Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 37. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 37. fejezet ~
A kalandorok körbenéztek a házak között. A kis falucska épületei az eddig megszokott helyeiken álltak, látszólag semmilyen különbség nem volt korábbi állagukhoz, állapotukhoz képest, a csend azonban baljósan ölelte körül őket. A köd lassan felszállt, amitől legalább kevésbé tűnt fenyegetőnek számukra a környezet.
– Én azt hiszem… imádkozok egyet Darton uramhoz – mondta kicsit kedveszegetten Aria. – Tudni akarom, érzem-e még fenséges erejét vagy sem!
A paplovag elmerült az imádságban, és megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy az istenség jelenlétét továbbra is érzi. Mikor azonban megpróbált kását teremteni, mindannyiuk döbbenetére az étel büdös, poshadt, penészes lett.
– Ez nem jó… a penész, a poshadás mindig a pusztulást, halált jelzi… – motyogta Éla. – Nézzünk szét a házakban, hátha ott van a kamrákban étel, amit megehetünk!
Benyitogattak az épületekbe, és undorodva kellett megállapítaniuk, hogy minden étel ugyancsak férges, penészes volt.
– Szarban leszünk… – összegezte mindannyiuk véleményét Tíra. – Egyedül a nálunk lévő, minimális, szárított étel az, ami egyáltalán ehető állapotban maradt. Azzal viszont nem fogjuk kihúzni sokáig.
– Akárcsak a természet, minden a rohadás jeleit mutatja… Mintha az élet soha nem is létezett volna itt… – gondolta a félelf.
Az égre pillantott, és azon ugyanúgy csak az egyik holdat látták. Sejtelmes, kékes derengés vett körül mindent, és Éla tudta, hogy nem azért, mert az a mágia jelet mutatná, hiszen ő képtelen volt ezt érzékelni.
– Se egy üstökös vagy hullócsillag… vagy bármilyen különleges, égi jelenség… Még a felhők se mozognak az égen.
Ellátogattak a falubeliek temetőjébe, de ott se tapasztaltak változást, nem tűnt el vagy jelent meg sírhely a többi mellett.
– Szerintem… menjünk fel a vár alatti temetőhöz is, hátha ott lesz az, amit mi keresünk!
– Olyan érzésem van, mintha valami vagy valaki folyamatosan figyelne bennünket… – jegyezte meg Ashata, ahogy fegyvereiket szorongatva elindultak.
Csendben baktattak felfelé a hegyoldalon.
– Még szerencse, hogy annyiszor jártunk már erre, hogy szinte behunyt szemmel is ismerjük az utat… – mondta Aria. – Mert azokat a jelöléseket, amiket eddig hagytunk, és amivel a legrövidebb utat jelöltük meg, sehol se találom.
Megérkezvén a romok alatti temetőbe, elmaradt a várt megoldás, nem mutatkozott semmilyen fizikai vagy mágikus jelenség.
– Mintha… a sírok kevésbé lennének elhanyagoltak… – vizsgálta Akia a sírköveket. – Nem gondoljátok?
– Igen… a növényzet még nem burjánzott el rajtuk annyira, mint korábban… Ez mit jelenthet?
– Vajon korábbra kerültünk az időben? Mennyi idő alatt nő meg egy ilyen cserje? 5 év? 10? 30? – kérdezte Éla.
– Jó kérdés… növénye válogatja – töprengett Aria.
– Az még furcsább, hogy már jöttünk egy csomót, az idő azonban látszólag nem változik körülöttünk… – emlékeztette őket a félelf.
Körbenéztek, és se a csillagok nem mozogtak az égen, se a hold állása nem módosult.
– Nézzük meg a várt! Nincs jobb ötletem!
Némi menetelést követően elérték a néhai erődöt, legnagyobb meglepetésükre az azonban, bár hasonlóan rossz állapotban volt, korántsem volt olyan romos, mint ahogy eddig ismerték. A falai stabilabbnak, masszívabbnak tűntek, és két, korábban leomlott tornya is állt még. Ezekben ugyanúgy semmilyen használati tárgy nem maradt meg, mint abban, amit sikerült megvizsgálniuk. A talajt borító gaz sem volt jelen, így azonnal kivehetőek voltak azok a réz karikás jelölések, melyeket korábban a magas fűben úgy kellett keresniük. A legkülönlegesebb azonban az a felfedezés volt, hogy amit korábban udvarnak hittek, egykor részben egy fedett épület része volt. Foghíjasan, de még álltak meggyengült falai, mennyezetéről emberméretű, nyitott ajtajú, kínzásra alkalmas kalitkák lógtak.
– Ezek alapján… bármilyen fura, háromlábú szerkezet állhatott egykor a tornyokban, annak sok köze nem lehetett a réz körökhöz, mert ennek a teremnek a falai azokat eltakarták – állapították meg keserűen.
– Nézzük meg a köröket így újra, hogy egy zárt helyiségben kell őket elképzelni! – próbált geometriai ismereteire támaszkodni Akia. – Hátha egy keresztmetszet jelöl számunkra valamit!
Végigkövették a korábban keservesen megtisztított, most azonban viszonylag szabadon álló rézvonalakat, és eljutottak egy nagyobb, bronz macskakőhöz, ahogy pedig megpiszkálták, észrevették, hogy az megmozdult.
– Óvatosan vegyük ki…! – figyelmeztette őket Éla. – Nehogy valami csapdát élesítsünk vele!
Ahogy kiemelték, egy ékszerű forma rajzolódott ki előttük.
– Mint valami dugó… – néztek le a helyére, ami egy csőben vezetett lefelé.
– Belecsepegtessünk valamit? Egy kis vért? – kérdezte Aria.
– Vagy bele is pisilhetünk… – vetette fel az ötletet a félelf.
Társai nem kis megütközéssel néztek rá.
– Ami kis vizünk még megmaradt a kulacsokban, azzal érdemes takarékoskodni – felelte Éla a legnagyobb természetességgel. – Szóval mi az, amit belecsepegtethetünk? Húgy, nyál és vér!
– Ebben a sorrendben! – kacagta el magát Tíra.
– A lefolyóba két másik cső is vezet – hívta fel a figyelmet a tényre Ashata. – Kövessük vissza azokat!
A vezetékek a fellógatott kalitkákhoz vezettek, melyeket megvizsgálva észrevették, hogy talpazatukban lyuk tátongott, alattuk pedig egy finom mohával benőtt kis nyílás lapult a padlóban. Ahogy azt eltakarították, rájöttek, hogy a vélhetően foglyok számra fenntartott kalodából lefolyó vér vagy egyéb testnedvek haladtak a padlózat alatt futó csövekben, egészen a bronz zárókőig.
– Ez valami szertartásos dolog lehetett… – állapították meg kelletlenül. – Bármit is csináltak itt, ezeknek a szerencsétleneknek a vére folyhatott lefelé.
– Legutóbb nem találtunk lefelé vezető utat – emlékeztette őket Éla -, mert annyira le volt omolva minden. Hátha most megtaláljuk a lépcsőt vagy csapóajtót!
Körbejártak a teremben, és rá is bukkantak egy kétszárnyú, vasalt ajtószerkezettel lezárt lépcsőre.
– Csoda, hogy ez még egyben van…
– Ebből baj lesz – motyogta a félelf.
– Ott még sötétebb lesz, mint idefenn, ebben a szürkületben. Gyújtanunk kellene valami tüzet…
– Én szívesen segítek ebben – ropogtatta meg az ujjait Tíra lelkesen. – Tudok kéntüzet csiholni.
– Én pedig Szent Fényt megidézni a fegyveremre – tette hozzá Aria.
Döbbenetére az eredetileg kéken derengő varázslat vörös fénnyel ölelte körül a csatabárdját.
– Lányok… valami veszély fenyeget bennünket – kommentálta a látottakat. – A Szent Fény mindig ilyenre vált, ha baj van.
– Mintha éreztük volna ezt valahonnan – jegyezte meg epésen Éla.
Felnyitották az ajtót, és egy lépcső vezetett mélyen lefelé.
– Hagyjuk nyitva és menjünk le!
Egy hosszabb folyosóra érkeztek meg, elindultak hát abba az irányba, amely felé a lefolyó vezetett. Polcokkal, hordókkal, ládákkal teli raktárak mellett haladtak el, melyekben semmilyen fogyasztásra alkalmas vagy használatra érdemes eszközt nem találtak. Egy nagy légterű, cellaajtóval leválasztott börtönrészlegre is bukkantak, melynek falairól és mennyezetéről bilincsek lógtak.
Megérkeztek a nagyterem alatti helyiségbe, melyet boltíves oszlopsor tartott, egyelőre stabilan. A falak mentén hatalmas, embernél is nagyobb méretű tartályok sorakoztak. Mindegyiken lakattal lezárt, kinyitható ajtó nézett feléjük.
– Nem úgy tűnik, hogy ezeket mezőgazdasági célokra használták… – morfondírozott Aria.
A helyiség közepén, a fenti lefolyó alatti ponton egy fekete márvány oltár állt, benne egyfajta mélyedéssel. Különböző szimbólumok, vésetek húzódtak körbe rajta.
– Én ezt lemásolom, hogy ha véletlenül ezt túléljük, legyen róla bizonyíték… – mondta végül Akia, és előhúzta pergamenjét és egy kis szenet. – Vagyis miket beszélek…? „Ha véletlenül túléljük”?
– Bárhogy is tapogatom… Dartontól semmilyen sugallatot nem kapok – sopánkodott a paplovag. – Mindössze… érzések nyomasztanak. Éhség… fájdalom, félelem… és egyfajta furcsa vadászösztön.
– Ez valami labor lehetett szerintem… – nézett körbe a falak mentén Akia.
Asztalok, azokon felborult és összetört kémcsövek sorakoztak. Akadt néhány dugóval, viasszal lezárt üvegcse is, melyeket elkészítésük óta beborított a por és a penész.
– Tegyünk el néhányat…! – mondta a félelf. – Ezt nézzétek! – akadt meg a tekintete egy 2 méter magas, 1 méter széles műalkotáson.
Egy kitárt szárnyú madarat ábrázoló dombormű nézett le rájuk.
– Hogy is volt a mondóka? „Hegyek ormán, bérceken, kicsiny madár csicsereg”…?
– Vajon ha fent a lyukba becsöpögtettünk volna valamit, az idelenn az oltárra cseppent volna? – kérdezte Éla.
– Valószínű…
– Mi lehet veszélyesebb? – morfondírozott Aria. – Szerintem járjuk be a teret, csepegtessünk vért, és ha nem történik semmi, még mindig belenézhetünk valamelyik tartályba…
Megegyeztek hát, és megindultak a folyosó túlsó vége felé. Egy nagyobb cella és egy kamraszerű raktár várta ott őket, de ez nem torkollott olyan nagy terembe, mint ahol az oltár állt. A folyosó vége itt-ott már be volt omolva, így nem is tudtak tovább haladni.
– Jobb is lesz ez így – állapította meg Éla. – Ha fent vágjuk meg magunkat, ki tudja, mennyit kellett volna kifolyatnunk, míg idáig leér belőle valami.
– Igen, itt, az oltár felett egy csepp vér is elég lesz – bólintott a paplovag.
– Simán elég, ha csak megszúrjuk magunkat egy kicsit, és ott halunk meg – vonta meg a vállát a félelf, aminek hallatán akaratlanul is felnevettek.
Körbeállták az oltárt, és egyszerre ejtettek apró vágást magukon, hogy a vérük egyszerre cseppenjen annak tégelyes mélyedésébe. Feszülten figyeltek, történik-e valami, és észrevették, hogy a vércseppeket a márvány egyfajta szivacsként szinte magába szívta.
– Lányok… mágikus derengést látok az oltár körül! – figyelmeztette őket Tíra. – Valami beindult! Rosszat sejtek!
A falnál sorakozó tartályokban különös hangok keltek életre, mozgolódás, kaparászás, szabadulási kísérletek zaja kezdett egyre jobban erősödni. Kongva visszhangzott belülről a dübörgés, a kalandorok pedig szinte csak kiabálva tudtak egymással beszélni.
– Szerintem… menjünk fel! – intett a lépcső felé a paplovag.
– Én mondtam, hogy itt döglünk meg…! – dünnyögte Akia.
– Valahogy előre kellett mozdítani a dolgokat!
– Várjatok…! – próbálkozott Éla. – Mi lenne, ha megpróbálnánk beszélni velük?
Társai tanácstalanul visszanéztek a tartályok felé.
– Ki vagy és mit akarsz? – kérdezte fennhangon a lány, aminek hallatán bármi is volt odabenn, még nagyobb intenzitással kezdte püfölni a zárszerkezetet.
– Ez… talán mégse volt jó ötlet – húzta őt magával Akia, és felsiettek a lépcsőn. – Aria, áldj meg minket!
Odafent a paplovag azonnal imádkozni kezdett, hogy ennek eleget tegyen, Tíra pedig gyorsan körülnézett, el tudják-e torlaszolni az ajtót valamivel.
– Vannak nagyobb kövek… kérdés, hogy a faajtó elbírná-e és nem szakadna-e be alattuk.
– Rárobbanthatjuk az egyik tornyot is! – javasolta Akia.
– Az maradjon tartalék tervnek!
– Visszatért a köd… – állapították meg, és még dermesztőbb félelem fogta el őket. – Vajon… ez azt jelenti, hogy jön a fehér ember…?
– Bármit is teszünk, ne támadjunk rá! – próbálkozott Éla. – Lehet, hogy legutóbb is csak ennek volt köszönhető, hogy nem ölt meg minket azonnal.
– Lesz, ami lesz, egy kis poshadt kását én attól még kavarok – jelentette ki a paplovag. – Úgyis véres még a kezünk… Ha kell, rákenem a kőküszöbre, a felét meg beleöntöm a lefolyóba.
Míg ezzel ügyködött, hirtelen megpillantott az egyik szabadon álló fal tetején egy varjúméretű, fehér tollazatú madarat, mely őket figyelte.
– Lehet, hogy ez a fehér ember…! – suttogta Éla ámuldozva. – Át tud változni állattá…!
– Bújjunk el a toronyba! – javasolta Akia.
– Várj! Ez egy élőlény! – erősködött Aria. – Az első, amivel az idekerülésünk óta találkoztunk! Jer ide, szent madár! – nyújtotta feléje a kezét.
– Van egy olyan érzésem, hogy simán kinyírna minket… – méregette a lényt Tíra. – Mágia nyomait látom rajta.
Az állat nem reagált a jelenlétükre vagy a hívó szavukra, kíváncsian szökkent egyik kiszögellésről a másikra, de nem röppent le hozzájuk. A szemei vörösen fénylettek.
– Kérsz egy kis kását, szent madár? – kérdezte a paplovag.
– Varázsolj egy keveset a tenyerembe, hátha azért lejön! – helyeselt Éla.
Az étel azonban ugyanúgy penészes és romlott volt, így nem tűnhetett bizalomgerjesztőnek a madár számára, mert továbbra sem röppent közelebb.
– Próbálkozhatnánk telepátiával – vetette fel az ötletet Tíra. – Hátha válaszol.
– Kérdezni kellene tőle valami jót!
– Én azt kérdezném tőle, hogy ő kicsoda – jegyezte meg nemes egyszerűséggel Éla.
– Meg hogy segítene-e nekünk – tette hozzá Aria.
– És hogy hol vagyunk egyáltalán.
– Valamint hogy juthatunk vissza a saját síkunkra. Állatokon ugyan nem működik az ilyesmi, de mivel ő valami mágikus lény… én megpróbálom! – döntötte el a tűzmágus leány.
Erősen koncentrált, majd megremegett.
– V-válaszolt…! – rebegte. – Igaz, csak képekben, de válaszolt! A lenti termet láttam, a tartályokkal és a madaras domborművel!
A figyelmük visszairányult az ajtóval lezárt lépcsők felé, ahonnan egyre fenyegetőbben hallatszott a tartályból kitörni kívánó entitás matatása. Ekkor váratlanul egy gong hangja csendült fel.
– Lányok…! – motyogta sápadtan Tíra. – Azt látom, hogy… kinyílt az egyik tartály ajtaja!
A madár ekkor elrepült.
– Valami… jön.
– Jöhet a B-terv – emlékeztette őket Akia.
– Robbantunk?
– Robbantsunk..!
– És ha úgy omlik össze a torony, hogy az összes többi tartály megsérül, és mindegyikből kiszabadul valami? – kérdezte Éla.
– Érzem… hogy el akar pusztítani bennünket… Bármi is az – mondta Tíra.
– Akkor… fegyverbe!
– Én magamra szórok egy Hősi Lélek áldást! – imádkozott újra Aria.
– A mi látásunk elég jó már így is – kapta le a válláról az íját Akia, és összepillantott fajtársával.
A rézkörös terembe húzódtak, és feszülten figyelték a felfelé trappoló lényt. A teremtmény kirontott az ajtón.
0 hozzászólás