Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 20. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 20. fejezet ~
Párás, nedves szürkület fogadta odakinn a szökevényeket. Tanácstalanul álldogáltak a rejtett kijáraton kívül. Egy keskeny kis ösvény vezetett az erdő mélye felé, a sülök birodalmába, és egy sziklás, rögös út felfelé a hegyoldalnak.
– Semmiképpen ne maradjunk fedetlen helyen! – javasolta Tüskefog. – Vegyen körül minket erdő vagy bozótos, ami takarást tud nyújtani!
– Induljunk el valamelyik ösvény mentén, de ne közvetlenül az úton, hanem mellette, hogy még lássuk, merre halad, de elrejtőzhessünk, ha valaki jönne rajta! – tette hozzá Vidrovszki.
A vidra a vállára csapta a bányából elhozott csákányt, melyet olyan ügyesen feljavított, hogy akár harcban is képes lett volna bevetni azt. Kikapartak minden korábban elrejtett szerzeményt a bokrok tövéből.
– Ez az a birodalom, ahonnan én megszöktem… – mondta sóhajtva a sül, ahogy az erdő felé vezető ösvényre mutatott. – Engem itt azóta valószínűleg keresnek, és ha meglátnak, fel is ismerhetnek. Úgyhogy mindenképpen el kellene kerülnünk a lakott területeket, de még a főbb utakat is, nehogy azokon valami fejvadász vagy zsoldos várjon arra, hogy engem megtaláljon, és közben esetleg rátok is veszélyt jelentene. Valahogy meg kell találnunk az utat visszafelé a kikötőbe! Szerintem az a hegy és a bánya túloldalán lehet – pillantottak fel a tövises, kopár ormok felé. – Útközben pedig megvitatjuk, hogy miként segíthetünk a lányokon.
– Induljunk hegynek felfelé! – értett egyet vele Denisz. – Jussunk minél távolabb a bánya kijáratától, és keljünk át így a hegyvonulaton!
Az éjszaka időközben rájuk telepedett, a tiszta égről a hold világította meg az útjukat. A csapás, amin haladtak, be volt nőve, ami megnehezítette a haladásukat, és minél magasabbra hágtak, annál kevesebb fa vette körül őket.
– Úgy érzem, itt már semmilyen veszély nem leselkedik ránk – jelentette ki Retekszisz.
– És a tény, hogy be van nőve az ösvény, azt sugallja, hogy nem járnak errefelé gyakran – tette hozzá a sül.
– Nem látok vagy hallok semmit és senkit, aki esetleg követne bennünket – fülelt a vidra.
– Ez a helyes irány, haladjunk tovább! – állt a sor elejére Tüskefog, és folytatta a menetelést.
Órákon át haladtak, zsákmányaik súlya fájdalmasan húzta a zsebeiket, így most először tekintettek átokként a sok csengő érmére.
– Bár lenne egy kis élelmünk! – nyögte a sül, annak ellenére, hogy ő a szökés előtt megdézsmálta az élelmiszerraktárt. – Ha nem sikerül találnunk valamit, félek, egymás húsából fogunk lakmározni!
– Szerintem csak mennünk kell még felfelé – lihegett a repülőmókus. – Ott fenn vár ránk az ennivaló!
– Muszáj megállnunk egy kicsit, különben menten összecsuklok és visszacsúszok a hegy lába felé! – panaszkodott Vidrovszki.
– Egyetértek, álljunk meg! De valahol elrejtőzve! – pihegett Denisz is.
– A hegytető legalább még félnapi járásra van… Üljünk le!
Nekivetették a hátukat néhány laposabb szirtfalnak, bokrok ágaival pedig betakargatták magukat, hogy ha valaki felettük elrepül, az ne vegye észre őket. Elcsigázottan meredtek maguk elé, Vidrovszki pedig elkezdte piszkálni a köveket, hátha azok alatt néhány férget vagy gilisztát ki tud kaparni a földből.
Tüskefog elfintorodott. Világéletében finoman fűszerezett, édes vagy lédús élelemhez volt szokva, és gusztustalannak tűnt számára ilyen alantas eledelt fogyasztani. Tudta azonban, hogy nincs más választása, ha életben akar maradni, és egy-két elkapott bogadat ő is elropogtatott a fogai között.
Már épp szedelőzködtek, amikor a sül fülei megremegtek, és behúzta a nyakát: sasok rikoltására lett figyelmes.
– Fedezékbe! – suttogta.
– Felettünk lehet egy…!
– Igen, de éjjel nyomorult egy jószág ez, mert semmit se fog látni – mondta Denisz.
– Ha továbbhaladunk, csendben tegyük! – lopakodott Tüskefog.
A sas hangja azonban nem távolodott, egyre inkább közeledett, majd váratlanul elröppent a fejük felett.
– Rálőjünk…? – kérdezte Tüskefog. – Fáradtak és éhesek vagyunk szerintem mind…
– Ha sikerülne eltalálni, megnyúzhatnánk és felfalnánk – motyogta mohó hangon a vidra. – Hús…!
A herceg előhúzott egy nyílvesszőt, és célba vette a szárnyast. Sajnos azonban mindkét lövése célt tévesztett, a lény pedig hamar menekülőre fogta a dolgot, magára hagyva őket.
– Sajnálom…! – mondta csalódottan a sül. – Túl sötét van… De ha ő arra repült, az azt sugallja, hogy arrafelé valószínűleg civilizáció vár majd ránk. Amikor először Erdőmélye felé menekültem, lefelé a hegyről, jóval erdősebb-bokrosabb volt a táj, ami nagyobb védelmet nyújtott számomra.
– Egyetértek. Minél hamarabb át kell kelnünk a hegyen! – bólintott Vidrovszki.
– Nagyon szomjas vagyok! – sopánkodott Reketszisz.
– Hátha a túloldalon találunk valami tavat vagy patakot… mint amilyen az Ingyom-bingyom patak is volt – vigasztalta Tüskefog. – Abban még halak is lesznek. Addig azonban… tudományos ismereteim azt sugallják, hogy valaha, valaki megállapította, hogy a vizelet… nos… átmenetileg képes pótolni a megfelelő folyadékbevitelt.
– Én sok mindenre hajlandó vagyok a túlélés érdekében – jelentette ki a vidra, és már fordult is el, hogy a cél ércekében könnyítsen magán.
– Nos… – szaladt fel a herceg szemöldöke –, legalább mindenki a saját magáét ihatja meg…
A nem túl elegáns műveletet követően még koszosabbnak, büdösebbnek és gyengébbnek érezték magukat.
– Legalább az eső esne…! – pillantott fel az égre Denisz, de felhőknek nyoma sem volt.
A nap szép lassan felkelt a horizonton. Érezték, hogy aludniuk kellene, de nem találtak barlangokat, bemélyedéseket, mely teljes takarást tudott volna biztosítani számukra. Göcsörtös bokrok ágai alá heveredtek le. Nem tudták, hogy a kimerültség vagy éhség mondatta velük, de meg voltak győződve arról, hogy nem eshet bántódásuk.
– Történjék, aminek történnie kell, én nem bírok pihenés nélkül tovább menni! – gondolta Tüskefog.
– Aki elsőnek felébred, kelti a többieket! – állapodtak meg, majd álomra hajtották a fejüket.
Már magasan járt az égen a nap, amikor a herceg összerezzent és kinyitotta a szemeit. Azonnal fegyvereiért kapott, de meg kellett állapítania, hogy felszerelése hiánytalan volt. Óvatosan körülnézett, de társai még az igazak álmát aludták. Felült, és egyelőre hagyta őket tovább pihenni.
– Minél többet alszanak, annál könnyebb lesz nekik… – gondolta. – Bár odaát lennénk már!
Érezte, hogy egyre jobban elhatalmasodott rajta az éhség.
– Sehol még csak egy rágható levél se… – gondolta. – Ha itt maradunk, azt hiszem, nekünk befellegzett. Mihamarabb le kellene jutnunk a túloldalon! Már itt a csúcs…! Menjünk…! – szorította össze a szemeit. – Menjünk!
Végül felkeltette a többieket, és megindult előre.
– Nem jó, hogy ennyit aludtunk…! – tördelte a mancsait remegve Vidrovszki. – Nem érzem magam itt biztonságban!
Maguk mögött hagyták a csúcsot és elindultak lefelé, amerre a kikötőt sejtették. Némán, elgyötörten haladtak egymás mögött, már beszélni is alig volt erejük egymással. Egyre ingerültebben haladtak, és mikor Denisz már szöcskéket se tudott elkapni, hogy legalább azt elropogtassák, még inkább összeszólalkoztak.
– Füleljetek! – próbálta tartani bennük a lelket Tüskefog. – Hátha meghalljuk a víz csobogását!
– Én valami egészen mást hallok… szárnysuhogást!
Három sas figyelte őket egy ideje, majd leszálltak eléjük.
– Hát ti meg… mit csináltok? – kérdezte az egyik.
– Az van… – kezdte felfokozott lelkiállapotban a vidra -, hogy szerintem rohadt messze van a víz, és ez – mutatott a sülre – nem ért velem egyet!
– Az az igazság, hogy nagyon éhesek és szomjasak vagyunk, és az lassan elveszi a józan eszünket… – vallotta be a herceg.
A sasok a repülőmókusra pillantottak, aki csak annyit dünnyögött:
– Bolondok…
– Nincs egy kulacsotok egy kis vízzel, amit megihatnánk… hogy kevésbé legyünk bolondok? – próbálkozott Tüskefog.
– Van! – vágta rá a másik sas. – De mit adtok érte?
– Van nálam… 4 érme… – vallotta be a sül bizakodva.
A sas azonban ennyiért szívesen odaadta a kulacsát, melyből végül mind ihattak.
– Mégis mi a jó eget csináltok idefenn a hegyen, ilyen távol az ösvénytől? – kérdezték a szárnyasok.
– Eltévedtünk…
– Kötöttünk egy fogadást, hogy ha erre jövünk, akkor jó lesz! – felelte Vidrovszki.
– Azt hittük, ez a rövidebb út – tette hozzá Tüskefog.
A sasok azonban nem tűntek meggyőzöttnek.
– Legénybúcsút tartottunk, onnan jövünk – tette hozzá Retekszisz. – Nagyon sokat ittunk, de többet ne kérdezzetek!
– Na és ki nősül meg közületek? – kérdezte a harmadik sas, immár kicsit nyitottabban az ötletre.
– Egyikünk se! Mi vendégek voltunk! – sietett a válasszal a vidra.
– A vőlegényt úgy hívják, hogy Bobbi! – tette hozzá Tüskefog kábán, ahogy eszébe jutott a sírköves feleségének szomorú búcsúlevele Bobbi nevű szeretőjéhez.
– Bobbi… értem…
– Hát az az asszony, akit elvesz, az borzasztó egy népség! – bólogatott egyetértően Vidrovszki.
– Nem hiszitek el! – próbálta felidézni magában a levél tartalmát a sül. – Volt egy szeretője! Nagyon szerette, de nem lehettek egymáséi!
A sasoknak elkerekedett a szeme.
– Ez egy nagyon tragikus történet!
– Figyeljetek, van nálunk egy kis csemege! – mondta a középső szárnyas. – Üljetek le és meséljétek el ezt a történetet!
– Tényleg? – remegtek esdekelve a kalandorok.
– Hallgatunk benneteket! De előbb hadd kérdezzem meg! Sasbarátok vagytok?
– Hát hogyne! – felelte a vidra.
– Valóban? És ez egészen biztos?
– Annyira biztos, hogy otthon még saskitűzőnk is van! – vágta rá a herceg.
– Egy gonosz birka eladott minket, és az ottani sasok megbíztak minket egy feladattal, amit sikeresen teljesítettünk, és ezért kaptuk! – mondta a repülőmókus.
– Borsot kellett törnünk a rókák orra alá.
Mivel a megbízó neve nem jutott eszükbe, a sasok nem igazán akarták elhinni a történetet.
– Szabadrévben volt! Nem is hallottatok róla? – kérdezte Tüskefog. – Vagy az túl messze van tőletek?
– Túl messze! Mi itt a sül birodalomnak vagyunk az őrzői! – kezdett látványos szónoklatba az első sas. – Te tudhatod, hiszen fajtársaidról van szó – intett a herceg felé, aki nyelt egy nagyot. – Hát képzeljétek csak el!
– Na, mi történt?
– A sül herceg meg akarta ölni a királynét! Meg a fiatal, kis királyi herceget!
Tüskefog megremegett. Szóval ezzel vádolták.
– Ez gyalázat…!
– Ez gyalázat! – mondta ki hangosan Retekszisz.
– Amúgy azt mondják, magába forduló volt, és nagyon rossz indulatú! Az egész sül birodalmat meg akarta buktatni! Isten óvja III. Bundás királyt, míg sas uralkodónk le nem igázza ezt az országot!
– Én már rég magam mögött hagytam ezt a helyet, járom a vidéket a társaimmal, kalandozunk… legénybúcsúra járunk…
– Aztán miféle szerzet ez a Bobbi?
– Bobbi, a borz! – felelte Tüskefog. – Szeretőt tartott, egy férjes asszonyt! Ráadásul egy nagyon híres sírkőkészítő volt a férje! De nem lehettek egymáséi! Bobbinak meg ugye most el kell vennie valaki mást! Micsoda tragédia…! – csóválta meg a fejét színpadiasan.
A sasok közben körbeadták az uzsonnás dobozukat, melyből lelkesen lakmároztak.
– Hát ez szomorú!
– Az bizony! – bólintott a vidra. – Itattuk is szerencsétlent egész este!
– És ő is itatott minket!
– Az ő ötlete volt, hogy menjünk ki a szabadba, és nézzük a csillagokat! – tette hozzá Denisz. – És mind tudjuk, hogy a csillagokat honnan lehet a legjobban látni! A hegytetőről! – mutatott az ég felé. – Elmentünk az ösvény felé, de ott valami paraszt kidöntötte a táblát, és rossz irányba jöttünk! Itt kötöttünk ki!
– Rossz felé mentek, társaim! – rázta meg a fejét a középső sas. – A sülök birodalma nem errefelé van!
– De mi nem arra tartunk! – intette őket közelebb huncut arccal a nyest. – Úgy hallottuk, hogy a Lókötő kikötőben igencsak finom társaság vár a magunkfajtákra.
– Ó, örömlányokra gondoltok? – huhogtak kéjenc hangon a szárnyasok.
– Hát hallottatok már legénybúcsúról táncoslányok nélkül?
Ahogy megtalálták a közös hangot, úgy tűnt, sikerült az idegenek gyanakvását teljesen eloszlatni.
– Két helyet is tudunk ajánlani nektek! Az egyik a Lompos Öröme, az a jobbik kupi. A másik… hát az eléggé gatyarotty…! – legyintett a harmadik sas. – A nevét se mondom meg, még a végén megkoszosodtok tőle!
– Még csak az kellene!
– Csak kövessétek a gyönyörű, vörös fényt, és a Lompos Örömét megtaláljátok! Ott mind a 12 örömlány tudja a dolgát! Köztünk legyen mondva, mi már mindet kipróbáltuk!
– Ajánljatok már valakit!
– Dzsesszika nyuszi! – kacsintott a középső sas. – Oda viszont vastag erszény kell!
– Egyszer élünk! – rikkantotta Denisz.
– Állítsatok már minket irányba, hogy merre menjünk, hogy a leghamarabb odaérjünk! – kérte őket a sül.
– Erre tovább és hegynek lefelé! Onnan már hamarosan meghalljátok a víz csobogását, és az lecsordogál veletek a Sötétmancs Gáthoz. Ha rátértek a hivatalos ösvényre, az útdíjat meg kell ugyan fizetni, de az lesz a leggyorsabb és legbiztonságosabb a számotokra.
– Barátom, ezért szoktam mindig mondani, hogy aki tudni akar élni, annak sasnak kell születni – jelentette ki Denisz, amire lelkesen huhogva feleltek a szárnyasok. – Ha egyszer megírom azt emlékirataimat, külön részt szentelek benne nektek! Hogy hívnak titeket?
– Feltétlenül! Én Sas Salamon vagyok!
– Én Szimeon!
– Én pedig Sándor!
– Mit írjak rólatok, amiről szeretnétek, hogy az utókor mindenképp ámulattal eltelve olvassa?
– Mi vagyunk azok a sasok, akik meg fogják reformálni Erdőmélye politikai rendszerét!
– A ridegbérci sasfészekből származunk, és szeretnénk egész Erdőmélyét felszabadítani!
Ahogy újra erőre kaptak, elbúcsúztak a szárnyasoktól. Tovább indultak, és úgy érezték, valamelyest sikerült feltöltődniük. Megtalálták az említett ösvényt, és úgy döntöttek, azon haladnak tovább.
– Hiszem, hogy a víz már itt van a közelben! – erősködött Tüskefog. – Érzem a zsigereimben! Alig várom, hogy megtisztálkodjak! – gondolta.
– Ezek szerint mégsem mindegyik sas szarcsimbók – motyogta Denisz.
– Én most… képzelődök vagy ez tényleg a víz csobogása? – kérdezte reszketve Vidrovszki.
Nekilódult, és ahogy kiért a bokrok közül, a bokája hideg hegyi patakba gázolt. Gondolkodás nélkül belevetette magát, a herceg azonban, tanulva a korábbiakból, a ruháit és felszerelését levetve merészkedett csak a tiszta vízbe. Vígan lubickoltak, még Retekszisz is áhítattal eltelve állt a parton, és gyönyörködött a látványban.
Tüskefog lelkesen lefetyelte a vizet, majd váratlanul hanyatt vetette magát, hogy azzal felnyársaljon néhány halat. Első próbálkozásra 3 hal akadt fenn a tüskéin. A vidra is beszállt a vadászatba, hogy mindannyiuknak jusson elemózsia. Tüzet kovakő hiányában nem tudtak gyújtani, de még nyersen is hajlandóak voltak elfogyasztani a szerzeményeiket. Kifáradtak a menetélésben és viháncolásban, ezért kerestek maguknak egy sűrűbb részt a fák között, ahol elrejtőzhettek. A hivatalos útvonal közelsége miatt úgy döntöttek, ezúttal váltott őrségben vigyáznak egymásra, így Tüskefog elsőként Denisszel maradt ébren, de a másik két társuk őrködése alatt is rejtve maradtak a tovahaladók szeme elől.
Miután jól kipihenték magukat, megtöltötték kulacsaikat friss vízzel, és tovább indultak. Némi sétát követően egy hirdetőtábla fogadta őket az út mentén, melyen Tüskefog meglepetésére észrevette saját körözési plakátját, amit azonnal le is szakított róla.
– Közeledhetünk a Sötétmancs Gát felé – bólintott Vidrovszki.
– Viszont a tény, hogy a sok érme miatt, amit elloptunk, nincsenek újabb körözőlapok, azt jelentheti, hogy a szökésünket és a pénz hiányát még nem fedezhették fel.
– Akkor itt már ne álljunk meg! – indult meg Denisz, a csapat pedig csatlakozott hozzá.
Több órányi menetelést követően kiértek a sűrű bokrok közül, és a távolban megpillantották a gátat és a köréje települt vándorokat, karavánokat.
0 hozzászólás