Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Egy szilveszteri, különálló játékot játszottunk a Root világában, új karakterekkel. További információk itt: Irások, történetek.
A tűz békésen pattogott a Rézfaszú Bagoly földszinti kandallójában. A fogadó vendégei csendben szürcsölgették lélekmelengető, forró italaikat, és megkönnyebbülten pillantottak ki az ablakon a kinti havas tájra: örültek, hogy nem odakinn, a heves szélfúvásban kellett most dideregniük. Mindenki a hideg évszak búcsúztatását várta, hogy immár kellemesebb időben járhassák Erdőmélye vidékeit, de a tavasz egyelőre még váratott magára.
Pock, a békés természetű csatapocok megrázta szőrös kis testét, ahogy megborzongott a hideg hó gondolatára. Belekortyolt gőzölgő, némi alkohollal megbolondított forró csokoládéjába, de azt majdnem magára löttyintette, ahogy a tömegben a háta mögött furakodó, izgága vadászgörény véletlenül meglökte őt.
– Bocsánat! Bocsánat! – szabadkozott az, ahogy odatelepedett az egyetlen szabad helyre, egy fenyegető külsejű denevérlány mellé. – Leülhetek ide, ugye?
– Persze, gyere csak!
– Köszi, köszi! Jó is itt, jó is itt! – telepedett le az érkező. – Nyüzsi vagyok! – nézett körbe lelkesen az asztal mellett egybegyűlteken. – Ti kik vagytok? – kezdett azonnal ismerkedni, ahogy a másik oldalán ücsörgő vidrához fordult.
– A nevem Vidrovszki – felelte az először kurtán, és kíváncsian végigmérte az idegent. – Építész vagyok…
– Az jó! Az jó!
– Itt is lenne mit barkácsolni… – nézett körbe a vidra, és míg mások nem láttak különösebb kivetnivalót a fogadó belső terében, az ő szemét nem kerülték el a legapróbb hibák sem.
Követte a pillantását a szemközt ülő, éjfekete holló és egy kis nyest is. Pock nem konyított különösebben az építészethez, még ha valamelyest rokonszakmája volt is: ő a kötelek, csomók és csapdaállítás mestere volt, és ha kellett, bármilyen rögtönzött eszközzel képes volt gúzsba kötni valakit vagy valamit.
– Én pedig a pincér vagyok – toppantott a lábával kicsit türelmetlenül a mellettük álldogáló felszolgáló. – Hozhatok még valamit esetleg?
– Forralt bort! – vágta rá vidáman Nyüzsi.
– Forralt bort! – bólintott a nyúlpincér. – Forralt bort! – kiáltotta a söntés felé.
– Én szeretném… extra fahéjjal kérni! – bátorkodott megszólalni a denevérlány.
– És még csak most jön a csípős tücsök…! – rikkantotta a nyúl. – Egyet? – mutatott a vidrára, aki bólintott. – Kettőt? – folytatta fellelkesülve, ahogy a görény is hevesen bólogatni kezdett. – Hármat? – várta a denevér válaszát.
– Én is kérek… – szólalt meg halkan a holló.
– Én inkább… valami zamatos gyümölcsöt kérnék – intett Pock.
– Télen…? – mérte őt végig szánakozva a pincér. – Legfeljebb almát tudok adni. Bundázott alma?
– Jó lesz.
– Én is kérek! – mondta végül némi töprengés után a denevér.
– Én meg valami töményet! – motyogta halkan a nyest.
– Akkor három csípős, fűszeres tücsök, két bundázott alma és egy tömény! – sietett el a konyha felé a nyúl.
– Akkor te ilyen… gyümölcsevő denevér vagy? – folytatta az ismerkedést Nyüzsi. – No nem baj, akkor több hús marad nekem! Látod, hogy le vagyok soványodva…! – mutatott végig magán. – Még a szőröm is kihullik lassan…!
A holló kíváncsian végigmérte őt, elkezdte tapogatni a farkát és azon kopaszodó bundáját.
– És még rühes is vagy – állapította meg, és amikor újdonsült páciense megütközve szembesült a ténnyel, hozzátette. – Gyógyító vagyok. A nevem Héla.
– Meg fogok halni…! – kiáltott fel kétségbeesetten a görény.
– Egyszer mindenki, de te nem ebben fogsz meghalni.
A fogadó vezetője, Leonárd nyúl ekkor ért le a földszintre, és azonnal felkapta a fejét a szófoszlányokra.
– Jól hallottam, hogy itt valaki rühes? – kiáltotta ingerülten, aminek hallatán egy pillanatra az egész helyiség elnémult.
– Nem, csak arról beszélgettünk, milyen jó, hogy itt senki sem rühes – sietett a válasszal Vidrovszki.
– Az nagyon jó ám, mert mi itt a rüheseket nem tűrjük meg! – figyelmeztette őket Leonárd. – A múltkor is kiraktunk valakit emiatt!
– Ebben a hidegben?
– Ilyenkor? Télen? – hüledezett az asztaltársaság.
– Kegyetlenség…!
– Nos, akkor jó, egyetek, igyatok! Rendeljetek csak! Addig kérem az eddigi fizetségeket! Ide, a bőrkötényem zsebébe tessék csak bedobálni! 1 érme, 1 érme, 1 érme…! – mutatott végig rajtuk.
A nyest csendben nézte az erszényt, és úgy tűnt, egymást kergetik a gondolatok a fejében.
– Mondja csak, jó uram! – kért szót bátortalanul. – Milyen munkát lehet itt vállalni a fogadóban?
– Ó, hát dolgos kézre mindig szükség van! – biccentett elégedetten Leonárd. – Mosogatófiút mindig keresünk!
– Őrt… vagy inkább kidobófiút esetleg?
– Áh! – rázta meg a fejét a nyúl. – Látod ott a vastagbundájú Körtisz nyuszit? – mutatott a ház saját, biztonságért felelős beosztottjára. – De ha gondolod, a mosogatói állás még nyitott. 3 éjszakáért 1 érem!
– Na legyen…! – egyezett bele a nyest, Leonárd pedig bevezette őt a mosókonyhába, ahol egy hatalmas halomban álltak a koszos edények.
– Hajrá!
Míg Leonárd figyelme a mosogatásra irányult, Héla valamiféle hintőport kezdett szórni az izgága görény farkára.
– Megelőzésre is tudsz adni valamit? – kérdezte Vidrovszki, és a többiek is kacagva hallgatták a holló javaslatait.
Az asztaltársaság jókedvűen beszélgetett, míg lassan besötétedett odakinn, és még álomszerűbb lett a hófödte, sárga lámpásokkal bevilágított kis település. Leonárd alattomos vigyorral az ajkain bámészkodott vendégei között, kiket tud majd éjszakára is ott marasztalni 1-2 érméért cserébe. Odalépett hozzájuk, és meglepetésére azok pont ilyesmit fontolgattak.
– Látnok vagy, fiam, mert épp szólni akartunk! – mondta Héla.
– Mindössze egy nagyobb, több ágyas szabad szobánk maradt számotokra, amiben lakik már két tetves patkány, de ők hajlandóak lesznek behúzódni a sarokba! – ajánlkozott Leonárd. – Ha nem veszitek ki, átmegyek más asztalhoz, megkérdezem őket… – dörzsölgette a körmeit az ingén, látszólagos érdektelenséget színlelve.
– Egy pillanat! Nem úgy volt, hogy itt senki se lehet rühes vagy tetves? – hajolt közelebb Nyüzsi.
– Az a minimum, hogy ezért valami kedvezmény jár! – bólogatott hevesen a holló.
– Azért a tetű mégis rosszabb, mint a rüh! – sietett segítségükre Pock.
– Az a baj, hogy… – nézett körbe óvatosan Leonárd, látva, hogy a társaság nem hagyja magát – … ők már itt laknak 2 hete és közben kapták el a lapostetűt. De… fejenként 2 érméért a tiétek a szoba! Ha nektek nem kell, az ürgék boldogok lesznek, ha kivehetik helyettetek!
– Biztos boldogok lesznek, ha meghallják, hogy tetves vendégek mellé kell befeküdniük…!
– Engedjen az árból és maradunk! – próbált egyezkedni a görény. – Beleértve a mosogató nyestet is!
– Hát… – vakarta meg a tarkóját a nyúl. – Ha ő három éjszakát elmosogat… Akkor tulajdonképpen… ingyen alszotok! Na jó, legyen! – vágta rá. – De étkezést az ár nem tartalmaz!
– És mi lesz, ha a nyest barátunk nem jön vissza a második és harmadik éjszakára?
– Ezt a rizikót hajlandó vagyok vállalni – húzta ki magát Leonárd. – Ide, a Lókötő Kikötőbe mindenki azért jön, hogy szorgalmával és igyekezetével hozzátegyen valamit a közösség életéhez! – szónokolta átszellemülten.
– Ha kell, a dolgos kezeimmel én is besegítek – ajánlotta Pock.
A nyúl szeme felcsillant, és a kezébe nyomta egy felmosó nyelét.
– És mondja csak, Leonárd uram, ezen a műintézményen kívül hol lehet még itt munkát találni?
– Van egy gyönyörű főterünk, ahol a hirdetőtáblára szokta mindenki kiakasztani, ha dolgozókra van szüksége – felelte. – Kikötői munka például mindig van, rakodni mindig kell! Igaz… ez kemény, fizikai munka… és gyakoriak a balesetek… és nem ritkán esnek zsebesek áldozatául…
– Zsebesek? Itt? – kiáltott fel Nyüzsi.
– Nincs esetleg olyan munka, ami… egy törékeny, ifjú hölgy számára is alkalmas? – próbálkozott szerénykedve a denevér.
– Ó, hát hogyne lenne! – lépett hozzá közelebb bizalmaskodva a nyúl. – Hogy is hívják kegyedet?
– Amélia…
– Szóval Amélia kedves…! Van itt a Rézfaszú Bagoly árnyékában egy csodálatos műintézmény, a Lompos Öröme! – mutatott a világítótorony irányába.
– K-kurtizánt keresnek? – hüledezett a denevér.
– Kurtizánt! Mindenhova! – biccentett Leonárd.
Zavarba ejtő alapossággal kezdte ecsetelni, hogy a torony különböző szintjein milyen minőségű és milyen szolgáltatásokat kínáló hölgyeket várnak, és milyen elvárásokat támasztanak a jelentkezők irányába.
– Szerintem szavazzuk meg, milyen kategóriába sorolnánk Amélia barátunkat! – ajánlotta Nyüzsi. – Szerintem a legmagasabb, prémium kategória illik rá!
– Én nagyon szívesen le is tesztelem! – ajánlkozott félreérthetetlen grimaszokkal Leonárd. – Van is itt egy raktár…! – intett a fejével a konyha melletti helyiség felé. – Ha kell, gyönyörű ajánlást is írok kegyednek! Egyenesen Cicicuppogtató Cedrik úrnak fogom címezni, aki az egész kurtizánbarlang vezetője.
A füle és bolyhos farka csak úgy rezgett az izgatottságtól. Pock gyanakvóan végigmérte a gátlástalan közeledését, ahogy körülöttük sertepertélt a felmosóval.
– Fontosak a körülmények – felelte lágyan Amélia. – Egy raktár nem megfelelő számomra.
– Már ez is jelzi, hogy ő egy úri hölgy – kacsintott Pock.
– Semmi gond! Megoldjuk! Felkísérem… egy szobába!
– Nos… – szabadkozott a denevér, és egy pillanatra segélykérően a görény felé lesett, aki árgus szemekkel figyelte a nyúl derékszíján lógó, érméktől csörgő erszényt, mintha már egy következő lépést tervezgetett volna. – Előtte… a gátlások oldása érdekében… ihatnánk valamit…!
– Helyes!
– Mit innál? – kérdezte Vidrovszki, aki szemfülességének hála hamar kitalálta, újdonsült barátai vajon miben sántikálhatnak.
– Én valami bogyós gyümölcslevet! – jelentette ki Leonárd.
– Akkor a vendégünk vagy egyre – jegyezte meg Pock, ahogy észrevette, hogy Amélia a zsebeiből egy apró, folyadékkal teli üvegcsét húzott elő, de elrejtette azt utazóköpenye alatt.
– Ez aztán a csapat! – csapott az asztalra a nyúl.
– A cél természetesen mindig az, hogy a vendég vágyai teljesüljenek – búgta Amélia.
A nyúl elsietett, és hozott magának egy kupa italt.
– Én nem is kapok? – kérdezte ártatlanul a denevér.
– Ó, hát hogyne! – tolta elé a kupát, hogy hozzon még egyet magának is.
A denevér gyorsan belelöttyintette a fiola tartalmát, majd ártatlan ábrázattal várta a kéjenc nyúl visszatértét.
Leonárd meghozta a maga italát is, épp ült volna le, amikor Pock úgy tett, mintha felmosás közben meglökte volna őt, ezért egy pillanatra elterelte a figyelmét. Amélia kihasználta az alkalmat, és megcserélte kettejük kupáját, így a nyúl elé került a megbolondított nektár. Leonárd látszólag nem fogott gyanút, nagyot kortyolt az italából, majd annak mámorától fellelkesülve odahajolt a denevérhez, és szenvedélyesen megcsókolta. Amélia érezte, hogy az ital átáramlik az ő szájába is, melynek így rá nem volt ugyan annyira erős hatása, mint a nyúlra, de tudta, hogy el fog bódulni tőle.
– Tudok még mutatni… egy s mást… – ajánlotta, ahogy az emeleti szobák felé kacsintgatott, míg magánál volt.
Leonárdnak több se kellett, lelkesen felpattant, belékarolt, és kísérte is fel a lépcsőn. Intett a csaposnak, aki meg se lepődött a jeleneten, majd füttyentett a mosókonyhában szorgoskodó nyestnek, hogy vegye át a helyét.
– De én… ezt a feladatot kaptam!
– Nem baj! Most helyettesíted! Dupla fizetség jár érte!
Denisz, a nyest felkötötte magára az erszényes kötényt, és az asztalok körül kezdett sündörögni.
Pock számára az események ettől a pillanattól kezdve homályosak lettek. Mosást színlelve követte a kéjelgőket az emeletre, főképp azért, mert Nyüzsi, a görény is utánuk lopakodott, és mielőtt még magukra zárhatták volna az ajtót, beosont mögöttük. Nem tudta, a szépséges denevérhölgy erényének védelme érdekében tette, vagy csak azért, hogy megszabadítsa Leonárdot az erszényétől, az éktelen viháncolás azonban félreérthetetlen időtöltésről árulkodott, melynek a jelek szerint mindhárman részesei voltak. A pocok azért a folyosón maradt, hátha társainak valami segítségre vagy támogatásra lesz szüksége.
Amikor távozni akartak, Leonárd fitymálva odavetette Améliának:
– Kedvesem… ez a bordélyba kevés lesz… – mérte őt végig. – De neked megírom az ajánlólevelet – pillantott Nyüzsire, aki látszólag nem volt elragadtatva a dolgok alakulásától.
A denevért igencsak sértette a megjegyzése, ezért előrántott egy fojtózsinórt, és fenyegetően nézte a házigazdát. A nyúl előkotort a ruhái közül egy kést, mellyel odalenn az ételt szeletelte fel a vendégeknek.
– Hölgyem! – szólította fel. – Minden éjjel megfordul nálunk egy ilyen vendég, ne higgye, hogy felkészületlenül ér a reakciója!
Amélia rávetette magát, és fojtogatni kezdte őt, de Leonárd föléje kerekedett.
– Ú! – ugrott közéjük hirtelen Nyüzsi. – Én szeretem az ilyen vad dolgokat is!
A nyúl a falig hátrált, és fenyegetően nézte őket.
– Te nagyon jó ajánlólevelet kapsz! – bökött a késsel Nyüzsi felé. – Hölgyem, önt pedig meg kell kérnem, hogy hagyja el a fogadót!
Azzal a folyosó felé vette az irányt.
Pock, aki mindennek szemtanúja volt, úgy tett, mintha véletlenül állt volna csak az útjába, és próbálta elgáncsolni a felmosóval, mindhiába.
– Ó, jaj! Bocsánat! – szabadkozott, közben pedig belesett a szobába, hogy onnan próbálnak-e a nyúl után eredni, és megakadályozni, hogy bárkinek a tudomására jusson, hogyan is alakult a pásztorórájuk.
Mielőtt azonban a lépcsőt elérhette volna, Vidrovszki, aki céltalanul addig a falat támasztotta, kitartotta egyik lábát, aminek következtében a pincér végül tompa puffanással elhasalt. A pocok rávetette magát, és igyekezte latba vetni minden kötöző és csomózó tudását, hogy mozgásképtelenné tudja tenni őt. Úgy megkötözte, akár egy hernyót, majd Vidrovszki segítségével bevonszolták a testét a korábbi szobába. Nyüzsi gyakorlott kézzel átkutatta a zsebeit, de Leonárd hevesen vonaglott.
– Mindenkit kipenderítek innen! Segítség! Csendőrség…!
A vidra azonban kupán vágta, Pock pedig megragadta az alkalmat, és kipeckelte a száját.
– 12 érme… – számolgatta Nyüzsi. – Fejenként kettő az nem is rossz a csapatmunkáért…
A félig nyitott ajtón ekkor lesett be Denisz, a nyest, aki meghallott valamennyit a dulakodásból.
– Mi történt itt? – kérdezte, és már nyúlt is volna a megkötözött nyúl után, hogy kiszabadítsa.
– De neki ez így jó! – erősködött Pock. – Ő ezt élvezi!
– Kifejezetten ezt kérte, hogy addig… szeretgessem, míg el nem ájul – tette hozzá Amélia.
Denisz vonakodva, de végül nem oldozta el a nyulat, a jelek szerint sikerült meggyőzni őt.
– Utánatok jöttem már, hogy mindenki felvonult így az emeletre… – dugta be a fejét Héla is végül az ajtón, de elnémult, ahogy megpillantotta a bizarr jelenetet.
Felborzolódott minden tolla, és mohó ábrázattal méregette a megkötözött nyulat.
– Én szeretem az ilyesmit…!
Leonárd közben ébredezett, és kissé megrémült, ahogy a hat idegen körülállta őt ebben a kiszolgáltatott helyzetben.
– Nos… tudunk még tárgyalni esetleg? – kérdezte mézes-mázos hangon Amélia.
– Azok után, ami történt?
– Az este még csak most kezdődik – simított végig a denevér a köteleken, melyek fájóan belemélyedtek a nyúl húsába. – Mondtam, hogy különleges szolgáltatásokat nyújtok…
– Ezzel kellett volna kezdenie… – motyogta zavartan Leonárd, és abbahagyta az ellenkezést, a többiek pedig végül eloldozták. – Ha kell, két ajánlólevelet is tudok írni.
Közelebb intette a hollót is, aki felajánlkozott a légyottra, és félrevonult a két szárnyassal.
– Már csak pergamenre van szükség…
Pock inkább elfordult, hogy ne lássa a zavarba ejtő részleteket, és elkezdett kutakodni, hátha talál írószerszámot. Nyüzsivel visszamentek a fogadó földszintjére, ahol egy nagy vendégkönyvet találtak, de nem tudtak észrevétlenül a közelébe lopózni, mert a házigazda nyúl folyton ott szorgoskodott körülötte. A pocok kihúzta magát, és odalépett hozzá, remélve, hogy fel tudja tartani, míg Nyüzsi észrevétlenül ki tud lopni belőle néhány lapot.
– Drága asszonyom! – mondta nyájasan. – A derék Leonárd úrral megegyeztünk, hogy kivesszük azt az utolsó szobát, melyben a két patkány is megszállt. Megtenné, kérem, hogy felvezet az emeletre, és megmutatja, hol találom ezt majd?
– Ó! – rázta meg a fejét a nyúlasszonyság. – Megmutatnám, de nem hagyhatom itt a vendégeket! De szívesen elmagyarázom, merre találja!
– Jaj, még csak az hiányzik, hogy véletlenül valami más vendégre nyissam rá az ajtót! – kapott színpadiasan a homlokához Pock. – Olyan bamba vagyok! Még sose jártam ebben az épületben!
– Semmi baj, van egy beugrónk. Deniszkém! – intette oda a helyettes pincért. – Ideje leadni a pénzt, amit eddig begyűjtöttél, utána pedig kísérd fel ezeket az urakat, és mutasd meg a szobájukat!
Denisz arcáról eltűnt a mosoly, már-már azt remélte, hogy zsebre teheti a helyettesítéssel begyűjtött érméket. Nyüzsi próbált volna néhány érmét elcsenni tőle, hogy kevesebbet kelljen leadnia, de a nyúlasszonyt nem sikerült átverniük.
– I-itt van, ennyit szedett össze – nyújtotta át a görény a pénzt.
– 13 érme? Ejha! – tette el a nő a pénzt, mindannyiuk bánatára.
– Ebben az is benne volt, amit fent Leonárdtól szereztem… – sopánkodott halkan Denisz, amikor a nő elfordult.
– Nos, akkor kísérd fel ezt a kedves pocok urat!
– De én… nem vagyok ismerős ebben a házban – pislogott a nyest.
– Na jó! Akkor állj ide, és figyeld a kasszát, míg én felkísérem!
Ahogy felfelé haladtak a lépcsőn, Pock hátrapillantott, és látta, hogy a görénynek sikerült kitépnie néhány lapot a könyvből.
– Amilyen szerencsétlenek vagyunk… tolvajlás és zsiványkodás helyett inkább bordélyházat kellene nyitnunk… – kuncogott Nyüzsi.
0 hozzászólás