Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 38. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 38. fejezet ~
– Ez meg… mi? – szörnyülködtek a kalandorok.
Egy torz, alaktalan, négykézláb, masszaszerűen haladó lény jelent meg előttük, és undorító, erőteljes vérszag vette körül. A teste puhának, nyers tésztára hasonlítónak tűnt, léptei nyomán vért hagyott maga után, és a paplovag felé szaladt.
– Mint valami szörnyszülött!
– Ez… egy vérgólem!
– Tíra, pörkölj oda neki!
A tűzmágus leány egy tűzgolyót idézett meg, a lény pedig meg sem próbálta kikerülni azt. Eltalálta, de a gólem keresztülrohant rajta, tovább Aria felé. A két íjász félelf is megcélozta őt, és vesszőik bele is álltak a testébe, de kitartóan vonaglott tovább.
Aria meglendítette a csatabárdját, és hatalmasat sújtott a testére. Zselés állagú, bőrének folyamatosan mozgó, felső rétege mintha elnyelte volna magában a nyílvesszőket, a megpörkölődött felületek helyére is épek csusszantak.
– Regenerálódik…! – nyögte Éla.
Újra és újra célba vették, és maga a szörny is visszatámadt, több komolyabb csapást mérve a paplovagra. A félelfek fáradhatatlanul tüzeltek, a tűzgolyó is folyamatosan égette a testét, de nem úgy tűnt, hogy fel akarná adni. Morgásszerű hörgéssel fújtatott még akkor is, mikor a tűzgolyó már erejét vesztette, és Tíra is beállt az íjászok közé. Az ő sokadik lövése volt az utolsó, mely végül megsemmisítette a szörnyet, ami elterült a kövön, és kocsonyaszerűen elkezdett szétfolyni a lábaik előtt.
– Fúj, de gusztustalan…!
– Szedjük össze a nyílvesszőket, de gyorsan! – javasolta Akia.
Aria kissé sápadtan támaszkodott a csatabárdjára.
– Fogjátok le, hogy leöntsünk a torkán egy kis gyógyító bájitalt!
– Ezt még szerintem megihatom… – hörpintett fel egy üvegcsényit a paplovag.
Ahogy beállt a csend, és csak heves zihálásuk zaja töltötte be a teret, ismét meghallották az alsó teremben kongó tartályokat, melyekből továbbra is ki akart törni valami.
– Szerintem… menjünk innen! – javasolta Aria.
Már épp indultak volna, mikor újra észrevették a fehér madarat.
– Ez végignézte a csatát…
– Biztos jól szórakozott rajta…
– Kérdezz tőle megint! Hátha most mond valamit! – tanácsolták a tűzmágusnak.
Tíra mélyen a szemeibe nézett, az állat pedig károgott egyet.
– Sajnálom… most semmit sem üzent.
– De károgott! Hát akkor ez egy varjú! Darton szent madara…! Jó uram, még mindig élek! – fohászkodott hozzá a paplovag. – Látom, hogy még ezen a síkon is figyelsz rám! Küldj egy jelet, hogy tudok rád dicsőséget hozni, szent uram!
– … és hogy hogy jutunk ki innen! – emlékeztette őt Tíra,
A madár azonban csak nézte őket békésen.
– Vajon ha visszakárogok neki, arra mit csinál? – töprengett Éla. – Kááár!
– Lehet, hogy őt Darton uram küldte, hogy jót röhögjön rajtunk – nevetett Aria, mert a madár továbbra is csak hallgatott.
Ekkor azonban felröppent és az erdő felé szállt.
– Menjünk utána…! – lelkesültek fel, az állat pedig nem repült olyan gyorsan, hogy szem elől tévesszék őt, sőt, néha az volt az érzésük, hogy vezeti őket valahova, mert le-leszállt pihenni, hogy bevárja a társaságot.
Járható ösvényen haladtak, és egy tisztásra értek vele, melyen korábban még soha nem jártak. A térdig érő fűben egy egykori csatatér és hadi tábor romjaira bukkantak. Összeomlott sátrakat, felborult szekereket pillantottak meg, melyek lassan szintén az enyészet martalékává váltak. A madár leszállt az egyik sátor ponyvájára.
– Mi történhetett itt? Valami összecsapás?
Fűvel és mohával benőtt páncélok és azokat viselő csontvázak hevertek mindenfelé.
– Ó, Darton szent madara! Csicseregj nekünk, hiszen egy bércen vagyunk! – kérte őt Aria.
– Pí-pipi! – nyújtotta a karját Éla is feléje, mindhiába. – Ez nem úgy viselkedik, mint az otthoni csibéink… – gondolta.
– Mi történt itt? – kérdezte tőle a tűzmágus, de a madár hallgatott.
– Vajon oda lehet menni hozzá megsimogatni? – töprengett a félelf.
– Működő mágia nyomait nem látom, az biztos – nézett körbe Tíra.
Lehajoltak hát inkább az elesettekhez, hogy megvizsgálják páncéljaikat, hátha azok közt felismernek valamilyen szimbólumot. Néhánynak Domvik feszületét ábrázolta a címere.
– Ez az a különítmény lehetett, ami eltűnt… – állapították meg.
– Mi lenne, ha elásnánk őket, hogy kellő tiszteletadással eltemethessem őket, és kizárjuk annak a lehetőségét, hogy élőholtként valaki feltámassza ezt a sereget? – kérdezte a paplovag.
– Ássunk egy tömegsírt 40-50 csontváznak? Mivel? Nincs nálunk szerszám.
– El is égethetjük őket – ajánlotta Tíra.
– Rendben, segítünk akkor egy kupacba hordani őket – bólintott Éla.
Meglepetésükre, alig hogy elkezdték volna, a madár éktelen sivalkodásba kezdett, és fenyegetően feléjük repült, ahogy elmozdították a maradványokat.
– Bocsáss meg, ó, szent madár! – fordult feléje bűnbánóan Aria. – Nem akartuk megsérteni a halottaidat! Csak örök nyugalomra akartuk helyezni őket!
Tíra is imádkozott a meggyújtott tűz mellett, ekkor azonban tejfehér köd kezdett a tisztásra telepedni.
– Ez nem néz ki jól… – nyögte Akia.
Mind felkapták azonban a fejeiket, amikor a távolból egy énekesmadár trillázására lettek figyelmesek.
– Csicsereg…!
– A mondóka…! – motyogta Éla.
A fehér madár felröppent, és a hang irányába süvített.
– Gyorsan! Utána! – pattantak talpra.
A köd annyira sűrű lett körülöttük, hogy mindössze pár lépésnyire láttak előre. A félelfek is csupán a varjú körvonalait látták, többet nem. Az énekesmadár csicsergése azonban abbamaradt.
– Na, most mi legyen?
– A varjú visszafordult! – röppent el felettük a titokzatos lény, ők pedig ott maradtak, a köd kellős közepén.
– Idecsalt minket…!
– Jobb, ha visszamegyünk utána… – javasolta Ashata.
Ahogy megérkeztek az egykori tábor helyére, döbbenetükre a nemrég gyújtott tűznek nyoma sem volt.
– Ez meg… hogy lehetséges?
– Vajon ez azt jelenti, hogy nem az volt a helyes megoldás, hogy elégetjük a maradványokat, hanem valami más? Mit lehet velük csinálni? – próbálta összegezni a történteket a paplovag.
Tanácstalanul tapogatták a holtak páncéljait.
– Egy aranyszínű kismadarat látok – kapta fel a fejét Akia, miután erősen koncentrált. – Egy bokorban üldögél egy ágon… és minket figyel valahonnan…! Halvány, pislákoló derengés veszi körül!
– Vajon merre lehet…?
– Arrafelé…! – indult meg a félelf, de a fehér varjú ismét felröppent, és ugyanabba az irányba haladt, majd újra visszatért.
– Lányok, nem tudom, feltűnt-e nektek… de van szél! – figyelmeztette őket Ashata.
Meglepve tapasztalták, hogy beindult körülöttük a légmozgás.
– Ez egyre furcsább… – gondolta Éla. – Én egyre éhesebb vagyok… – vallotta be a többieknek. – De nem látok semmit ebben a haldokló növényzetben, amit megehetnénk.
– Valami megváltozott, mert már nem csak a varjú jelzi mágia nyomait… – nézett körbe a tisztáson Tíra. – Hanem ugyanilyen színnel vibrál mindegyik elesett katona csontváza is!
– Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy a madár kapcsolódik az elhullott domvikitákhoz… – ötletelt a félelf. – Hogy együtt érkezett velük ide, de túlélte őket… vagy megátkozták, és ilyen testben kell tovább élnie…
– Vagy ő a fehér ember, és ő ölte meg őket… – tette hozzá Akia.
– Szólítom a belső sík lényeit! – kezdett újra fohászkodásba Aria, annak reményében, hogy sikerül kapcsolatot felvennie a madarak valamelyikével.
Leült, és kisvártatva egy kis leveli béka szökkent oda melléje.
– Egy újabb élőlény! – suttogta Éla lelkesen.
Kicsit betegesnek tűnt, de kíváncsian méregette a kalandorokat. Köréje gyűltek, a paplovag pedig feltette neki ugyanazokat a kérdéseket, mint amiket a varjúnak is. A kis lény egy ideig várt, majd elindult, a fehér madár azonban a helyén maradt.
– Kövessük!
– Óvatosan, nehogy rátapossunk!
Ahogy a béka nyomába eredtek, a varjú is követni kezdte őket. Hosszú, lassú tempójú menetelés után a kis állat visszavezette őket a várrom egy másik oldalához.
– Én ezt… nem értem – nyögte Ashata, ahogy beértek a korábbi összecsapás helyszínére, ahol nyoma sem volt az ott elpusztított vérgólemnek.
A réz zárókövet is a helyén találták.
– Most nem csorgatunk bele semmit, az biztos – motyogta Akia.
– Olyan, mintha emlékekben mászkálnánk… – töprengett Tíra.
– Gyere, kis béka! – guggolt oda hozzá Éla, és óvatosan megsimogatta őt. – Ne félj tőlünk!
Az állat szelíden tűrte, ahogy az ujjával a fejét cirógatta. A madár azonban ekkor veszettül rikácsolni kezdett.
– Most azt kellene tudnunk, hogy melyik húzott minket csőbe, a béka vagy a varjú – morfondírozott a paplovag.
– Szerintem a béka nem ártó szándékkal jött – csóválta meg a fejét a félelf. – Mi van, ha az idetévedt emberek ilyen állatokká változtak?
– Felszólítalak, hogy minden létező módon segíts nekünk, amivel csak tudsz! – parancsolt rá Aria a békára.
Az állat felfújta magát, mint aki harci állást kíván felvenni, és hangosan brekegni kezdett, majd támadólag megindult a varjú felé.
– Csóri… – nézte őt bánatosan Éla. – A madár mikor károgott még így? – kérdezte. – Mikor hozzá akartunk nyúlni a csontokhoz, mintha ezzel azt akarta volna jelezni, hogy megszentségtelenítjük őket.
– A békát minden kétséget kizáróan Darton küldte. Ezek alapján azt akarja nekünk üzenni, hogy támadjuk meg a varjút – jelentette ki Aria.
Sokat sejtetően Tírára nézett, a fejével pedig alig láthatóan a madár felé intett, mintha csak azt akarná sugallni, hogy idézzen meg rá egy tűzgolyót.
– Lányok… én… hallok valamit az erdő felől – hegyezte a füleit Éla. – Csörömpölést, csörtetést…!
– Ez… a csonthadsereg lehet…!
– Mit csináljunk? Próbáljuk megbékíteni a varjút, hátha az így visszafordítja a csontvázakat, vagy végezzünk vele? – kérdezte Aria. – Ez az állat kémkedik utánunk! Valamit kezdenünk kell vele! Szerintem szedjük le!
– Én benne vagyok… utána pedig meglátjuk, mi lesz – bólintott Tíra.
– Ha ezt túléljük, és Ayshani úrnőtől megkapnánk azt a birtokot, esküszöm, még békás tavat is csinálok a kertjébe! – kacagott a paplovag.
– Ő lesz a háziállatunk! Meg is gyógyítjuk! – helyeselt Éla.
– Gyerünk, kis béka! Csípd meg! – biztatta a paplovag. – Akkor ezt megszavaztuk?
Ahogy a fegyvert azonban rászegezték volna a lényre, a varjú tovarepült, az általa odavezényelt csonthadsereg pedig rohamosan közeledett.
– Ezt jól eltaktikáztuk…
– Most mi legyen?
– Szerintem eldurrantok valami nagyobb erejű tűzvarázslatot. De ahhoz nem ártana fedezékbe vonulnunk…
– Menjünk fel az egyik toronyba! – ajánlotta Akia. – Ha elindulnak felfelé a lépcsőn, könnyebb dolgunk lesz lerugdosni őket.
– De azzal a mi mozgásterünk is be fog szűkülni… – aggódott Éla.
Nem volt azonban mit tenni, kiválasztották az egyik tornyot, fentről pedig látták, hogy a hadsereg elkezdett bemasírozni a várrom belső udvarára. Szedett-vedett, karddal és baltákkal felfegyverkezett csontkatonák özönlöttek be a térre.
– Ezt mindig is ki akartam próbálni… – lépett elszántan a torony falához Tíra. – Kicsi tűzsárkány lesz… de tűzsárkány lesz!
Azzal heves kántálásba kezdett, és egy 8-10 méteres, pompázatos tűzlény materializálódott az égen, 20 méterrel a csontváztömeg felett. Három alkalommal elég volt tüzes leheletével lesújtania rájuk, hogy a csapat nagyját hamuvá porlassza. Négy megpörkölődött támadó azonban talpon maradt, és célba vette a kalandorok által menedékként használt tornyot.
– Lányok, most ti jössztök! – adta ki az utasítást a paplovag a két íjász félelfnek.
Éla és Akia 2-2 lövéssel kivégezték a megmaradt csontkatonákat, Tíra pedig elégedett, győzelmi repüléssel búcsúzott a megidézett varázslénytől.
– Ezt… megúsztuk – vigyorgott rájuk. – És a hajunk szála se görbült! És végre én is hasznos voltam!
– Eddig is hasznos voltál – veregette meg a vállát Éla.
– Most viszont nagyon ránk férne a pihenés – ásított Akia. – Borzasztó fáradt vagyok!
Megállapodtak abban, hogy felváltva fognak őrködni. A pihenésük ideje szerencséjükre eseménytelenül telt. Ébredéskor ugyanaz a kékes félhomály és párás, nedves időjárás keltette őket, Aria pedig ismét egy hosszabb meditációs állapotba merült, hogy Dartonhoz fohászkodhasson útmutatásért. Amikor magához tért, az istenség egy újabb, talányos üzenetet küldött neki.
– „A felkelő nap mindig elmossa a sötétséget”… – mondta.
– Igen ám, de itt nem kel fel a nap… nem változnak a napszakok… – töprengett Akia. – Mintha megállt volna az idő.
– Nem akarlak elkeseríteni benneteket, de a varjú ott ül az egyik fa tetején és minket néz… – figyelmeztette őket Ashata.
– Mi lenne, ha az újabb mondóka alapján elindulnánk kelet felé, amerről a napnak fel kellene kelnie? – kérdezte Aria.
– Jobb ötletünk nincsen…
Lemásztak a toronyból, és a falakra nőtt moha alapján igyekezték meghatározni a pontos irányt. Ahogy útnak indultak, a madár a nyomukba szegődött, de mintha hevesen ellenezte volna, hogy arrafelé tartsanak, mert fenyegetően károgott. Meglepetésükre az út a völgybéli falu felé vezetett, és minél közelebb értek hozzá, annál ritkább lett körülöttük a köd.
– Olyan, mintha ez a varjú vissza akarna minket csalni innen… – jegyezte meg a paplovag.
– Eddig se nagyon segített nekünk semmiben…
– Hátha jól értelmezzük Darton uram szavait! Menjünk a faluba!
A településre megérkezvén a korábbi állapotokhoz képest nem láttak különösebb változást.
– Mindössze… – töprengett Ashata – olyan, mintha a házak kicsit jobb állapotban lennének. Nem gondoljátok?
– Igen… kevésbé romosak…
– Mennénk visszafelé az időben? – kérdezte csodálkozva Aria.
– Nézzük meg a falu temetőjét! – javasolta Éla.
Elsiettek a sírkertbe, és meglepetésükre kevesebb sírkő állt ott, mint korábban.
– Olyan, mintha az elmúlt 20 év halottai hiányoznának…
– 20 évet visszamentünk volna az időben?
Míg ezen tanakodtak, arra lettek figyelmesek, hogy a varjú a házak közé nem követte őket, megállt a település határában és onnan figyelt.
– Ez vajon mit jelenthet? – gondolta Éla.
– Kíváncsi vagyok valamire… – szólalt meg a paplovag. – Szent Fény! – idézte meg a varázslatot, és meglepetésükre az a korábbi, fenyegető vörös helyett a biztonságot jelentő sötétkéken világított.
– Kifelé jövünk a veszélyből?
– Szerintem haladjunk tovább kelet felé! Nézzük meg, hogy változik-e még valami!
A falucska Tilemaer felé mutató útja feküdt keleti irányban, azon indultak el, és a hegyen átvezető ösvények egyfajta hurokként a település másik végére vezették őket. A Szent Fény minden egyes megtett körrel enyhült, négy kör és több órányi séta után pedig egészen barátságos, világoskék színt öltött.
– Valamit ennünk is kellene… – emlékeztette őket Ashata. – Ma még semmit sem ettünk.
– A tartalékaink már kifogytak. A kása pedig, amit megidézek… poshadt lenne… – felelte Aria.
– És ha gyújtanánk egy kis tüzet, és felforralnánk? Hátha az valamit javítana az állagán és kevésbé betegednénk meg tőle… – ajánlotta Akia.
Az ételnek még így is borzasztó íze volt, de tudták, hogy nincs más választásuk. A kútból vizet mertek, és forralás után azzal is megtöltötték kulacsaikat. Evés és pihenés után újabb hurkot tettek keleti irányban, a falu házai pedig folyamatosan fogyatkoztak, és a temetőben is egyre kevesebb sírhely mutatkozott.
– Olyan, mintha legalább 100 évvel korábban járnánk… – jegyezte meg a paplovag.
– Arra vagyok kíváncsi, állhatott-e a falu helyén valami korábban – merengett Éla. – Mikor még senki se lakott itt…
– És ha a másik irányba indulunk el, előre fogunk menni az időben? Tegyünk már egy ilyen kört is! Csak a próba kedvéért! – felelte Aria.
– Előtte azonban aludjunk! Ágyban, kényelmesen, viszonylagos biztonságban többet fog érni, mint odakinn a mocsokban.
Megegyeztek, és pihenés után elindultak a nyugati irányba, ami hegynek felfelé vezetett. A madár ismét melléjük szegődött, újra panaszosan károgni kezdett, a Szent Fény pedig pirosra váltott. A várrom állagában különösebb változást nem láttak, de a korábbi összecsapások nyomai ezúttal sem látszódtak. Az útjuk a tisztás felé is elvezetett, ahol már szinte azonnal hallották az ismerős páncél- és fegyvercsörgést, mely korábban a csontvázsereg érkezését jelezte.
– Jaj, lányok…!
– Futás! Irány a falu!
Időnként hátra-hátrapillantottak, és látták, hogy a sereg követi őket a település felé. Berohantak a házak közé, de a holtak ugyanúgy megtorpantak a falu határában, mint a madár.
– Egy dolgot nem próbáltunk még… végezni a madárral.
– Nincs jobb ötletem.
Éla és Akia hagyományos vesszővel, Tíra pedig egy félelmetes erejű tűznyíllal vette célba az állatot. A madár leborult az ágról, zuhanás közben pedig átalakulásba kezdett, amikor pedig feltápászkodott a földről, a fehér emberként nézett farkasszemet velük.
– Nem próbálunk meg kommunikálni vele? – kérdezte Éla.
– Azután, hogy rávertünk egy ilyen varázslatot?
– Nézzétek! Amikor én megszólítottam, nem válaszolt – erősködött a félelf. – Ha ő valami ősi kyr lélek, nem érti a mi nyelvünket és mi se értenénk az ő beszédét. De az elme üzenetét hátha felfogja!
Tíra azonban hiába próbálkozott, a férfi nem válaszolt, csak megmarkolta hatalmas pallosát.
– Jó, akkor innentől kezdve sok lehetőségünk nincs – sóhajtotta Éla, és újra lövésre emelte az íját.
Akia és Tíra is csatlakozott, Aria pedig keserűen nézte, hogy az addig kék Szent Fénye ismét bíborszínű lett. Ahogy a sikeres találatok ellenére a férfi meg se rezzent, jobbnak látták inkább bemenekülni a házba, ahol indulásuk előtt megszálltak. Magukra zárták az ajtót, várva, hogy esetleg a fehér ember követi őket, és megpróbál behatolni, de arra lettek figyelmesek, hogy körülöttük a levegő furcsa vibrálással telt meg. Ijesztő, tépéshez vagy szakadáshoz hasonlító morajlás hangja kelt életre abból az irányból, ahol a fehér ember állt a csonthadsereggel.
– Talán valaki épp a segítségünkre siet és a hang erre utal… – mondta Aria. – Én leülök imádkozni.
Tíra fáradtan felnevetett.
– Pap vagyok, a fenébe is! Ha kurva lennék, biztos mást csinálnék! – felelte a lány derülten.
– Azt se tudjuk, mi történik odakinn…
– Abszolút látással nem látok el odáig – jegyezte meg a tűzmágus leány. – Valakinek ki kellene néznie… Valakinek, aki nem fél a haláltól – pillantottak szinte egyszerre a paplovagra.
– Ki kellene kukkantanod!
– Akkor hangoljuk össze a munkát! – mondta Éla. – Aria kinéz, de az egyik kezénél fogva tartjuk őt, és ha baj van, hirtelen visszarántjuk az épületbe!
A lány nem tűnt meggyőzöttnek, de nem maradt más ötletük. Kinyitotta az ajtót, és körbenézett, balra pedig, addigi helyén megpillantotta a fehér embert, aki mintha egy láthatatlan erőmezőn akarta volna átpréselni magát.
– Próbáljátok már meg kilőni!
– Eddig se volt semmi hatása!
– „A felkelő nap mindig elmossa a sötétséget”… – morfondírozott Aria. – Ennek valamit jelentenie kell!
– Hallod, még egy ilyen haszontalan istenséget, mint a tiéd! – csattant fel Éla lassan türelmetlenül.
– Minden isten rímekben válaszol! – vágott vissza a paplovag némileg sértődötten.
– Ezért vagyok ateista…! – fújtatott a félelf.
– Próbáljunk meg elmenekülni a horda elől egy újabb keleti irányú hurokkal! – tanácsolta Ashata, és a körülöttük vibráló mana láttán jobbnak látták engedelmeskedni.
Ahogy visszajutottak, a település egész más képet mutatott magáról. Az eddigiekhez képest csak két házikó állt az utcájában, melyeket addig még csak nem is láttak. Az egyik istállónak, a másik lakóháznak tűnt.
– Olyan, mint egy tanya…
Aria a csatabárdjára pillantott, melyen a Szent Fény ismét kékre változott.
– Nézzünk szét odabenn!
A környezet odakinn immár a rothadás jeleit nem mutatta, a házba belépve is azzal szembesültek, hogy minden egészségesnek tűnt. A kandallóban tűz parázslott, felette az üstben egy leves rotyogott, a falakon pedig különböző, vadon szedhető gyógyfüvek száradtak. Egy ágy, egy asztal és két szék, valamint egy ruhás láda alkotta csak a szerény berendezést.
– Egyszerű, női ruhákat látok… – vizsgálta meg a lakó holmiját Éla.
– Egy boszorkány lenne?
– De jól néz ki ez a leves…! – nézte vágyakozva Tíra az üstöt. – Nem kóstoljuk meg?
– Nem biztos, hogy jó ötlet lenne… – töprengett Aria.
– Tudod, mit csinálj? – eszmélt fel Éla. – Idézz kását! Ha az a környezetből merít, és idebenn nem rothad semmi, lehet, hogy most nem lenne poshadt!
A paplovag bólintott és engedelmeskedett. Fellelkesültek, amikor meglátták, hogy az étel ismét ehető formában jelent meg előttük, és azon nyomban letelepedtek, hogy egyenek belőle.
– Mi lenne, ha hagynánk valami üzenetet a ház gazdájának? – javasolta Ashata.
– Mint valami szellem?
– Fő az étel, parázslik a tűz… Lehet, hogy a maga síkján ez itt mászkál körülöttünk, csak ő nem lát minket és mi nem látjuk őt!
Aria a kandallóhoz lépett, és egy megszenesedett fadarabbal a fehérre meszelt falra írt néhány sort.
– „Segítség! Átkerültünk egy másik idősíkba! Nem tudunk kijutni!”
Válasz azonban nem érkezett rá.
0 hozzászólás