Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 19. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 19. fejezet ~
Sötét volt, a helyiségben csak egy gyenge lámpás fénye világított, melyben a gyertya már szinte csonkig égett. Tüskefog riadtan zihálva tért magához, mint akit addig rémálom gyötört, ahogy azonban kinyitotta a szemeit, rá kellett jönnie, hogy a rémálom igenis valós volt, és még mindig kikötözve feküdt a gyengélkedő szobában. Óvatosan megmozgatta elgémberedett végtagjait, és próbálta felemelni a fejét, de hasának szúrt sebébe fájdalom hasított. Hunyorogva körbenézett, és meglepetésére a megszokott széken egy őr sem ült, hogy vigyázzon rá.
– Különös… – állapította meg, ahogy lassan visszatette a fejét a párnára. – Vajon mi történhetett?
Felpillantott megbilincselt mancsaira.
– Még ha ki is húzok egy tüskét, azzal nem érem el a másik kezemet, hogy kipiszkáljam valahogy a zárat… – gondolta csalódottan. – Mondjuk nem is értek az ilyesmihez különösebben… Előbb szabadulnék, ha lerágnám a kezeimet.
Mozdulatlanná dermedt azonban, ahogy meghallotta, hogy odakintről kulcs fordul a zárban.
– Nincs kopogás! – gondolta. – Az őrök mindig kopognak, akár baj van, akár minden rendben. Ez valami más…!
Lehunyta a szemeit, hogy alvást színleljen. Az ajtó nyikorogva feltárult, és három sötét alak lopózott be rajta.
– Ez az – hallott egy ismerős hangot, aminek hallatán rögtön felpillantott.
– Retekszisz! – motyogta döbbenten.
A repülőmókus két idegen társaságában vigyorgott rá. Egy izmos vidra és egy megtermett, harcias tartású nyest állt mellette.
– Sokat hallottunk már rólad – jegyezte meg a vidra. – Úgy tudjuk… különösen forró vérű vagy.
– Nehezen tűröm a bezártságot – cikázott a herceg pillantása hármójuk között.
– És ha ezen segítünk?
– Akkor nagyon szívesen fegyvert ragadok és mellétek szegődök – vágta rá a sül. – Tüskefog vagyok… de ezek a szerencsétlenek úgy ismernek itt, hogy Sültuppi.
– Az én nevem Vidrovszki. Ő pedig itt Denisz. Ha viszont megoldható, próbáljunk meg hangtalanul kiosonni!
– Benne vagyok.
Retekszisz eközben odatérdelt az ágy támlájához, és elkezdte egy elcsent szöggel piszkálni a bilincset. A szeg a végére eltört, de sikerült a sül mindkét kezét kiszabadítani. A herceg eloldozta a lábait is, és óvatosan felállt.
– Mozgasd meg a csülkeidet!
– Mi a helyzet odakinn?
– Két őr volt szolgálatban, mindenki más alszik, de ők teljesen lerészegedtek – felelte a vidra.
– Megtudtuk, hogy a felszereléseink is el vannak zárva valahol – jegyezte meg Retekszisz.
– Biztos valami raktárban…
– Hiányzik a derékszögű háromszögem…! – mondta átszellemülten Vidrovszki.
– Szóval szét kellene néznünk, mielőtt meglógunk.
Kilestek a folyosóra, mely sötétbe burkolózott, itt-ott fáklyák világították csak meg.
– Próbáljunk meg felfedezni mindent, ami nem az alvó örökhöz vezet minket! – javasolta Tüskefog. – Mutassátok az utat, merre menjünk!
– A középső szinten vagyunk – mesélte Denisz. – Alattunk és felettünk is van még egy hasonló méretű alagútjárat.
Tüskefog próbálta elképzelni a folyosók, kamrák, tárnák elhelyezkedését.
– Van még egy kulcsunk, amit kártyán elnyertünk az őröktől – mutatta fel Vidrovszki. – Próbáljuk meg, hátha beleillik valamelyik ajtóba!
Óvatosan tapogatóztak, és a zár, melynél sikerrel jártak, egy sötét, üresen kongó helyiséget tárt fel előttük.
– Ez valami… vallató szobának tűnik… – állapították meg.
– Nézzünk körül, van-e bármilyen fegyver vagy szerszám! Fogó, csípő, bármilyen irat, esetleg alaprajz…!
– Ez nem kínzókamra, sajnos.
Hasznosítható eszközöket nem találtak, ezért visszazárták az ajtót. Mivel a kulcsaik elfogytak, a többi ajtónál Retekszisz igyekezte próbára tenni zárnyitó képességeit. Meggyűlt a baja egy középső elhelyezkedésű teremmel, ami körbe volt falazva, és nem tudtak átjutni rajta. Ellopóztak az őrök szobája mellett, és feltörték egy közös társalgó ajtaját, melyből egy rendkívül bűzös dögkút nyílt.
Tovább meneteltek, míg rá nem találtak az első, igazán fontos helyiségre, mely egy robbanószerraktár volt. Retekszisznek felragyogott a szeme, és nyomban megtömte kezeslábasát lőporos zacskókkal.
– Egy-két rúd dinamit nekem is hasznos lenne – töprengett Vidrovszki.
– Ne robbantsuk fel inkább ezt az egész kócerájt? – kérdezte bosszúsan Tüskefog, visszagondolva hányattatásaikra.
– Mások is vannak itt rajtunk kívül, akik ártatlanok – hessegették el a gondolatot a többiek.
– Emögött az ajtó mögött mi lapulhat? – néztek körbe.
Retekszisz könnyen feltörte ennek zárját is, meglepetésükre pedig egy fegyverraktár tárult fel előttük.
– Ez már döfi! – csettintett a vidra.
Kardok, lándzsák sorakoztak a falnak támasztva, Tüskefog pedig felcsatolt a derekára egy övet egy karddal, felmarkolt egy lándzsát, a sűrű tüskéi közé pedig több kis tőrt rejtett el. A többiek is lelkesen válogattak.
– Reméljük, lehet majd használni…! – simított végig izgatottan a lándzsa nyelén a herceg, amitől olyan eszelősnek tűnt a tekintete, mint néha a repülőmókusé.
– Most már tényleg csak a felszerelésünk hiányzik – jegyezte meg Vidrovszki. – A háromszögem… meg a vízmértékem…! – kapott a fejéhez színpadiasan.
– Már nem sok időnk maradt, míg mindenki magához nem tér. Nézzük meg ezt itt! – léptek ki újra a folyosóra, és kiszemeltek maguknak egy újabb helyiséget.
A lakat nem okozott nehézséget Retekszisznek, azonban elkerekedett a szemük, amikor bepillantottak.
– Ez…
– … a kincseskamra! – suttogta Denisz.
Asztalokon szétszórva, ládákban és erszényekben érmék hevertek mindenfelé.
– A lehetőségeink végesek – tette le a robbanószereit Vidrovszki. – Nem tudunk sokat magunkkal vinni.
Tüskefog 4 érmét tudott csak a ruhája alá szuszakolni, és csendben nézte, ahogy a többiek különböző tarisznyákat tömtek meg csilingelő pénzzel. A vidra 88 érmét, Retekszisz 48-at, Denisz pedig 42-t zsákmányolt.
– Már csak egy helyiség maradt ezen a szinten, ahova bekukkanthatunk – mondta végül a herceg, és sikerült rábukkanniuk az éléskamrára.
– Utána lassan ébredezni fognak a többiek… Ha most nem jutunk ki, valahol el kell rejtenünk a holmit, és következő pihenőidő alatt újra tudunk próbálkozni – felelte Vidrovszki.
– Vajon a dögkút mennyire lehet használatban? – kérdezte a sül.
– Oda jár mindenki elvégezni a dolgát, ha érted, mire gondolok – mondta Denisz.
– A szagok miatt sok időt senki sem tölt ott – fonta tovább a gondolatmenetet Tüskefog. – Ott elrejthetnénk mindent.
– Igen, eláshatjuk – bólintott Retekszisz is, azzal meg is indultak a bűzös katlan felé.
Ahogy visszatértek a dögkúthoz, jobban megvizsgálták a helyiséget, és meg kellett állapítaniuk, hogy egy hosszú kürtő nyílt az alagútból, mely egészen a földfelszínig elvezetett, és az alattuk lévő szintre is.
– Van egy ötletem – gondolta Tüskefog, és a falhoz lépett.
Megkaparta egy kicsit a homokot a tövében, majd elfektette a szúrófegyvereket az oldalfal és talaj találkozásánál, és homokot hintett rá. Az így beékelődő fegyverek teljesen eltűntek a szem elől. A folyosón minden ajtót kilincsre zártak, hogy a betörés látszatát is kerüljék, a kalandorok pedig szétváltak. A három munkás a közös hálóterem felé indult, Tüskefog pedig visszasompolygott a gyengélkedőre. Betakarózott, hogy elrejtse lábait, melyek immár nem voltak kikötve, mancsaira pedig rácsúsztatta a bilincset, de nem zárta rájuk. Tüskéi közé dugta a szoba kulcsát, amivel a bolyongás előtt társai ki tudták őt engedni; úgy érezte, később hasznos lesz ez számára.
Csendben nézte a mennyezetet, kíváncsi volt, észreveszik-e az őrök a változást, a lopást, fény derül-e a kóborlásukra. Kisvártatva egy marcona nyúl lépett be hozzá, aki nyugtázta az állapotát, majd megetette őt. Lassan lapátolta a szájába a kását, Tüskefog pedig úgy döntött, kivetkőzik magából.
– Ma éjjel kiidegellek mindnyájatokat! – gondolta.
Kéjes pillantások közepette nyaldosta ajkait minden kanál élelem után, hogy zavarba hozza az őrt. A nyúl csodálkozva pislogott, majd kínosan nyelt egyet. Tüskefog tetőtől talpig végigmérte őt, tekintetével hosszan elidőzve kopottas pantallóján, ágyéka táján, aminek láttán a nyúl bolyhos farka remegni kezdett.
– Én akkor… oda leülök – mutatott a székre, távolabb tőle.
– Nincs kedved inkább ideülni mellém? – búgta sejtelmes hangon a sül.
A nyúl egész testében remegett, hosszú fülei szinte csattogtak a reszketésről.
– Nem csak a füleid fognak csattogni.
– Én… azt hiszem, ma inkább mégis az éléskamrát akarom őrizni!
Az őr azzal felállt, kikopogott 3-at, melyre válaszként ezúttal is 2 koppanás érkezett. Leváltotta őt egy denevér. Tüskefog nem ismerte különösebben az ilyen bőrszárnyas jószágokat, mindössze annyit tudott róluk, hogy különösen érzékeny a hallásuk. Éktelen visításba kezdett, hátha azzal fizikai fájdalmat tud okozni az őrnek. A denevér közelebb lépett az ágyához, készen arra, hogy megüsse, ha szükséges, a sül azonban csak még hangosabban visított, félelmet színlelve. A viselkedésére egy hatalmas pofon volt a válasz, melyet követően az őr leült a székre.
A herceg úgy döntött, taktikát vált. Kényelmesen feküdt vánkosán, majd időről időre hirtelen a denevér felé fordult kidülledő, félelmetes pillantásokkal, annak reményében, hogy azt hevesen kitöri a frász.
– Nincs veszélyesebb az unatkozó katonánál, mondta mindig drága jó atyám – gondolta Tüskefog. – És én most nagyon fogok unatkozni. Mindenki megfizet, aki engem ide bezárt!
Két óra is eltelt a fura némajátékkal, mire egy holló érkezett hozzájuk a helyiségbe.
– Hallottam, hogy te egy nagyon veszélyes sül vagy – mondta, ahogy elkezdte vizsgálni őt.
– Pedig ma még semmi erőszakosat nem is tettem – felelte a herceg.
– Megsebesítetted a kollégámat, egy igen nagy tudású, kedves gyógyító nyulat.
– Be vagyok zárva! Meg vagyok kötözve! Meg vagyok félemlítve! – hüledezett színpadiasan Tüskefog. – Önvédelem volt!
– Egy gyógyítóval szemben, aki a fejed alá rakta a párnát…
– Ő egy kollaboráns!
– Jaj, a teremtő legyen irgalmas azzal a szegény asszonnyal! – jegyezte meg bánatos hangon a denevér. – Annyiunkat meggyógyította már!
– Úgy próbálj meg ellenem is valami hasonlót elkövetni, hogy egyesével tépem ki a tüskéidet! – figyelmeztette a holló.
A sül felvonta a szemöldökét.
– Amúgy öltem már meg a fajtádat.
A holló nem felelt, a pillantása csendben a be nem zárt bilincsekre siklott, de nem adta jelét annak, hogy le akarná leplezni őt.
– Úgy látom, még nem gyógyultál meg teljesen – összegezte végül a benyomásait. – Egyelőre hagyom, hadd pihenj még.
– Ha ez a szakvélemény…
Miután a gyógyító távozott, Tüskefog folytatta a lelki hadviselést a denevér ellen, és a legváratlanabb pillanatokban újra és újra feléje sandított, hasonlóan ijesztő pillantásokkal.
– Ennek egy pszichomókus is kellett volna… – motyogta az kelletlenül.
***
Tüskefog nehezen tudta levetkőzni az izgatottságát. Várta, hogy társai számára leteljen a műszak, az őrök és a rabok nagy része ismét nyugovóra térjen, ők pedig folytathassák a bánya felfedezését, kifosztását, és ha minden jól megy, a szökést. A csendben nehezen tudta érzékelni az idő múlását, csak akkor jött rá, hogy közeledhet a pihenőidőszak, amikor vacsoraként tépett húsos szendvicset hoztak neki, melyet a denevér etetett meg vele.
Az első harapás után furcsán az őrre sandított, majd teli szájjal, nem túl elegánsan megjegyezte:
– Ugye tudod, hogy most egy fajtársadat esszük?
– Még lehet, hogy ismertem is – felelte a denevér rezzenéstelenül.
– Látom, akkor kannibál vagy…
– Nem szégyellem, hiszek az élet körforgásában.
Az etetés után az őr távozott, a sül pedig feszülten figyelt, váltja-e őt valaki, vagy pedig kezdődik a pihenőidő alatti rutin, és felügyelet nélkül hagyják. Hiába hallgatózott, a folyosó teljes csendbe borult, így kibújt a látszat-bilincsekből, és az ajtóhoz lopakodott. Elfordította a kulcsot a zárban, és kilesett, de senkit sem látott odakinn.
Miután megjegyezte a szint alaprajzát korábbi felfedezőútjukon, oda osont, ahol társaitól elvált, és ahol a két, ébren maradó őrt sejtette. A távolból ismerős hangokat hallott.
– Alszunk egy kicsit, aztán jövünk hozzátok kártyázni! – mondta Vidrovszki.
– Megdumáltuk! De majd diszkréten rángassátok a szállás ajtaját, mert a főni odalent alszik! – mondta neki az egyik őr, akiben Paszkálra ismert.
– A „főni”? – gondolta Tüskefog. – Akkor ez azt jelenti, hogy ez a Vakondok Domokos odalenn alszik? Ha viszont alszik és ilyenkor kevés őr védi… könnyű célpont lehet… Vajon megérné a kockázatot, ha lemennénk, és álmában megpróbálnánk megölni…?
Míg társai pihenni próbáltak, elcammogott az éléskamrához, ahol nem túl feltűnően, de végigkóstolta a készleteket. Békésen ropogtatott egy lédús almát, és közben terveit szövögette.
– Ha a többiek elbeszélése igaz, és nagyjából egy tucatnyi őr vigyáz összesen a bánya rendjére… és feltételezhetjük, hogy minden szinten 2-2 őr van ilyenkor ügyeletben… az azt jelenti, hogy a szállásukon 6 épp most alszik. Ha ezt a 2 ébren lévő szerencsétlent kártyázás közben le lehetne itatni, és kidőlnének… és mi négyen bemennénk az alvó, 6 őrhöz… Összehangolva, egyszerre 4-nek rögtön el is tudnánk vágni a torkát. Ha arra fel is riad a maradék 2, mi négyen csak legyűrjük őket. Ha sikerülne a felső és alsó szint két őrét is eltenni láb alól, és megölnénk ezt a Domokost, mint egy ilyen komoly bűnözőt… az azért elég nagy dolog lenne, nem?
Keserűen meredt maga elé.
– Eltévelyedtem, atyám – vallotta be magának. – Méltatlan egy herceghez ily könyörtelen gondolkodásmód… Talán túlságosan sokat voltam távol és hagytam, hogy csibészek és haramiák viselkedése hatással legyen rám. Vajon… látjuk még valaha egymást? Visszatérhetek anélkül, hogy mindenki a birodalomban a halálomat akarná? Vajon te is… a fejemet akarod venni, atyám? – gondolta kétségekkel eltelve.
Rég is volt, hogy utoljára egykori birodalma és otthona felé kalandoztak gondolatai. Fel sem fogta, milyen óvatlanná vált emiatt, és amikor hirtelen kinyílt a kamra ajtaja, szárított hússal az egyik, salátalevéllel a másik mancsában mozdulatlanná dermedt.
– Zsírért jöttem – kommentálta felbukkanását Retekszisz. – Megkenjük vele a liftet, hogy csendben tudjunk vele közlekedni le- és felfelé.
Tüskefog hatalmasat sóhajtott, a szájába hajította az utolsó falatokat, és feltápászkodott.
– Van valami elképzelés a mai éjszakát illetően? – kérdezte halkan. – Míg ti kártyáztok, felmenjünk Denisszel megölni a két őrt? Azon gondolkoztam, hogy ha azt akarjuk, hogy igazán nagyot szóljon a dolog, be is robbanthatnánk az egész bányát… mondjuk a dögkúton keresztül. Ott az oszló testek miatt amúgy is különféle gázok terjengenek… A szó szoros értelemben szar napja lenne ennek a Vakondok Domokosnak.
– Egyelőre még hagyjuk meg a két itteni őrt abban a hitben, hogy hamarosan megyünk hozzájuk kártyázni! – kacsintott Vidrovszki, ahogy Denisszel csatlakoztak hozzájuk a lift felé menet.
Összeszedték előző nap elrejtett fegyvereiket. Retekszisz, kamatoztatva karbantartói képességeit, úgy bezsírozta a lift alkatrészeit, hogy az szinte nesztelenül emelkedett fel velük a felsőbb szinte. Ahogy azonban felértek, észrevették, hogy a folyosókra kilépve egy őr azonnal észrevenné őket, ugyanis az egyik legközelebb eső ajtó előtt üldögélt.
– Lehet, hogy őriz valamit…! – suttogta Tüskefog, ahogy hunyorogva próbálta megbecsülni, milyen ellenféllel lehet dolguk. – Várjunk csak…! Ez… egy sül!
Megremegett.
Amióta elmenekült birodalmából, egy fajtársával sem találkozott.
– Vajon… fejvadászként küldték utánam? Megismerne…? – gondolta kétségbeesetten. – Mégis… a népem egyik tagja… őt nem tudnám csak úgy megölni!
– Fizessük le? Vágjuk el a torkát? Mit csináljunk vele? – kérdezte Vidrovszki.
– Úgy hallom, horkol… – fülelt Denisz. – Szerintem alszik.
– Mi lenne, ha odalopóznék, és leütném a kardom markolatával, de úgy, hogy ne haljon meg? – kérdezte a herceg.
A társai összenéztek, majd vállat vontak.
– Részünkről rendben van.
A művelet hangtalanul sikerült, pillanatokkal később a szerencsétlen sül megkötözve feküdt a lábaiknál, szája kipeckelve.
– Barátom, nem tudom, ki vagy, de ha úgy döntünk, hogy felrobbantjuk ezt az egész helyet, én felviszlek a felszínre, hogy ne essen bántódásod – mondta neki megnyugtatásképp Tüskefog. – Nézzük már meg, mit őrzött!
– Van is nála egy kulcs! – akasztotta le az övéről azt Vidrovszki. – Újabb példány a gyűjteményünkbe…
– És ehhez jóval könnyebben hozzájutottunk, mint te a másikhoz… – jegyezte meg Retekszisz.
– Nem akarok beszélni róla… – borzongott meg a vidra. – Nem volt kellemes az a birkózás és vérszívogatás, aminek köszönhetően az őrtől sikerült elnyernem…
– A Csőrmester őrmesternél is lett volna egy kulcs, de ő annyira barátságtalan, hogy nála be sem próbálkoztunk…
– Nézzük meg, nyitja-e valamelyik kulcs ezt a zárat! – vették szemügyre az ajtót.
Sikerült kinyitniuk, és meglepetésükre egy lefelé vezető lépcső fogadta őket odabenn.
– Ez… oda vezet, ahová az alvó őröktől tegnap nem tudtunk bemenni! – eszmélt fel Vidrovszki.
– És vezet egy szinttel lejjebb… Domokoshoz is – tette hozzá Retekszisz.
Óvatosan lejjebb osontak, egészen a bánya legalsó szintjére, ahol két ajtó várta őket.
– Próbáljuk bele a kulcsainkat! – vizsgálta meg a zárakat Vidrovszki.
– Biztos ki akarjuk nyitni?
– Mi van, ha valamelyik mögött ott állnak az őrök? – kérdezte a sül, és megmarkolta fegyverét.
– Ez benne van a pakliban… – ügyködött az ajtóval a vidra, melyet sikerült kinyitnia.
Elkerekedett mindegyikük szeme, ahogy az ajtó a szabadba vezető utat tárta fel előttük.
– Ez… valami vészkijárat lehet ennek a Domokosnak! – suttogta álmélkodva Tüskefog. – Hogy ha hirtelen menekülnie kellene! Tudtam…!
– Mihez kezdjünk?
– Nos, most már tudjuk, hol kell ide bejutni… – vonta meg a vállát Vidrovszki. – Akár meg is léphetnénk…
– Vagy kifoszthatjuk a kincseskamrát – felelte a herceg. – A felszerelésünk még nincs meg.
– Van elég pénzünk, hogy vegyünk újat.
– Van 4 érmém… – jegyezte meg Tüskefog savanyú ábrázattal. – Abból én nem tudok új felszerelést venni magamnak…
– Ha kell, adok én!
– És mi lesz, ha visszamegyünk és észrevesznek minket, és elveszik mindenünket, amit eddig zsákmányoltunk? – erősködött Retekszisz.
– Ássuk el idekinn valami bokor tövében, ami pénzt eddig kihoztunk! – állt elő az ötlettel Denisz. – Így ha elkapnak, elkapnak, de nem veszítünk semmit, ha meg nem, még többet tudunk elemelni.
A szökevények egyetértő pillantást váltottak, majd dolguk végeztével ismét a bánya bejárata felé lopóztak.
– Ha a felszerelésünket keressük, szerintem az nem a Domokos lakrészének szintjén lesz – érvelt Tüskefog, ahogy óvatosan újra felfelé kaptattak a lépcsőn. – Itt valószínű valami elegánsabb kvártély van berendezve neki. A holmink szerintem a legfelső szinten lesz!
Ahogy felértek, a sül visszaültette a székre még mindig ájultan heverő fajtársát, el is oldozta, mintha mi sem történt volna, és ne gyanakodjon se ő, se más, aki megtalálná.
A repülőmókus eközben elkezdte piszkálni a legközelebbi helyiség zárt ajtaját, melyet sikeresen fel is tört.
– Ez a lépcső is lefelé vezet… – bámultak le a korlátba kapaszkodva a sötétségbe. – Lemenjünk?
– Valahogy rossz előérzetem van… – gondolta Tüskefog.
– Ha már itt vagyunk… – indult meg Vidrovszki.
Ahogy azonban leért a lépcső aljára, különös apróságok ropogtak a talpa alatt. Egy fáklyával körbevilágítottak, és legnagyobb döbbenetükre egy baljós kinézetű kínzókamra fogadta őket. Csontok, letépett körmök hevertek a földön szétszórva, a falakat láncok, bilincsek, valamint vallatáshoz használható szerszámok tarkították. A helyiség szerencséjükre üres volt.
– Jobb, ha inkább megyünk innen… – értettek egyet viszolyogva.
– Igen… keressük meg a dolgainkat, és húzzunk innen! – motyogta Retekszisz.
Odafent, a következő ajtó, amit sikeresen kinyitottak, fel is tárta előttük az elkobzott tárgyak raktárát. Csillogó szemekkel léptek beljebb, és keresték meg szeretett felszerelésüket. Tüskefog gyorsan magára öltötte ruháit és páncélzatát, bár egyik-másik meggondolatlan mozdulatnál fájdalom hasított a testébe korábbi sebei körül. Megtapogatta a zsebeit és keserűen állapította meg, hogy addigi erszényének nyoma veszett.
– Több zárral nem kísérletezek! – jelentette ki a repülőmókus.
A lifttel visszaereszkedtek a középső szinte, és már indultak volna a kincseskamra felé, amikor az egyik őr kikiáltott a társalgóból.
– Na, jössztök már?
Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek.
– Érzem a szagotokat, hogy kijöttetek – folytatta Paszkál. – Gyertek végre játszani!
– Mi legyen, menjünk mind?
– Nem! – rázta meg a fejét Retekszisz. – Majd azt mondjuk, Deniszt nem tudtuk kiverni az ágyból! Hadd menjenek ők ketten a kincsekhez fosztogatni! Mi meg addig lefoglaljuk az őröket!
Bólintva átmenetileg elköszöntek egymástól, a sül és a nyest pedig hangtalanul iszkolt a kamra felé. Tüskefog 46 érmét lapátolt bele egy bőrerszénybe, Denisz pedig 61-et süllyesztett a zsebeibe. A robbanószeres raktárból együtt 7 rudat tudtak elemelni.
– Ennél többet úgyse bírnánk el – jegyezte meg Denisz.
– Gusztustalanul sok pénzt elhozunk… – töprengett a herceg. – Ez nagyon hamar feltűnne nekik, hacsak…!
Gondolkodóba esett, majd elsétált a gyengélkedőre, és elhozta onnan szalmával kitömött vánkosát.
– Van egy öltetem!
A kincseskamrában kipakolta a ládák megmaradt tartalmát, a ládák mélyén pedig elegyengette a szalmát. Visszasöpörte az el nem emelt érméket azok tetejére, melytől máris jóval nagyobb halmot képeztek a kincsek.
– Így hátha később veszik észre, hogy mennyi hiányzik – kommentálta a ténykedését.
Meghúzódtak a sötétben, és figyelték a beszédfoszlányokat, melyek a társalgóból kiszűrődtek. Az őrök kártyával és kockázással múlatták az időt, Vidrovszki és Retekszisz pedig jókedvet és érdeklődést színlelt, hogy ne fogjanak gyanút. Paszkál feltűnően udvarolni kezdett a repülőmókusnak, és az egyik zárható szobába félre is vonult vele, a vidra pedig addig recepteket diktált a lelkesen jegyzetelő Ulriknak.
– Na jó, most már jobb, ha megyünk pihenni, holnap meló! – mondta később fennhangon Vidrovszki, a sül és a nyest pedig összenézett.
Tudták, hogy ez egyben jelzés számukra is.
– Odakinn majd találkozunk, ha épp nem lesztek szolgálatban! Hova érdemes beülni?
– Nos… ott a Rozsdás Vasmacska, bár az inkább úri hely – felelte Ulrik.
– Ám legyen!
– Na és te… engem elviszel oda? – mondta kéjes hangon Retekszisz újdonsült udvarlójának.
– Van vackom! – felelte Paszkál hörögve. – Mókus szép! – tette hozzá meglehetősen primitív hangon.
– Ürge meg erős…! – válaszolt hasonló hangnemben a lány.
Tüskefog és Denisz összevigyorgott a sötétben.
Kiegészülve két társukkal újra leereszkedtek a legalsó szinte és biztonságosan kijutottak minden, most zsákmányolt szerzeménnyel.
– Vajon hol lehetünk? – néztek körbe, ahogy az este kezdett rátelepedni a tájra.
– Ismerős illatokat hoz a szél… – motyogta Tüskefog, és azonnal megérezte saját birodalmának, Tüskevárnak aromáit.
Aggódva meredt maga elé.
– Ha bármilyen lakott vidék felé haladnánk, a nép megismerne… ha másról nem, a körözési plakátokról – gondolta. – Nem kockáztathatom meg, hogy elfogjanak…!
Szíve vágyódott vissza otthonába, de tudta, hogy amíg mostohája, Tövisrózsa királyné és alattomos gyermeke, Bogáncs hercegnő ilyen hatalommal és befolyással bír az udvarban, nem akad majd támogatója.
– Menjünk vissza a kikötőbe, és szabadítsuk ki a lányokat! – mondta rezignáltan.
– A település a hegy túloldalán lehet – pillantott fel a sziklás, kellemetlen hegyoldalra Vidrovszki. – Kemény út áll előttünk, ha át akarunk kelni rajta.
Retekszisz dühösen dünnyögött maga elé, és néha-néha látványos vakarózásba kezdett, mint akibe bolha csípett. A vidra hasonlóan nyomott volt, ő egy kiszívott bőrfoltot igyekezett takargatni.
– Neked is ezt kellett csinálni egy kulcsért? – kérdezte a repülőmókus.
– Nem akarok beszélni róla…
– Én mondtam, hogy öljünk meg mindenkit – jegyezte meg Tüskefog.
– Hát meg is kellett volna! – fakadt ki Retekszisz.
– Ti akartatok barátkozni mindenkivel… – emlékeztette a herceg.
– Lassan leszáll az este és kezd ébredezni a bánya – emlékeztette őket Denisz. – Jobb, ha indulunk!
0 hozzászólás