Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 24. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 24. fejezet ~
Ahogy kiegészültek a két szabaduló örömlánnyal, igazságosan megosztoztak a bányából lopott vagyonon és a Szeráfin macskától kapott összegeken.
– Nos, barátaim – nézett végig rajtuk Denisz -, azt hiszem, most elválnak az útjaink. A kaland engem távolra szólít, nem tarthatok tovább veletek. Köszönöm, hogy segítettetek megszökni a fogságból, és hálás vagyok a jussomért is – veregette meg az erszényét. – Sok szerencsét kívánok nektek!
A nyest integetve búcsúzott tőlük, és indult meg a városkapu felé. Társai csendben nézték távolodó alakját, ahogy sziluettje lassan elveszett a kikötői forgatagban.
– Na és te, vidra barátom? Te velünk tartasz? – kérdezte Tüskefog.
Vidrovszki határozottan bólintott, és megpaskolta csatacsákányát.
– Számíthattok rám!
– Helyes!
A sül kíváncsian Mocsira pillantott, és még mindig az előző napi, parázs vitájuk járt a fejében.
– Vajon ezzel elrontottam mindent…? – töprengett. – Talán örökre magamra haragítottam a viselkedésemmel…?
A rókalány azonban nem tűnt haragtartónak, kedélyesen cseverészett új útitársukkal. Alig hogy feleszméltem, hatalmas lelkesedéssel egy ismerős arc bukkant fel mellettük. Enyveskezű Eduárd farkasbandája próbálta ölelgetni a kalandorokat, mintha országos cimborák lettek volna, Tüskefog azonban viszolyogva nézte a köpönyegforgató vezetőjüket.
– Elvághatom a torkát…? – kérdezte halkan, inkább csak magától.
– De jó, hogy itt vagy! – fordult a hím Mocsihoz, akinek szinte a nyakába ugrott. – Hát te meg hogy…? Hát ti meg hogy…? – nézett körbe rajtuk. – Most jövök a nagyfőnöktől! – rikkantotta. – Itt a papír, hogy szabadon engedhetünk téged! – lobogtatta az irományt a szeretett rókalány orra előtt.
– Elkéstél vele… – mérte őt végig Vidrovszki, aki még nem találkozott vele.
– Na tudod, hova tedd…! – mordult Retekszisz.
– Neked se láttuk semmi hasznodat! – tette hozzá a sül. – Nélküled is megoldottuk a dolgot!
– Ugyan! Ne mondjatok már ilyet! Én és a csapat fantasztikusak vagyunk! Nem fogjátok elhinni, milyen hírem van!
Társai hangosan felröhögtek.
– A bebörtönzésetek után azonnal, de azonnal elmentünk a Főnökhöz! A csillagot is lehazudtam az égről, csak hogy titeket szabadon engedjenek! De a Főnök is jó arc volt! Vállalta, hogy mindnyájatoknak aláírja a szabadulólevelét! – osztotta ki mindenkinek. – Innentől kezdve jöhetnek a közös kalandok!
Tüskefog megborzongott, ahogy duzzogva a mellénye alá rejtette saját levelét. Neki esze ágában sem volt közös kalandokba bocsátkozni a semmirekellő farkasokkal.
– Nem fogjátok elhinni! – folytatta a hencegést Eduárd. – Ezek a parti pandúrok lyukra futottak az egyik nyomozásukkal! Ezek a lókötők képtelenek voltak előkeríteni egy nagyon becses ékszert! És ha ők saját módszereikkel nem tudnak megoldani valamit, akkor természetesen jönnek segítségért az alvilághoz! – kacagta el magát. – A mi Főnökünk, a nagy tiszteletben álló Domonkos igyekezett mindenben segíteni a nyomozást, hiszen van, amikor a közjó érdekében latba veti a befolyását. És ennek érdekében rá is szólt a Cedrik úrra, hogy engedjen el titeket, lányok – pillantott a csapat két hölgytagjára, akik nem tűntek különösebben meggyőzöttnek.
A farkasok a nevetéstől már a könnyeiket törölgették.
– És nem fogjátok elhinni! Az ellopott holmi pont a tolvaj házában volt! – rázkódott Eduárd is a nevetésről, a kalandorok pedig óvatos pillantásokat váltottak. – Ez a hülye sírásó…! – csapkodta a térdét.
– Vagyis ezek a hitvány farkasok voltak azok, akik feltörték a sírkőkészítő házát és kifosztották a tartalékainkat… – nyugtázta magában Tüskefog is, mert mindannyiuk számára nyilvánvalóvá vált, kik voltak végül felelősek készleteik és kincseik megdézsmálásáért.
– Szóval futottunk is vele rögtön a Főnökhöz és becseréltük azt a szabadságotokra!
Retekszisz látványosan megköszörülte a torkát.
– Az ékszer nem érdekel, de mit csináltatok a szerszámos ládámmal? A piacon kellett összeszednem a szerszámaimat!
A sül szigorúan lepillantott repülőmókus társukra.
– Lehetne, hogy ezt nem ezek előtt az átkozott haramiák előtt beszéljük meg? – kérdezte magától dühösen. – Vagy írja mindenki rögtön a homlokára, hogy mi voltunk az ékszer megtalálói és elrejtői, nem pedig a halott sírkőkészítő? Mikor már úgyis megvan a legtöbb szerszám…! – füstölgött legbelül.
– Milyen ládáról beszél ez a színes pocok? – kérdezte Csonttörő Csigér, Eduárd egyik harcosa.
– A ládáról, amiben az ékszer volt! – felelte Retekszisz.
– Ja… hát mi mindent eladtunk! Az utolsó cserép virágig mindent elpasszoltunk, a zsákmányért kapott pénzből meg három napig vedeltünk!
– Ezek vajon tényleg ennyire hülyék, hogy nem veszik észre, hogy Retekszisz épp most vallotta be, hogy mi rejtettük el az ékszert, vagy csak tettetik, hogy nem értik? – töprengett tovább Tüskefog, és megmasszírozta fitos orrának nyergét.
A repülőmókus zöld színt öltött, de az arcáról lerítt, hogy majd felrobban.
– Akkor most azonnal mentek, és visszavásároltok mindent!
– Ó, azt nem lehet! Az első jöttmentnek eladtuk! Ki tudja már, merre jár…! És hát jönnünk kellett megmenteni a lányokat!
– Mégis nekünk kellett kiszabadítani őket! – mordult rájuk a herceg, mert a türelme már a végét járta.
Remélte, hogy sikerül végre lezárni a parttalan vitát.
– Az a lényeg, hogy mindenki jól van, boldog és kiszabadult! – legyintett Eduárd. – Ugyan már, Tuppi uram! Hiszen olyan jól fest! Meg se kottyant magának az a kis kényszermunka!
– Meg az agyonszurkálás? Meg a kikötözés? Meg a lelki terror? Persze, hogy nem! – borzolta fel a tüskéit a sül fenyegetően.
– És egyébként is! Domonkos urunk már szeretettel vár benneteket, hogy csatlakozzatok a kötelékéhez és felvegyétek tőle az első megbízásotokat!
– Tudtam, hogy rá kellett volna robbantani az egész bányát…! – forgatta meg a szemeit Tüskefog.
Mocsi váratlanul előrelépett, és megragadta Eduárd egyik mancsát.
– Szívecském!
A hím tündöklő szemekkel nézte a rókalányt.
– Az a helyzet, hogy nekünk most el kell utaznunk, de ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem fog minket visszavetni ide a jószerencse.
Eduárd arcáról lefagyott a vigyor.
– Nekem most Gesztenyéskert felé van dolgom, és van egy kis elszámolni valóm is valakivel… aki nagyon el lesz számoltatva, ha megtalálom. A leveleket azért eltesszük – érintette meg a zsebét, melybe ő is elsüllyesztette a szabadulólevelét -, a vakondok úrnak pedig legnagyobb tiszteletünket küldjük, kérünk, ezt majd adjátok át a nevünkben!
A falkavezér látta, hogy felesleges tiltakozni, így lemondóan bólintott egyet.
– Viszont… van egy jó hírem is! Megtaláltam a kiskutyátokat!
– Kószát?
– Emlékeztek a nagy leszámolás éjszakájára? A sötét vész éjszakájára? – nézett körbe rajtuk.
– A nagy kamu éjszakájára? – jegyezte meg flegmán Tüskefog.
– Ugyan! Egy kis misztérium mindig kell! Az felpezsdíti a turizmust! Na de a barátotokra visszatérve, Szimeon szukája vitte el a kiskutyátokat. A legjobb tudomásom szerint épp a Késdobálóban nyalja a tányérokat!
– Akkor a legjobb helyen van – legyintettek megnyugodva a kalandorok.
– De mondd… mikor találkozunk legközelebb, szívem hölgye? – esdekelt Eduárd Mocsi előtt.
– Remélem, sose – vetette oda félvállról a sül.
– Tuppi uraság! – csattant fel a farkas. – Hogy szorulhatott beléd ennyi rosszindulat?
– Előbb szerezzétek vissza a szerszámaimat…! – motyogta továbbra is Retekszisz.
Úgy tűnt, a farkasok is unták már a méltatlankodását.
– Jaj, hát ott a piac, keressetek valami balekot, ami hasonlót árul, üssétek le és vegyétek el tőle! Errefelé ez így megy!
– Lehet, hogy ti ezt így csináljátok, de mi nem – felelte Tüskefog. – Nem vagyunk mi haramiák!
– Haramiák? Kikérem magamnak…! – hüledezett Eduárd. – És amikor nekünk tűntek el az udvarunkról a szerszámaink? A madár se járt felénk, csak ez a csapat! Nyilvánvaló, hogy ti voltatok…!
A kalandorok előtt felsejlett első megbízásuk, az adósságbehajtás, melynek során eredetileg ismeretséget kötöttek a farkasokkal.
– Az mind szemét volt! – morogta a repülőmókus. – Az enyém meg kincs!
A farkasok azonban ismét hahotáztak.
– Tudjátok, mikor élezem meg újra a fegyvereiteket!
– Na de Retekszisz uraság!
– Na és mondd csak kedvesem! – fordult Eduárd a rókalány felé. – Meddig maradtok még a kikötőben?
– Nos, az biztos, hogy még be kell vásárolnunk az útra… – nézett körbe Mocsi.
– Remélem, egy éjszakára még maradtok… – környékezte meg két korábbi hálótársa Puszedlit, aki szendén rebesgette a pilláit.
– Menjünk, piacoljunk! – javasolta a rókalány.
– Menjünk! Elkísérünk benneteket!
– Mutassátok meg a jó helyeket!
Zsiga, a farkas előlépett.
– Ha jó áron akartok felszerelést vásárolni, a legjobb, ha a kikötőben néztek szét! Ott még nem teszik rá a hasznot a kufárok, hiszen épp hogy csak lerakodnak a hajókról! Mindenki nyitott szemmel járjon!
A népes társaság megindult a dokkok felé. Kereskedőhajók himbálóztak békésen a víz tetején, a rajtuk szolgáló matrózok pedig igyekezték bendőikből a felszínre hordani mindazt a sok kincset, amivel érkeztek. Mindannyian kíváncsian bámészkodtak, Mocsi volt az, aki először észrevette az egyik tehetősebb kereskedőt, akinek a ládái és rekeszei előtt egyre többen gyülekeztek. Amikor az egyiknek a tetején megpillantott 1-2 kézi mérleget, akaratlanul is megborzongott.
– Csapat! Ott a mi hajónk! Ahol kézi mérleg van, ott minden van!
– Retek uraság! – fordult Zsiga a repülőmókushoz. – Most elmondhatod, mire van szükséged!
Retekszisz egy egész litániát tartalmazó pergament tekert szét.
– Tűzszerszám, kézi fúró, hordozható satu…
Mocsi harsányan felnevetett.
– Csavarhúzók, kalapács, aminek a másik vége szögkihúzó, kézi fűrész, csapszegek, olajozó, véső, reszelő… és egy hosszú menetszár.
– Ez hogy fogja mindezt elbírni? – töprengett Tüskefog. – Én nem bírnék ennyi mindent magammal hozni…
– Úgy érzem, mi jó barátok leszünk – jegyezte meg az építész Vidrovszki.
A rókalány, hogy elejét vegye egy újabb szóváltásnak, maga mellé húzta a sült, és megmutatta neki azt a listát, amit ő maga írt össze.
– Én ilyenekre gondoltam, hogy mindenkinél jó lenne, ha lenne, mint fenőkés, fegyverolaj, takaró az alváshoz, fáklya, gyertya, kovakő, kulacs, szárított elemózsia, kis edényke, amiben főzni és enni is lehet, valamint fűszerek az ételízesítéshez és szappan a tisztálkodáshoz vagy sebmosáshoz. Valami kis szén is lehetne nálunk víztisztításhoz. Ami közösben elég lesz, az kisbalta favágáshoz, kötél és csáklya, ha mászni kellene, valami horgászfelszerelés vagy egyszerűen csak egy horgászháló, ha halat akarunk fogni… És legalább egy iránytű és egy napóra legyen nálunk.
– Azokat én tudom is használni – bólintott a vidra, és Tüskefog is áldását adta a listára.
– Én valami csapdaállító készletet is veszek majd – folytatta Mocsi.
– Szerintem én ismét veszek egy sebkötöző készletet, legutóbb is hasznos volt – tette hozzá a sül is. – Valamire, amiben megalhatunk…? Nem kimondottan sátorra gondoltam, hanem akár valamilyen kifeszíthető sátorponyvára, ami az esőtől megvéd…
– Ez nekem is eszembe jutott! – bólogatott a rókalány.
– A tökéletes sátorhoz fémcsölöpökre, kötélre, szegekre van szükség – sorolta Vidrovszki. – Legyen vízlepergető bevonattal ellátva, és ha belül bélelt, hideg időben jobban tartani fogja a meleget. Ezt meg kell találnunk a piacon!
– Kedves barátom! Értékeljük a szaktudásodat, de a forrásaink végesek, a teherbírásunkról nem is beszélve – mosolyodott el Tüskefog, és a többiek is kuncogtak. – De abban biztos vagyok, hogy meg fogod tudni mondani nekünk, melyik lesz a legtökéletesebb hely a ponyva kifeszítésére!
Puszedli zavartan markolászta szoknyácskájának szélét, és úgy tűnt, egy ideje keresi a szavakat.
– Az az igazság… hogy a holmim közt nekem volt egy nagyon fontos iromány… egy felbontatlan levél… amit vissza kellene szereznem – mondta végül.
Zsiga és Csigér, a kér farkas, akivel korábban már bujálkodott, összenézett.
– Szóval egy bontatlan levél, mi? Főnök, valami levelet nem találtunk abban a házban?
– Erre gondoltok itt? – húzott elő egyet az inge alól Eduárd, és elkezdte piszkálni a viaszpecsétet rajta.
– Várj! Majd… én kibontom! – rezzent össze Puszedli kétségbeesetten. – Lehet, hogy nem jó ötlet, ha ti nyitjátok ki…!
– Na és miért? – incselkedtek vele a farkasok.
– Lehet, hogy robban. Add vissza neki! – bökte őt meg a könyökével Mocsi. – Legyen békesség! Mutatok én neked ennél érdekesebbet is!
Puszedlinek sikerült kikapnia a levelet a kezéből, ahogy Eduárd félrepillantott, és szélsebesen a ruhája alá rejtette. Zsiga és Csigér kíváncsiskodva szimatolta őt körül.
– Este majd megmutatom nektek… – búgta a pele.
A kikötő farkasvonyítástól volt hangos.
– Este te is mutatsz nekem valamit? – kérdezte kéjes hangon Eduárd.
– Enélkül nem is mehetnék el…
– De előtte ihatnánk egyet a kocsmában! – vetette fel az ötletet Vidrovszki.
– Jó!
– Utána pedig eljössztök hozzánk!
– Oda már ismerjük az utat…
– Akkor javaslom, fejezzük be a vásárlást, vegye meg mindenki, amit személyesen esetleg még szeretne, utána pedig szórakozzunk egyet!
– Eladni nem akartok valamit? – kérdezte Eduárd.
– Nem sok mindenünk van… legfeljebb a pásztorpite receptjét… – lobogtatta meg az irományt Retekszisz, az egyik farkas pedig már ki is kapta a kezéből, mondván, ők imádnak sütni-főzni.
A listáikon szereplő felszerelést mindannyian meg tudták vásárolni fejenként 4-4 érméért. Tüskefog végignézett saját magán, és meg kellett állapítania, hogy a ruházata már nagyon megtépázott állapotban volt, ezért eldöntötte, hogy mindenképpen lecseréli azt. Kedélyesen, de nem túl elégedetten válogatott az elérhető ruhadarabok között, és egy csinos, de a nem túl hivalkodó együttest és egy új csizmát is kinézett magának. Leszámolta a kufárnak a 9 érmét érte, társai pedig elismerően bólogattak, és megdicsérték az ízlését a választását illetően.
A repülőmókus, látva délceg társukat, úgy döntött, maga is új ruhákat ölt, és ezúttal a csapat két másik hölgytagjára fogja bízni magát, hátha attól ő is valamelyest nőiesebb lesz, és nem nézik lépten-nyomon férfinak. Mocsi a csinosság és praktikusság mellett érvelt, így még megtalálták a megfelelő ruhát neki, bizony jó pár olcsóbb lehetőséget maguk mögött hagytak. A csizmán tanakodtak egy keveset, de a rókalány elvetette a magas sarkú ötletét, átengedte viszont Puszedlinek a nőies kiegészítőket, a pele pedig bájos masnival, és szivárványszínű selyem ruhácskával borzolta a kedélyeket.
– Ezt ti biztosan komolyan gondoltátok? – szaladt fel Tüskefog szemöldöke. – Az erdőben, ha menekülni vagy elrejtőzni kell, az első bokorban kiszúrnak minket egy ilyen színes ruhában…
– Az a cél, hogy nőként észrevegyék – jegyezte meg Puszedli.
A herceg a tenyerébe temette az arcát.
A pele vaddisznósörte-kefét is vett, egy olcsóbb parfümöt, ostort, tükröt, nagyítót, és saját magának egy bőrcsatokkal, övekkel díszített, nem túl kényelmes, kéjnők viseletéhez hasonló ruhát és csizmát választott, amiért 14 érmét kellett fizetnie. Retekszisz nem volt hajlandó hozzáérni a neglizsészerű ruhához, hevesen hadakozott két hölgytársukkal, és egy apróvirág-mintás kendőn kívül mást nem volt hajlandó magára aggatni. Kifizette a maga költségeit, 23 érmét, majd odébb állt. Puszedlinek annyira megtetszett azonban a választott, szivárványszínű ruha, hogy képtelen volt ott hagyni, és elrejtette azt a csizmájának szárában.
– Elhatárolódom ettől az elmebajtól… – sóhajtotta Tüskefog, és inkább visszafordult ahhoz a kalmárhoz, amelyiktől a ruháit vette.
Megpillantott nála egy szép, széles karimájú kalapot, amin egy puha toll csüngött, és azonnal megtetszett neki. Meg is vette 3 érméért. Megtöltötte a tegezét is nyílvesszővel 2 további érméért.
Mocsi nem pazarolta különösebb luxuscikkekre a kevéske pénzét, az egyetlen különlegesség, amit az erdei túlélés szerszámain kívül megengedett magának, egy agyag teáscsésze-készlet volt, amiből majd teázgatni készült.
– A szerénységet is tudni kell értékelni – jegyezte meg könnyedén.
A vidra egy sok, apró kis táskával ellátott szerszámövet választott magának, egy pár új csizmát, és egy nagy lencséjű bányászszemüveget, amit fel is kanyarintott a homlokára. Hálózsákot és sátorponyvát vett, valamint javító varrókészletet, amivel annak esetleges sérüléseit orvosolhatja.
– 18 érme lesz! – összegezte a kufár.
– Valami kedvezmény nincs? – kérdezte Vidrovszki.
– A varrókészletet ingyen kaptad! – hessegette el az alkudozó kalandort.
– Én kérem ezt az elsősegélykészletet! – markolta fel a kis ládikót Tüskefog.
– 2 érme lesz!
A közös felszerelésbe mindannyiuknak 1-1 érmét kellett csak beleadni. Puszedli sopánkodva nézte üres erszényét, neki se erre, se saját, személyes ellátmányára nem maradt már pénze.
– Kisaranyom, várom tőled is az 5 érmét!
– Sajnos… nincs több pénzem… de felajánlhatom a szolgálataimat cserébe! Itt maradok mondjuk… pakolni…
– A kikötőben mindig keresnek kétkezi munkást, 2 érméért naponta! – mondta a kufár, a kis pele pedig elszontyolodott.
– Én szívesen meghitelezem neked – ajánlotta fel lovagiasan Tüskefog, aminek hallatán azonban hálásan felragyogott a szeme.
A nap nagy részét vásárlással töltötték. Távozáskor a sül még rápillantott a hirdetőtáblára, nem szerepel-e bármelyikükről körözési plakát, de szerencsére semmit se talált.
– Csapat, nekem úgy hozta a helyzet, hogy a Bolhás Vasmacskában meg kellene találnom valakit – mondta végül Mocsi. – Úgy kellene alakítanunk az estét, hogy oda menjünk vacsorázni és mulatni, még a farkasok szállása előtt.
– Ha tudunk egy jót kártyázni, nekem tökéletes lesz – biccentett Vidrovszki.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás