Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Egy szilveszteri, különálló játékot játszottunk a Root világában, új karakterekkel. További információk itt: Irások, történetek.
#2
A pajkos kalandot és némi zsákmányszerzést követően az újdonsült csapat készen állt arra, hogy eltegye magát másnapra. Héla egyezkedni próbált a nyúlasszonnyal, hogy a két tetves patkány ügyét megoldják, de az először határozottan tagadott mindent. Mikor azonban megtudta, hogy a hollónak könnyen alkalmazható ellenszere volna, máris figyelmesebben hallgatta őt. Kicsit aggódott, mit fognak majd szólni a vendégek egy ilyesfajta, teljes épületre kiterjedő irtáshoz, de a szárnyas meggyőzte, hogy álcázhatná takarításnak a folyamatot. Az asszonyság tartott attól, hogy a szer szagára felfigyelnek, de a kellő szellőztetés javaslata végül meggyőzte őt. Ahogy azonban Héla meghallotta, hogy a nő ingyen akarta kérni a szert, felborzolta a tollait, és sértődötten magára hagyta a házigazdát.
Amikor beléptek a számukra fenntartott szobába, a két kellemetlen lakótárs már az igazak álmát aludta, összebújva, egy ágyban. Mindkettő igencsak csinos volt, az egyikük különösen szép.
– Mi lenne, ha rájuk szórnád azt a port, aztán gyorsan megkötöznénk és kilógatnánk őket az ablakon? – vetette fel az ötletet Pock, a békés természetű csatapocok.
– Hadd fertőzzék végig az egész helyet! – legyintett bosszúsan Amélia. – Ha már ennyit nem voltak hajlandóak fizetni érte…!
– Inkább hintse be magát mindenki ezzel, és legalább mi elkapni nem fogjuk! – adta körbe az ellenszert a holló, majd fáradtan elnyúlt az egyik ágyon.
Pocok is bevackolta magát a kényelmesnek épp nem mondható fekhelyre, és elszunnyadt, reggel pedig arra ébredt, hogy nyest barátjuk, Denisz már a két patkánnyal ismerkedett. Az egyikük pékként, a másik kertészként mutatkozott be, és Erdőmélye egerek lakta települései felé tartottak, a Lókötő Kikötőben csak átutazóban voltak. Héla náluk is próbálkozott a csodaszerével, ők pedig nagyon hálásak voltak az ajánlatért, és gondolkodás nélkül megvették a portékáját.
– Imádkozni fogunk a hollók nemzetségéért! – intettek végül búcsút nekik.
Reggelit követően egy csoportba verődve kisétáltak a piactérre, hogy megnézhessék, milyen munkák közül lehet választani. A hirdetőtáblára kiakasztott lehetőségek között ezúttal is prominens helyet foglalt el a Lompos Öröme bordélyház szórólapja, akárcsak a kikötői rakodómunka. Héla kiakasztotta saját elérhetőségét is, és hogy gyógyítói szolgáltatásokat kínál, de alig lapította ki szépen az írást, egy kopott bundájú nyúlkisasszony máris megtalálta őt egy kéréssel.
– Csomókban hullik a szőröm a fenekemen! – húzta fel zavarba ejtő módon bő szoknyáját előtte, és azonnali segítséget kért.
A holló egy kenőcsöt kínált neki, és 1 érmét kapott érte cserébe.
– Ezért nem leszek hálátlan! Ma este kurkumás lisztkukacot fogok főzni neked édesgyökér-ágyon! – hálálkodott a nyúl. – És ha beválik, küldöm az uramat is!
Kicsit tovább kutakodva megtudták, hogy egy néhány fős farkas haramiabanda tartja rettegésben a település külső peremén élőket, aki pedig ezektől megszabadítja a lakosságot, jutalomra tehet szert. A társaságnak több se kellett, testhezálló feladatnak tűnt számukra a megbízás. Ellenőrizték fegyvereiket, feltöltötték a készleteiket, majd némi útbaigazítást követően elindultak az erdőszakasz azon része felé, amerre a bűnözőket sejtették.
– Mivel nem tudjuk pontosan, hányan vannak, lehet, hogy érdemes lenne felderíteni a terepet, és mielőtt nyílt konfrontációba bocsátkoznánk velük, egyiket-másikat csendben kiiktatni – javasolta Nyüzsi, akik lelkesen dörzsölte a mancsait a lehetséges csörte gondolatára.
– Nekem kicsik a tappancsaim, halkan tudok lopakodni, és még annál is jobban kötözni – felelte Pock. – Számíthattok rám, ha úgy hozza a helyzet.
– Ha minden kötél szakad, képletesen persze, mi Denisszel le is tudjuk fingani az ellenfeleinket – kuncogott a vadászgörény. – Ha szólok, hogy „mindenki fogja be az orrát!”, akkor tudjátok, mi a dolgotok!
– Mi lehet majd csábító a számukra?
– Szerintem ezek nem azért portyáznak, mert éhesek – folytatta az eszmefuttatást Nyüzsi. – Inkább az anyagi haszonszerzés vezérelheti őket. Kellene egy vonzó csali, ami rabul ejti őket…
– Mondjuk egy ártatlan, ifjú hölgy, aki eltévedt? – ajánlotta magát Amélia.
– Aki magányosan vacog egy rögtönzött tábortűz mellett? Jó ötlet! Ha útközben senki sem állít meg bennünket, kereshetünk neked egy kis tisztást.
– Gödröt ásni ilyen hidegben, fagyott földben jelenleg kizárt – töprengett a pocok. – Hurokcsapdák vagy fentről lendülő, lesújtó nyársak azok, amik szóba jöhetnek ellenük.
Elhagyva a kikötővároskát végigkaptattak a gáton, melynek mentén a hideg tél ellenére is élénk volt a forgalom. Karavánok kereskedtek távolról hozott ritkaságokkal, a helyi halászok pedig a meglékelt víz felett ücsörögtek, botjaikra támaszkodva.
Hosszú, több órás sétát követően érték el az erdő szélét, ahol már élőlénynek nyoma sem volt. Itt-ott a fák törzsére ki volt szögelve körözési plakát, mely vagy buzogányos varjakat, egy csinos, hercegi talárt viselő tarajos sült vagy egy szalmakalapos ronin rókát ábrázoltak, a farkasokra kitűzött vérdíj pergamenlapjai azonban rendre le voltak szakítva.
– Ej, ha ezeket megtaláljuk! – lelkendezett a vadászgörény a feltüntetett érmék láttán.
Kisvártatva azonban füst szaga csapta meg az orrukat a fák közül, ezért amennyire halkan csak lehetett, megközelítették a helyszínt. Egy magányos rókalány melengette a mancsait a tűz mellett.
A kalandorok összenéztek.
– Szerintetek?
– Lehet csapda…
– De az is lehet, hogy segítségre van szüksége.
– Ki akarja megkérdezni?
A csend hallatán Nyüzsi megforgatta a szemeit, majd előlépett, és odaosont az idegenhez.
– Kisasszony, kisasszony! Mi történt kegyeddel?
– Nem tudom! – felelte az bánatosan. – Felébredtem, és azt vettem észre, hogy ellopták minden holmimat!
– Nézzünk körül gyorsan, hátha találunk még lábnyomokat! Mi történt, el tudja mondani?
– Hát… főztem… – mutatott a bográcsára. – Aztán elaludtam… Eltévedtem, mert nem vagyok ismerős ezen a vidéken, és ennél a tisztásnál jobb helyet nem találtam éjszakára. Egyébként… gyógyító vagyok.
– Egyedül utazott? – kérdezte Nyüzsi, mire a róka bólintott.
Pock eközben úgy döntött, körbeszimatol a tisztás körül, nincs-e becsapdázva a hely, mely csak arra várna, hogy belesétáljanak. Vidrovszki gyanakodva körbenézett, fegyverét szorongatva, nem figyeli-e őket valaki a bokrok közül.
– Gyanús a csend… – suttogta Denisz. – Nem tetszik ez nekem…
Maga Nyüzsi sem tűnt teljesen meggyőzöttnek, igyekezte a kikötőváros felé terelni a gyógyítót, akik jellemzően nem egyedül, és nem a kereskedelmi utaktól távol szoktak közlekedni.
– Jaj… és hagyjam hátra a táskámat, amit elvittek? – sopánkodott az.
– Becsületszavunkat adjuk, hogy ha megtaláljuk, eljuttatjuk a városba.
– Nem kereshetnénk inkább együtt?
– Táska és felszerelés nélkül lehet, hogy védtelen lenne a kisasszony – érvelt Pock.
– És ha valami veszélybe kerülnénk, egy fegyvertelen kisasszonyra is vigyáznia kellene valakinek – vetette ellen a görény -, ami legalább egy harcost is kivesz a csatából.
Szinte egyszerre kapták fel a fejeiket, amikor halk hóropogásra lettek figyelmesek.
– Valaki közeledik…! – figyelmeztették egymást.
– Fegyverbe!
A rókalány szó nélkül felpattant, és a város felé iszkolt azon az ösvényen, melyen ők érkeztek. Pock lekapta a válláról az íját, előhúzott néhány nyílvesszőt a tegezéből, és feszülten fülelt, merről hallja közeledni az idegeneket. A hangok körkörösen minden irányból érkeztek.
Amélia egy csatabárdos, Denisz egy lapos kúszásban közeledő csatacsákányos farkast pillantott meg. Nyüzsi felé egy bárdos, a vidra felé ugyancsak egy csákányos haramia rohant, míg Pock egy lándzsás ellenféllel találta szembe magát. Héla felröppent az egyik fára, ahonnan jól belátta az egész tisztást.
– Most meghalsz! – kiáltotta rekedten a denevérlány támadója, ami egyértelművé tette mindenki számára a farkasok szándékát.
Amélia összerezzent az ijedtségtől, ezért felröppent az egyik közeli fára.
A pocok lövésre húzta az íját, de a vessző csak elröppent a támadó arca mellett, megsebezve azt. Pock az idegre helyezte a második nyílvesszőt is, de az is csak felszíni sérülést okozott, ezúttal a farkas pofájának másik oldalán, amitől az még inkább felbőszült.
– Elfogadnám ezt a csákányt… – nézte elszántan támadója fegyverét Vidrovszki.
Pajzsával védekező állást vett fel, mely felfogta annak csapását, és enyhén be is horpadt. Fejszéjével ellentámadásba lendült, és jókora pamacs szőrt lemetszett a farkas karjáról, ami vérző sebet hagyott maga után.
Nyüzsi előkapta a tőreit, és izgatottan vizsgálta az egyiket, melynek pengéjét valamiféle méreg festette kicsit homályosra, így csak az utolsó pillanatban vette észre a rá leselkedő veszélyt, de el tudott ugrani egy fenyegető csatabárd elől.
Amélia eközben előrántotta az íját, és lőni próbált, de a nyílvessző lepattant támadója páncéljáról, a farkas pedig elkezdett felfelé mászni a fára, utána.
– A fenébe! – nyögte Denisz, ahogy elterült a hóban, a csákányos ugyanis kirántotta alóla a lábát.
Esetlenül a csizmája irányába döfködött a dárdájával, hogy távol tartsa magától a farkast. A nyest feléje hajította a fegyverét, de a támadó ellépett előle, és bátrabban közeledett felé így, hogy látszólag fegyvertelen maradt. A farkas rávetette magát, de Denisz hamar felül kerekedett rajta, és fojtogatni kezdte. A haramia hevesen ellenkezett, rúgott, kapálózott, de megvonaglott, mikor Amélia beleeresztett egy nyílvesszőt a magasból. Fájdalmasan lihegett, a második vessző azonban végleg hatástalanította őt. A nyest feltápászkodott, igyekezett felmarkolni egy fegyvert, és várta a kínálkozó alkalmat, hogy valaki segítségére siethessen.
Amélia tovaröppent, mert a bárdos ellenfele szinte lemetszette alatta az ágat. A két szárnyas összenézett, és sejtették, hogy a magasból hatékony támogatást tudnának nyújtani a többieknek is.
Nyüzsi igyekezett olyan ponton megszúrni ellenfelét, ahol a mérgezett tőrrel komoly sebet tud ejteni rajta, de nem járt sikerrel, a bárdos farkas keményet taszított rajta. A görény megtántorodott, a tőrével pedig a farkas mancsa felé döfött, de az félreugrott előle. Lendületesen táncoltak egymás körül, míg Nyüzsinek sikerült bevinnie az első találatot.
– Az anyádat! – rivallt rá a farkas.
Elgáncsolta a görényt, és felülről próbált lesújtani rá, Nyüzsi azonban ügyesen forgott, amíg csak tudott, a nehéz csatabárd azonban lesújtott az egyik karjára. Fájdalmasan felkiáltott, a csontok roppanása és törése szinte hallható volt, a kéz pedig erőtlenül hanyatlott a földre.
– Nyüzsi, hasalj! – kiáltotta Amélia, aki egy vesszővel célba vette társa támadóját.
A lövedék azonban csak még inkább felhergelte a farkast.
– Te tollatlan madár! – mordult rá, és igyekezte követni a denevér szökkenéseit faágról faágra.
Pock eközben a hóba hajította az íját, és előrántotta mindkét tőrét, védekező állásban várva lándzsás ellenfelét. Remélte, hogy azokkal majd tudja hárítani a hosszú fegyver végét, de az fájdalmasan megsebezte a combját.
– Nyáh! – nyögte, és rárontott ellenfelére, derekába két oldalról beleszúrva a késeket.
A farkas üvöltött és egy pillanatra mozdulatlanná is dermedt, a pocok pedig élt a lehetőséggel, kirántotta a testéből a késeket, és két kisebb vágást is ejtett rajta. Ellenfele bundáját és körülöttük a havat vörösre festette fröcskölő vére. Ténferegve szédelgett, Pock pedig bevitte a győztes találatot, és torkon szúrta őt. Lihegve nézte, ahogy elterült, majd igyekezett egy kendővel elállítani saját sebéből folyó vérét.
Deniszt újabb ellenfél szemelte ki magának, a csatabárdos farkas lendítette feléje a fegyverét. A nyest harci páncélja felfogta az ütést, de mély horpadás keletkezett rajta, és meg is tántorodott tőle. Az arcát fájdalom torzította el, még ha vérző sebe nem is lett az ütközéstől. A farkas a fejét célozta meg a következő lendítéssel, de csak a vállát sikerült vele eltalálnia, ami ismét nagyot lökött rajta. Hiába próbált a hóból felmarkolt csákánnyal feléje támadni, a farkas ügyesen elhajolt előle. Hősiesen ellenállt, és végső elkeseredésében még a tűz felett rotyogó kondért és annak tartalmát is hozzá akarta vágni, de a farkas utolsó ütésétől elvesztette az eszméletét. Azzal, hogy a nyest eldőlt, szabaddá vált Héla előtt a tér, és nyomban rá is lőtt a farkasra, de annak páncéljáról lepattant a vessző.
A holló Vidrovszki ellenfele felé fordult, a vidra pedig észre is vette a lehetőséget. A pajzsát Héla felé tartotta, hogy védje magát, majd elkiáltotta magát.
– Lőj!
A vessző a karján meg is sebesítette a farkast. A sikeren felbátorodva Amélia is lőtt, a tarkóján találta el. A farkas zavarodottan hadonászni kezdett a fegyverével, és egy újabb nyílvessző a vállán is megsebezte, amitől még jobban feldühödött. A denevér bevitte a kegyelemdöfést, a farkas pedig elterült a földön.
Denisz korábbi ellenfele kiszemelte magának a sebével bajlódó pockot, az így ismét megmarkolta a késeit, és várta a támadást. Szeretett volna egy elegáns mozdulattal elhajolni a suhintása elől, és visszatámadva sikeresen előredöfni a késeivel, ahogy saját, korábbi küzdelmében is tette, a lábába azonban fájdalom hasított, és az megbénította egy pillanatra. A bárd szétmetszette a vértjét, és vérző sebet ejtett a mellkasán.
Héla, látva a párharc alakulását, lőni próbált, de azzal csak felhívta magára a farkas figyelmét. Kihasználva, hogy a farkas elfordult, Pock az oldala felé lendítette kését. Ellenfele vére kiserkent, a fájdalomtól pedig eltorzult a pofája. A bárdja a földbe szúródott előtte, a pocok pedig lihegve átszúrta a nyakát. Diadalittas visítással adta tudtára győzelmét.
Az utolsó farkas érezhette, hogy szorul a nyaka körül a hurok, arra azonban nem számított, hogy Nyüzsi kard helyett biológiai fegyvert kíván bevetni ellene. Nem számított Amélia és Héla sikeres találata, jobban fájt neki a görény enyhe spriccelése, mely néhány cseppnyi förtelmes, orrfacsaró permettel itatta át a bundáját. Látványosan kereste a menekülési lehetőségeket.
– Ne hagyjátok elszökni! – rikkantotta Pock, ahogy mellkasán a sebet igyekezte elszorítani.
Feléje hajította a tőrét, de a célpont túl messze volt. Nyüzsi a mérgezett tőrével ugyanígy tett, melynek hegye bele is állt a farkas oldalába.
– Innentől a tiétek! – intett a szárnyasoknak.
A haramia futásnak eredt, Amélia pedig utána röppent. A lábával el is kapta a torkát és fojtogatni kezdte. A farkas üvöltve, hörögve csapkodott.
– Feladod? – kérdezte a denevérlány. – Elvégre… nem kell ezért meghalni…
– Rohadj meg, te büdös szajha! – kiáltotta a farkas, de nem sikerült szabadulnia a szorításából.
Dühében leköpte a lányt.
Amélia arcán sötét árny futott át a sértés hallatán. Kegyetlenül harapdálni kezdte a fejét.
– Te átkozott, rosszéletű…! – sziszegte a farkas, és mérgében lefejelte a denevért, aki végül így elengedte.
– Majd én…! – ajánlkozott Vidrovszki, aki rácsapott egyet a földre hulló támadóra a fejszéjével, így az nem mozdult többé.
A csapat lihegve, kimerülten mérte végig a pusztítást.
– Nos… remélem, megérte – töprengett Pock.
– Forgassuk ki a zsebeiket!
Módszeresen átkutatták a farkasok holttesteit. Nyüzsi egy görbe kanalat és egy zacskónyi szöget talált, Héla egy láncon függő monoklit és egy maroknyi dohánylevelet, Pock egy dugóhúzót és egy zacskó tengeri kagylót, Denisz egy gyermekjátékszerű ujjbábot és egy csomag paradicsommagot, Amélia dobozba zárt, élő óriáscsigát és egy megrágott csontot, Vidrovszki pedig egy marék csillogó követ és fakockát süllyeszthetett a zsebeibe. A pocok ezen túl 10 érmét, a denevérlány és görény pedig 8-8 érmét is zsákmányolt.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás