Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 22. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 22. fejezet ~
Sok-sok nappal korábban, a Lókötő Kikötő talicskázós és párbajozós éjszakáját követően Mocsi kelletlenül haladt a temetőben összegyűltekből kialakult menetben, ahogy azok szép lassan ismét a város belseje felé tartottak. Az ájult Puszedlit két farkas csatlós karolta fel és húzták őt maguk után. A vízparton álló, magasztos világítótorony vörös fénye beragyogta a reggelt, és szépsége vetekedni látszott a felkelő nap sugaraiéval. Úgy tűnt, fogvatartóiknak ez volt az úti célja, ugyanis meg sem álltak a toronyban működő bordélyház ajtajáig, melyen betaszigálták őket, a kis mogyorós pelét pedig úgy térítették magához, hogy lelocsolták egy vödör hideg vízzel.
– Ide a fegyverekkel! – rivallt rájuk a hely őrzője, egy mogorva bak nyúl, de Mocsi megrázta a fejét.
– Nem adom oda, de leteszem, ha kell – felelte.
Egy farkas asszonyság kísérte őt beljebb, ahogy féltve őrzött kardjait, tőreit elzárták.
– Ha ledolgoztátok a tartozásotokat, visszakaphatod mindet. Most pedig kövessetek! – indult meg egy szűk lépcsőn lefelé, egy föld alatti helyiségbe.
Itt aromás illatok és két dézsában finoman gőzölgő víz várta őket. Mindkettejüknek segítettek a cselédek levetkőzni, majd egész napos csutakolásba, szépítkezésbe kezdtek. Az egér és nyest leány bolhát, tetveket szedett ki belőlük, bundáikat frissen ragyogóvá fésülték, körmeiket, karmaikat is csinosra reszelték. Mocsi igyekezte először csak figyelni a beszélgetéseiket, az utasításokat, amiket vezetőiktől kaptak, majd óvatosan faggatni próbálta őket, miféle álláslehetőségek adódnak az intézményben. A két mosdató cseléd nem volt épp bőbeszédű.
– Türelem! A főnökasszony majd minden kérdésetekre válaszolni fog!
Mindketten elegáns szabású, finom selyem ruhákat, köntösöket kaptak, és ahogy a többi örömlány is felsorakozott a helyiségben az üdvözlésükre, Puszedlinek szinte könnybe lábadt a szeme a sok, gyönyörű kelme láttán, amit viseltek.
Meleg ételt és finom italt szolgáltak fel nekik, és egy külön szobába zárták őket, ahol lepihenhettek. A kupleráj vezetője másnap mutatkozott meg előttük először.
– Fatima vagyok – mérte végig őket. – Ha már idekerültetek, dolgoznotok kell! Várom a kérdéseiteket!
– Nem áll szándékunkban problémát okozni – kezdte Mocsi. – Tudjuk, hogy mindenki másban tehetséges, szóval érdekelne, hogy milyen munkalehetőség adódik még itt azon kívül, ami… eléggé nyilvánvaló – nézett körbe. – Mondjuk… amiben hiány van. Jómagam tehetséges kardforgató vagyok…
A madám hunyorogva meredt rá, majd leintette őt.
– Külsőre beillenétek ugyan a többi lány közé, de lehet választani cselédmunkát is. A szolgálók viszonylag gyakran jönnek-mennek, és mindig szükség van a munkaerőre, akik tisztán tartják nekünk a Lompit, és kiürítik az éjjeliedényeket.
A rókalány és a pele kelletlen pillantást váltott egymással.
– Feltételezem, egy ilyen nívós helyen olyan munkásra is szükség lehet, aki adott esetben egy kötekedő kuncsaftot is képes leállítani anélkül, hogy az nagyon feltűnő lenne – próbálkozott Mocsi, mert úgy érezte, nem sikerült megértetnie magát a madámmal.
– Erre megvannak az embereink – intett a nő az ajtó felé, a barátságtalan őrre mutatva. – Rá mindenben lehet számítani, és hát a lányainkat sem kell félteni! Ha szeretnétek itt dolgozni…
– Nem „szeretnénk”, ide hoztak bennünket… – javította ki a rókalány.
– Szóval, ha szeretnétek itt dolgozni – köhintette Fatima -, akkor le kell vizsgáznotok! Látnom kell, miben vagytok tehetségesek!
– Én igazából kardművész vagyok, és arra gondoltam, testőrként hasznosabb feladatot láthatnék el, mint örömlányként, de ha ez nem járható út, kénytelen leszek alávetni magam Fatima asszony akaratának – vonta meg a vállát Mocsi.
Körbevezették őket a toronyban, és meg kellett állapítaniuk, hogy az alsó szinten lévő cselédlaknál csak szebb, takarosabb szobák vártak rájuk az emeleteken.
– Minél magasabb szinten űzitek ezt az ősi szakmát, annál jobb körülmények között élhettek majd – ecsetelte Fatima. – Amennyiben a torony legtetejére akartok feljutni, ahhoz kiválóan kell teljesítenetek. Itt, az utcaszinten kezdhettek dolgozni, a betérő vendégek kiszolgálásával. Ehhez azonban fel kell mérnünk a képességeiteket! Kis pele! – fordult a madám Puszedlihez. – Lássuk, mire vagy képes! Kíváncsi vagyok, milyen szépen tudsz énekelni!
Az enyveskezű kalandor dermedten pislogott hol egyikükre, hol másikukra, és úgy tűnt, egy nyikkanás sem tudja elhagyni a torkát, nemhogy ének.
– Meg sem próbálod? – topogott a lábával Fatima türelmetlenül. – Inkább szeretnél éjjeliedényeket nyalni?
– Én… hangszeren játszok… – rebegte a pele.
– Ki minek hívja… – pillantottak össze kuncogva az örömlányok.
– Én el tudok énekelni egy szép dalt, hölgyem – húzta ki magát Mocsi. – Ez egy hősköltemény és parányi sárkányokról fog szólni.
A fehér róka lelkesen táncra perdült, bolyhos farka csak úgy lobogott, ahogy pörgött és forgott, és derült arccal énekelt.
– … kalandra hív a csapaaat! – állt meg egy csábos pózban az előadás végén, a kurtizánok pedig még lelkesen meg is tapsolták érte.
– Nos, azt hiszem, meg is van az új táncos üdvöskénk – bólintott Fatima. – Na és te? Hajlandó vagy végre demonstrálni a képességeidet?
Két örömlány irigykedve méregette a kis pelét, mert szemrevalóbb teremtés volt náluk, és már örültek is, hogy nem bizonyult különösebben riválisnak.
– Ez egy kifinomult hely. Ha itt nem tudsz bizonyítani, átküldünk a Redvás Egérlyukba. Oda valók a tehetségtelenek!
– Én… nagyon szépen tudok varrni…
– Nos, kedvesem… – fordult Fatima inkább a rókalányhoz. – Hogy is hívnak?
– A nevem Mocsi.
– Vedd rá a barátnődet arra, hogy mutasson is valamit, különben megnézheti magát!
Mocsi aggódva egy újabb dalba kezdett, Puszedli pedig igyekezett becsatlakozni és illegni-billegni a dallamra, de különösen esetlennek bizonyult. A madám nem tűnt meggyőzöttnek.
– Próbálj eladni nekem valamit! „Mit tud ajánlani, hölgyem?” Mintha fizető vendég lennék!
– Egy kis… kontyos kajszibarackot…
– Kontyos kajszibarack! Miről híres ez a nedű?
– Mézédes és…
– Mézédes? És mi mézédes itt még, aranyom?
Puszedli megilletődve pislogott, mint akit teljesen cserben hagyott a vonzereje.
– Hát… én… – rebegte.
– Mennyire vagy édes?
– Ö… nagyon…
– Esetleg megkóstolhatlak?
– Azt inkább nem…
– Akkor egy italt kérnék! Mivel tudsz még szolgálni?
– Egy kis… ananászlével…!
– Jó lesz, de javítsuk már fel kicsit valamivel…!
Amikor Puszedli továbbra se tudta, mit tegyen, Fatima a rókalányhoz fordult.
– Mentsd már meg, különben kihajítom!
Mocsi aggódva végigmérte társát.
– Ha szabad megjegyeznem… a kalandjaink során nem akadt olyan férfiállat, akin a gatyája rajta maradt, ha ő latba vetette a bájait. Szerintem csak meg van illetődve a történtek miatt. Talán érdemes őt a természetes környezetében hagyni, hadd tegye a dolgát, és máris könnyebben megy majd neki.
– Nos… próbára tehetjük! Agóra Anti! – intett Fatima az ajtóban álló nyúl őrnek, aki a fegyverek ellenőrzéséért és elzárásáért felelt. – Gyere csak ide!
A magas, tagbaszakadt, szigorú nyúl úrfi azonnal jött is az asszonyság kérésére. Puszedli csillogó szemekkel gyönyörködött szépséges bundájában. Szűziesen rebegtette előtte a pilláit, a nyúl pedig megragadta a nyakán a bundáját, és a magával vitte őt saját lakrészébe. A kuncsaft nélküli örömlányok vigyorogva odalapultak az ajtó lapjához, hogy hallgatózhassanak.
– Szerintem vetkőzős műsort ad neki!
– Látom a deszkák közötti résen!
– Kár, hogy az ágyat nem lehet látni teljesen! – bosszankodott az egyikük.
– Úgy tűnik, tényleg csak zavarban volt közönség előtt…
Amikor a nyúl csalódottan előjött a légyott után, Mocsi sóhajtva a tenyerébe temette az arcát. Fatima vetett Puszedlire egy utolsó, becsmérlő pillantást, majd intett, hogy vigyék el takarítónak. A pelét kirángatták a helyiségből.
– Nos, ideje, hogy téged kitanítsunk! – fordult a rókalány felé.
– Jó anyám mindig azt mondta, olyannak kellett volna lennem, mint a nővéremnek. De én harcolni akartam…
– És mi lett a nővéredből?
– Kurva.
– Ha ilyen szép, mint te, könnyű dolgod lesz, a fajtádat nagyon keresik errefelé. Lássuk! Mit teszel, ha a kuncsaft elégedetlen, mert túl hamar elsült?
– Nos… – töprengett Mocsi -, ha túl hamar végez, az nekünk se jó, mert kevesebbet költ és hamarabb elmegy, ezért igyekezni kell őt újra harcra fogható állapotba hozni, hátha túl is megyünk vele a kifizetett óradíjon, és akkor mindenki jobban jár.
– Bölcs meglátás! – hümmögött a madám. – Mit csinálsz azzal a vendéggel, aki a megadott időn belül nem tudott végezni, és ez természetesen nem az ő hibája?
– Van ilyen…? – kérdezte a lány csodálkozva. – Nos… Ha ez így van, az bizonyára az én hiányosságaimnak tudható be, így felkínálom neki egy nálam képzettebb, úri hölgy szolgálatait.
– Diplomatikus megoldás. Következő! Mit csinálsz azzal a kuncsafttal, aki azt kérte, hogy jól verd el, és te megtetted?
Mocsi szeme felragyogott.
– Elmondhatom? – kérdezte lelkesen. – Az a lényeg, hogy nyilván olyan helyen nem akarjuk ütni, ahol kimegy és látszik, mert meg fogja otthon látni az asszony, hogy mik ezek a kék-zöld foltok! – hadarta fellelkesülve. – Szóval természetesen így csak a hátára, hasára, térdére, lábszárára tudja mondani, hogy „elesett”! Tehát ilyen helyeken fogom nagyon megverni. De mondjuk ez attól is függ, milyen helyen dolgozik! Mert hát a kezére például vigyázni kell, arra szükség lehet! És ugye dönteni arról is kell, hogy milyen erősen verjem, ilyen 8 napon túl gyógyuló…
Ekkorra azonban már az összes örömlány éktelen hahotázásba kezdett. Maga Fatima elnémult egy pillanatra a döbbenettől.
– De… a vendég arra panaszkodik, hogy megkapta a verést.
– Kér még? – kérdezte Mocsi a legártatlanabb hangon.
A madám elégedetten bólogatott.
– Mit csinálnál egy olyan vendéggel, aki arra panaszkodik, hogy lapostetűt vitt haza innen, és emiatt lebukott az asszony előtt, aki kipenderítette őt és most kártérítést követel tőlünk?
A rókalány gondolkodóba esett.
– Azt mondanám, jobb, ha utánanéz az asszony ügyes-bajos dolgainak, mert jó eséllyel szeretőt tart, és onnan a tetű. Innen bizony nem vihette haza, mert ez egy rangos intézmény! – mutatott körbe színpadiasan. – Ha pedig más kuplerájba is jár rajtunk kívül, akkor magára vessen!
– Lássuk a következő feladatot! Mit kezdenél azzal a vendéggel, aki csalódottan eljön hozzánk, hogy korábban beleszeretett az egyik örömlányunkba, kiváltotta őt, magához vette, de a lány elszökött tőle, és most ezért kártérítést akar?
Mocsi figyelmét nem kerülte el a kérdésbe bújtatott információ, az örömlányok kiváltásának lehetősége.
– A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el – felelte végül.
– Mit csinálsz abban a helyzetben, ha betérnek ide a pandúrság tagjai, miszerint a vendégeid túl hangosan nyöszörögnek, és emiatt a környékbeli kifőzdék nem tudnak rendesen vásárlókat fogadni?
– Először is ellenőrzöm, hogy a szájpecket megfelelően illesztettem-e fel rájuk – vonta meg a vállát Mocsi. – Mélységesen szégyellném, ha erre nem figyeltem volna. Ha ez tényleg így van, a megkeresett borravalómból megvendégelem a pandúrokat.
– Meg kell mondjam, jelen válaszokkal már a legfelsőbb szintre felvételizel, a legfinomabb örömlányok közé – figyelmeztette Fatima. – Mit tennél, ha valamelyik kuncsaftodnak afrodiziákumra lenne szüksége?
– Bevallom, a helyi növényvilágot nem ismerem, de hajlandó vagyok képezni magam és fejleszteni ezen eszköztáramat.
– Ezt a szakmai alázat legmélyebb formájának tartom. Gratulálok, luxusprosti lett belőled!
– Megölöm ezt a nyomorult Eduárdot…! – motyogta az orra alatt Mocsi.
– Ó, Eduárd? – kapta el a szót a madám. – Már nagyon érdeklődik irántad!
– Nagyon magas árat mondjon neki! Nem fog meghalni, ne féljen! A saját lábán megy majd ki… valamelyiken… A verést ingyen megszámítom neki!
– A te szinteden már te fogod megszabni a tarifádat. 5 és 15 érme között dukál egy légyott. Van, aki csak a tartozása ledolgozásáig marad és utána továbbáll, mások beleszeretnek a szakmába, és itt maradnak velünk.
– Nekem… mennyit is kell ledolgoznom?
– 2 hetet és 100 érmét.
– Akkor… üssük be a 10 érmét! – mondta végül Mocsi kelletlenül.
***
A kuplerájban töltött napok kevés szórakozással kecsegtettek a két kalandor kisasszony számára. Mocsit igyekezte a madám minden lehetséges, új tudással ellátni, és az ehhez szükséges feltételek megteremtésén fáradozott. Az első ilyen próbálkozása a kötözés mesterségének elsajátítása volt, melynek leoktatására a hely gyógyítóját, Holló Helénát kérte fel. A szárnyas két cseléd segítségével mutatta be a folyamat minden lépését a friss örömlánynak. A pocok takarító kissé gyanakodva, az egérlány izgatottan kacarászva várta, mi sül majd ki a dologból. Mocsi tehetséges tanítványnak bizonyult, sikerült a kért mintát, egy ötágú csillagot kirajzolnia cselédje mellkasán a kötélből. Fatima asszony is elégedett volt a haladásával.
A friss róka örömlány érkezése természetesen visszhangot vert a környéken, érdeklődők egész sora szeretett volna találkozni a bájos bundással, bár az árait nehezen tudták csak megfizetni. Enyveskezű Eduárd is bejelentkezett hozzá, akit elkísért bűntársa, Zsebkendős Zsiga, de az kénytelen volt kihátrálni a találkozó elől, mert túlbecsülte erszénye tartalmát.
– Tudtam én, hogy te a legelőkelőbb helyet fogod kapni! – kacsintott Eduárd. – Sejtettem, hogy a legfelső emeleten talállak majd, és hogy lesz szerencsém veled hál-… – folytatta volna, Mocsi azonban akkora pofonnal fogadta, hogy a farkas elterült a földön.
Szédelegve könyökölt fel.
– Ez már hiányzott… – tapogatta meg sajgó állát. – Bárhogy is volt, örülök, hogy most 10 érméért veled hálhatok.
– 15 lett volna, csak miattad engedtem le 10 érmére, hogy idecsaljalak és jól megverhesselek! – rivallt rá a rókalány.
– Én erre is nyitott vagyok!
– Tudom! Épp ez a baj! – vette elő az egyik kötelét Mocsi, és annak végével ütlegelni kezdte vendégét. – Miért pont téged állítottak ki ellenem? Hogy lehetsz te a legjobb harcos? Bárki mást azonnal a földbe döngölhettem volna! Ilyen kardművész vagyok! Ilyen tőrművész…! – sorolta, súlyos csapások közepette. – Erre téged állítanak oda, akit nincs pofám megverni, mert jóképű vagy és…!
Nem tudta azonban befejezni, mert Eduárd felpattant a földről, és szenvedélyesen megcsókolta. Forrón magához ölelte, hátha azzal csillapíthatja dühét.
– Nekem is fájt, hogy párbajoznom kellett veled! Hiszen annyira gyönyörű vagy, hogy abba beledöglök! De most… nem csak ezért jöttem – engedte el, ahogy az indulatok valamelyest csillapodni látszottak. – Az egyik kalandortársadnak vérdíj van a fején.
– Melyiknek? – kérdezte a lány, és jól emlékezett rá, hogyan tüntette el saját körözési plakátját ő maga, akárcsak tüskés barátja.
– A repülőmókusnak. Az a marcona harcos, aki a párbaj során nem tudta megölni, 30 érmét ajánlott annak, aki leszállítja őt… lehetőleg holtan.
– Őt nem ide hozták…
– Nem? – kérdezte meglepett ábrázattal Eduárd. – Hiszen ő is nőstény!
– Állítólag… Na mindegy, ha látom, megmondom neki.
– A lényeg, hogy hátul is legyen majd szemetek! Egyébként nem sokára kiviszlek innen titeket – fogadkozott a farkas. – Már elkezdtem szervezni a dolgot, még a főnöknek is szóltam…
– Tényleg…? – cirógatta meg csábosan az állát Mocsi. – Akkor majd szeretnék egy olyan jelenetet, amikor már mindenkit levertünk, hogy ölben viszel ki az ajtón!
Eduárd köhintve megigazította magán az öltözékét, mint aki zavarában el akarja rejteni gerjedelmét.
– Mindig szerettem volna gyenge nőnek látni magam valami férfi mellett! – ugratta a lány, a farkas azonban már szinte látta lelki szemei előtt gyönyörű, közös gyermekeiket.
– Meg kell mondjam, nagyon tetszett a főnöknek, hogy így beépültetek és elintéztétek a dolgokat. Ez itt – mutatott körbe – egy újabb próbatétel, hogy meddig bírjátok.
– Én épp elvagyok – vonta meg a vállát a rókalány. – Puszedlivel nem tudom, mi lehet… De mondd, miért beszélgetünk még mindig? És miért van még rajtunk ruha?
Eduárd lecsapta az asztalkára a 10 érmét, és széttépte magán az inget, a gombjai csak úgy repültek a szélrózsa minden irányába.
– Gyere!
Egymásba gabalyodva, heves csókok közepette botladoztak el a puha, függönyös ágyig.
– Remélem, ebben a 10 érmében benne van egy második menet is…!
– Az a ház ajándéka lesz…
***
Puszedli sorsa már sokkal sanyarúbb volt. Minden napját a szolgálók és inasok között töltötte, gusztustalan ágytálak pucolásával, kétes eredetű, pecsétes ágyneműk mosásával. Mivel felismerték, hogy a kézügyessége páratlan, rábízták a ruhák varrását és javítgatását, a kis pele pedig szomorúan simogatta, hímezte, vasalta a szép kelméket, főképp azután, hogy utazótáskájának minden darabját, féltve őrzött harisnyáit, kendőit elvették tőle, és elzárták valahova az épületen belül. Őt magát koszos, szakadt rongyokba bújtatták, melyek alatt eltűnt természetes vonzereje, ezért szinte láthatatlannak tűnt mind a személyzet, mind a vendégek számára.
Szomorkásan felsóhajtott, és a mellette szorgoskodó bárány cselédlányra pillantott.
– Téged hogy vetett ide a sors?
– Ez egy szomorú történet – felelte társa. – A szüleim korán meghaltak, így magamra maradtam. Túlságosan szemérmes vagyok én egy ilyen helyhez – nézett körbe az épületen -, de a munkát nem vetem meg. Dolgos, szorgalmas leány vagyok! A lakhatásom megvan, etetnek, nem vagyok szem előtt… És tartozásom sincs már, amit le kellene dolgoznom.
A kis pele nem felelt. Irigykedve pillantott a magasba, amerre Mocsi szállása lehetett. Őt finom ruhákba öltöztették, melyeket mind szívesen elrakott volna magának, és látva, milyen szép köntösöket és harisnyákat kellett stoppolnia neki, el tudta képzelni, miféle körülmények között élhet. Minden nap egy borz masszőr járt fel hozzá, hogy illatos olajokkal kényeztesse a testét és bundáját, és megválogathatta a vendégkörét is. Lassan elkezdett beilleszkedni a társaságba, és megismerkedni a többi örömlánnyal, meghallgatva a történeteiket, ki az, aki még adósságot igyekszik törleszteni, és ki az, aki szerelemből űzi e mesterséget.
Puszedli azonban még mindig a sötét pincehelyiségekben és dohos szagú cselédlakokban nyomorgott. Úgy sejtette, hogy a rókalány nem is tudhat róla, milyen körülmények között él, különben már bizonyosan a segítségére sietett volna.
– Járjon a kezed, kis pele! Még sok harisnyát kell befoltoznunk!
***
Mocsi, ahogy néha előmerészkedett saját szobájából, meglátogatta az utcaszinten elhelyezkedő kocsmát, ahol igyekezte felmérni a terepet. A bárpult mögött egy kacér teremtés szorgoskodott, aki Bolyhos Beáta néven mutatkozott be neki.
– Én jobbára idelenn dolgozok, szobaszolgálatot nem teljesítek – mondta neki, pohártörölgetés közben. – Fatima asszony sokkal nagyobb hasznomat veszi itt lenn, mert az urak folyton a kedvemet lesik, és mindenki velem akar koccintani! – kuncogott.
– Na és mondd csak! Ha egy úr meg akar hívni engem valamire, mi a legdrágább ital, amiből azonnal rendeltessek vele vagy kettőt? – kérdezte a rókalány.
– A ligeti hársbor az egyik legfinomabb. 1 érme korsója. Vagy pedig a menedéki, 1000 bajra jó tinktúra, ami egy gyógynövénylikőr. Van még egy ilyen egyedi árazású italunk, a fenyőrügy pálinka Ridegbércről.
– Értem… És milyen itt dolgozni?
– Remek! Már 3 éve csinálom. És te? Hogy kerültél ide?
– Nem vertem meg valakit elég jól… – forgatta meg a szemeit bosszúsan Mocsi. – De amúgy… kalandor vagyok, utazgatok. Nemrég keveredtem Erdőmélyére. És tulajdonképpen… keresek valakit.
– Na! Mesélj!
– Egy… macskát… Tudom, hogy őket ritkán látni errefelé – tette hozzá gyorsan. – Úgy hívják… Gróf Sándor.
– Nagyon is ismerős ez a név… – kacsintott rá Beáta. – Mennyit ér meg róla neked az információ?
– Mennyiért adod?
– 10 érméért.
Mocsi kelletlenül tapogatta meg az erszényét, melyben épphogy lapult némi borravaló, amit nem kellett leadnia a madámnak. Leszámolta a pénzt a pultra.
– Úgy tudom – tette zsebre az érméket Beáta -, hogy ennek a Sándornak el kellett menekülnie a Márkiátusból. Bujdosnia kell, mert az egyik fia csinált valami disznóságot. Hátra kellett hagynia az udvarházat, ahol eddig éltek, és állítólag mindketten Erdőmélye felé tartanak.
– Pontosan merre? – kérdezte a rókalány izgatottan.
– Itt haladtak keresztül 2 héttel ezelőtt. Ha minden igaz, dél felé indult, Alsólyuk irányába.
– Kapcsolatba lépett valakivel? Nem üzletelt senkivel? – markolta meg a pultot Mocsi.
– Holnapra kiderítem neked.
– Nagyon hálás vagyok érte! Szerinted… ha én 1-2 hét késéssel indulok csak utána, nagy lemaradásban lennék? El tud úgy rejtőzni, hogy ne bukkanjak a nyomába?
A csapos töprengve meredt maga elé.
– Tudod, Alsólyuk egyfajta alagútrendszer a hegy mélyén, ahol egész életközösségek alakultak ki. Erdőmélye titkait ott lehet a legjobban elrejteni. Ha elég pénzed van, annál jobb helyet keresve se találhatnál nekik! Az ő helyében viszont én inkább új személyazonosságot választanék magamnak. Állítólag már itt is hamis iratokat akart magának vásárolni. Viszont… – mérte végig kihívóan – … mivel te róka vagy, és Alsólyuk is a rókák birodalma, ott mindenképpen előnyben leszel.
– Na és hol lehet errefelé hamis iratokat beszerezni?
– A Tintás Nyúl Teodornak vannak meg hozzá a szükséges eszközei. Van egy térképészeti szakboltja, a Takaros Térképek. De figyelmeztetlek, nem dolgozik olcsón!
– Értem… Köszönöm! Felkeresem, ha kijutok innen!
***
– Iparkodj, kis pele! – figyelmeztette később a többi cseléd Puszedlit, aki fáradtan sepregetett.
– Ha ennyire lusta vagy, egyhamar nem szabadulhatsz innen!
– Úgy bizony!
– Innen csak háromféleképpen juthatsz ki! Ledolgozod a tartozásod, kivásárol valaki vagy megszöksz! De ha megszöksz, azonnal vérdíjat tűznek ki a fejedre! – mutattak a hirdetőtábla felé, melyre szökevény örömlányok körözési arcképei voltak kitűzve.
– Amint kiderül, mit tettél, a pandúrság tagjai megkapják a körözési plakátodat, és onnantól kezdve nincs biztonságban az életed!
Mivel jólelkű mecénásra nehezen számíthatott, minden más lehetőség elég kedvezőtlennek tűnt számára. A takarítás közben sikerült valamelyest feltérképeznie a világítótornyot, annak alsóbb, kuncsaftok elől elzárt helyiségeit, és megtudta, hogy még kínzókamra és börtöncella is megtalálható odalenn.
– Viszont innen nem nagyon szoktak megszökni – beszélgettek egymás közt a szolgálók. – Az örömlányok pedig különösen szívesen… örömködnek! Meglátod, te is megszereted majd itt! De most munkára!
0 hozzászólás