Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 17. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 17. fejezet ~
Az utolsó talicska-szállítmány lefuvarozása után a kis csapat megfigyelte, hogy a többi csuklyás nem indult útnak újabb portyázásra, hanem mindenki csendben várakozott. Két tucatnyian lehettek, a tekintetük a temető elegáns kriptájának bejárata felé fordult, mely mögé a település alapító családjának elhunytait temették. Hajnalodott, az ég alján megjelentek a nap első, vöröslő sugarai.
– Aggódok… – vallotta be magának Tüskefog, ahogy végignézett magukon. – Éjjel, a sötétben eltűnt a különbség köztünk és a többi idegen között. Most viszont, ha kivilágosodik, észre fogják venni, hogy mi mégsem közéjük tartozunk.
Látta, hogy Mocsi is a terepet fürkészte, és mintha a menekülő-útvonalakat kereste volna. Egy fa mögé húzódtak, elkülönülve a többi idegentől, majd arra lettek figyelmesek, hogy nyílik a kripta ajtaja, és egy népes tömeg áramlott ki rajta. Sas, egér, farkas, cickány, patkány, nyúl és pocok is akadt köztük, hölgyek és urak, fiatalabbak és idősebbek is egyaránt, akik látszólag jól megértették egymást, és nagyon sokszínű képet sugalltak a település közösségéről.
– Szokatlan… – gondolta a sül. – Máskor a különféle jószágok inkább egy-egy csoportba verődnek.
Kimondottan jól öltözöttnek tűntek, és a helyszín vagy az éjszaka eseményei ellenére szemlátomást vidámak voltak. Nevetve beszélgettek, egymásba karolva haladtak. A menet élén egy vastag, prémes bundát viselő vakond haladt, akit a jelek szerint a legnagyobb tisztelet övezte. Fekete lencsés szemüveget viselt, karmos ujjain nehéz gyűrűk sorakoztak.
– Vajon… ő lenne Vakondok Domokos? – eszmélt fel Tüskefog, ahogy felrémlett előtte a megérkezésükkor kapott, eredeti küldetés, a Lókötő Kikötő legfőbb gaztevőinek feltérképezése.
Ahogy a menet haladt, a rejtélyes, lepelbe burkolózó talicskások becsatlakoztak mögéjük. Ekkor azonban észrevétlenül közelebb lépett a kalandorokhoz egy ötfős, csuklyás társaság, Mocsi pedig a levegőbe szimatolt, mintha felismerte volna az érkezők szagát. Korábbi ismeretségük, Enyveskezű Eduárd és farkasbandája volt az, és elégedetten vigyorogtak.
– Miután ilyen szépen idejöttetek, szeretnélek bemutatni titeket a Főnöknek! – ajánlkozott a vezérük, ahogy odadörgölőzött Mocsihoz.
A vakond elé tuszkolták őket, és mindenki tiszteletteljesen fejet hajtott.
A rókalány levette szalmakalapját, és maga is meghajolt, és háláját fejezte ki, amiért megismerkedhetett a vakonddal.
– Mocsi vagyok, a fehér róka – tette hozzá.
– Retekszisz – jegyezte meg kurtán a repülőmókus.
A sül a legelegánsabb udvari meghajlását bemutatva hajbókolt a vakond előtt.
– Sültuppi vagyok – mutatkozott be álnéven, nehogy valódi nevén felismerjék. – Állok rendelkezésére.
Domokos bólogatott egyikük-másikuk hallatán, majd Eduárdhoz fordult.
– Nem tűnnek különösebben rátermett harcosoknak. Biztos, hogy megférnek a sorainkban?
A farkas követte a tekintetét, de szemeiben inkább bujkált a kéj és a huncutság, semmint a komoly harci képességek felmérésének szándéka. A rókalány és a sül azonban szemmel láthatóan megrökönyödött a feltételezés hallatán.
– Jó uram! – igyekezett udvarias maradni Mocsi. – Adjon nekünk valamilyen munkát, amivel bizonyíthatjuk a rátermettségünket!
Domokosnak több se kellett, csettintett egyet.
– Ide nekem az 5 legjobb harcost! – kiáltotta. – Ha sikerül legyőznötök egyet-egyet, bekerülhettek a bandába. De ha nem… a sorsotok megpecsételődött! Vagy-e elég bátor ehhez, lányom?
Mocsi azonban már a kardjait is előkapta, és szinte harcra készen várta ellenfelét. Eduárd minden mozdulatát követte, nadrágjában félreérthetetlen dudor feszített, aminek láttán a vakond tarkón vágta.
– Szeretném látni, mire vagytok képesek!
– Most nagyon el foglak verni! – sziszegte Mocsi, ahogy tudatosult benne, hogy ismét az Enyveskezűvel kell összemérnie az erejét.
Egy harci mókus Retekszisz elé lépett, és mogorván a földre köpött.
– Gyönyörű… – kommentálta a jelenetet a lány.
– Ha már közösek a felmenőink – vonta fel a szemöldökét ellenfele. – Nem ismersz meg, kuzin?
Retekszisz meg se rezzent.
Tüskefog felkapta a fejét a rokoni kapcsolat feltételezésére, de nem volt sok ideje tűnődni ezen, mert egy nagy darab, páncélos borz közeledett feléje, aki látszólag az ő ellenfele volt. Egy ismerős arc is felbukkant az 5 kiválasztott között: a vörös bundás Veca, akivel eredetileg a városba érkeztek, kivált a tömegből, és a kis Kósza felé tartott. Eredetileg valaki más jött volna helyette, de határozottan rászólt:
– Ezt majd én intézem!
A tekintete inkább volt aggódó, semmint vérszomjas, a jelek szerint rettentően féltette a kiskutyát, hogy annak valami végzetes baja esik.
A harcosok teret adtak egymásnak, a borz pedig előlépett, jelezve, hogy az ő mérkőzése következik először Tüskefoggal. Előhúzta kétkezes hosszú kardját, megadva a tiszteletet ellenfelének, a sül pedig viszonozta a gesztust. Első csapása erős volt, de tudta hárítani, mozdulataiból pedig úgy érezte, hogy tisztán készül ellene játszani, és nem akar élni aljas, sötét módszerekkel.
– A körülmények azonban találékonyságért kiáltanak – gondolta a sül. – Jelentős túlerőben vannak, semmi sem garantálja, hogy az összecsapás végig ilyen pártatlan marad, és az életünk a tét. Itt nem finomkodhatunk!
Igyekezett úgy kifordulni a lendítései elől, hogy háta és sűrű tüskéi szúrós támadófelületet képezhessenek, és testével nekicsapódhasson a borznak, ami egyben számos szúrt sebet eredményezhetne. A harcos azonban mintha számított volna erre a lépésre, mert sikeresen ellépett a közeléből, és egy mordulást követően vissza akart támadni. Kardjának markolatával keményen gyomorszájon ütötte a sült, Tüskefog pedig ágyékon találta őt, amitől mindkét fél kétrét görnyedt. Hosszú perceken keresztül kerülgették egymást, jobbára csak kisebb, felszíni sebeket ejtve a másikon, ez azonban meglehetősen kifárasztotta mindkettejüket. A herceg egyik-másik mozdulatnál érezte, hogy a borz szinte várja, hogy feladja a küzdelmet, de neki esze ágában sem volt megfutamodni.
– Arról ne is álmodj!
Lihegve, kimerülten csapkodták egymást, sokszor már inkább csak dulakodva, semmit kardjaikra hagyatkozva, amikor a sül keményen lefejelte a borzot, akinek az orrából magasra csapott a vér, és kábán elterült a földön. Tüskefog is lerogyott, az ereje a végét járta, két oldaláról 1-1 őr oda is rohant, hogy lefogja őt. A borzot a karjainál fogva elhúzták a küzdőtérről.
– Ez döntetlennek tűnik… – jegyezte meg csalódottan Domokos, Tüskefognak pedig ökölbe szorultak az ujjai.
Ő nem érezte úgy, hogy diadalmaskodtak volna felette, és elszántan nézett körbe a tömegen, mely végig ellenfelének szurkolt, abban reménykedve, hogy lenyúzza róla tüskés bundáját.
– Ennyit a tiszta játszmáról… – gondolta, és megtörölte vérző arcát.
Veca megigazította magán fegyverének szíjait, és előlépett.
– Ne fogd vissza magad! – adta ki az utasítást Kószának.
– Mutasd meg neki!
– Döngöld a földbe! – biztatta a rókalányt a tömeg.
Kósza mozgékony volt, igyekezte becsalni Vecát a sírkövek közé, ahol itt-ott fedezékbe bújhatott. A rókalány rávetette magát, egyik kezével leszorította, a másikkal egy bőrövet húzott elő. Kósza harapásra nyitotta a száját, de csak az övre tudott rákapni, Veca pedig kihasználta az alkalmat, és hátrafeszítette a fejét. A kiskutya egy marék kaviccsal megdobta a fejét, hátha így szabadulhat a szorult helyzetből. A rókalány bosszúsan megrázta magát, dús bundáját, majd határozottan felszólította őt:
– Add meg magad! Nem akarlak bántani!
Kósza kissé megszeppenten állt a szorításában, és nem különösebben látszott rajta bármilyen nemes ambíció, mely további viaskodásra engedett volna következtetni.
– Csináljuk ezt meg okosba’! – kacsintott rá Veca, a kiskutya pedig aprót bólintott.
Lehajította a földre, de közben tartotta a súlyát, hogy ne üsse meg magát túlságosan.
– Ezt most megemlegeted! – kiáltotta el magát színpadiasan a rókalány, Kósza pedig hangosan felvonyított, mintha tényleg nagy fájdalmai lettek volna.
A tömeg szinte extázisban figyelte az összecsapást, barátai azonban aggódtak a kiskutya testi épségéért. Tüskefog szigorúan nézte a párbajt, és bár a mozdulatok túljátszását észrevette, sejtette, hogy azok nem veszélytelenek Kósza számára.
– A csicskám leszel! – folytatta Veca.
– Megegyeztünk…! – suttogta a kiskutya szédelegve. – Csak kíméld meg az életem! Nem akarok meghalni! – folytatta fennhangon.
– Tényleg kellene nekem egy szolga, uram – pillantott fel váratlanul a vakondra a rókalány. – Vihetem őt?
Domokos megvonta a vállát, és intett, hogy nem bánja.
Retekszisz, aki eddig saját fegyvereit élezgette, a párbajok ideje alatt különböző színekben pompázott. A tömeg éljenezve éltette Piszeorrú Paszkált, a porcropogtató mókust, ahogy az ismét köpött egyet és előrántott egy láncot. Fenyegetően meglengette és fogvicsorgatva meredt rá.
– Te retek…! Most megfizetsz mindenért…!
– De miért…? – kérdezte a repülőmókus.
– Gondolkodj csak, ki vagyok!
A lánc nagyot lendült, és rátekeredett Reteksziksz kardjára. A repülőmókus hirtelen ötlettől vezérelve elengedte a kardot, ahogy ellenfele rántott rajta egyet, majd sebesen előkapta kis fűszeres erszényét, és egy maréknyi borsot fújt Paszkál felé.
– Ez nem volt egy jó döntés! – szisszent fel a sül. – Meg kellett volna rántani a kardot, hogy azzal kitépje a láncot az ellenfele kezéből! Így védtelenné fog válni! Ez súlyos hiba!
A mókus könnyezve, köhögve prüszkölt, és fennhangon szitkozódott, és ő is elejtette a fegyverét.
– A jó kurva nénikémet, meg a te anyádat! – üvöltötte.
– Különös… – gondolta Tüskefog. – Ezek szerint tényleg unokatestvérek lennének? De mi okozhatja ezt a súlyos viszályt közöttük?
A közönség nevetve figyelte különös párbajukat.
Retekszisz nem akarta hagyni, hogy nagyon eltávolodjon tőle, egy fojtóhúrt rántott elő, de erre Paszkál is felfigyelt, és ügyesen-bajosan, de lekanyarintotta a válláról a kardját. A repülőmókuson kívül mindenki sejtette, hogy a húr ezzel szemben nem lesz elegendő, Paszkál pedig be is vitt egy sikeres szúrást a felső testére. Retekszisz rávetette magát, de ezzel csak újabb támadási lehetőséget adott ellenfelének, aki ismét megszúrta őt. A színes repülőmókus fájdalmasan felnyögött, és belemélyesztette a fogait Paszkálba, de az egy harmadik alkalommal is beléje mártotta a kardját.
Retekszisz a földre hanyatlott, és kábán nézett fel az idegenre. Paszkál szeme vérben forgott, a gyilkolási vágy egyértelműen ott ült a vonásain.
– Add fel! – kiáltotta az egyik néző.
– Öld meg! Filézd ki! – üvöltötte reszelős hangon egy másik.
Retekszisz színe ismét módosult, ezúttal egy élénk narancssárgára változott bundája. Előrántotta utolsó tőrét, és meglengette Paszkál előtt. A nézőtérről azonban berontott közéjük egy pajzsos farkas.
– Nagyuram! – próbálta elválasztani a két küzdőt egymástól. – Lehet, hogy vannak ennek az arcnak még rejtett kvalitásai! A bányában talán még jó lesz!
A vakond azonban rendkívül dühösnek tűnt a közjáték láttán, a jelek szerint ő várta a tragikus végkifejletet.
– Jó uram! – sietett társa segítségére Eduárd. – Bálint barátom csak önnek kívánt ezzel kedvezni! Mi ismerjük valamelyest ezt a jószágot, és igen nagy hasznot húzhatnánk belőle, ha életben hagynánk!
Domokos végül intett, hogy szedjék szét a párbajozókat. Bálint farkas volt, aki arrébb rángatta Reteksziszt más, rossz arcú ürgék és pockok közé.
– De hát ki az úristen vagy? – lihegte, ahogy Paszkált erővel kellett visszafogni, ne vetődjön utána.
– Nem figyelsz? – kólintotta őt fejbe Bálint. – Hiszen mondta, hogy az unokatestvéred!
– Nekem van… unokatestvérem…? – motyogta Retekszisz, ahogy szép lassan távolodott.
A figyelem és Eduárd eközben Mocsi felé fordult, ami jelezte, hogy most az ő összecsapásuk következett. A rókalány látványosan melegíteni kezdett, ide-oda szökkent, kardját finoman lengette, mintha csak különleges vívótudását és akrobatikus képességeit akarta volna megcsillantani.
– Nagy meglepetést a fegyvereivel már nem tud okozni a farkasnak – gondolta Tüskefog. – De ami a fegyverforgatást illeti… Ott még föléje kerekedhet.
– Győzzön a jobbik! – nyújtotta oda a lány a mancsát.
– Győzzön a jobbik! – biccentett Eduárd.
– Gyerünk, Mocsi…! – kiáltotta erőtlenül a herceg. – Belezd ki! – hergelte őket, ha már a legtöbben ellenük szurkoltak.
A farkas kardon kívül a derékszíján ostorral és kötéllel volt fegyverkezve, de a rókalányt se kellett félteni. Elegánsan kerülgették egymást, akárcsak korábban a házban, sorra hárítva egymás csapásait. A felkelő nap sugarai páratlan hátteret biztosítottak a küzdelemnek. Lefegyverezték egymást, Mocsi pedig kigáncsolta a farkast, és fölé hajolva előrántotta második kardját.
– Na, mi a helyzet? – kérdezte tőle.
Eduárd sem volt rest, ő két kést ragadott. A hím szemmel láthatóan nem akarta bántani őt, egy trükkös módszerrel inkább megpróbálta levágni róla a ruhát. A vállánál az egyik pántját elmetszette, de az egyelőre nem hullott le a földre.
– Mikor láthatlak már ruhák nélkül? – incselkedett vele.
Mocsi a lefegyverzésen fáradozott, a farkas azonban félreérthetetlen módon hozzásimult dudorodó nadrágjával, meglepve őt, és megragadta mindkét csuklóját, hogy megadásra kényszerítse.
– Mi van, ennek három keze van…? – motyogta megilletődve Mocsi, de látszott, nem akarja hagyni magát.
– Abban nincs fegyver, vágd le neki! – kiáltotta oda Tüskefog.
Eduárd vetett egy sértődött pillantást a sülre, majd folytatta a dulakodást ellenfelével.
– Amit te próbálsz, azt elintézhetjük a hálószobában is, amit viszont én próbálok, az becsületbeli ügy! – jegyezte meg epésen a rókalány. – Nem akarunk rendesen harcolni most, a többit meg majd valamikor később…?
– Én próbálkozok, aranyom! – erősködött a farkas.
Nem látták, de egy elegáns róka asszonyság odalépett Domokoshoz, és a fülébe súgott valamit. A vakond bólintott, és intett a fogdmegjeinek.
– Szedjétek szét őket!
A tömeget látszólag azonban feltüzelte a heves összecsapás, hiába nem végződött az látványos győzelemmel.
Látva az előzményeket, Puszedli viszolyogva nézte saját, utolsó ellenfelét, egy rendkívül büdös ürgét. Gennyes kelések voltak a testén, bár a legtöbbet viselt ruhája és köpenye elrejtette. Előrántotta hosszú kardját, melyen megcsillantak a felkelő nap sugarai, akárcsak tüskés páncélzatán.
– Csontozd ki a kislányt! – kiáltotta az egyik néző.
A mogyorós pele nyelt egyet, és bátortalanul feléje hajította az egyik tőrét, de az lepattant annak öltözékéről. Az ürge válaszul kíméletlen csapást mért rá, amitől Puszedli eszméletlenül terült el a földön.
Tüskefog lehunyta a szemét borzalmában.
Ellenfele odament hozzá, megemelte, és megszagolta a lányt.
– Még él, ha érdekel valakit!
– Ez még a nevére se fog emlékezni… – szörnyülködött Mocsi a jelenetet látva.
Egy köpenyes holló megvizsgálta őt, próbálta ébresztgetni, majd a vállára kapta, és magával vitte.
– Nos… akkor mára ennyi volt a látványosság – összegezte a történteket Domokos. – Reméljük, holnap is megpróbál majd valaki beférkőzni közénk. És talán ti is esélyt kaptok arra, hogy bizonyítsatok – nézett a legyőzött kalandorokra.
A világosság eljövetelével a közönség szép lassan szétszéledt, a vakond emberei pedig keményen talpra rántották a legyőzötteket.
– Tudjátok a dolgotokat! Férfiak a bányába, nők a kupiba!
Tüskefog riadtan kapta fel a fejét, és próbált kiszabadulni őrzői szorításából, de Mocsi és Puszedli elhurcolását semmi sem tudta megakadályozni. Reteksziszen valamilyen furcsa oknál fogva nem vették észre, hogy nem hím, ezért ők ketten együtt maradtak. Veca határozottan a hóna alá csapta a kiskutyát, rámorogva mindenkire, aki el akarta volna venni őt tőle, és magával vitte Kószát, így végérvényesen szétszakadt a csapatuk.
A sérült Tüskefogat és Reteksziszt egy rácsos kordé felé terelték. Ahogy a fegyverükért nyúltak, a herceg mordult egyet: esze ágában sem volt ellenkezés nélkül átadni azokat. Két oldalról tartották a karját, ezért mindkettőhöz oldalra lendült, hogy tüskéivel kárt tehessen bennük. Mindketten fájdalmasan felordítottak, az egyikükön kisebb, a másikukon mélyebb, szúrt sebet ejtett. A harmadik őr nagyon lökött rajta, amitől bezuhant a ketrecbe, és gyorsan elvette látható fegyvereit.
A repülőmókus vérző sebeit tapogatta, és az őt védő őröktől alkoholt kért, de a testét nem tudta lefertőtleníteni vele, csak néhány kortyot ihatott a kulacsból. Kábán terült el a kordé deszkapadlóján, ahogy tőle is elvették a fegyvereit.
Mocsi, látva mi történt társaikkal, határozottan megmarkolta mindkét kardját, és haragosan nézte az őreit. Akárcsak a sül, ő sem volt hajlandó harc nélkül átadni becses tulajdonát, de őt nem ketrecbe zárták, egyszerűen csak elvezették.
– Ahova viszünk, ott nem lesz ezekre szükséged.
A mogyorós pelét utána húzták, és a rejtélyes rókaasszony után haladtak tovább.
A herceg és a rókalány még váltott egy bizonytalan pillantást, majd eltűntek egymás szemei elől.
0 hozzászólás