Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 49. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.
~ 49. fejezet ~
Mielőtt felkereste volna a Tanácsot, Aayla szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy Yureeh is jobban érzi magát, ezért amint megkapta új ruháit a Varrodából, ellátogatott az Erő-érzékeny csecsemők és kisgyermekek gondozásáért, neveléséért felelős részlegre, ahova barátnője is jelentkezett. Valamelyest számított rá, mégis meglepte, hogy a lány még néhány nap elteltével sem jelentkezett munkára, bár a többi gondozó ezt nem rótta fel neki, ismerve a körülményeket.
– Bárcsak én is ismerném őket…! – sóhajtotta Aayla, ahogy kilépett a tágas, világos helyiségből, mely gyermeksírástól volt hangos. – Úgy tűnik viszont, hogy a helyzet… némi terápiáért kiált.
Határozottan az Állatház felé haladt, és bekukkantott. A hátsó ketreceknél nagyobb volt a mozgolódás, a fészkeikből kiszökő, felröppenő állatok jókora felfordulást okoztak a látszólag kevés gyakorlattal rendelkező gondozók számára. A tanaabi pockok egyre gyarapodó rezervátuma körül azonban mindössze egy jedi sertepertélt.
– Jó napot, mester!
Az idős nő kimerülten felpillantott.
– Aayla Secura padawan – biccentett kurtán.
– Már csak Aayla Secura – mutatott a lány játékosan fejfedőjére, melyen hátul már nem csüngött növendéklánca.
– Nocsak…! – mérte őt végig a mester csodálkozva.
– Pockhoz jöttem. Megsétáltathatom egy kicsit?
– Kiviheted – mutatott a gondozó egy kisebb hordozórekeszre, melyben a négyfülű, fehér szőrű kisemlős elkülönítve pihent. – De ne erőltesse meg magát túlságosan! A napokban bármikor lefialhat.
– Ó, Pock! – hajolt föléje Aayla meghatódva. – Megint kisbabáid lesznek? – dédelgette, ahogy ujjait bedugta a rácson keresztül.
A pocok fáradtan meredt maga elé. Sok alomnak életet adott már, így nem érte a vemhesség meglepetésként, úgy tűnt, inkább már csak azt várta, hogy a kényelmetlenség véget érjen. Bolyhos, puha bundáját tépkedte a fogaival, hogy születendő utódjainak kellően meleg fészket tudjon berendezni.
– Gyere, édesem! Meglátogatunk valakit, akire most ráfér egy kis vigasztalás.
Magához vette a jószág hordozórekeszét, és Yureeh lovagi szállása felé indult. Járt már barátnője lakosztályában, aki azt szintén csak nemrég foglalhatta el, de máris fényes, világos, barátságos helyet sikerült belőle varázsolnia. Népére jellemző vonás volt, hogy a nap sugaraival is tudott táplálkozni, ezért nem is volt kétséges, hogy a széles panorámaablak egész nap fényárral tölti majd meg a teret.
Aayla illedelmesen bejelentkezett az ajtó melletti beléptető panelen, és várta, hogy megkapja az engedélyt. Az Erőn keresztül érezte, hogy a helyiség gazdája odabenn van. A válasz váratott magára egy kicsit, de végül csak megérkezett, ajtó pedig szisszenve feltárult. Meglepetésére az időpont ellenére tompa félhomály uralkodott odabenn, ezért letette a hordozórekeszt és kíváncsian körbenézett.
Yureeh az ablak mellett, a sarokban üldögélt, látszólag még mindig hálóruhában, kibontott, fésületlen hajjal, és térdét átölelve meredt maga elé. Aayla lerúgta magáról csizmáját, és aggódva odakúszott mellé.
– Yureeh… – mondta békítő hangon.
A lány sápadt volt, mintha hosszú ideje napot se látott volna, arca pedig megviselt, mint akit szörnyű bánat emészt.
– Nem mentél a kicsikhez dolgozni… – kezdte, mert nem is igazán tudta, mit kellene ebben a helyzetben mondania.
Mielőtt azonban folytathatta volna, Yureeh arcára fájdalom ült ki, és halkan sírni kezdett.
– Szegények! – motyogta elkeseredetten. – Pedig megígértem nekik, mikor bemutatkoztam, hogy sokat fogunk játszani! Már biztos nagyon vártak…!
Aayla, amennyire a helyzet engedte, elmosolyodott. Bármilyen fájdalom tombolt is barátnője lelkében, úgy tűnt, még így is a gyerekek boldogulása volt az, ami igazán izgatta.
– Én nem…! – nyögte Yureeh. – Képtelen vagyok kiverni a fejemből, amit láttam…!
– Mit láttál…? – suttogta Aayla, mert ő volt az egyetlen, akitől bármilyen magyarázatot remélhetett a szokatlan eseményekre.
A lány tekintete üveges volt.
– Embereket… nőket és gyerekeket… Felhúzva, megkötözve… ahogy nyilvánosan megkínozták őket… megégették, megcsonkították… – dadogta. – És közben lelkesen ünnepeltek…!
– De hát kik?
Yureeh hangja elcsuklott, belemarkolt saját hajába, és megrázta a fejét.
– Nem mondhatok többet…! Rám parancsoltak…!
– Gyere! – nyújtotta feléje a kezét végül Aayla némi hallgatást követően. – Ne ülj itt egyedül! Hoztam neked valakit! – próbálta másra terelni a figyelmét.
Yureeh kiegyenesedett és fülelni kezdett, bár Aayla nem tudta, a zeloszi hallása jobb-e egy átlagos emberénél. Felsegítette a földről, miközben az az arcát törölgette.
– Egy pocok? – szipogta.
– A pocok – hangsúlyozta a twi’lek jókedvűen. – Az én szeretett Pockom.
Lepattintotta róla a rácsot, Pock pedig felkapta a fejét, mellső tappancsait feltette a rekesz szélére, és kíváncsian körbenézett.
– Nyáh!
Yureeh arca meglágyult, ahogy odatelepedtek mellé.
– Drága kicsi lélek… – simogatta meg a fejét óvatosan.
– Hát, most inkább hasonlít egy gömböcre, mert ott lapulnak a hasában a kicsinyei, de…
– Ó! – kerekedtek el barátnője szemei. – Fialni fog?
Közelebb hajoltak hozzá, Pock pedig barátságosan megnyalta mindkettejük arcát.
– Azzal a sok kis pocokkal, amit mostanáig szültél, segítettél a fajtársaidnak megmenekülni a kihalás széléről. Olyan büszke vagyok rád! – simogatta őt Aayla elégedetten.
Az állat azonban váratlanul ledobta magát a rekeszben, elnyúlt és hevesen pihegni kezdett.
– Pock…? – kapta el a kezét a twi’lek ijedten. – Mi a baj?
A két lány aggódva figyelte a jószágot, meglepetésükre azonban a pocok fészkelődni kezdett, és megjelent a hátsó tappancsai között egyik keservesen cincogó, aprócska, szinte szőrtelen kicsinye. Aayla szemei elkerekedtek a döbbenettől, és legszívesebben felkiáltott volna örömében, de barátnőjével csak pisszegni mertek egymásra, nehogy megijesszék lelkesedésükkel az anyaállatot vagy annak újszülöttjeit. Még négy másik apróság bújt elő a kényelmes, puha szőr-alomba.
– Nincs benn több – tette a kezét Yureeh óvatosan Pock hasára, és az Erő segítségével ellenőrizte, várható-e még újabb jövevény.
Csendben nézték a kis csodát, mely egy pillanatra elfeledtette velük minden szomorúságukat. Pock gyakorlott mozdulatokkal nyalogatta, tisztogatta kicsinyeit, melyek vakon tapogatózva lassan odaevickéltek a hasához, hogy emlőiből tejet szipkázhassanak.
– Életem…! – simogatta meg gyöngéden Aayla az anyapocok fejét. – De ügyes vagy!
– Nyáh!
– Jobb, ha visszaviszed őt az Állatházba – mondta Yureeh. – Hadd vizsgálják meg a mesterek is!
– Jól van.
– Én pedig… azt hiszem, ideje, hogy munkába álljak – tette hozzá a zeloszi, kicsit bizakodóbb ábrázattal.
***
– … és így kell a legegyszerűbben tüzet gyújtani – ragyogott fel Aayla arca, ahogy az apró botokból és száraz levelekből állított kicsi halomból először vékonyka füst szállt fel, majd gyenge lángocskák kezdték nyaldosni az ágakat. – Reméljük, a helyiség tűzjelző berendezése nem riaszt be! – kacagta el magát.
Körülötte ifjú jedi növendékek guggoltak, és ámuldozva figyelték a kísérletet. A legtöbbjük olyan fiatal volt még, hogy padawan-fonat sem lógott a fülük mellett, csak néhányan érték el azt a kort, ahol már mester mellett szolgálhattak. A férfiak távozásával azonban egyre több foglalkozás maradt oktató nélkül. Aayla, mivel csak nemrég emelték lovagi szintre, nem érezte magát alkalmasnak arra, hogy komolyabb elméleti kérdéseket tanítson nekik, vagy az Erő misztériumairól beszélgessen velük. Vívásra sem oktathatta őket egyedül, hiszen tudta, hogy ahhoz is megfelelő szakértelem volt szükséges. Próbálta hasznossá tenni magát, mert bár naponta bejelentkezett a Főtanács megmaradt tagjaihoz, azok mindannyiszor mással voltak elfoglalva, és egyik nap sem tudtak időt szakítani rá. A lány azonban nem akarta, hogy lustának, dologtalannak tűnjön a mesterek szemében. Ezért igyekezte azon egyszerű, gyakorlati tudását átadni a kicsiknek, mely egyszer talán hasznossá válhat számukra.
– Itt, a Templomban, valamint a feltérképezett világok nagy részén kényelemben és technológiai fejlettségben élünk – nézte melankolikus ábrázattal a kis tüzet. – Droidok, különböző elektronikus szerkezetek szolgálnak ki bennünket és könnyítik meg a mindennapjainkat. Az utazásaitok és küldetéseitek során kerülhettek viszont olyan helyzetbe, hogy ilyen eszközök nem állnak a rendelkezésetekre, elvesztek, lemerültek vagy megsérültek, és egyszerű, kétkezi módszerekkel kell gondoskodnotok magatokról. Fontos, hogy ilyenkor se essetek kétségbe, mert könnyen lehet, hogy az életetek múlik rajta.
– Mae’rk mester is mindig figyelmeztet minket, hogy váljon rutinná a készleteink rendszeres ellenőrzése, nehogy például lemerüljenek az energiatelepek a komlinkjeinkben! – bólintott lelkesen egy sápatag, vörös hajú kislány.
– Vagy a fénykardok energiacellái – tette hozzá egy nála idősebb forma fiúcska.
– Bizony – bólintott Aayla, és megcirógatta a kislány arcát. – A mestereink feladata gondoskodni rólunk, míg gyerekek vagyunk, de eljöhet a pillanat, amikor nekünk kell felnőni a feladathoz, és segíteni őket mindennel, amivel csak tudunk.
Egy egészen kicsi, togruta ifjonc ült az ölében, akit megbabonázott a tűz és egy vékonyka botot készült bedugni a levelek közé, a halom azonban összeomlott, a parázsló gallyak pedig kis híján a kezeire hullottak. Aayla azonban az Erővel elkapta a darabkákat, melyek békésen lebegtek a levegőben, és így nem égették meg a gyermek ujjait.
– Óvatosan! – figyelmeztette a megszeppent csöppséget. – A tűz nem játék! Veszélyes, ha nem vigyázunk.
Az egyik fiú padawan a fali csaphoz lépett, és egy edényben vizet hozott, amivel aztán biztonságosan eloltották a maradék lángokat.
– Köszönöm, Yari – biccentett Aayla hálásan.
– Secura lovag! – szólt egy szigorú hang az ajtóból, aminek hallatán mind összerezzentek.
A twi’lek felkapta a fejét, és a bejáratnál Adi Galliát pillantotta meg, aki karjait köpenyének bő ujjaiba bújtatva figyelte őket.
– Mester…! – nyögték megilletődve a gyermekek körülötte, és felsorakoztak mellette.
Aayla segített felállni a kis togrutának, majd maga is feltápászkodott, és illedelmesen meghajolt.
– Jöjj velem! – kérte a nő, és kifordult a helyiségből.
A lány megigazgatta magán a köpenyét, és utánasietett. A mester határozott léptekkel haladt a hatalmas ablakok által megvilágított folyosókon, Aayla pedig próbált nem lemaradni mögötte. Érezte az Erőn keresztül, hogy a nőt mintha egy súlyos fal venné körül, ami teljesen elrejtette a külvilág elől érzéseit vagy aggodalmát, és amin semmi sem hatolhatott keresztül.
– Bocsánat, mester! – mondta végül, ahogy izzadó tenyerét megtörölte a ruhájában. – Én csak…
– Nem is mondtam semmit, máris bocsánatot kérsz… – vonta fel a szemöldökét a gyönyörű, tolothi nő.
– Én csak… nem akarom, hogy azt hidd, öntelt vagyok vagy hogy máris tanítóként tekintek magamra – szabadkozott Aayla. – Tudom, hogy ehhez sok-sok évnyi tapasztalat és a Tanács felhatalmazása szükséges. Csupán…
Beszálltak a liftbe, ahogy az pedig hangtalanul megindult velük az utcaszint felé, a mester kíváncsian félrebillentette a fejét. Fajának sajátossága, fejéből alácsüngő, puha fehér nyúlványai hajtincsekként himbálóztak, ahogy az ifjú twi’leket figyelte.
– Azt sem akartam, hogy haszontalannak tűnjek a szemetekben. Én próbáltam jelentkezni a Tanácsnál, de…
– Nem kell mentegetőznöd! – mondta végül Adi Gallia. – Mind tudjuk, hogy… megszaporodtak a gondok és teendők a történtek miatt… – sóhajtotta. – Hálásak vagyunk, amiért a magad módján igyekeztél segíteni nekünk.
Aayla bizakodó pillantással vizsgálta a vonásait. A nő tekintete szokatlanul fáradtnak tűnt, és volt a szemeiben egyfajta vágyakozás, mintha ki akarta volna önteni a lelkét, valami mégis megakadályozta volna. Ahogy azonban a lift egy halk pittyenéssel jelezte, hogy megérkeztek, a pillanat elillant, és újra bezárkózott a láthatatlan fal mögé.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány csodálkozva, ahogy a templomőrök mellett elhaladva kiléptek a lemenő nap fényétől csodálatosan megvilágított coruscanti kormányzati negyedbe.
Annak ezúttal is hömpölygő, civil forgalma a megszokott rendben, fegyelmezetten közlekedett az égen, magasan az utcaszint felett. A lépcső alján egy nyitott légterű sikló várt a két érkezőre, melynek vezető ülésén egy szürke pilótadroid üldögélt. Ahogy két leendő utasa közeledett, egy gombnyomással mindkét oldalt ajtót nyitott nekik, a jedik pedig elhelyezkedtek mögötte.
– De rég jártam kinn… – jegyezte meg halkan Aayla, amint a levegőbe emelkedtek.
– Te most már jedi lovag vagy. Egyedül is bármikor elhagyhatod a Templomot – pillantott rá Adi Gallia.
– Nagyon szokatlan ez még… korábban Quin-… azaz Vos mester nélkül nem volt szabad eljönnöm otthonról…
Az otthon szó hallatán a nő ajkaira apró mosoly kúszott.
– Nos, most már nem tart vissza semmi. Szabadon felfedezheted magadnak Coruscantot, a megfelelő elővigyázatossággal, természetesen.
– Igenis, mester. Szóval… hová is megyünk?
Mielőtt azonban a tanácstag válaszolhatott volna, a tompa, egyre erősödő morajlás ütötte meg a fülüket. Ahogy a Szenátus gombaszerű rotundája magasztosan közeledett feléjük, az előtte lezárt tér egyik pontján egy nagyobb tömegnyi tüntetőt pillantottak meg. A bolygóváros kormányzatának biztonsági szolgálata igyekezte a kordonok mögött tartani a méltatlankodókat, hogy ne juthassanak be a Szenátus épületébe. Alacsonyan repültek, így Aayla áthajolva a sikló korlátja felett jól látta, hogy a jajveszékelők egy kis hányada koszos, szakadt ruhába öltözött nő volt, időskorú és gyermek, a tüntetők nagy része azonban nem is igazán bejutni próbált: több szónok körül csoportosultak, akik szenvedélyesen beszéltek sajátjaikhoz. Lendületesen gesztikulálva hergelték a tömeget, a csoportosulásokat pedig a holonet kamerás droidjai a levegőből filmezték.
Aayla zavartan forgolódott, hogy minél jobban lásson mindent, meglepetésére azonban a mellette ülő mester ki se nézett a siklóból, szobormerev arccal figyelte a közeledő leszállóhelyet, mintha nem is érdekelné, mi zajlik alattuk.
– Különös… – gondolta a lány, ahogy kecsesen kiugrottak mindketten a járműből.
Ahogy beszálltak a felvonóba, a mester arcára különös megvetés ült ki, ahogy az üvegfalon keresztül a tömeget nézte, majd keserűen elfordult, ahogy az épület szerkezete elrejtette előlük a kinti világot.
Kiszálltak a liftből, a két jedit pedig a Szenátus épületének már ismerős, szürkés folyosója fogadta.
– Aayla kisasszony…? – hallatszott egy kellemes férfihang mögöttük, ahogy megindultak.
A két nő kíváncsian hátrapillantott.
– Organa szenátor – biccentett udvariasan Adi Gallia.
– Mester…
– Fenség! – csillant fel a twi’lek szeme, ahogy megpillantotta a korábbi, alderáni kalandjuk során megismert férfit.
Bail Organa csinos, sötétkék talárt viselt, és ezüstös palást omlott alá vállairól, melyek bőrszíja keresztbe futott a mellkasán.
– Milyen öröm újra látni kegyedet! – mosolygott rájuk a fiatalember. – A főkancellár irodájába tartanak? – pillantott a rangidősre.
– Igen – felelte a tolothi.
– Elkísérem önöket, a frakció tagjaként én is hivatalos vagyok a megbeszélésre – csatlakozott hozzájuk Organa.
– „Frakció”? – kérdezte Aayla.
– A főkancellár úr különleges tanácsadó testülete belbiztonsági kérdésekben – felelte a férfi helyett Adi Gallia.
– A főkancellárhoz megyünk…! – nyelt egyet a lány, és idegesen markolászta köpenyének bő ujját. – Nem leszek… nem is tudom… alulöltözött vagy slampos ehhez? Hiszen világok szenátorai lesznek ott…!
A Sheev Palpatine irodájához vezető folyosók már jóval elegánsabbak voltak a forgalmas szenátusi tereknél, a vörös árnyalatai uralkodtak mind a lábaik alatti szőnyegeken, mind a falak berakásain. Több képviselő már az iroda bejárata előtt várakozott, a felsorakozott kancellári testőrség pedig éberen figyelt, nem készül-e bárki rendbontásra.
Aayla lekkui megremegtek, az Erőn keresztül újabb ismerős aurát érzett. A zöld, nemzeti színeket viselő koréliai szenátor társaságában egy csinos, légiesen könnyed ruhát viselő nő trillázó nevetése harsant fel, a lány pedig kellemetlenül nyelt egyet.
– Ó, hogy az a…! – nyögte kényszeredetten.
Az Erőn keresztül összekapcsolódott az elméjük, az idegen pedig csodálkozva megfordult. Lene Floy utálkozó pillantást vetett feléje, de amikor meglátta, hogy a Főtanács egyik tagja áll mellette, arcáról eltűnt az ellenérzés, és engedelmesen fejet hajtott Adi Gallia előtt.
– Bonteri szenátornőre talán emlékszik – mutatta be az érkező Aaylát a férfi az Onderon rövid, barna hajú, határozott pillantású szenátorának, aki egy vörös hajú kollégájával beszélgetett épp. – Mon Mothma szenátor – biccentett feléje is előzékenyen.
A két nő mögött egy magas, szikár alkatú, kék bőrű férfi bocsátkozott épp heves, de fojtott hangú vitába a Ryloth képviselőjével, Orn Free Taa-val, a testes twi’lek azonban igyekezte csillapítani társát.
– Ezt nem engedhetjük meg! Ezzel olyan béklyót kötünk a Köztársaság és a Szenátus nyakára, amelyet évtizedekig nem tudunk majd lerázni magunkról!
– Nyugalom, barátom, majd odabenn mindent megbeszélünk! – intette Taa, ahogy egyre többen figyelték őket.
– Chi Cho szenátor, Pantora, Peremvidék… – súgta Bail Organa a csodálkozó Aaylának, aki próbálta felismerni és megjegyezni az egybegyűltek arcát, nevét és származását. – Kissé… harcias…
– Lehet, hogy szükségünk lesz a szenvedélyességére… – sóhajtotta Adi Gallia, majd a fejével aprót intett a főkancellár irodája felé, melynek üvegajtaján kilépett a Naboo képviselője, a korosodó Horace Vancil szenátor, és jelezte, hogy készen állnak a fogadásukra.
Mina Bonteri játékosan belekarolt a zöld bőrű, rodiai szenátorba, Onaconda Farrba, aki mosolyogva kínálta fel másik karját a vörös szépségnek, Mon Mothmának, felkísérve őket a lépcsőn.
Aalya kíváncsian bámészkodott, Palpatine irodájában sohasem járt még, főleg nem ilyen illusztris társaságban. A tömegben itt-ott protokolldroidok csillantak meg, melyek tolmácsolni hivatottak a leendő diskurzus szövegét a galaxis közös nyelvét nem beszélő képviselők számára. Annak ellenére, hogy a Galaktikus Köztársaság fennhatósága alá tartozó csillagrendszerekben az emberek képezték a domináns és legnagyobb létszámban jelen lévő fajt, meglepő volt számára megannyi emberközeli vagy teljesen más fiziológiai adottságokkal bíró képviselőt a legfontosabb irodában találni. Tanulmányai során hallott és olvasott is már olyan vezetőkről és küldöttekről, melyek nem épp a fajok sokszínűségének támogatásáról váltak híressé, úgy tűnt azonban, jelen főkancellárjuk számított minden alattvalójának véleményére, akárhonnan származzon is az. A tágas iroda hamar szűkössé vált az érkezőktől, nem is mindenkinek jutott hely, de úgy tűnt, nem különösebben akart leülni senki.
– Aki leül, nem látja a főkancellárt, a főkancellár pedig nem látja őket… – gondolta a lány. – Aki pedig láthatatlan, nem tudja hallatni a hangját, ha fontos dologról van szó.
Néhány pincérdroid fémtálcákon frissítőket szolgált fel a vendégeknek, sokan azonban csak aggódva forgatták poharaikat, és várták, mi sül ki a megbeszélésből.
A főkancellár szótlanul meredt ki az íróasztala mögötti hatalmas panorámaablakon, pillantása pedig a Szenátus tere környékén kialakult tüntetésekre szegeződött. Amikor megfordult hallgatósága felé, arcáról nehéz volt leolvasni, milyen gondolatok járhatnak a fejében.
0 hozzászólás