feleslegesen elvesztegetni az életéből, annak nem ajánlom, hogy megnézze.

 

Spy X Family (3. évad) – 10/5

Azt hihetnénk, és az előzetes is ezt sugallja, hogy a történet a sok idétlen, bosszantó, sok esetben nézhetetlen töltelék epizód után végre beindul. Ott tartunk ugyanis, ahol előzőleg abbahagytuk. Egy fiktiv világban találjuk magunkat, ahol vasfüggönyszerű határvonal és hidegháborús szembenállás alakult ki a Németország keleti és nyugati része által inspirált Westanis és Ostania államai között. Mindkét ország komoly kémtevékenységgel és elhárítási apparátussal igyekszik feltérképezni a másik szándékait, meghiúsítani a szembenálló fél politikai, katonai vagy egyéb jellegű támadásait, melyek jó része a színfalak mögött, a lakosság érintettsége és tudta nélkül sikerül is. Ostania fővárosában vagyunk, Berlintben, ahol egy fiatal, de rátermett kém, Alkonyat a Loid Forger álnevet és egy kedvelt pszichiáter álcáját ölti magára. Hogy kerülje a hatóságok gyanakvását, amiért még mindig agglegény, egy hamis házassági kapcsolatot létesít a hétköznapi életben ügyetlenke, de titokban profi bérgyilkosként dolgozó Yorral, akinek az öccse, Yuri ráadásul a hírszezésnek dolgozik. Befogadnak egy árva kislányt, Anyát, aki telepatikus képességekkel rendelkezik, és egy kutyát, Bondot, aki képes valamelyest a jövőbe látni. Beíratják Anyát a tekintélyes Eden magániskolába, ahová Ostania legfontosabb és legbefolyásosabb politikusainak, gazdasági vezetőinek gyermekei járnak. Alkonyat és titkos szervezete, a WISE célja, hogy Anya útján közelebb kerüljenek Ostania egykori miniszterelnökéhez, Donovan Desmondhoz, akinek második fia egy osztályba jár a kislánnyal. Desmond egy erős kezű, kegyetlen vezető volt, akinek a helyét egy békepárti elnök vette át, aki a két állam együttműködését szorgalmazza. Vannak azonban mindkét oldalon, akik ezt nem akarják. Loid feladata minél többet kideríteni Desmondról és annak államellenes szervezkedéseiről, és megakadályozni, hogy még több kárt okozzon…

A sztori alapfeltevése tök jó lenne. Az egész világ, ami kicsit megrekedt a hidegháborús korban, mégis van tévé, autó, de nem olyan modern világ, mint napjainkban, elbűvölő, vicces, tele van élettel. Megismerünk kisebb-nagyobb mellékszereplőket, némelyik érdekes, mások halál idegesítőek (mint például Loid kémtársa, aki ápolóként dolgozik mellette a kórházban és maga is egy szuper képzett ügynök, folyamatosan a férfiért epekedik, de kívülről olyan, akár egy jégcsap, hűvös és megközelíthetetlen), a kedvencem az évadban a Kebab fedőnevű ügynök volt, mert egy kebabos kifőzdében dolgozott megfigyelőként. Felsírtam rajta. A baj a sorozattal viszont az, hogy a buta mellékszereplők jelentéktelen melléktörténeteire több időt szánt, mint Loid küldetésének előrehaladására. Anya “kalandjairól” az Eden iskolában nem is beszélve, aki az egyik legidegesítőbb karakter az egész sorozatban. Teljesen céltalan, infantilis cselekményszálak kapcsolódnak hozzá, az iskolatársaihoz, a tanulmányaival nem halad előre semmit. A céljuk az lenne, hogy Anya “birodalmi tudós” legyen (bárminek is fordítható az “Imperial Scholar” kifejezés…), ami a legmagasabb, legmagasztosabb kitüntetés az iskolában, és jelzi, hogy valaki az abszolút elit közé tartozik. Ehhez 8 Stella-csillagos kitüntetést kell szereznie, amit kimagasló tanulmányi eredményekért lehet elnyerni. Nos, a 3. évadig Anyának 1, azaz EGY darab ilyen Stella-csillagot sikerült szereznie, és a nézővel együtt Loid is érzi, hogy sehová sem halad ez a terv.

Szerencsénkre a butácska Yor, aki próbál rájönni, hogyan is kellene viselkednie egy mezei háziasszonynak, az egyik plázában Desmond feleségébe, Melindába botlik, a nő pedig meginvitálja őt baráti körébe, együtt röplabdáznak, teázgatnak, vásárolgatnak, és kialakul egy kapcsolat közöttük, ami Loid szerint előremozdíthatja a dolgokat. Yor persze nem tudja, mi a tét, és mik Loid valódi céljai, egyszerűen csak örül, hogy ő is hasznos lehet. Anya persze megrémül, hogy ő így már feleslegessé válik, ezért megígéri (ahogy az előzetesben is látjuk), hogy mostantól szorgalmasan fog tanulni, és titokban riválisként tekint Yorra, amiért ő talán előbb elvezeti Loidot Desmondhoz.

A probléma az, hogy ez lassan 50 epizód távlatából nem működik. Az egész, 13 részes évadban alig van olyan epizód, ami teljes egészében értékelhetőt tud produkálni, mindegyik rész rettentően töredezettnek tűnik, egyszer még az egyik történetszálat látjuk, aztán már épp valakinek a múltbéli emlékeit. Ha már múltbéli emlékek: korábban megismertük Yor eredettörténetét, most Loidon volt a sor: megtudjuk, hogyan árvult meg fiatalon egy ostaniai légicsapás miatt, hogyan hitte halottnak saját, szeretett kis barátait, hogyan motiválta mindez, hogy beálljon a seregbe és könyörtelenül vadássza az ostaniaiakat, mígnem a westanisi hírszerzés fel nem figyelt a tehetségére és be nem szervezte őt. Nagyon erős jelenetek voltak ezek, a családot rettegésben tartó, abuzív apuka és a tőle rettegő anyuka, aki végül egy bombázás során odaveszett… A kis barátokkal való találkozás évekkel később, akik szintén beálltak katonának, de mindhárman végül odavesztek a fronton… Látunk mindent, ami Loid életére hatással volt, megértjük mogorvasárát, elhivatottságát, és ezek nagyon jó pillanatok voltak. De mindent beárnyékol, hogy a következő snittben már megint Anya üvölt artikulálatlanul valami iskolai hülyeségen. Yor olyan, mintha az évadban szinte jelen se lenne, az ő szála teljesen mintha parkolópályára lenne helyezve. Teljesen felfoghatatlan, hogy egy ilyen, alapvetően jó elgondolást hogy lehet ilyen mértékben elszúrni. Nem tudom, hogy a manga is ilyen hulladék-e vagy csak az anime-adaptáció ilyen szerencsétlen, de ha utóbbi, akkor hogy élhet ez meg ennyi évadot, és más, sokkal érdemesebb sorozatokat hogy kaszálhatnak el kevesebbért…?

Az opening és endig is megújult az évadra, különösebben egyik se kiemelkedő, de kevéssé disszonáns és zavaró, mint az eddigiek. Egyszer meghallgatod, utána “skip intro” a Netflixen minden alkalommal, annyira érdektelen. És mindez azért bosszantó, mert ez az évad jut el talán a legközelebb ahhoz, hogy a felek egymás előtt lelepleződjenek. Terrorakciók rázzák meg Berlintet, és egyik félnek sem tesz jót a rendbontás. Befolyásos ostaniai polgárok gyermekei kerülnek veszélybe túszejtéssel, és egy nyugatról kémjelentéseket keletre csempésző köpönyegforgató machinációi az egész westanisi ügynökhálózat lelepleződésével fenyegetnek. Loid maga is részt vesz az akcióban, akárcsak a másik oldalról Yor öccse, Yuri, és kevésen múlik, hogy Loid, álruhában ugyan, de képes uralkodni magán, és végül meghagyja Yuri életét. Felvillan előtte Yor arca, hogy a nő vajon mit érezne, ha megtudná, hogy megölték az öccsét, talán kicsit benne is felmerült, milyen volt elveszíteni saját családtagjait… Aztán később otthon megint majdnem lehull a lepel, mert akármilyen elmeháborodott is Yuri, kémelhárítóként szakmája éke, rögtön észreveszi az ártatlan ábrázatú Loidon, hogy az sérülten mozog. És ha erről szólna végig a sorozat, olyan szuper lenne! Tudom, hogy az olyan őrülten hosszú sorozatok mellett, mint Naruto vagy One Piece, amelyek többszáz hulladék fillerrel vannak tele, eltörpül a SpyxFamily a maga tucatnyi epizódból álló évadaival, de akkora csalódás, hogy egy teljesen jó alapfelállást így el lehet szúrni.

Mert most mi lesz? Itt állunk a folytatás előtt, és semmivel nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy (a) Loid megoldja a rá bízott feladatot, (b) Loid és Yor közelebb kerüljenek egymáshoz érzelmileg, és valami igazi kapcsolat alakuljon ki közöttük, (c) Loid és Yor lelepleződjön egymás előtt, vagy, ha a helyzet úgy hozza, lerántsák saját magukról a leplet, ha azzal megmenthetik a másikat, (d) valami hasznát lássuk végre Anyának is. Vagyis mintha a premiertől mostanáig semmi sem történt volna.

 

Hostage – 10/7

A Netflix segítségével visszatértem a brit sorozatokhoz egy újabb minitörténet erejéig. Ez és egy hasonló már jó ideje el volt mentve a kedvencek között, és nagyon egyikről se tudtam, mire kell majd számítani, mennyire lesznek woke-ok vagy mennyire mentesek ettől az őrülettől. A sablon hasonló volt mindkettőnél, mert valamilyen vezető/diplomáciai szerepben egy nőt láthatunk, akinek aztán valami bonyodalommal kell majd megbirkóznia. Kiválasztottam elsőként a Hostage-et, aztán hadd szóljon!

A jelenkori Nagy Britanniában vagyunk, melynek élén Abigail Dalton miniszterelnökasszony (Suranne Jones) áll, aki korábban a külügyminisztériumban szolgált megválasztása előtt. Családjával együtt viszonylagos kényelemben él a Downing Streeten, a mindenkori kormányfő hivatali lakásában, az országban azonba korántsincs minden rendben. Súlyos gyógyszerhiány pusztít, melynek következtében létfontosságú kezelések és műtétek maradnak el, a gyógyszertárakban meg szinte ölre mennek a lakosok a beszerezhető orvosságokért. Az idealista Dalton férje, Dr. Alex Anderson (Ashley Thomas) orvosként tevékenykedik, lányuk, Sylvie (Isobel Akuwudike) épphogy tinédzserkorba ért. A férfi a Francia Guyana vidékére utazik egy kis létszámú kutatócsoporttal, Angliában addig hitvese a francia miniszerelnökasszonyt, Vivienne Toussiant-t (Julie Delpy) készül fogadni egy nagyszabású, diplomáciai találkozó keresében. Az egymással hagyományosan nem jó szomszédi viszonyban álló országok vezetői se épp kebelbarátok: egy meggondolatlan sértés miatt Dalton keserű szájízzel fogadja Tourssaint-t, hát még amikor meghallja, mit kér a nő cserébe azért, hogy gyógyszerszállítmányokkal segítsék őket. Vivienne a francia migránsprobléma legfőbb okának a britek meggondolatlan bevándorlási politikáját tartja, amiért képtelenek megfelelően gondoskodni a határaik védelméről, és emiatt egyre több migráns szeli át a kontinenst, elévbe Franciaországot is, és mer nekivágni a csatornának, annak reményében, hogy majd Nagy Britanniában arany életük lesz. Jelenleg is épp egy nagyobb hajónyi “menekült” vár valahol betelepülésre, francia földön pedig már pattanásig feszülnek az idegek miattuk. Vivienne a gyógyszerekért feltételként azt szabja, hogy irányítsák a hajó migránsait egyenesen brit partok felé, ahol a francia légió katonái felügyelnék azok partra szállását, és hogy nem fordulnak vissza. Abigailnek nemcsak saját megérzése, hanem minden tanácsadója is azt sugallja, hogy ez súlyosan sértené a brit szuverenitást, ezért az álláspontok nem közelednek egymáshoz. A csúcstalálkozó közepette azonban váratlan események sorozata veszi kezdetét. Egy ismeretlen terrorszervezet megtámadja Anderson doktort és orvosi csapatát idegen földön, és mindannyiukat elrabolják. A merénylők utlimátumot intéznek Abigailnek és kabinettjének: vagy lemond 24 órán belül, vagy minden tússzal végeznek. A helyzetről Vivienne is tudomást szerez, és mivel francia fennhatóság alatt álló területről van szó, a különleges egység tagjait küldeti a helyszínre, hogy kisegítse kollégáját e tragikus helyzetben, az utolsó pillanatban azonban mégis lefújja az akciót, mert egy kompromittáló videót kap saját magáról és egy fiatalemberről, melyet ők maguk készítettek. Abigail így magára marad, de úgy dönt, nem fogja hagyni magát és nem enged a zsarolóknak…

Első ránézésre elég sok, jellemzően woke hollywoodi toposz köszön vissza a cselekményből, kezdve a két ország élén álló női vezetőktől, a migránsokra való “menekült”-kénti hivatkozáson át a szokatlanul sokszínű kabinetig és tanácsadó, kiszolgáló személyzetig, melyben a természetesnél jóval nagyobb arányban vannak reprezentálva más bőrszínű színészek, mint azt egyébként az ország összetétele megkívánná. Abigail eleve egy vegyes házasságban él, a férje néger, a lányuk félvér, a legfőbb tanácsadója, Kofi Adomako (Lucian Msamati) is egy szubszaharai afrikai, az egyik titkár látványosan meleg, a sajtóreferens meg japán származású (Ami Okumura Jones). Ellenben minden “negatív” karakter a rossz oldalon egy az egyben fehér nő és férfi, kivétel nélkül, amit nekem nehezen vesz be a gyomrom, kicsit elegem van már a kollektív fehér bűnösség elvéből, amit folyamatosan le akarnak nyomni a torkunkon. Ugyanakkor Vivienne, a francia elnöknő kiállhatatlan ugyan, de meglepően valós kritikát fogalmaz meg a kényes migránskérdést illetően, ami alig 2-3 évtized alatt kiherélte a valós Nagy Britanniát.

A cselekmény két szálon fut, az egyik Abigailt, az ő döntéseit, nehézségeit követi, a másik Vivienne-t, akiről kiderül, hogy jelenlegi férjének fogadott fiával, Matheo-val (Corey Mylchreest) készült az a bizonyos felvétel, amit annak idején őszinte érzelmek vezéreltek, viszont azóta eltávolodtak egymástól. A férfi azóta egy Saskia (Sophia Robertson) nevű nőnek udvarol és úgy tűnik, boldog párkapcsolatban élnek, egészen addig, míg rá nem jön, hogy Saskia volt az, aki feltörte a gépét és ellopta az inkrimináló felvételt, amivel Vivienne-t zsarolják. Egy titkos akció segítségével végül sikerül hazahozni az orvoscsapat megmaradt tagjait, köztük Abigail férjét is. A dél-amerikai kontinens terroristái azonban folyamatos kapcsolatban álltak a Londonban ténykedő társaikkal, és mikor látják, hogy egyik nőt sem sikerül térdre kényszeríteniük, drasztikus lépésre szánják el magukat: robbantanak a Downing Streeten, Saskia pedig halálos méreginjekciót ad be Abigail kórházban fekvő, beteg apjának. A robbantás következtében Vivienne életét veszti, mert az utolsó pillanatban Matheo elé ugrik, hogy védje őt a robbanástól. A végső összecsapás egy külvárosi villában zajlik le, ahol az eseményeket kiváltó sérelmek is végre felszínre kerülnek: a merénylők vezetője, John Michael Shagan (Martin McCann) egykor a hadseregben szolgált, ám amikor Abigail még miniszterként szolgált, döntött a csapatok kivonásáról, mely számos áldozattal járt, és ezt azóta sem tudta neki megboncsátani. A szálak magasra vezetnek, Livingston tábornokig (Mark Lewis Jones), aki katonai oldalról irányította a terroristák, egykori beosztottjai minden lépését, és ő maga is el akarta távolítani Abigailt az ország éléről.

Összességében… ez egy meglepő fordulatokkal teli, érdekes sorozat, de nagyon kiérezni belőle a súlyosan férfiközpontú és nőktől minden tekintélyt megtagadó brit parlamenti hozzáállást, amit a készítők a hollywoodi “erős nő, aki mindent megold egyedül” mantrával próbáltak ellensúlyozni. Abigail éppen ezért nem is kimondottan szimpatikus, a rideg Vivienne már inkább, főképp, hogy milyen áldozatot hoz Matheo-ért. Sylvie kiállhtatatlan, mint a legtöbb mai tinédzser karakter, de aztán amikor az ő kezébe kerül a végén a pisztoly, nevetséges, hogy az egyik pillanatban még reszket, mint a nyárfalevél, majd amikor eléggé felhergelik, egy könyörtelen gyilkos biztos kezével húzza meg a ravaszt, ami teljesen hiteltelen. Saskia történetét is megismerjük, ő is katona volt egykoron, nagyon rafkós döntés volt ott hagyni a csali laptopot Matheo-nak, hogy az bevigye azt a Downing Streetre, amit így távolról felrobbanthattak. Szóval eléggé felemásak az érzéseim a sorozatot illetően, de inkább mondanám erősebbnek, mint gyengébbnek. Kellenének ilyen sorozatok, amik ki merik mondani a valóságot, még ha azt a woke világnézet korlátok közé is akarja szorítani.

 

Still 17 – 10/8

Hát, ez sem egy mai darab. De jól mutatja végső elkeseredésemet, hogy a Netflixen már nem lehet mit választani, mert annyi sorozat van, annyi semmitmondó címmel és poszterrel, ismeretlen színészekkel, hogy képtelen vagy dönteni. A legbutább dolog az egészben, hogy a fenti poszteren szerintem a színésznő feje csak rá van montírozva a testre, a méretéből, a bőrszínből, világosításból simán látni, hogy nem egyszerre, azonos műtermi viszonyok között készült a kép többi részével, és igazából semmi nem indokolta ezt. De úgy nagyon az ölelkezős képet sem a férfi és női főszereplőről, mert ez egy kb. 12-es karikás, nagyon vanilla sorozat.

Wu Seori (Park Sieun / Shin Hyesun) egy kedves, de kissé szétszórt 17 éves, középiskolás lányka, aki igazi művészlélek. Kiválóan játszik a hegedűn, olyannyira jól, hogy egy német felsőoktatási zeneintézet is felfigyel rá, és készek Berlinbe vinni ösztöndíjjal, amennyiben elvállalja. A lánynak azonban nem lesz lehetősége élni az ajánlattal, egy nap ugyanis iskolai jó barátnőjével, Sumival (Lee Seoyeon) a buszon utazva súlyos balesetet szenvednek. Sumi tragikus körülmények között életét veszti, Seori pedig kórházba kerül, a fejsérülése miatt kómába esik, és 13 éven keresztül ebben az állapotban is marad. Gong Wujin (Yoon Changyoung / Yang Sejong) egy Seorival egyidős tinifiú, és távolból szerelmes belé, de mivel félénk, nem meri bevallani neki az érzéseit. A baleset napján azonban erőt vesz magán és megszólítja a lányt, és egy rövid, kissé kínos beszélgetés erejéig cseverésznek, míg Sumi fel nem száll a járműre, amikor is Wujinnak végképp inába száll a bátorsága és gyorsan leszáll a buszról. A távolból kell végignéznie a szörnyű balesetet, és mivel nem tudta pontosan a lányok nevét megkülönböztetni, halottnak hiszi Seorit. A legrosszabb, hogy mindezért saját magát teszi felelőssé: ő tanácsolta ugyanis a lánynak, hogy egy későbbi megállóban szálljon le, így eshetett áldozatául a tragédiának. Wujin lelkileg összetörik, külföldre kerül tanulni, és neves pszichiáter igyekszik rendbe tenni a lelki világát, de még 13 évvel később is érzelmileg romokban hever, és szeretett unokaöccsén Yu Chanon (Ahn Hyoseop) kívül senkit sem hajlandó közel engedni magához. Ő maga is művészeti beállítottságú, belőle felnőttkorára belső építész és sikeres díszlettervező lesz. A véletlenek úgy hozzák, hogy a családja Seoriék régi családi házát veszi meg, és a férfi ott vigyáz épp Chanra, míg annak szülei külföldön dolgoznak. A kómából felébredő, zavart Seori pedig első útjaként egy egyetlen olyan helyre megy, amit biztosan ismer: családjának régi házába. A régi és az új tulajdonosok között nem várt kalamajka alakul ki, amikor a fiatal nő betoppan, és még csak nem is sejtik, milyen titkokra fog majd fény derülni…

Az az igazság, hogy ez egy végtelenül bájos és kedves sorozat, nem is értem, hogy eddig miért nem néztem meg. Shin Hyesunt imádtam a Mr. Queenben, Yang Sejongot a saját sorozatom, a Duel óta nagyon szeretem, mindketten rendkívül tehetségesek. Érezni lehetett viszont, hogy a történetet szándékosan visszafogták, és betolták a cselekményt egy alacsony korhatáros besorolás alá, mert problémás is lett volna egy 30 éves, de lélekben 17 éves lánnyal olyan felnőtt tartalmakat szóba hozni, mint pl. a csókolózás vagy egyéb testiség kérdése. Biztos, hogy a megfelelő helyen a szokásos, már ismert csoportok szót emeltek volna az ellen, hogy milyen dolog már, hogy egy felnőtt férfi egy mentálisan 17 éves korban rekedt nővel ölelkezik, meg ilyenek. Nem véletlen, hogy lemegy a sorozat háromnegyede, és még ekkor is csak majdnem elcsattan egy csók: mintha se a felnőtt, de amúgy lelkileg rottyon lévő pali nem tudná, mit kell csinálni, se a felnőt testbe zárt tinilány. Nekem ez tetszik is meg nem is, kellően tapintatos, finom, ártatlan, romlatlan az egész: a kislányból hirtelen nővé serkent Seori kezdi megtapasztalni a felnőttek világát, annak minden szépségével és árnyoldalával, kezdi bontogatni a szárnyait, míg Wujinnak az egész egyfajta terápia. Seori beköltözése hozzájuk elindítja őt egy önismereti úton, ahol szembe kell néznie a múlttal, minden félelmével, gátlásával, önmarcangolásával, és kezd megnyílni a világ előtt, nem zárkózik be csak úgy a saját, ürességtől kongó buborékjába. És nagyon jó, hogy mindkét színész rendkívüli módon bele tud bújni karakterének bőrébe, az előadásmódjuk, a megrendültségük, tragikumuk teljesen hiteles.

Yang Sejongnak sokkal jobban állnak a komolyabb szerepek, van valami fura és ijesztő abban, ahogy mosolyog, vagy ahogy mosolyogni kényszerítik (vagy ahogy a tőle nem sokkal fiatalabb, konkrétan felnőtt Yu Chan fejét simogatja vagy az arcát csókolgatja…), egyáltalán nem áll jól neki. A sorozatot annak rengeteg helyzetkomikumával mégis eleinte Shin Hyesun viszi el a hátán, aki bámulatosan alakítja az új, modern világba Csipkerózsikaként felébredő Seorit. És ha belegondolunk, “csak” 13 évről van ugyan szó, de mennyit változott a világ a 2000-res évek eleje és a 2010-es évek közepe-vége között! Óriási technológiai fejlődés ment végbe, amivel még annak is nehéz néha lépést tartania, aki megélte azt, nemhogy szembesülni mindennel kómából felébredve. A világ is sokkal csúnyább és mocskosabb lett, Seori pedig hirtelen megrémül a rengeteg változás láttán. Elszökik a kórházból, ahol addig ápolták, főképp, miután szembesül vele, hogy nevelőszülei, nagybátyja és nagynénje a baleset után nem sokkal teljesen magára hagyta őt és nem is látogatták. Egyvalaki volt csak, aki titkon reménykedett abban, hogy egy nap még felébred: közös iskolatársuk, Kim Hyeongtae (Yoon Sunwoo), akinek tetszett Seori, még udvarolt is neki, és amit Seori nem is utasított el kategorikusan. A bohém, semmirekellő fiú azonban a balesetet követően megkomolyodott, Seori állapotát látva az orvosi pálya mellett döntött, és idegsebészi karriert futott be, abban reménykedve, egy nap megtalálja a gyógymódot a szeretett lány állapotára. És ez is olyan szép, hogy egy ilyen tragédia képes ilyen sorsfordító erővel bírni, és jobbra, cselekvésre sarkallni egy addig kallódó karaktert.

Fantasztikus adaléka a történetnek Jennifer (Ye Jiwon), a titokzatos házvezetőnő is, aki ideiglenesen elszegődik a fiatalok mellé a házba, úgy beszél, akár egy robot, fejből idézi híres emberek szólásait, és közben nemcsak a ház lakóinak fizikai egészségére figyel, hanem a mentálisra is: a maga módján tökéletes támasza az érzelmileg labilis ifjúságnak. És sejtjük már az elején, hogy neki is lesz valami háttértörténete, talán valami vicces, de sokkal inkább szomorú, és sajnos ez be is igazolódik a sors különös és kegytelen módján: abban a balesetben, melyben Seori megsérült és Sumi meghalt, a másik halálos áldozat az ő férje volt. Jennifer ekkor a közös gyermeküket várta, de a sokktól a magzat elhalt a méhében, így a kisbabáját is elvesztette. Azóta nem találta magát, de a fiatalok mellett megnyílt, érzelmileg is kivirágzott, és a sorozat végére egy mosolygós, még jobban szerethető figuraként láthatjuk. Bevallom, eleinte azt hittem, hogy ő a Signal sorozatból ismert Kim Hyesoo, hiszen az arca, a hangja, az egész alkata nagyon hasonlít arra a színésznőére, de nem, az egész teljesen véletlen. Az alakítása valami egészen pazar, csodálatos színt vitt a sorozatba.

Nem lehet elmenni szó nélkül a 19 éves “kicsi” unokaöccs, Yu Chan mellett, aki először kamaszos ügyetlenséggel kezeli a frissen felbukkanó Seorit, de ahogy a nő az életük és mindennapjaik részévé válik, egyre inkább azt veszi észre magán, hogy rabul ejti annak ártatlansága és önzetlensége, mert ő az egyedüli, aki a 17 éves lánykát látja benne, és szép lassan beleszeret. Ami nyilván egy érdekes helyzetet teremt, hiszen így hősnőnknek 3 udvarló közül kell majd kiválasztania a végén a győztest: az önvádtól terhelt Wujin, a lelkes ifjú szerelmes Chan vagy a gyógyítására felesküdő Hyeongtae közül. A személyes véleményem az, hogy egyiküknek sincs igazán joga magáénak követelni a lányt, mert Wujin ugye sokáig halottnak hitte, és tulajdonképpen nem “szerette” őt, Hyeongtae pedig orvos, ő inkább páciensként tekintett rá, ahogy felnőtt és ezt a pályát választotta. A legközelebb a tisztán beleszeretős dologhoz Yu Chan áll, de a két karakter közti nagy korkülönbség, ráadásul egy nő javára, eleve kizárná a koreai társadalomban egy potenciális párkapcsolat lehetőségét.

Vannak persze mindezekből fakadóan negatívumok is, amik miatt nem tudok jobb értékelést adni a történetre összességében. Lemegy a sorozat szinte háromnegyede, és Hyeongtae-t alig látjuk. És ez baj, mert mire újra felbukkan, a létezéséről vagy jelentőségéről is megfeledkezik a néző. Hasonlóképpen lóg a levegőben a felszívó nagynéni és nagybácsi kérdése: hogy miért adták el a lány házát (ami annak tulajdonképpen öröksége lett volna), hova tűntek, miért nem látogatták Seorit. Ugyanúgy Damoklész kardjaként lebeg a hősnő feje fejett Sumi kérdése, akinek sorsáról a kórházban tudtak ugyan, de nem volt szívük elmondani neki. Seori azaz még bőven a sorozat derekán SE tudja, hogy legjobb barátnője meghalt 13 éve a balesetben. A néző pedig már várja, hogy ez mikor fog kiderülni, mert minél később derül ki, annál rosszabb lesz. De egyben nem is értjük, hogy 2018-ban, amikor a sorozat játszódik, miért nem jut eszébe senkinek a karakterek közül az interneten, közösségi oldalakon vagy más nyilvántartási rendszerben utánanézni 3 ember nevének (Sumi, nagynéni, nagybácsi), hogy közelebb kerüljenek a megoldáshoz. Se archív cikkekben, tudósításokban, se pl. cégjegyzékben (a nagybácsi vállalkozó), sehol. A fordulat aztán szerintem kicsit túl gyorsan és váratlanul következik be: Hyeongtae csak úgy összetalálkozik a kórház folyosóján Seorival, még abban a részben ki is derül, mi lett Sumival, és hőseink súlyos érzelmi válságba kerülnek. Wujin is megtudja, hogy a lány, aki tetszett neki, szerencsére él, de még jobban eluralkodik rajta az önvád. Seori megtudja, hogy a nevelőszülei nem akarták őt magára hagyni: a nagybátyja egyszerűen csődbe ment, és annak érdekében, hogy a családja vagy a ház ne ússzon el az adósságtól, el kellett hogy váljon a terhes nagynénitől. A férfi aztán 1-2 éven belül szívelégtelenségben meg is halt, annyira igyekezett jóvá tenni a cége befuccsolását, és annyi idejét szentelte a kómában fekvő Seori ápolásának. A nagynéni egyfajta szürke foltként marad a sztoriban, nincs igazán tisztázva, hogy ő a férfi halála után miért nem foglalkozott a beteg lánnyal: érhető, hogy egyedülálló anyaként, elvált nőként eléggé megbélyegezhette őt a koreai társadalom, ami miatt vélhetően dolgoznia sem volt könnyű, és talán az anyagi terheit se bírta a dolognak. De kicsit úgy érzem, a sorozat és Seori túl megbocsátó vele szemben.

A lezárás ennek ellenére nagyon pozitív. Jót tett ennek a sorozatnak is, hogy nincs utálnivaló, teljesen negatív karakter; akiben voltak is jellembeli problémák, az is felül tudott rajtuk emelkedni, és egy egészséges gondolkodásmóddal más, jobb mederbe terelni az életét (lásd Kim Rin hegedűművésznőt (Wang Jiwon)). A szerelmi sokszög feloldása is teljesen rendben volt, akinek meg kellett békülnie a dologgal, normálisan tette, nem volt áskálódás, végül még Heongtae részéről sem. Mindenki új célokat tűzött ki maga elé, a ház is megmaradt, a gyerekként egymásért rajongó két fiatal pedig végül összekötötte az életét. Szerintem ez egy jó üzenet, több ilyen sorozat kellene.

 

 

Mothering my husband’s bastard – 10/trash

Kivel ne jöttek volna már szembe azok a különböző, új streaming appokra készített mini epizódokból álló, hulladék minőségű sorozatok, amikkel mostanában tele van a Facebook, és talán több közösségi videós oldal is? Na, engem is betalálnak mindig, most épp valami rettentő gáz vérfarkasos pörög nagyon, de előtte a Mothering my husband’s bastard volt az, ami folyamatosan futott. Megvan benne minden, ami a közép- és dél-amerikai szappanoperákban, csak zanzásított változatban: pénz, csillogó ruhák, szerelem, megcsalás, tragikus sorsú, bánatosan a kamerába néző szegény lány, aki dacol a körülményekkel és ellenfelei fölé kerekedik, csak mindezt nem 200 részen keresztül, hanem 1-2 perces epizódokkal. És persze a színvonaltalan, túljátszott színészkedés. Ez különösen igaz erre a sorozatra is.

Isabella Vaughn (Anna DeRusso) sikeres üzletasszony, férjével, Nathan Weaseltonnal (Ben Whalen) (igen… ez a neve XD) első, közös gyermeküket várják. Isabella azonban nem tudja, hogy a férjének mellette titokban viszonya van a titkárnőjével, Ava-val (Skyla Lynne), akit addig bizalmasának és hű munkatársának hitt. A két nő ráadásul egy időben esett teherbe, a két kisbaba is közel egyszerre születik. A nehéz szülést követően Isabella arra tér magához, hogy a gyermeke nincs mellette. Tétován kóborol a kórház folyosóján, amikor véletlenül fültanúja lesz annak, hogy férje és Ava későbbi terveiket szövögetik: kiderül, hogy kirakták a kuka mellé Isabella saját kislányát, és közös fiúgyermeküket, Michaelt (Chase Cortland Erwin) akarják a helyébe tenni, hogy a kölyök bőségben nőhessen fel, és majd megörökölje anyjától annak minden vagyonát. Isabella lélekszakadva rohan a kukához, ahol rátalál a még élő csecsemőre, megmentve ezzel az életét. Elhatározza, hogy titokban nevelteti fel a kislányt, Vivienne-t, és saját örökségéből jókora összeget félretesz neki, hogy mindent megkaphasson, ha már így ki akarták semmizni. Ő maga belemegy egy 20 éves színjátékba, elhiteti férjével és Ava-val, hogy semmit sem sejt kapcsolatukból és összeesküvésükből. Amikor Michael 20 évesen átveszi a cégét, a három gőgös, kiállhatatlan alak színt vall: Nathan azonnal elválik Isabelle-től, és elveszi Ava-t, és Michael is megtagadja anyját, akiről mindhárman azt hiszik, ezáltal földönfutóvá vált. Nem is sejtik azonban, hogy Isabella igazi bosszúhadjátatot tervez ellenük, melyben saját lánya, Vivienne is aktív részt vállal, és talán új szerelem is rátalál…

Nincs mit szépíteni ezen, csak a kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem a sorozatot és annak befejezését. Fizikai fájdalmat okozott a sok ripacskodás, de el kell ismerni, ahhoz is kell azért tehetség, hogy így, ennyire bután tudjon valaki elszínészkedni egy szerepet. Főzés közben simán elbohóckodtam vele, nem igényelt különösebb elköteleződést, inkább csak tudni akarja az ember, hogy a gonosz itt is kellőképpen megbűnhődik-e, miután annyi rövidke epizódon keresztül megásta a saját sírját. És hát igen, Weaseltonék bukása és megszégyenülése gyönyörű. 🙂 Annyi előnye a sorozatnak mindenképpen van, hogy ez még élő szereplős stábbal készült, nem úgy, mint rengeteg idei, amiken messziről látni, hogy full AI az egész.

 

A good girl’s guide to murder (2. évad) – 10/5

Az igazat megvallva vártam a 2. évadot, megnézve viszont inkább már azt kérdeztem magamtól, hogy minek… 2 évvel az első évadot követően a történet nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az előző abbahagyta, és talán ez is a legrosszabb pontja, már így előre leszögezve. Az évadok nem különülnek el egymástól, a második nem érthető az első nélkül, sőt, ha nem most nézted meg az elsőt, nem sokat fogsz érteni a másikból. De hát nagyjából mi is történt? Egy brit vidéki kisvárosban járunk, néhány évvel korábban egy tragédia rázta meg a közösséget, amikor a szépséges végzős diáklányt, Andie Bellt valaki brutálisan meggyilkolta, és sokáig mindenki a bevándorló szülők gyermekeként köztük élő Sal Singh nevű fiatalembert gyanúsította az emberöléssel. Sal azonban eltűnt, nem tudta se magát megvédeni a vádaktól, se hátramaradó családját, köztük kisöccsét, Ravit (Zain Iqbal). A haláleset után pár évvel később azonban a kotnyeles középiskoláslány, Philippa “Pippa/Pip” Fitz-Amobi (Emma Myers) úgy dönt, kinyomozza, mi történt, hogy az áldozatoknak végre igazságot szolgáltassanak. Melléje szegődnek barátai, Cara (Asha Banks), Connor (Jude Morgan-Collie), Lauren (Yali Topol Margalith), köztük Ravi is, és rájönnek, hogy a dolog sokkal összetettebb és sötétebb, mint bárki is hitte volna. Megtudják, hogy a szép és közkedvelt Andie nem volt egy angyal, titokban kábítószerrel kereskedett, és drámai módon pont egy olyan embernek, Max Hastingsnek (Henry Ashton) adott el randidrogot, aki később azt több, helyi fiatal lány italába belecsempészte, és a helyzettel visszaélve megerőszakolta őket. Köztük volt Andie tulajdon kishúga, Rebecca “Becca” Bell (Carla Woodcock) is, aki ezt követően bosszút esküdött mindenki ellen, aki ártott neki. Az évad drámai leleplezéssel, a dühöngő őrült Becca letartóztatásával, a halott Sal megtalálásával és nevének tisztázásával végzőtik, Maxet pedig perbe fogják az állítólagos nemi erőszakokért.

A 2. évad innen nyit, a per épp kezdődik, ahol több érintett is tanúként szerepel, noha azok nem is tudnak egymásról. Pippa, mint az ügy egyik fontos résztvevője szintén tanúskodni kényszerül, ahogy egy újabb, felbukkanó áldozat, Natalie “Nat” Da Silva (Jessica Webber), Da Silva rendőrtiszt tulajdon húga, és a lányba régóta szerelmes Jamie (Eden Hambelton Davies), Connor bátyja. Valaki azonban nyomást próbál gyakorolni a tanúkra, hogy vonják vissza vallomásaikat (vagy épp ne is vegyenek részt a tárgyaláson). Beccát sikerül ugyan meggyőzni, Jamie azonban egy kulcsfontosságú pillanatban, néhány nappal a tárgyalás kezdése előtt rejtélyes módon eltűnik. A rendőrség egyelőre nem akar érdemben foglalkozni a kérdéssel, hiszen Jamie felnőtt, szabadon mehet, ahová akar, a diákok azonban ugyanúgy összeverődnek és megszervezik a nyomozást, ahogy tették azt az előző évadban is.

Az évad nagyjából ugyanazokat a sémákat követi, mint az első: Pippának mindent szabad, ami csak az eszébe jut, legyen szó betörésről, hazudozásról, (adat)lopásról, ami csak eszébe jut, és még véletlenül se jusson senkinek eszébe megszólni őt érte vagy felelősségre vonni. Egyik barátja sem képes kiállni, hogy visszatartsa az egyértelmű bűncselekményektől, de iránta kellene szimpátiát éreznünk? Minden, amit csinál, minden bizonyíték, amit így megszerez, jogi szempontból teljesen használhatatlan, hiszen illegális módon lett rögzítve. De nem, engedjük el neki a dolgot, hadd töltse csak fel az engedély nélkül rögzített telefonbeszélgetést a netre, és hadd vandalizálja Hastingsék házát vörös festékkel, csak mert ő a hősnő és megteheti. Már az előző évadban is rendkívül szerethetetlen és kiállhatatlan, pimasz és elég bunkó karaktert alakított, ami ebben az évadban is folytatódik, halmozottan. Ezúttal a korábbi események okozta poszt-traumás stresszre hivatkoznak, amit a nyomozás során előszenvedett, és ó jaj, mi vár még rá jelen szezon végén.

Azt hiteti el a sorozat, hogy Max, mint a vádlott intézte el Jamie eltűnését, hiszen terhelő vallomása perdöntő lehetne (szerintem amúgy nem, simán kizárhatják hallomásként). A cselekmény azonban különös módon teljesen más irányba kanyarodik, és kiderül, hogy Jamie köddé válásának semmi köze a perhez vagy Maxhez. A férfit egy kamuprofillal megtalálta a neten egy Layla Mead nevű személy, aki behálózott több, helybéli, hasonló korú fiatalembert is, Jamie-t azonban többre is sikerült rávennie. Az állítólagos Layla egy olyan, új személyazonosság alatt élő férfit keresett a vidéken, aki egykor egy neves, kegyetlen sorozatgyilkos kiskorú gyermekeként segített apját bíróság elé állítani és elítéltetni. A sorozatgyilkost Scott Brunswicknak hívták, és lelki presszírozással vette rá a fiát, hogy segítsen neki gyermekeket, későbbi áldozatait elrabolni. A gyermeket végül megóvták a közvéleménytől, és új helyen, új névvel nőhetett fel, de sosem volt igazán biztonságban, ezért többször költöznie kell, míg végül Pippáék kisvárosában le nem telepedett (ugyan hol máshol…?). Ez a Layla tehát rávette Jamie-t, hogy csalogassa valahogy elő “a kis Brunswick”-et. A “kis Brunswick” aztán a legváratlanabb személyként bukkal fel a történetben: az esetlen biztonsági őrként, Stanley-ként (Misia Butler), és végül Layla is felfedi magát: ő nem más, mint Pippáék friss szomszédja, Charlie (Jack Rowan), akinek az ikerhúga egyike volt Scott Brunswick áldozatainak, és azóta meg akarta büntetni a gyilkos fiát, amiért része volt a történtekben. És mindez kb. az utolsó rész környékén merül fel/derül ki. Szóval 4-5 részen keresztül teljesen feleslegesen tereli a nézőt és a karaktereket is a sorozat egy irányba, hogy aztán egy 180 fokos fordulatot téve gyorsan lezárja és megoldja az egész kalamajkát. Mindeközben a perről is majd megfeledkezünk, de csak majdnem, Max ugyanis a vallomásában azt állítja, Sal Singh volt az, aki a lányokat bedrogozta és megerőszakolta, azaz csóró fiatalembert már másodszor hurcolják meg a közvélemény előtt úgy, hogy meg se tudja védeni magát. Maxot végül felmentik, azaz hőseink minden ügyeskedésük (és hülyeségük) ellenére jókora öngólt kapnak, még ha Jamie elő is kerül.

Nem tudom, hogy a harmadik évad, ami a következő kötetet fogja feldolgozni, tud-e majd bármit javítani az eddigi megítélésen, de számomra ez az évad végtelenül unalmas és vontatott volt. Mindenki szét volt esve, Carát alig látjuk, ha csak nem épp részegen becuccozva támolyog a titkos buliban, mintha mit se tanult volna a korábbiakból, Lauren konkrétan úgy néz ki, mint valami útszéli kurva, a Connort és Toby Hastingset (Adam Astill) alakító színész játékát komolyan fájdalmas nézni, annyira szegényes. Megmagyarázhatatlan okokból Pippa és az anyja között szakadék keletkezik, a nő minden interakciója a lányával egyszerűen kínos. A színészek által viselt ruhák a legtöbb esetben ocsmányak, igénytelenek, mintha nem is rájuk lenne szabva, főleg a nők néznek ki rendkívül ostobán. Pippa karaktere hol szűk farmerben és haspólóban vagy kisszoknyában látható, hol túlméretezett, zsákszerű, alaktalan, turkáló minőségű holmiban, amit mintha csak ráhajítottak volna koncepció nélkül. Egyszerűen nevetséges. A haja is teljesen igénytelen, a legtöbb esetben kócos, fésületlen, egyszerűen nézni is rossz. Adott egy alapesetben csinos és szép arcú színésznő, és úgy el van csúfítva, mint valami koszos kamaszfiú. Nem akarok benne egyelőre semmi transz vagy nonbináris hülyeséget látni, ezt a vonalat kimaxolja Misia Butler már önmagában, de nem lennék meglepve, ha ez lenne a dolog hátterében.

Önmagában ez az évad semmit nem tud nyújtani az utcáról beeső nézőnek, aki esetleg egy bűnügyi sorozat következő, független évadát várta volna, új cselekménnyel. Aki egyben le akarja darálni a 12 részt, annak már könnyebb lesz megérteni.

 

Love through a prism (2026) – 10/9+

Az embernek mindig szüksége van egy kis művészi inspirációra és löketre, ha a saját tevékenysége zátonyra fut, vagy nehezen talál motivációt. Ezért is örülök, ha néha-néha előgurul Japánból egy újabb, képzőművészettel foglalkozó kis sorozat, ami nagyon rétegtörténet, nyilván nem fog megnyerni magának egy nagyon széles közönséget, mint valami tízezredik isekai vagy szamurájos, démonos történet – pedig amúgy megérdemelné. Ahogy megérdemelte annak idején a Blue Period, ugyanúgy nagyon megérdemli a Love through a prism is.

1914-ben járunk, a fiatal Lili Ichijoin pedig nagy reményekkel eltelve érkezik a brit birodalom fővárosába: otthon, Jokohamában sikerült meggyőznie kimono-kereskedő szüleit, hogy engedjék el a londoni Szent Tamás Képzőművészeti Akadémiára festészetet tanulni. Anyja azt a feltételt szabja, hogy csak fél évig maradhat, de ha sikerül bebizonyítania, hogy tehetséges, és bármilyen értékelő versenyen első helyezést elérni a többi hallgató között, akkor tovább is elengedik. A hosszú hajóút után Lilit elvarázsolja a pezsgő város a maga gyönyörű építészetével, fejlődő technológiájával, és mindezek közepette gyönyörű, békés vidéki tájaival, embereivel, azok kedvességével. Megismerkedik leendő osztálytársaival: a lakótársával, a kotnyeles, de jólelkű Dorothy-val, az önbizalomhiányos, indiai származású Anthony-val, a szabad szellemű szobrász Jeoffey-val és honfitársával, a Shinnosukevel, aki fából készít csodálatos munkákat. Mindannyian csak ámulnak azonban társuk, Kit tehetségén, aki minden lustasága és nemtörődömsége ellenére minden egyes megmérettetésen az első helyen végez, munkái pedig olyan technikákat, nézőpontokat, színhasználatot vonultatnak fel, mellyel még egyikük sem találkozott. Lilinek fel kell hát kötnie a gatyáját, ha lépést akar tartani vele. Az intézmény vezetője, Brown igazgató úr is tudatja vele, hogy bár van tehetsége, a munkái rendre a korábbi mesterek és könyvek tanításait követik, nincs bennük önállóság, egyediség, amitől igazán életre kelnének.

A Netflixhez és manapság készülő sorozatokhoz képest szokatlanul hosszú és különös epizódszámmal (20) rendelkező sorozat néhány hónap eseményét mutatja be: hőseink megismerkedését, összebarátkozását, művészetbeli nehézségeiket, és hogyan szövődik mindezek ellenére életreszóló barátság közöttük. Nagyon érdekes, hogy minden karakter története kap egy gyönyörű ívet, a cselekmény pedig kiválóan bemutatja, hogyan jutunk el A-ból B-be. Az események, a döntések vagy félelmek tökéletesen hihetőek és életszerűek, az ezekből fakadó konfliktusok és megoldások pedig kiváló lezárást biztosítanak a végén. A vicces, mégis szeretetreméltó Dorothyról megtudjuk, hogy bár szeret festeni, nem áltatja magát, tudja, hogy rá vidéki élet és családalapítás fog állni, ha végez az akadémián, és nincs is ezzel különösebben gondja. Kiderül, hogy amúgy imponál neki a nagyvilági életet élő Jeoffrey, és az érzés talán még kölcsönös is, de nem tudná elképzelni őt vidéki nyugalomban, apaként és férjként, és ami a legpozitívabb, nem is akarja erre kényszeríteni a fiatalembert. Jeoffrey világéletében egy pubot szeretett volna megnyitni és üzemeltetni, ahová az emberek betérhetnek, barátságos beszélgetéseket folytathatnak, kiengedhetik a gőzt, és mindenki jól érzi magát – mindezt úgy, hogy egyébként nemesi származású. Anthony folyamatosan kételkedik saját képességeiben, frusztrálja, hogy megreked és nem tud továbblépni, és bosszantja mások nemtörődömsége. A konfrontációk és barátai segítsége nyomán azonban újra magára talál, mi több, mindannyiuk közül ő az egyedüli, aki mer is jelentkezni a brit királyi művészeti akadémiára, és felvételt is nyer, így megtalálja ő is a maga útját.

Shinnosuke, vagy ahogy mindenki csak hívja őt, Shin, a húgával érkezett Londonba művészetet, szobrászatot tanulni, és akárcsak Lilit, őt is lenyűgözi a nyugati világ soha nem látott szépsége, a nyugati mesterek munkái. A cselekmény pedzegeti, hogy mintha titokban érezne is valamit Lili iránt, de nagyon finoman, nagyon burkoltan utalnak csak erre, nem telepszik rá a cselekményre és az alkotásra egy szerelmi háromszög. Mert Lili minden konfliktus ellenére beleszeret Kitbe, akinek elvarázsolja a munkája, a tehetsége, és inspirációt talál benne. A barátok megdöbbennek aztán, amikor megtudják, hogy Kit nem más, mint Christopher Church, a nemesi Church-família legkisebb fiúgyermeke, egy külügyi diplomata herceg fia. Kit azonban nem akar foglalkozni a nemesség és bátyja, Richard által elvárt teendőkkel, vagy a családi politikai örökséggel, főképp annak tükrében, hogy apjuk egészsége meggyengült, és végül el is veszítik őt. Az idősebb Church herceg jól értette fia szenvedélyét és vonzódását a festés iránt, hiszen ő maga is művész volt, akinek szerencséje volt, mert olyan szerető feleséget talált, aki mindenben támogatta őt, és érezzük, hogy hasonlót szeretne fiának is. Kit azonban már a nemesi kapcsolatok révén régóta nem-hivatalosan jegyben jár a gőgös Catherine kisasszonnyal, aki azonnal megérzi, hogy valami kibontakozóban van Kit és Lili között, és mindenáron meg akarja torpedózni a dolgot. Lili őszintesége, a művészetekhez való hozzáállása végül őt is meggyőzi, a két fiatal nő pedig jó barátságot köt, átlépve a féltékenység és társadalmi elvárások felett. Catherine is megtalálja a helyét a világban, rájön, hogy ő divattervezéssel akar foglalkozni, és arra törekszik, hogy saját butikja lehessen.

Az első világháború aztán mindent megváltoztat: a két japán tanulót, Lilit és Shint azonnal hazarendeli a japán kormány, így évekre elszakadnak a barátaiktól. Kit diplomáciai útra kényszerül, és félő, hogy akár a frontra is elvihetik. Barátai azonban megrendülnek a hír hallatán, mikor megtudják, hogy a hajója, melyen utazott, elsüllyedt az óceánon. Évek telnek el szomorúsággal és veszteségekkel, 5 évvel később Lili és Shin pedig végül úgy dönt, összeházasodnak. Mindketten félretették művészi ambicióikat, Lili már nem fest, és Shin is nagyon rég nem fogott vésőt a kezében. A tervek szerint mindketten az Ichijoin kimono kereskedésben fognak dolgozni. Egy nap, amikor vásárolgatnak, az egyik nyugati holmit is áruló kereskedésben megpillantanak egy frissen kitett festményt, melyen egyértelműen Kit stílusjegyei mutatkoznak. Megtudják, hogy az aznap a kikötőbe befutó, brit hajón valóban Kit is megérkezett Jokohamába, aki szerencsés módon túlélte annak idején a szerencsétlenséget, és Jáva meg Szumátra szigetén lábadozott és időzött, míg el nem tudott jönni onnan. A három régi jó barát kínos helyzetbe kerül: Shin érzi, hogy Lili vágyna Kit társaságára, Lili pedig tudja, hogy elkötelezte magát Shin és a szülei irányába. Kitet magát is meglepi barátai házassági szándéka, nem is időzik sokat tovább, és elhajózik, újra Anglia felé, hogy a jelenléte ne álljon az útjukba. Lili újra ecsetet ragad, Shin pedig egyre többet foglalkozik be nem fejezett munkáival, és mint kiderül, utazási engedélyért folyamodik, hogy Olaszországba mehessen, és az ottani mesterek munkáiból tanulva alkothasson. Teljesen baráti és érthető, ahogy felbontják az eljegyzésüket, és megértik, hogy számukra mást tartogat az élet, Lili pedig nem sokkal később maga is Angliába tud utazni, hogy ott találkozzon újra barátaikkal. Ő és Kit egymásra talál, onnantól kezdve pedig nincs megállás: a nyakukba veszik a világot, hogy felfedezzék és megfesthessék annak minden szépségét.

És ennyi.

Te meg csak ülsz, hogy bazdmeg, mennyire csodálatos, érett felfogású ez a cselekmény, hogy minden dráma és konfliktus feloldást nyer és gyönyörű lezárást kap. Miért nincs több ilyen történet????

Az animáció minősége csodálatos, az emberábrázolás, az arcok, a szemek különösen szépek (és nem, ne tévessze meg az embert a rövid előzetes, abban furán kiragadott, buta pillanatok vannak, a végső munka ennél sokkal szebb). A sorozatot követően, vagy azzal párhuzamosan elindult annak manga-változata is, ami szerintem nem olyan szép, mint az anime rajzstílusa, de ez nem is baj. Gyönyörű, stilizált, és remek a nyugati ember ábrázolása, nagyon karakteres hőseink arca, nem egy kaptafára készül mindenki. A japán szinkron fantasztikus, Brown igazgató esetében azt hittem, ugyanaz szólal meg, mint a Spy x Family tanára hangjakor, de úgy tűnik, nem, de nem is ez a lényeg. A sorozat minden pillanata él és lélegzik, és ami a legfontosabb, inspirál. Utólag tudtam meg, hogy talán nem is volt véletlen, hogy ennyire tetszett az egész, ugyanis ugyanazok dolgoztak rajta, mint anno a Fena: Pirate Princess c. sorozaton, ami néhány éve szintén elképesztően tetszett.

 

Oshi no Ko (2026) (3. évad) – 10/

Visszatértek csillagszemű hőseink, ami várható volt, ha a manga körüli felhajtásra és parázs vitákra gondolunk, és az opening vizuálisan is szépen ledobja az atombombát, ami végre kicsit érettebb, komolyabb témát sugall. A zene is elég fülbemászó, pedig én nem szeretem az ilyen kényeskedő, affektáló előadásmódot, de annyi bizonyos, hogy ebben az évadban egy openinget se tekertem át.

Egy kis emlékeztető: napjainkbeli Japánban a B-komachi nevű idol leányegyüttes tinédzserkorú frontembere, Hoshino Ai rövid időre “egészségügyi okokból” el kell, hogy távolodjon a showbiznisztől, és vidékre megy, hogy kikúrálja magát. Amit azonban a menedzsment 1-2 tagján kívül kevesen tudnak, az az, hogy Ai nem beteg, csak épp várandós, méghozzá ikrekkel. Egy vidéki kis kórházban telnek csendes mindennapjai, ahol a helyi fiatal szülész-nőgyógyász orvos, Amamiya felel a jólétért. A doktor lelkiismeretes és szeretett szakember az intézményben, más részlegeken is ismerik, egyik kedves páciense egy gyógyíthatatlan betegséggel náluk kezelt Sarina, akivel jól megértik egymást, együtt rajonganak Ai-ért, egészen a kislány haláláig. A veszteség megrázza a fiatalembert, de tudja, hogy össze kell szednie magát és a közelgő szülésre kell koncentárlnia. Azon az éjszakán azonban, amikorra az ikreket várják, a kórház melletti erdőben hidegvérrel meggyilkolják őt, a testét pedig elrejtik, így senki sem tudja hosszú évekig, hová tűnt és mi lett a kedves doktorral. Amamiya tudata azonban nem illan el örökké, valamilyen különös módon reinkarnálódik Ai fiúgyermekének testében, minden emlékével korábbi életéről. Ikerhúga testében, bár nem tudja, Sarina lelke/szelleme született újjá. Akármilyen hihetetlen, a terhességet, szülést, és a gyerekek tényét sikerül teljesen eltitkolni a közvélemény előtt, Ai pedig lassan, fiatal nővé serkenve vissza tud térni a szórakoztatóiparba. A gyerekek apjának személye rejtély ugyan, Ai mindezek ellenére eleinte kicsit ügyetlen, de egyre tapasztaltabb édesanyaként gondoskodik az ikrekről: a fiúnak az Aqua nevet adja, a kislánynak pedig azt, hogy Ruby. Egy nap azonban egy megszállott rajongója valahogy tudomást szerez arról, hová költözött a gyerekekkel, és a saját otthonában támad rá és agyonszurkálja a fiatal nőt. Aqua kénytelen végignézni anyja haláltusáját az előszobában, míg Rubyt legalább sikerül megkímélniük a borzalmaktól. A fiú azonban sohasem tudja elfelejteni a történteket, és 15 évvel később, középiskolás korában maga is a szórakoztatóiparban keres kiugrási lehetőséget, pusztán azért, hogy megtalálja, ki lehetett az apjuk, és ki árulhatta el a létezésüket a gyilkosnak. Ruby felcseperedve az azóta már rég feloszlott B-komachi együttest akarja újjáéleszteni, és 2 másik lánnyal: a youtuber Mem-mel és a gyerekszínészből felnövő Kanával haknisorozatba kezdenek, a siker reményében.

Az első évad a két tinédzser általános útkereséséről szól a showbizniszben, míg a második legfőképp a Lalalai színésztársulat egy nagyszabású produkciójának színpadra állításáról és az amögötti munkáról. Minden nagyon más, mint amire én számítottam, főképp úgy, hogy a kezdetektől nem ismertem a mangát. A legelső rész, mely Ai történetét bemutatja, egy maratoni hosszúságú, közel másfél órás epizód volt, és Ai halálával ért véget, joggal gondolhatta hát az ember lánya, hogy az azt követő sorozat lényegében egyfajta szövevényes nyomozás lesz, hogy minden titokról lehulljon a lepel. Aqua az, aki magára ölti ezt a szerepet és kezd el kutakodni, bizonyítékokat gyűjteni, eldobott cigicsikkekkel DNS-vizsgálatokat csinálni, hátha rájön, vajon ki lehetett az a szakmabeli, aki visszaélt a helyzettel és megrontott egy fiatal idol lányt, és teherbe is ejtette. Hajtja a bosszú és a trauma, amit átélt, aztán amikor a 2. évadban az egyik ilyen DNS vizsgálat segítségével megtalálja egy féltestvérüket, zsákutcába jut: a feltételezett apa már rég önkezével véget vetett az életének, nincs kin többé bosszút állni. Kicsit fel tud lélegezni, el tudja engedni a dolgot, és elindul egyfajta gyógyulás útján, mígnem a 3. évad vissza nem rántja a fertőbe: nem úgy van az, barátom, simán benézhetted, kutakodj még!

Mindeközben Ruby karaktere kapcsán keveset látunk belső monológból, ami visszaemlékezne az előző életére, mely a betegség miatt oly hamar véget ért. A lány csacska, tapasztalatlan a szórakoztatóiparban, az együttesben idősebb társai egyengetik az útját, noha vizuálisan és talán vokálisan is ő az, aki igazán viszi előre a csapat szekerét. Aztán a 3. évadra valami megváltozik benne is: miután megtalálják a doktor holttestét, akiért a kislány rajongott, eltörik benne valami, és bosszút esküszik. Míg Aqua látszólag szögre akasztotta a detektívsapkát, addig Ruby egyre több nyilvános szereplést ér el, egyre több embert ismer meg a szakmában, azokat különös mód könnyen ki tudja játszani egymás ellen, a céljai azonban homályosak maradnak.

És ez nekem nem tetszik. Az látszik, vagy legalábbis azt a látszatot kelti, hogy aki írta/rajzolta/kitalálta a sorozatot, az nagyon is otthonosan mozog a japán szórakoztató ipar világában, beleértve a mangarajzolást, a youtuberkedést, V-tuberkedést, cosplay-t, színházat, filmszínészetet, a színfalak mögött zajló alkukat és visszaéléseket. A cselekmény minden mozzanata, rengeteg belső monológ ennek a világnak az árnyoldalaira világít rá, ami jó ugyan, de engem nem emiatt fogott meg az eredeti alaptörténet. Én szeretném tudni, ki az apa, miért buktatták le Ait a gyilkos előtt, hogy történhetett meg a lélekvándorlás/újjászületés és van-e bármi jelentősége. Ott van Sarina és Amamiya doktor esete is, a lányka ugyanis istenítette a fiatal orvost, sőt, talán szerelmes is volt belé, ami egy nagyon furcsa helyzetet teremt most, hogy testvérként születtek újjá (és ez okozza a manga körül is a bonyodalmakat). Hiszen a 16 éves Aqua testében élő doktor közel 40-50 év élettapasztalatát halmozta már fel a két élete során (és ezért problémás az Akanével való kapcsolata is, szerintem), a 16 éves Ruby testében élő lány pedig Sarina és maga élettapasztalatával épphogy a 30 felé közelít. Jelen formában vér szerinti testvérek, ami eleve kizár minden józan, közös folytatást, ami nem normál családi kapcsolatot feltételezne. És várja az ember ennek lelepleződését is, és a helyzet feloldását.

A 3. évad is elidőzik különböző témákon 1-2 rész erejéig, de mintha végre kapna egy kis löketet a cselekmény. Nagyobb bepillantást nyerünk Aqua lelki világába is, aki kicsit háttérbe szorul Ruby ügyködései miatt. De megtudjuk, hogy szándékosan tart távolságot Kanától (nehogy egy megszállott rajongó rájöjjön az ő érzéseikre, és őt is megölje), és kezdett el inkább járni a szépséges, egyre sikeresebb színésznővel, Akanével, akivel harmonikusnak tűnik ugyan a kapcsolata, de az egész csupán színjáték a nyomozás érdekében. Neki köszönhetően tudott közelebb kerülni a Lalalai társulathoz, melyben anyjuk is szerepelt, és ahol a bűnös is megfordulhatott, és a nyomozás oroszlánrészét a néző számára is tulajdonképpen Akane végzi el: kiváló megfigyelő és elemző képessége révén hamar rájön, hogy Aqua és Rubi valójában Ai gyermekei, hogy Ai terhes lehetett; hogy vagy egy színésztársa vagy egy felnőtt élhetett vissza a helyzettel és ejthette őt teherbe. Akane szerelmes a fiúba, és meg akarja óvni minden csalódástól, későn jön rá csak, hogy Aqua minden lépését, vizsgálódását figyelte. Egy kényes ügy miatt nem csak vele, hanem tulajdon húgával is megromlik a kapcsolata: egy lesifotós lekapja Kanát, ahogy az egy népszerű rendezővel egy egész éjszakára eltűnik egy épületben, ami azt sugallná a közvéleménynek, hogy viszonyuk van. Ez nemcsak azért problémás, mert hát az idol lánykáknak nem nagyon kellene pasizniuk, hanem azért is, mert a rendező úr nős, az egésznek azaz borzasztó a látszatja, azt jelképezné a világ számára, hogy Kana lefekszik a rendezőkkel a filmes szerepekért.

Az egész persze csak egy csapda volt, egy irigy színésznő-kolléga bosszúja mindkettejükön, mégis meg kell mondjam, remekül fel lett építve. Mikor Kana elmegy először csak vacsorázni a rendezővel, már érzed a gyomrodban a szorítást, hogy “nem tetszik, ahová ez az egész tartani látszik“, és be is igazolódik a néző aggodalma: a rendező, bár jófejnek mutatja magát, valóban megkörnyékezi, sőt, nyíltan simogatni, fogdosni kezdi a lányt, amitől szabályosan rosszul érzed magad. Kana ugyan már nagykorú, de nyilván a sorozatra jellemző, óriási szemek miatt mégis nagyon gyermeki a külseje, és hát nem jó nézni, na, hogy egy felnőtt pali szép lassan ledönti az ágyra a lányt és kezdeni akarja, amit ilyenkor szoktak… Kana aztán teljesen összeomlik, bömbölve zokogni kezd, így a férfi is visszakozik, és talán ez még a jobbik véglet, lehetett volna ez sokkal rosszabb is. [Nekem már mondjuk Akane privát vacsorája se tetszett a díjátadója után, amikor három felnőtt férfivel kajálnak valami étteremben, még ha azok a saját ügynökségének emberei is esetleg, mert a vibe ugyanaz: egy fiatal nő, aki egyedül van, egy zárt helyiségben három felnőtt férfival, ahol akármi is megtörténhetne…] A sorozat javára kell írnom, hogy nagyon jól ábrázolja ezeket a sötét jeleneteket, sokkal komolyabb témákat, mint az első és második évad. A botrányból csak egy kiút van: egy még nagyobb botrányt elhinteni a lesifotós újságírónak, ezt a feladatot pedig Aqua vállalja magára. Felfedi előtte származását, és hogy Rubyval ők Ai gyermekei, ami természetesen másnap az egész országot megrázza.

Ez persze egy nagy végső konfrontációhoz vezet az ikrek között, ahol Ruby zaklatott monológja következtében lelepleződik Aqua előtt, aki rájön, hogy valójában Sarina lelke lakozik benne. Ő sem titkolja tovább a kilétét, így 16 év után a doktor és Sarina végre hivatalosan is újra egymás előtt állnak, megvan a könnyes egymás karjaiba borulás, kérdés azonban, hogy innen hogyan tudnak tovább menni. A készítők berendelték a 4. és egyben végső évadot, ami remélhetőleg innentől kezdve elvégzi a dolgát, lezárja ezt az érdekes, film-a-filmben jellegű történetet, melynek sajnos csak egy mellékszálává degradálódott a nyomozás és az eredeti bűntény. A lélekvándorlás miatti spiritualitást erősíti ebben a szezonban egy furcsa, isteni lényként megjelenő lányka, aki Aqua előtt bukkan fel és látszólag ismeri minden titkukat, de egyelőre róla a néző semmi komolyabbat nem tud meg.

Mi várható a következő évadban? Hőseink, ha már kiderült az igazság Ai-ról, egy nagyszabású produkcióval készülnek, hogy megfilmesítsék a vele történteket. Ruby maga fogja az anyja szerepét eljátszani (miután az eredetileg kiszemelt színésznőt a doktorhoz hasonló módon szintén megöli a titokzatos gyilkos…), környezetük korukbeli tehetségei pedig mind szerepet fognak kapni ebben. Felbukkan egy új karakter, akinek a jelenléte bizonyosan konfliktusforrás lesz még: Sarina eredeti anyja, aki azóta két újabb gyereknek adott életet és boldogan él, mintha első, beteg lánya soha nem is létezett volna. Hőseink jó vagy éppen pusztító szándékát továbbra is jelezni fogja a szemükben látható csillag és annak színe: jelen évadban Aqua szemében pl. alig láttuk, ami magyarázat is semleges hozzáállására, míg Ruby szemeiben folyton feketék voltak, ami szerintem mindenképp a sötét machinációkat és mögöttes szándékokat hivatott szimbolizálni. Szép volt ennek a feloldása, ahogy a doktorral való újra találkozással a csillag a szemében ismét fehérré vált, remélem, valami magyarázat lesz erre is majd azért a végén. Összességében ez az évad sokkal jobban tetszett, mint az előző kettő, és egyelőre igyekszem ellenállni annak, hogy méregdrága figurákat elkezdjek beszerezni a karakterekről, de elég nagy a kísértés…

 

I will find you – 10/8

Nagy csinnadrattával harangozta be a Netflix Harlan Coben újabb regényéből készített sorozatát, amire rá is vetettem magam, mint gyöngytyúk a takonyra, mert már szomjaztam az újabb, festői szépségű, vidéki angol kisvárosban játszódó, eltűnt személy után egyedül (azaz a rendőrséggel párhuzamosan) nyomozó családtag viszontagságos történetére. Viccen kívül, mindegyik munkája kajak erről szól. Meglepetésemre aztán ez a sztori már Amerikába vitt minket, Bostonba (és New Yorkba), de még nagyobb döbbenettel fogadtam az előzetes tartalmát.

A bostoni jogászprofesszor, David Burroghs (Sam Worthington) immár 5.éve ül a maine-i Briggs fegyházban, ahol életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. A megbecsült oktató és rendőrcsaládból származó családapa azért került rács mögé, mert az ítélet szerint egyik éjszaka egy téveszmés, őrjöngő állapotában agyonverte saját, 3 éves kisfiát, Matthew-t (Jasper Rainn / Ashton Cressman). A történtek és az ítélet megtöri a családot és közösséget, akik szerettek volna hinni az ártatlanságában, de látszólag minden bizonyíték a férfi ellen szólt, és bár a gyermek arca azonosításra alkalmatlan állapotba került, a vérnyomok egyértelműen arra utaltak, hogy aznap ő vesztette életét abban a szobában. David visszavonultan tölti mindennapjait, nem is fogad látogatókat, míg egy nap, meglepetésére volt sógornője, Rachel Mills (Britt Lower) fel nem keresi őt. A nő egy fotót mutat neki, melyet egyik kollégája tett közzé a közösségi oldalán: a fényképen a fotózni kívánt alakokon kívül jól kivehető egy 8 éves forma kisfiú, akinek az arcán szakasztott olyan, semmi máshoz nem hasonlítható anyajegy látható, mint amilyen annak idején a kicsi Matthew arcán is volt születése óta. Rachel meg van róla győződve, hogy a képen látott gyermek Matthew, és ami azt jelentené, hogy David ártatlanul ül a rács mögött. A férfi összezavarodik a találkozást követően, nem tudja azonban, hogy a nő látogatása olyan folyamatokat indít el a környezetében, melyekről álmodni sem mert. Börtönőrök figyelték a bekerülése óta, parancs érkezik, hogy tegyék el láb alól, mert úgy tűnik, valaki fél attól, hogy kiderül az igazság. A börtön igazgatója, Phillip Mackenzie (Peter Outerbridge), David és családjának jó barátja eddig igyekezett megóvni a férfit minden fenyegetéstől, belátja azonban, hogy David a jelek szerint már nincs biztonságban Briggsben. Ezért fia, Adam Mackenzie (Johathan Tucker) segítségégét kéri, hogy szöktessék meg őt. Adam a bostoni rendőrség őrmestere, és David legjobb barátja, és gondolkodás nélkül belemegy a dologba, annak ellenére, hogy mindketten az állásukkal és karrierjükkel játszanak. A szöktetés kalandos módon sikerül, David pedig Rachel segítségével igyekszik kideríteni, mi történhetett valójában…

Mielőtt továbbmennék és bármi mást mondanák, nem emlékeztet titeket ez valamire? Egy családirtásért börtönbe kerülő édesapa, aki nem emlékszik a bűntény éjszakájára tisztán, de meg van győződve saját ártatlanságáról, mert sosem tudná bántani a szeretteit, szökni kényszerül, hogy kinyomozza, milyen összeesküvés sodorta őt idáig…? Számomra ez nagyon úgy hangzik, mint Ji Sung 2017-es Defendant c. sorozatának rövid összefoglalója… Harlan Coben a maga történetét elvileg 6 évvel később, 2023-ban adta ki, azaz könnyen lehet, hogy nem kevés inspirációt merített a koreai történetből. Számomra a Defendant kellemes emlék, nagyon szerettem és rendkívül izgalmas sorozatnak tartottam annak idején, ezért talán kicsit szigorúbban szemléltem a kezdetekben jelen történetet, de meg kell mondjam, nagyon hamar magával ragadott. Ennek főként a karakterek és az ő összjátékuk volt az oka, és furcsa mód nem is a főszereplő David és annak megformálója, Sam Worthington, sokkal inkább a mellékszereplők. Rachel eleinte kicsit idegesítő, a hitelét vesztett, korábbi oknyomozó újságíró, aki most ezzel akar bizonyítani, de végül amire először maga is egy jó sztoriként tekintett, végül neki is szívügyévé vált. Nagyon megszerettem Phillip Mackenzie figuráját, szurkoltam, nehogy bármi baja essen a karakternek, mert nagyon tetszett, hogy szinte atyai gondoskodással igyekezett vigyázni Davidre. A fia, Adam hasonlóképpen egy nagyon erős karakter: tettre kész és hű barát, mindazok után, ami történt, és érezzük rajtuk, hogy a szoros családi kötelékek és közös emlékek miatt elképzelhetetlennek tartják, hogy David követte volna el a szörnyű bűncselekményt. David volt felesége, az időközben újraházasodó és új férjétől terhes Cheryl Dreason (Erin Richards) egy kellően ambivalens figura ahhoz, hogy meg is értsük, amiért elveszett(nek hitt) kisfiát gyászolja, és közben próbálja győzködni magát arról, hogy a férje mégsem szörnyeteg, amire aztán a bizonyítékok rácáfolni látszanak, és egyben elfogadjuk, hogy tovább akart lépni és felejteni, gyógyulni. David és Rachel azonban nem csak tőlük kényszerül időről időre segítségért folyamodni: a nő egykori milliárdos partnere, Hayden Payne (Milo Ventimiglia) hol autóval, hogy információval, hol egy biztonságos szálláshellyel támogatja őket, és húzza ki a szökevény duót a szorult helyzetekből.

A sorozat aztán hozza, amit minden Coben-sorozat szokott: rendkívüli meglepetésekkel, fordulatokkal sokkol, ami jelen történetnél különösen izgalmas, ahogy sorra derülnek ki összefonódások, kapcsolódási szálak egy-egy már ismert figura között, ezért nagyon nem is részletezem a történet további alakulását, nehogy lelőjem a poént valakinek, aki kedvet kapott hozzá, hogy megnézze. Összességében más érzéssel zártam a történetet, mint amilyen a Defendant volt, bár kétségkívül sok hasonlóság felmerült a két történet között. Nem mondanám egy az egyben koppintásnak, az kicsit erős kifejezés lenne, de az biztos, hogy akinek a koreai tetszett, az ezzel is remekül fog szórakozni.

 

 

Zenék:

Lana Del Rey – Young and Beautiful (The Great Gatsby OST)

Le kell szögeznem, hogy nem szeretem Lana Del Rey-t. Nagyon nem. Nem tetszik az az erőltetetten melankólikus stílus, amit képvisel, a hangja sem szép, és az albumainak legtöbb dala egyszerűen hallgathatatlan. Jó, ha mindegyiken 1 van, ami még egyszer elővehető, az összes többi egy kaptafára készülő, sokszor teljesen idétlen dalszövegű fos. Ezzel a dallal is az a bajom, hogy olyan gyönyörű gondolatok vannak benne, aztán jön egy következő sor vagy versszak, és elront mindent. Milyen szép elképzelés pl., ahogy Istenhez fohászkodik, hogy ha majd ő ott áll előtte, a Mennyország kapujában, hadd vihesse magával a szeretett férfit, hogy majd engedje be őt is, ha eljön az ő ideje. Aztán jön a következő verssszak, hogy “Az az elegancia, az a test, az arc, ami láttán táncra perdülne/partizni támadna kedve“… Ez hogy kapcsolódik az előző gondolathoz? A Body-Party helyett nem lett volna jobb rím, amit találunk? Az egész dal pont arról szól, hogy a szerelem felülemelkedik a külsőségeken, “fogsz-e még akkor is szeretni, amikor már nem vagyok fiatal és szép, amikor már nem vagyok más, csak egy sajgó lélek“… De nem, az ő teste, meg a partira inspiráló arca az, ami miatt a palinak ott kell lennie vele Isten mellett…

 

Orville Peck & Kylie Minogue feat. Diplo – Midnight Ride

Kylie-n kívül teljesen ismeretlen számomra a másik két előadó, a dalt se hallottam még soha, míg a minap egy boltban háttérzeneként fel nem csendült. Azóta nem tudom kivakarni a fülemből.

 

Amelia Mio – Siren

Őszintén nem tudom hova tenni ezt a videót. Az énekesnőnek/csatornának nincs 5000 feliratkozója se, a dal viszont több százezres megtekintésnél jár. Nem tudom, AI-e vagy csak egy rosszul sikerült troll próbálkozás (mert a szirénnek képzelt háttértáncosok olyan szegényes mozgáskultúrával rendelkeznek, hogy én ezek miatt ki nem kötnék, ha hajós lennék…). A klip egyedüli pozitívuma a gyönyörű, tengerparti helyszín és a relatív szép női énekhang, amivel a dal felcsendül.

 

Lorien Testard ft. Alice Duport-Percier – Lumiere (Clair Obscure: Expedition 33 OST)

Lorien Testard ft. Alice Duport-Percier – Alicia (Clair Obscure: Expedition 33 OST)

Bárcsak olyan játék lenne a Clair Obscure, mint amilyeneket szeretnék! Gondolkodás nélkül megvenném. De egyszerűen nem bírom a fordulókra osztott japán RPG-sezerű játékokat, se a szörny-boss-elleni harcokat. Pedig csodálatos a zenei világa. Van benne egyfajta fájdalom és tragikum, elvágyódás és nosztalgia iránti érzés egyszerre. Megmagyarázhatatlanul gyönyörű.

 

Ludwig Göransson – Shakari (The Mandalorian and Grogu OST)

Szégyen vagy sem, de eljutottunk időáig, hogy egy Star Wars film moziba kerülése már nem világraszóló esemény, amolyan “event”, hanem harmadáig megtelt mozitermekkel, kevésbé lelkes közönséggel kell szembesülnie 1-1 ilyen produkciónak. Nem jó jel ez a jövőre nézve. Sajnos ebből a filmből is kevés dolog maradt emlékezetes, de ez a zenei darab kétségkívül ezek között van.

 

AI – Northern Fire

Félelmetes, hová eljutott a mesterséges intelligencia, és lassan megkülönböztetni sem tudjuk a valódi, élő ember által énekelt/létrehozott alkotásoktól. Azaz… de. Manapság a pop szinte teljességgel hallgathatatlan, legyen sző keletiről vagy nyugatiról. A videoklipeket meg áthatja az öncélú magamutogatás, kurvulás, drog, alkohol, kivagyiskodás, vagy épp sötét, sátáni dekadencia, a zene pedig nőietlen nők és demaszkulinizált férfiak élvezhetetlen nyafogása és affektálása. Csodálkozunk, hogy egyre többen nyúlnak az AI-hoz, hogy csináljon nekünk valami mást? A fenti dalt pl. a minap épp egy ruhaüzletben hallottam, mert már ezek szerint a rádióban is AI szól.