Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 39. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 39. fejezet ~
A kalandorok csendben üldögéltek, Éla némán bámészkodott a kicsiny kunyhóban. A falon látható írás a helyén maradt, és nem érkezett rá válasz, mégis kíváncsian figyelte, változik-e valami körülöttük: a levegőbe emelkedik-e valami használati tárgy, átkerül-e egyik asztalkáról a másikra valami, ami arra utalna, hogy egy másik idősíkon, velük párhuzamosan most is zajlik az élet.
– Nézzétek! – mutatott ki az ablakon Tíra. – Besötétedett!
Az ablakokon egyre kevesebb fény szűrődött be hozzájuk, az égen csillagok gyúltak, és a korábbiaktól eltérően a felhők is újra mozogni kezdtek. Meglepetésükre azonban nem csak ebből, hanem az épületen kívüli, egyértelmű matatás zajaiból jöttek rá, hogy nincsenek egyedül. Azonnal talpra szökkentek, és lélegzetvisszafojtva füleltek.
– Nem mondom, hogy fegyverbe… – suttogta Éla. – De azért… próbáljuk felkészülten várni!
– Ha nem is fegyverben… de a legszebb menjen már előre, és próbáljon egyezkedni azzal, bárki is jön! – vetette ellen Ashata.
– Te vagy a legszebb! – nevetett Aria. – Ez a feladat rád vár!
Mindannyian a szőke félelfre pillantottak.
– Hogy rám…? – kérdezte az döbbenten.
Amikor társai nem ellenkezdtek, hozzátette:
– Menjünk ki vagy várjuk meg itt benn?
– Te se örülnél neki, ha csak úgy idegenek bejönnének a házadba – érvelt az amazon.
Míg azonban tanakodtak, az ajtó lassan kinyílt, így mind összerezzentek. Egy 9 éves forma kisfiú tolta be az ajtót, a hóna alatt egy nagy köteg rőzsével. Hófehér hajtincsei alól kíváncsian pillantott fel az idegenekre, a nyomában egy hajlott hátú, idős asszony érkezett, ugyancsak fával és zsákocskákkal megpakolva. Mindketten mozdulatlanná dermedtek.
– Adjon isten jó napot! – köszönt rájuk a paplovag.
– Kedves asszonyom! Ne ijedjen meg tőlünk! – próbálkozott Éla is.
– Elnézést kérünk, amiért hívatlanul betoppantunk ide, a kis kunyhójába! – folytatta Aria.
Csendben vártak, hogy sikerült-e megértetniük magukat vele.
– Látom, összekentétek a falat is! Ki fogja ezt letakarítani? – csattant fel az idős hölgy, aminek hallatán mind fellélegeztek, hiszen kiderült, hogy közös nyelvet beszélnek.
– Én! Majd én! – jelentkezett Aria, és már ugrott is a falhoz, hogy azt kulacsából, vízzel leöblítse.
– Azt hittük, csak így tudunk üzenni valakinek, de természetesen letakarítjuk.
A hölgy bezárta az ajtót, és lepakolta a terhét.
– Bocsásson meg nekünk – kérte Éla -, de olyan régóta bolyongunk itt, hogy nem is reméltük, hogy még élő lelket fogunk találni! Eddig csak a halál és a pusztulás vett körül minket, aztán bejöttünk ide, és itt az élet lüktet körülöttünk. Egyszerűen nem tudjuk, hol vagyunk.
– Kik ezek a nénik? – kérdezte a gyermek, erősen törve az általuk beszélt nyelvet.
– Menj, és pakolj ki! – utasította válasz helyett az asszony, majd odabicegett a tűzhely mellé, és lekuporodott egy hokedlire. – Mi volt a kérdés?
– Hogy… hol vagyunk… – felelte bizonytalanul a félelf.
A lányok összenéztek, Ashata pedig biztatása jeléül bólintott, hogy meséljék el neki, miken mentek eddig keresztül.
– Kalandozó harcosok vagyunk – kezdte Aria.
– Azt látom – mérte végig a fegyvereiket a nő.
– Egy nemes feladatra jelentkeztünk, nyomoznunk kellett, és mások életét kellett megvédenünk – folytatta a paplovag. – Belekeveredtünk egy különleges, számunkra megmagyarázhatatlan helyzetbe. Találkoztunk egy furcsa entitással, ami elragadta a szellemünket erre a másik síkra, ahol azóta is bolyongunk. Várromokat jártunk be, vérgólemmel, élőhalott csonthadsereggel vívtunk harcot, és varázslatos állatok próbálták egyengetni az utunkat… egyelőre mindhiába.
– És mit kerestek?
– A kiutat!
– Nem úgy értettem – köhintett a nő. – Mi vezetett titeket eredetileg ide, erre a vidékre?
– Egy Doaryar nevű zászlókutató sírját kellene megtalálnunk – felelte Akia.
– Úrnőnk, egy nemes hercegnő adta nekünk ezt a megbízást a közeli városból – tette hozzá Éla. – A sírban van egy szent ereklye, amit meg kell találnunk neki.
Meglepetésükre az asszony arca elsápadt, és kigúvadó szemekkel lassan a tűz mellett ügyködő kisfiúra pillantott.
Éla érezte, hogy a karján feláll a szőr. A jel egyértelmű volt, a nő a nevet már bizonyosan hallotta, sőt, a testbeszéde arra utalt, hogy a gyermeknek is köze lehet hozzá.
– Vagy magát a kisfiút hívják így! – gondolta. – De az meg… hogy lehetséges?
– Nagyon régóta bolyongunk már ezen a hegyen – vette át a szót Ashata. – Olyan, mintha valami különös varázslat kötne ide minket. Egyedül ez a terület tűnik biztonságosnak, ide a gonosz erők képtelenek betörni. Mi magunk sem értjük, miféle szent védelem alatt állhat ez a környék. De higgyen nekem, hölgyem, ez a hely a jövőben is nagyon erős védelemmel lesz ellátva! Ez az egyetlen biztonságos menedék itt, az erdőben! A paplovagunk szent fegyvere is mutatja, hogy itt nincs veszély.
A nő odatotyogott a szekrényhez, elemelt egy nagyobb, peremes réztálcát, majd az egyik ládából egy kis erszényfélét kotort elő. Egy hímzett terítőt helyezett el a tálcán, és leült vele az asztalhoz. A zacskó tartalmát egy fakupába töltötte és jókorát köpött rá. Hevesen rázni kezdte, és közben egy számukra idegen nyelven kántált.
A kalandorok nem rettentek meg, de furcsa távolságtartással szemlélték a műveletet.
– Valami… történik! – súgta oda nekik Tíra. – A pohárból mágikus derengés nyomait látom…!
Az asszony valamiféle növényőrleményt is rátöltött, a gyermek pedig egy kis vizet is hozott neki anélkül, hogy kérnie kellett volna. Egy idő után mindent kiborított a tálcára. Gyöngyök, csontok, egérfej, békalábcsont, aszalt gyümölcsök és botocskák ömlöttek ki a kupából, elszórva a terítőn.
– Szerintem a néni jósol…! – suttogta Éla.
Egy fertályóra kántálás után aggódva feléjük pillantott.
– Kedveskéim, hatalmas bajba kevertétek magatokat! – mondta baljóslatú hangon. – Azonban a megoldás nagyon egyszerű! Látjátok ezt az egérkoponyát, hogy merre mutat?
A lányok a tálcára pillantottak, és próbálták a házikó helyzete alapján meghatározni az irányt.
– Van egérút a szorult helyzetetekből.
A kalandorok arca felderült.
– És még el is tudom nektek árulni.
– Ezért végtelenül hálásak leszünk! – fogadkozott a paplovag.
– Megalszotok itt este! Valahogy majd csak elférünk. Aztán holnap, ahogy felkel a nap, elindultok abba az irányba, amerre az egérkoponya mutat! Vissza fogtok érni oda, ahonnan jöttetek.
– Kell-e az úton tartanunk bármitől? – kérdezte Éla. – Állattól… ellenségtől…
– Azt nem tudhatom. De ez a fehér színű keresztcsont – mutatott a tálcára – nagy veszélyt hordoz rátok nézve. Ezért ha ismét elmentek hozzá, akkor az egyikőtök biztos, hogy az életével fizet.
– Ez a személy nem csak ránk jelent veszedelmet, hanem mindenki másra is – mondta Ashata. – Arra vonatkozólag, hogyan lehetne őt legyőzni, a szellemek nem adtak valami útmutatást? Nincs valami tanácsa erre?
– A berkenye, a szeder, a homoktövis, a csalán és a szamóca messze vannak ettől a csonttól – felelte homályosan -, és nem felé fordulnak.
– Fogalmam sincs, hogy ez mit jelenthet… – vallotta be magának Éla.
– Ehhez mi sajnos nem értünk – folytatta az amazon. – Nem tudjuk kiolvasni ezt a tálcáról – intett az azon heverő gyümölcsök, növénykék elhelyezkedésére.
– Azt jelenti, amit mondtam.
A kalandorok bizonytalanul összepillantottak.
– Meg tudjuk valamivel hálálni az intelmét, amiben most részesülhettünk? – kérdezte végül a félelf. – Tudunk a magunk szerény módján segíteni?
– Ha megmondja a kedves nevét, néném, szívesen az imámba foglalnám! – ajánlotta Aria. – Esedeznék istenemhez, hogy tartsa meg önt jó egészségben!
– Amadeának hívnak, gyermekem – felelte az asszony némi hallgatás után -, de hagyj nekem békét az istenedtől!
A paplovag egyetértően bólintott, majd ő és társai is mind bemutatkoztak.
– Azt megkérdezhetem, hanyadik évet írjuk?
– Melyik királyunk évében járunk? – sietett a segítségére Éla, mikor látta, hogy a nő kissé elbizonytalanodott.
– Amennyire én tudom, a Császárság után 500. év környékén járhatunk… – felelte, de nem úgy tűnt, mintha ez a részlet fontos lenne számára.
– A közeli Tilemaer városában jelenleg ki az uralkodó? Tetszik ismerni a nevét? – kérdezte Éla.
– Életemben nem hallottam erről a városról, lányom – hangzott a válasz, ami meglepte őket.
– Na és te, kisfiú? – próbálta bevonni a beszélgetésbe a gyermeket Aria. – Téged hogy hívnak?
A fiúcska azonban zárkózottnak tűnt, nem igazán volt kedve beszélgetésbe elegyedni velük. Az idős asszony váratlanul rárivallt toroni nyelven, ami után továbbra is nagyon csúnyán tört, pyarroni nyelven szólt a kalandozókhoz.
– Doaryar a nevem.
A lányok igyekezték nem elárulni a meglepetésüket, de nehéz volt uralkodni az érzéseiken.
– Ez a gyermek egyértelműen nem idevalósi – töprengett Éla, ahogy annak vonásait vizslatta. – Máshonnan érkezhetett, hogy most tanulhatja csak a nyelvet.
– Ő… még nagy tettekre hivatott – rebegte Aria. – Szeretné, hogy megosszuk önnel, amit kutatásaink során megtudtunk róla? – fordult az asszony felé.
– Ez a gyermek az enyém – felelte az burkoltan.
– Nyilván nem ő szülte… inkább tanítványa vagy inasa lehet… – gondolta a félelf.
– A fiúnak az apját és a nagyapját is ugyanígy hívták.
– Akkor ez egy nemesi családnév lehet, ami így öröklődik.
– A család temetkezési helye fellelhető itt a környéken? – kérdezte Ashata.
– Nem tudom, mert egy asszonytól kaptam őt, aki errefelé járt átutazóban.
– Ő hozzánk hasonló volt, vagy máshogy nézett ki? – próbálkozott Éla.
– Ezt jól megkérdezted – vigyorodott el Ashata. – Öten vagyunk tízfélék…! – kacagott, és a jó kedve átragadt a többiekre is.
Éla megrázta a fejét, hogy hosszú haja elrejtse szokatlan, hegyes füleit.
– Úgy értem, ti fehér emberek vagytok – javította ki magát. – De másképp néz ki egy dzsad, és másképp fest Enoszuke népe is…!
– Kyr vonásai vannak – állapította meg Aria, a gyermek szabályos, szimmetrikus arca láttán. – Szívesen megosztjuk önökkel, amit kiderítettünk!
A nő azonban megcsóválta a fejét, jelezvén, hogy nem érdekli őt különösebben.
– Vannak olyan dolgok, amiket a szellemek nem mondanak el nekem, és azok nem tartoznak rám.
– Ez egy bölcs gondolat – bólintott a paplovag. – Ha viszont a gyermeknek adhatunk egy tanácsot vagy intelmet… ha segíteni akar az utána következő nemzedékeknek, tegye meg azt a szívességet, hogy egy nagy jelentőséggel bíró tárgyat, egy vörös rubint majd ennek a kunyhónak a küszöbe alá rejti! Ha visszakerülnénk a saját világunkba, ennek a segítségével nagyon sok ember életét tudnánk majd megmenteni!
A fiú végighallgatta, majd némi megvetéssel az ábrázatán megvonta a vállát.
– Vajon megértette a kezdetleges nyelvtudásával…? – gondolta Éla.
– A ház körül tudunk esetleg segíteni olyasvalamiben, amit asszonyom nehezen végez el? Mi munkára fogható, erős lányok vagyunk – mondta Ashata. – Vadásszunk, húzzunk vizet…?
– Erre való a fiú – felelte az asszony.
– Ez egy jó elgondolás – értett egyet vele az amazon.
Ahogy elfogytak a szavak, mindenki a lefekvéshez készülődött. A nő a szoba két végében gyertyát gyújtott, majd elfoglalta az ágyat, a kisfiú pedig egy durva pokrócra heveredett le a tűz közelében. A kalandorok is hasonló fekhelyre számíthattak, igyekezték fejüket a csomagjaikra hajtani vánkosként.
– Akarunk őrködni? – kérdezte végül fennhangon Ashata, ahogy bizonytalanul, szemeikkel próbálták egymásnak üzenni, maradjon-e valaki ébren a biztonság kedvéért. – Ki tudja, nem hoztunk-e magunk után valami fenyegetést!
– Ne sodorjuk veszélybe az ittenieket!
– Akkor felváltva őrködjünk!
Az amazon és Éla vállalta az első kört, de pillanatokon belül lecsukódott az ő szemük is. Hosszú alvás és disznószerű horkolás után a félelf riadtan tért magához.
– Elaludtam! – motyogta lelkiismeret-furdalással eltelve, de ahogy végignézett magán és társain, meg kellett állapítania, hogy mindannyian sértetlenek, a felszereléseik, fegyvereik és ami legfontosabb, testrészeik is megvoltak. Különös mód azonban rettenetesen éhesek voltak.
– Sehol se látom a nénit és a kisfiút…! – nyögte Tíra.
– Nézzünk szét odakinn!
Alighogy kiléptek az épületből, égett hús borzasztó bűze csapta meg az orrukat. Éla egészen beleremegett az förtelmes szagba, és látta, hogy Akia ugyancsak megszenvedi azt, kettejük érzékeny szaglása miatt. A ház mellett egy nagy, négy láb széles, még parázsló tűz állt, melyen döbbenetükre kisméretű embercsontok hevertek.
– Elégette… a gyermeket…? – dadogta rémülten Éla. – Álmában belevágta a tűzbe a kisfiút…! Húzzunk innen, de gyorsan!
Társai ugyanolyan döbbenettel szemlélték az eseményeket.
– Én nem a gyereket sajnálom, csak a zsákmányt, amitől így elestünk… – sopánkodott Ashata.
– Tűzelemzéssel nem tudom megvizsgálni – turkálta meg a halom szélét Tíra. – Nem mágikus úton jött létre a tűz. De nem is ma gyújtották.
– Hogyhogy?
– 3-4 napos is lehet.
– Akkor ezért voltunk ilyen éhesek… – jegyezte meg Akia. – De legalább jól kipihentük magunkat.
– Akkor a Holtak Szemével nem megyek semmire. Mi azért még megtapogathatjuk – javasolta viszolyogva Aria, és Élával odatérdeltek a hamvak mellé.
– Ez… nemcsak egy gyermek csontváza… – állapították meg. – Ez… legalább 5 koponya.
A félelf behunyta a szemeit, és az elhunyt lelkek lenyomatát kereste. Furcsa, testen kívüli érzés kerítette hatalmába, mintha egész lénye valaki más testébe költözött volna át. Az istállóban állt, ahova benyitott az idős asszony és a fehér hajú kisfiú, majd a gyermek kézen fogta és egy farakáshoz vezette őt. Közösen, négy másik fiú társával együtt egy máglyát építettek, majd ők öten ellenkezés nélkül felmásztak rá, az asszony pedig meggyújtotta alattuk. A kyr gyermek mellőle figyelte az eseményeket. Fájdalmat és borzasztó szenvedést érzett, és szeretett volna leugrani a máglyáról, valami rejtélyes erő azonban visszatartotta őt. Mind az öten, haláltusájuk közepette ugyanolyan furcsa nyelven motyogtak, amilyenen az asszony a jóslás közben kántált.
Zihálva szakította meg elméje kapcsolatát az elhunytéval, és keserűen meredt maga elé.
– Bárcsak benéztünk volna megérkezéskor az istállóba…! Bárcsak alaposabbak lettünk volna! – marcangolta a bűntudat. – Akkor talán észrevettük volna a gyerekeket, és nem kellett volna meghalniuk…! Nem… – gondolta mégis. – Ha az asszony úgy tért volna vissza, hogy látja, nálunk vannak a gyerekek, lehet, hogy minket is a máglyára parancsolt volna…! Nem tudtunk volna ellenállni neki!
Megosztották a többiekkel, amit a látomás súgott nekik, majd mindannyian az istálló felé indultak. Odabenn bokára erősíthető láncokat találtak, Éla ezért odatérdelt, és megérintette ezeket is. A gyerekek mindennapjaiba nyert így bepillantást. Ébredést követően eloldozták őket, ásással, a kiskert gondozásával, tűzifa gyűjtésével foglalatoskodtak, ellátták a kecskéket és csirkéket, majd némi kása és száraz kenyér volt a vacsorájuk, amikor estére újra bezárták őket.
– Milyen szomorú élet…! – gondolta. – Ugyanolyan engedelmességgel cselekedtek, mint ahogy a máglyára másztak… – mondta szomorúan. – Viszont a kyr kisfiú nem ilyen alantas munkát végzett.
– Ha valamikor, akkor lehet, hogy most érdemes lenne küldenem egy üzenetet Ayshani kisasszonynak… – vallotta be letörten Aria.
– És ha egy tanácsot megfogadsz, egy Szent Fényt is fellőhetnél – jegyezte meg Éla. – Csak hogy tudjuk, mivel állunk szemben…
– És meg is áldhatnál minket – tette hozzá Akia.
– Na igen, mert ami eddig rajtunk volt, azt már lealudtuk magunkról – bólintott Ashata.
A mentális üzenet azonban nem jutott el a hercegnőhöz.
– A fény legalább kék – állapította meg a paplovag, ahogy a szükséges imádságokat elvégezte. – Két dolog áll előttünk! Vagy megvárjuk az estét és a néni visszatérését, vagy fogjuk magunkat, és útnak indulunk, ahogy mondta nekünk!
– Három – javította ki Ashata. – Kíváncsiságból felmehetnénk a csonthadsereg mezejére és a várromhoz. Megjegyezzük, merre mutat az egérfej, és aztán indulunk.
A házikóba visszatérve azonban észrevették, hogy a tálca, melyre az asszony korábban jósolt nekik, most egészen más elrendezésben tartalmazta a fakupából kiöntött apróságokat.
– Jobb, ha ezt lerajzolod! – javasolták Akiának, aki munkához is látott.
– Valószínű, hogy míg mi több napig aludtunk, a néni újra jósolt magának – állapította meg az amazon. – Nekünk az eredeti irányt kell megjegyeznünk!
– Az eredeti állapotában a csontkereszt arrafelé mutatott, amerről jöttünk – mondta Éla. – Nyugatra, amerre a várrom is van. Ha a néni szerint arra veszély vár ránk…
– … én szeretném azt elkerülni! – jelentette ki Akia.
– Én is!
Tanácstalanul körbenéztek a kis tisztáson, ahol a tanya állt.
– Se lova, se szamara, se szekere… – sóhajtotta a szőke félelf. – A néni gyakorlatilag önellátó életet él. És néha valakik hoznak neki gyerekeket. Egy út mellett lehetünk, ahol utazók haladhatnak át.
– Nem feltétlenül – mondta Aria. – Elég, ha valaki kijött hozzá gyógymódért, és hálája jeléül hozott neki mondjuk 5 rabszolgát. Ez régen is így működött.
– Igaz… – bólintott Éla. – Keresték az erdőben a boszorkányokat és javasasszonyokat ilyesmiért. Engem az aggaszt, hogy még csak nem is hallott a nő Tilemaerről. Ennyit látszólag egyik hurokkal se tettünk meg, a temetőben látott sírkövek alapján mindig olyan volt, mintha csak 20 éveket vándoroltunk volna vissza az időben. Most mégis olyan, mintha évszázadokkal korábban lennénk, a kutató korában.
– Vagy egyszerűen hazudott nekünk – jegyezte meg Ashata. – Mi van, ha ezzel a mostani véráldozattal hozta létre azt a védőburkot, ami évszázadokkal később is állni fog, és védi a majdani falut?
– Vajon hol lehet a varázslat középpontja, és meddig érhet a széle?
Hiába hadonásztak azonban a fegyvereikkel, semmilyen reakciót nem sikerült kiváltaniuk.
– Nincs itt több dolgunk.
Megtöltötték a kulacsaikat, és abba az irányba indultak el, amerre a nekik jósolt egérfej mutatta. A keskeny ösvény folyamatosan szélesedett, és nem sokkal később szabályos földúttá duzzadt. Nem kellett sokat menetelniük, hamar házakra, azok kéményéből felszálló füstre lettek figyelmesek.
– Ez… az a falu, ahová első nap megérkeztünk…! – sóhajtott Tíra megkönnyebbülten.
Az épületekből előjöttek a lakosok, és csodálkozva méregették őket. Az idős úr, aki korábban tolmácsként segített nekik, sápadtan rájuk kiáltott.
– Hát maguk meg hogy kerülnek ide?
0 hozzászólás