Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 41. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 41. fejezet ~
Míg társai mosakodtak és öltözködtek, lelkesen várva a nemes hölgyekkel való találkozót, Éla odatelepedett az ablakhoz tolt kisasztal elé, melyen a varjúcsibék fészke volt berendezve. Az állatok a friss etetést követően álmatagon bámészkodtak, mintha csak az öt kalandor beszélgetését figyelték volna.
– Milyen sokat nőttek…! – állapította meg a félelf, és a ketrecen keresztül meg-megcsiklandozta egyiket, másikat. – Szerencsére Gaiden úr jól bánt veletek és gondosan etetett benneteket. Lassan el is kezdhetjük a tanításotokat.
A madárkák tollazata már elkezdett fejlődni, ami azt jelentette, hogy hamarosan képesek lesznek elhagyni fészküket is, még ha továbbra is felügyeletre lesz szükségük.
A lány fésülködni kezdett. A friss fürdő, a finom, meleg élelem, a tiszta váltásruhák lehetősége olyan privilégium volt, melyben az elmúlt napokban, hetekben aligha lehetett részük. A hercegnő elé mégsem járulhattak koszosan, véresen, mosdatlanul, ezért a fogadós lelkes cselédeinek segítségével mindannyian alaposan megfürödtek dézsáikban.
– Hiszen sosem lehet tudni! – incselkedtek vele a többiek. – Hátha Astalionnal is találkozunk!
Éla rezignáltan meredt maga elé. Idejét sem tudta már, mikor találkozott a fiatal herceggel, Ayshani kisasszony unokatestvérével utoljára.
– Azaz… most már király… és férj… – helyesbített.
Míg a város és a társadalom egy része viszonylagos szabadossággal kezelte a promiszkuitás kérdését, Éla jól emlékezett rá, Ayshani kisasszony milyen félve merte csak elárulni, hogy neki, hajadonként már született egy gyermeke, tartva attól, közössége vajon hogyan reagálna egy ilyen hírre. Kétségkívül kényes vallomás volt ez egy ilyen magas rangú hölgytől irányukban, akik egyszerű közrendűként, vándorként érkeztek csak a városba, és szegődtek el kalandozóknak. Hűen szolgálták a hercegnőt, aki megjutalmazta őket bizalmával, de egyben ismét rávilágított arra, hogy a házasság intézménye milyen fontos e vidéken egy hölgy számára, ha nem akarja kivívni viselkedésével vagy érzelmeivel környezete megvetését.
Az immár Tilemaer trónján ülő Astalion soha még csak jelét se adta annak, hogy érdeklődne iránta, és Éla magának se tudta nagyon megmagyarázni azt a furcsa rajongást, amit a csinos fiatalember iránt érzett. Még agglegényként se közeledett hozzá soha, így azonban, hogy megköttetett házassága a kyr származású szépséggel, még távolabb kerültek egymástól.
– Vajon képes lennél egy egész életen át osztozni egy férfi kegyein annak többi asszonyával…? – kérdezte magától. – Nem mérgezné-e meg az elmédet a féltékenység vagy az irigység…? És nem válnál-e te magad is mások féltékenységének vagy irigységének áldozatává? Vajon meddig lennél képes nyugodtan aludni, nem is sejtve, mikor akar valaki tudtodon kívül megmérgezni vagy álmodban agyonszúrni, csak hogy eltakarítson az útból? És vajon megéri egy férfi szerelme mindezen veszélyt…?
Sóhajtva tette le kezdetleges, lassan széttöredező fésűjét, végigsimított hosszú, szőke haján, majd egyszerű, visszafogott fonatokat készített belőle a feje búbjától, annak természetes választékától, egészen a füle mögöttig.
– Legalább a tisztességesség látszatát sikerült elérned vele… – gondolta, ahogy az ablak homályos üvegében nagyjából szemügyre tudta venni a végeredményt.
Jól emlékezett még rá, hogy a tisztességesség látszata vagy annak hiánya hogy rá tudja nyomni a bélyegét valaki megítélésére. Anyja, aki érkezése előtt köztiszteletben álló szabó- és varrónő volt, egy csapásra elvesztette saját közössége jóindulatát, amint házasságon kívül félvér gyermeke született. Megtűrt nő vált belőle, akinek a szolgálataira és szakértelmére továbbra is szükség volt, de a háta mögött kellemetlen szavakkal illették. Nem használt az sem, hogy míg a halandó kérészéletűek gyermekei a megszokott módon növekedtek, ő maga, Éla, származásánál fogva kétszer olyan lassan fejlődött. Félelf öröksége hosszabb életre rendeltette őt, mely egyben arra is kárhoztatta, hogy anyja megöregedését és elgyengülését, betegeskedését saját népének léptékeivel mérve szinte gyerekfejjel kellett végignéznie.
Azelőtt soha nem gondolkozott el azon, az ő esetleges, későbbi gyermekei vajon milyen vért örökölnének, és nem kellene ugyanúgy, keserűen végignéznie, ahogy azok hamarabb megöregszenek nála.
– Bolond vagy, Éla Nayiri, a folyók völgyéből! Mi jut eszedbe? Gyerek? – rótta meg magát. – Te fogsz már gyereket szülni a királynak! Egy ilyen félvér kölykét úgyis elsőként ölnék meg az udvarban!
Megrázta a fejét saját ostobaságán, és elkezdte magára ölteni a felső ruházatát, páncélját és fegyverzetét, és megigazította magán köpenyét.
– Akkor talán ezért nevelik, dajkálják egymást a nemesi családok sarjai…? – töprengett. – Hogy kizárják annak még a lehetőségét is, hogy valaki külső, ártó szándékú személy felülkerekedjen a legelesettebbjeik felett?
Akaratlanul is Ayshani hercegnő korábbi vallomása jutott eszébe, miszerint titkolt kisbabájának gondozását Elinea kisasszonyra, unokahúgukra bízták. Akkoriban, mikor ezt meghallotta, kételkedett mind az úrnő józan ítélőképességében, mind a makrancos gyermeklány alkalmasságában egy ilyen fontos feladatra. De rá kellett jönnie, hogy ha a hercegnő képes volt újszülöttjét mégis rábízni valakire, aki maga is ily fiatal még, talán mindkettejük rátermettségét alábecsülte.
Kíváncsiak voltak az úrnő reakciójára, amint kalandjaikat meghallja, ezért indulás előtt egyeztették benyomásaikat, hogy összeszedetten, időrendi sorrendben, nem egymás szavába vágva mesélhessenek majd neki. Aria megáldotta a fogadót is, imádkozva a Gaiden úr által emelt kis Darton-oltár előtt.
A férfi azóta fel-alá rohangált, hogy visszatértek, és közölték vele, hogy az úrnő nem palotájába fogja kéretni őket, hanem maga kíván ellátogatni hozzájuk e szerény fogadóba. Minden cselédjét és inasát riadóztatta, hogy makulátlan rend és tisztaság várja a hercegnőt és esetleges kíséretét, és a legfinomabb fogásokat és bort szolgálgassa fel nekik. A találkozó időpontjának közeledtével kellemes illatok kezdtek terjengtek az épületben, mely folyamatos kiabálástól és utasításoktól volt hangos. Minden kandallóban tüzet gyújtottak, hogy kellemes meleg fogadja a vendégeket. A kétesebb hírű vagy megjelenésű látogatókat lelkiismeret-furdalás nélkül kitessékelte az ajtón, aminek következtében a fogadó szinte félig kiürült.
Gaiden úr trappolva, lihegve rohant fel az emeletre, a kalandorokhoz, és izzadó homlokát törölgetve, falfehérre sápadva, szinte dadogva rontott be hozzájuk.
– Nyugalom, jó uram! – próbálták csillapítani, nehogy ő is úgy járjon, mint a falubeli tolmácsuk.
– Megjött Ayshani – állapította meg Tíra.
A férfi hevesen bólogatott.
– Az úrnő, az… aki az…!
A legszebb öltözékét viselte, és még valamilyen kölnivizet is magára pacsmagolt a tiszteletére.
– Megyünk, megyünk! – vigyorgott a tűzmágus lány, és társaival megindult a földszint felé.
Ahogy leértek, a fogadó teljes személyzetét felsorakozva találták. Ayshani kisasszony Jeez és ikertestvére, Elinea társaságában üldögélt az egyik hosszú asztalnál. Gaiden úr remegő kezekkel közeledett feléjük, réztálcáján a felkínált borral.
– Szép estét a kisasszonyoknak! – hajtottak fejet illedelmesen a kalandorok. – Megengedik, hogy az asztalukhoz üljünk?
A hercegnő barátságosan intett és hellyel kínálta őket.
– Kérhetjük, hogy szolgálják fel a vacsorát? – kérdezte Éla.
– Hosszú történet lesz… – bólintott Ashata.
– Természetesen mindannyian a vendégeink!
– Persze, nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a vacsora! – felelte lelkesen Ayshani. – Rég jártam ilyen helyen!
– Pedig mi mindig hívtuk úrnőnket, hogy ez milyen jó kis kuckós hely! – kuncogott a paplovag. – Hadd mutassam be a házigazdánkat, Gaiden urat!
Az úrnő kezét nyújtotta a férfinak, aki összecsókolta azt, és szinte földig hajolt előtte.
Két inasa a legszebb evőeszközökkel terített előttük, és tálcákon hozták a lakomának is beillő fogásokat. Leves, hal- és csirkehúsételek követték egymást, melyek kifogástalannak tűntek.
– Soha nem láttam még ennyi finomságot egy halomban – ámuldoztak a lányok.
Kellemes lakmározás és iszogatás közepette Jeez kisasszony volt az, aki egy idő után leintette a fogadós ajánlkozásait, és kérte, hagyják őket végre magukra. Gaiden úr engedelmeskedett, és a söntés mögé húzódott, egy fiatal inasát pedig az ajtóhoz állította, nehogy azon bárki idegen ebben az órában betoppanhasson és megzavarja őket.
A három kisasszony csendben hallgatta a hosszú elbeszélést, majd minden szempár Jeez úrnő ikertestvérére, Elineára szegeződött.
– Milyen különös, hogy őt is ugyanígy hívják… – töprengett Éla. – Vajon bír valamilyen jelentőséggel ez a név?
– Nagyon érdekes, amit elmeséltetek! – mondta végül Elinea. – Szívesen körülnéznék ezen a környéken… már ha lehetséges – pillantott a hercegnőre, mintha valamelyest az engedélyére várna.
– Kedvesem, te túl értékes vagy számomra, hogy megfelelő védelem nélkül egy ilyen helyre elengedjelek – felelte Ayshani. – Szóval bármilyen szörnyű is lesz, kénytelen leszek veled tartani.
Jeez kisasszony arca megmerevedett, és úgy tűnt, egyáltalán nem örült ennek. Megforgatta a szemét és sóhajtott egyet.
– Ezek szerint nekem is mennem kell…
– Tehát – pillantott a hercegnő a lányokra – két nap múlva reggel találkozunk!
A kalandorok arca felderült, Aria szinte tapsolt örömében.
– Együtt kalandozhatunk Ayshani úrnővel! – nyüszítette, mintha egy álom vált volna valóra számára.
– Akkor addigra vennünk kell új lovakat – kezdte el a számolgatást Éla.
– Igen, a mieink ott maradtak a faluban…
– Rá se rántsatok! – legyintett a kisasszony. – Viszünk szekereket, majd utaztok azon!
– Köszönjük! Úrnőm el se hiszi, mennyire örülünk, hogy élve visszajöttünk és még láthatjuk a gyönyörű arcát! – hálálkodott a szőke félelf. – Olyan sokszor halálfélelmünk volt…!
– Nem is rá gondoltál… – vigyorgott Ashata, és a többiek is kuncogni kezdtek.
Éla elvörösödve összehúzta magát. A kisasszony azonban mosolyogva megölelte, és végigsimított hosszú haján.
– Esetleg a kedves unokafivérét nem akarja meginvitálni? – kapott az alkalmon a paplovag. – Ennyi kisasszony egy halomban, védtelenül…!
– Isten őrizz, hogy ő veszélybe kerüljön! – csattant fel Éla aggódva.
– Most képzeld el, mi lenne, ha éjjel együtt vállalnátok őrséget!
A félelf szeretett volna elsüllyedni a padlóban már a feltételezéstől is.
– Mit fognak így gondolni rólam a kisasszonyok? – nyögte elkeseredetten.
– Na, csúnyák vagytok! – intette le őket Ashata, lezárva a csipkelődést. – Visszakanyarodva a kérdéshez, minket legutóbb a küldetés eléggé felkészületlenül ért, ha figyelembe vesszük a történteket. Úrnőm, tudnak javasolni valamit, mivel készülhetünk fel, vagy milyen mágikus ereklyéket érdemes beszereznünk? Nem jutottunk közelebb ahhoz, hogy megfejtsük, ki vagy mi lehet ez a fehér ember, és védelmet se tudtunk ellene kifejleszteni…
– Az Amadea nevű boszorkányról tudhat itt a városban bárki valamit? Lehet a levéltárban bármilyen feljegyzés róla? – kérdezte Aria. – Kit keressünk meg, hogy az elkövetkezendő 2 napban hasznossá tehessük magunkat?
– Erről majd én gondoskodok – ajánlotta Elinea.
– Pihenjétek ki magatokat! – tanácsolta a hercegnő. – Addig majd még kitaláljuk, ki kísérjen el bennünket.
– A falubeliek nem fognak nekünk örülni, ha visszatérünk, az biztos… És nagyon sajnáljuk, ami Des Arionnal történt! – szabadkozott a paplovag.
– De visszahoztuk a kardját! Úrnőm gondolom szeretné… megérinteni… emlékezni… – próbálkozott Éla.
– Én annyira nem ismertem őt… – csodálkozott a hercegnő.
A kalandorok döbbenten összenéztek.
– Pedig milyen kedvesen mesélt kettejük megismerkedésének történetéről!
– Egyszer talán láttam őt 9 éves koromban, amikor az apám kölcsön adott neki… meg vagy 2 éve… – jegyezte meg Ayshani.
– Velünk mindenesetre kedves volt… – vigyorgott Aria.
– Jó ember volt, annyi bizonyos. Szomorú egy hittársat elveszíteni…
– Nem szenvedett sokat – tette hozzá Éla, ami mosolyt csalt a többiek arcára is.
Vidáman falatoztak, különösen a hercegnő. Feltűrte mindkét ingujját, és két pofára tömte magába az ételt, Gaiden úr általános megrökönyödésére.
– Van egy újfajta süti a cukrászdában! – lelkendezett.
– Ó! Nem megyünk el a 2 nap alatt valamikor? – kérlelte Aria.
– Nem lesz rá időnk, sajnos!
– Majd megünnepeljük vele, ha visszatértünk – javasolta Éla.
A három hölgy azon tanakodott, hány katonát lenne érdemes magukkal vinni az útra, mikor a paplovag óvatosan előhozakodott a kérdéssel:
– A városban tartózkodik még esetleg a közös ismerősünk, aki még álmában is igazat beszél?
Ayshani homlokán izzadtságcseppek jelentek meg, és némán Jeez felé fordult.
– Nem, már nincs a városban! – mondta fennhangon, de a vonásairól le lehetett olvasni, hogy hazudik.
Jeez kisasszonynak felszaladt a szemöldöke, kihúzta magát és megigazította a kardját, jelezve, hogy tudja, mit fog csinálni az elkövetkezendő két napban.
– Nos… akkor két nap múlva a palota előtt találkozunk! – búcsúztak el a hölgyek, majd a kalandorok is nyugovóra tértek.
***
Az indulásig hátralevő időt felszerelésük javítgatásával, tisztítgatásával töltötték. Feltöltötték a készleteiket, szárított élelmet, fáklyát, tartalék nyílvesszőket csomagoltak az előttük álló útra. Aria átadta a várrom pincéjéből magukkal hozott, lezárt, lepecsételt, ismeretlen tartalmú fiolákat a kisasszonyoknak, akik azt ígérték, kerítenek egy alkimistát, aki majd biztonságos körülmények között ki tudja nyitni a palackokat, és meg tudja állapítani, mi lapulhat bennük. Izgatottan várták az indulást, és egész korán felsorakoztak a kikötői palota ajtaja előtt.
Két szekér és egy hintó gördült ki rajta, mindegyik bakján két-két őrrel, hat lovas katona kíséretében. A hintóra a kisasszonyok ültek fel, Ayshani vidáman integetett nekik. A kalandorok az egyik ponyvás kocsi hátuljába kapaszkodtak fel, melyen négy kikötői őr utazott velük. A férfiak különösebb hírekkel nem szolgálhattak az utat vagy küldetést illetően, ellenben szüntelenül udvaroltak mind az öt leánynak.
– Jó kötésű katonalegények… – állapította meg Éla, ahogy végigmérte őket.
Jó ütemben haladtak, ahogy pedig rájuk telepedett az este, egy útszéli fogadóban szálltak meg. A házigazda vakarta a fejét, hogyan fog ilyen sok vendéget elszállásolni, Jeez kisasszony erélyes fellépése azonban elég volt ahhoz, hogy végül mégis legyen elegendő szobája. A katonák őrködtek, és a szabad ég alatt, valamint az istállóban aludtak.
Másnap, ahogy továbbindultak, a jarókelők és utazók igencsak megcsodálták a három, vonuló kocsit az úton, hát még amikor azok letértek a keskenyebb, erdei csapásra. Nem sokkal később megpillantották a korábban meglátogatott falu első épületeit, meglepetésükre azonban egy helybéli sem érkezett a fogadásukra. Mindegyik ház ajtaja nyitva volt, az állataik azonban még nem voltak kiengedve az ólakból.
– Ez… furcsa…
Ahogy az állatok meghallották az érkezésüket, éktelen hangzavar kelt életre.
– Ezek… éhesek! – döbbentek rá a kalandorok.
Néhány elhullott csirke hevert a kertekben, ami csak megerősítette a gyanakvásukat.
– Vajon mióta nem kaphattak enni?
A kisasszonyok kiszálltak a hintóból, de az egy negyedik alkalommal is megmozdult, mintha valaki még kiszállni készült volna belőle. Meglepetésükre egy lángvörös hajkorona bukkant fel az ajtajában, gazdája, Arianne Ditrok lovagnő pedig szigorúan körbenézett.
– Nem is tudtuk, hogy ő is jön! – suttogták lelkesen a kalandorok.
A nő azonnal utasította is a katonákat, kire milyen feladatok várnak.
– 4 katona tábort ver, a többiek a kalandor leányokkal körülnéznek a faluban! Keressenek embereket, helybélieket!
Amadea kunyhója továbbra is ott állt az eredeti helyén, körülötte pedig öt nagyobb máglya parázsló nyomaira bukkantak.
– Rossz előérzetem van…! – nyögte Éla, ahogy megközelítették, és balsejtelme beigazolódott.
Mindegyik halmon felnőtt, emberi csontokra, maradványokra bukkantak. Aria és Éla odatérdelt, hátha érintéssel ugyanúgy láthatják majd az áldozatok lelkének lenyomatát, de ezúttal nem jártak sikerrel. Akia addig az istállót ellenőrizte, lovaik és hátrahagyott felszerelésük megvan-e még, míg Ashata a házak küszöbe alá bekészített, áldozati kását kereste.
– Úrnőm, rendelkezik önök közül valaki hasonló képességgel, aki ügyesebb nálunk? – kérdezte a paplovag.
Elinea és Ayshani is vizsgálni kezdte a helyszínt, Jeez kisasszony pedig szorosan a nyomukban járt. Ikerhúga átszellemülten, laikus számára kissé talán habókosan kántált, feljegyzéseket és rajzokat készített a látottakról. Egy óriási könyvet tartott az egyik kezében, abba olykor-olykor belepillantott.
– Az időmágiához sajnos nem értek – mondta végül -, de a térmágiához igen. Ezek valamennyire fedik egymást.
Újra részletesen kifaggatta őket a kunyhó helyzetének jelenbeli meghatározásáról és későbbi kiásásáról, a hallottakat pedig csendben emésztgette.
– Az öt máglya elhelyezkedése egy szabályos ötszöget zár be, melynek a kellős közepén helyezkedik el a kunyhó – mondta végül. – Egyértelműen valami vérmágia történt, vagy valamilyen nekrotikus osztályba tartozó esemény, hiszen emberáldozatot mutattak be… Ismert iskola kézjegyeit nem ismerem fel rajta, inkább boszorkánymágiának mondanám.
– Szóval nem valami kultusz felelős érte, hanem egy természetközeli lény?
– Pontosan!
A tálcás jóslást is a vajákosasszonyok és útszéli boszorkányok módszerének tekintette, korábbi tanulmányaiban sohasem találkozott még ilyesmivel.
– Amadea boszorkányról sikerült találni valami feljegyzést?
Elinea elismételte azt a mondókát, amit annak idején a falubeliektől hallottak.
– Ez egy jó régi intelem – tette hozzá. – Egy népi babonákkal és mágiával foglalkozó kutató gyűjtésében bukkantam rá. Már több száz évvel ezelőtt is a helyi mondavilág része volt. A régi mendemondák szerint ez az Amadea anyó bajba jutott hölgyeknek segít, de ezért cserébe mindig valamilyen áldozatot kér.
– Akkor ez… azt jelentheti, hogy az a segítség, amit nekünk nyújtott a kiúttal kapcsolatban, követelte meg azt az áldozatot, ami az öt gyermek halálához vezetett? – kérdezte Éla. – Vagy ez túlságosan elrugaszkodott elképzelés?
– Egyáltalán nem! – felelte a nő. – Teljesen logikus következtetés.
– Mi történhetett akkor itt a faluban, ami azt követelte, hogy a falubeliek meghaljanak? – fonta tovább a gondolatmenetet a félelf. – Valakinek szintén segítenie kellett?
– Valakinek, vagy saját magának. Egyes források szerint meg is eszi a kisfiúkat, mások viszont cáfolják, így ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni.
– Mi lehet az oka annak, hogy csak a fiúkra vadászott? – kérdezte Aria.
– Nehéz lenne megmondani – felelte Elinea. – Talán a társadalom általános berendezkedése miatt, mely erősen férfiközpontú.
– Az is lehet, hogy azért kellenek nekik a kisfiúk, mert azok előtt még hosszabb élet áll, mint egy felnőtt előtt… amit elvehet tőlük – morfondírozott Ashata.
– Akkor lehet, hogy mi azért nem kellettünk neki, mert nekünk meg vannak számlálva a napjaink… – sopánkodott a paplovag, amire keserűen felnevettek.
– Ha ez tényleg egy ilyen egyszerű asszony varázslata, akkor ő hogyan lehet képes mégis ilyen erejű mágiát alkalmazni? Ha nem valamilyen szektában vagy iskolában tanulta, hanem magától, akkor eleve a mágiahasználat képességével születhetett, vagy képes volt ezt magában kifejleszteni?
– Nem tudnám megmondani – rázta meg a fejét Elinea.
– És vajon miért egy kyr kisfiút választott tanítványának? – kérdezte Aria.
– Nagyon jó kérdés. A feljegyzésekből nem derült ki. Ez a szerep általában kislányokra szokott korlátozódni.
– Kisasszonyom, szeretne szétnézni odabenn, a kunyhóban?
Elinea azonban határozottan elzárkózott ennek lehetőségétől.
– Nem tudni, mi történt odabenn – felelte, az arcáról pedig leolvasható volt, hogy tart egy esetleges varázslattól, ami odabenn várná őket.
– Az baj, hogy mi már jártunk benn? Vagy ez nem jelent önökre veszélyt? – kérdezte Éla.
– Mivel akkor még nem volt itt az öt tűzrakás, azt mondanám… okozhat gondot.
– Akkor ne menjünk be mi se! – állapodtak meg a kalandorok.
– Egy férfit be lehet küldeni… – motyogta Aria.
Jeez kisasszony már fordult is a katonákhoz, de Elinea leintette.
– Mi történne, ha eltemetnénk a csontokat? – pillantott Éla paplovag társukra, Aria arca pedig felragyogott, hogy végre temetési szertartást hajthat végre. – Vagy ha mondjuk csak homokot hordanánk a máglyákra? Az megtörné például a varázslatot?
– Lehetséges, de könnyű úgy létrehozni azt, hogy ilyen külső beavatkozás során azonnal végezzen azzal, aki meg meri sérteni – figyelmeztette őket a nő. – Ehhez több időre és vizsgálatra lenne szükségem.
– Bárhogy is lesz, éjszakára mindenképpen be kell majd húzódnunk a házak fedezékébe, mert a szekerek a fehér ember ellen nem nyújtanak majd biztonságot – emlékeztette őket Aria.
– Az állatokat is el kell majd zárni – tette hozzá Éla.
– A rituáléról sem szabad elfelejtkezni!
– Úrnőm, ha szabad, én szívesen körbenéznék a falu temetőjében, hogy ott észreveszünk-e bármi rendellenességet! – ajánlotta a szőke félelf.
Ayshani bólintott, a kalandorok ezért elsétáltak a falu szélére. Megrökönyödve kellett szembesülniük a ténnyel, hogy mindegyik sír, olyan 60-70 darab, ki volt ásva, látszólag több dolgos kéz által, csontokat pedig egyikben sem találtak. Az elmúlt 50 év gödreiben urnák hevertek, a régebbiekben valaha koporsós temetkezés történhetett.
– Vajon hová lettek…?
Fáklya volt az, aki a hosszas vizsgálódás után visszarendelt mindenkit a táborba. A katonák egyik házban sem találták dulakodás vagy gyilkosság nyomait, és rablásra utaló jelek sem látszottak. Felhívták azonban a figyelmet egy vérfoltra a hegy felé vezető úton, ami egy ponton megszűnt.
– Ez nem hangzik jól…
– Hasonlóval a fehér ember támadásakor találkoztunk, amikor egy falubelit elragadott – jegyezte meg Ashata.
– Kérdés az, hogy a fehér ember előbb ragadta-e el az áldozatát, bárki is volt az, mint hogy a boszorkány anyó megölt volna mindenkit… – töprengett Éla.
– Lehet, hogy szembesült a fehér emberrel, aki épp lecsapott valakire, és ezért hajtotta végre másnap az emberáldozatot, hogy megvédje tőle a házát… – felelte Akia.
A kisasszonyok elméláztak a hallottakon, majd elrendelték, hogy a kíséret tagjai három egymás közeli házban húzzák meg magukat. A katonákat két házra osztották, a harmadikban ők és a kalandorok kaptak helyet. Ayshani és Jeez kisasszony elfoglalhatta a tiszta szobát.
A katonák hamar munkához láttak: az épületekből kihordták a felesleges tárgyakat, és ágyakat, ágyneműt cipeltek át a használaton kívüli házakból, hogy mindenkinek legyen lehetősége kényelmesebb fekhelyen álomra hajtani a fejét. A kalandorok csendben álldogáltak, várva, milyen parancsot kapnak, a négy kisasszony azonban hosszasan egyezkedett valamiről. Amint ezzel végeztek, odaléptek hozzájuk.
– Lányok, mivel az időnk drága, szeretnélek megkérni benneteket, hogy fütyüljétek el nekünk a szükséges dallamot, amivel megidézhető a fehér ember!
A kalandorok aggódva összenéztek, de mivel ez volt az úrnő kívánsága, nem tehettek mást. Mind a négyen megtanulták és többször is elfütyülték a dallamot. Ezt követően nem sokkal mindenki bezárkózott, szigorúan követve Fáklya parancsait.
A kisasszonyok leültek beszélgetni az asztalhoz, látszólag nem terveztek aludni. Előkerült egy palack bor és egy kártyapakli is, szemmel láthatóan nem aggódtak a fehér emberrel való találkozás miatt. A kalandorok leheveredtek, de Tíra ébresztő varázslatot állított be magának, hogy semmiképpen ne aludják át az éjszakát. Éjközép táján magukhoz tértek és talpra szökkentek, ellenőrizték fegyvereiket, és ahogy kipillantottak az ablakon, látták, hogy egyre sűrűbb köd telepedik a tájra. A már ismert, fehér ember közeledtét jelző, kísérteties dallam csendült fel az éjszakában. Félelem gyűrűzött a zsigereikbe, Aria áldásai ellenére.
– Már megint meg fogunk halni…! – nyögte Akia.
– De legalább szép társaságban halunk meg – mosolyodott el Éla.
Feszülten várták, mit tartogat számukra a sors.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás