Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 16. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 16. fejezet ~
A kalandorok hunyorogva méregették a temető egyetlen márvány lovas szobrát, melyről kiderült, hogy köze lehet a mondókához. Lepillantottak a lábaik elé, és meglepetésükre a szobor előtt a talaj friss ásás nyomait mutatta.
– Akkor én… hasznossá teszem magam – ajánlkozott Kósza, és kaparni kezdett.
Némi kotorás után egy díszesen szegecselt fadobozt talált.
– Még csak le sincs lakatolva… – forgatták töprengve.
– Nyissuk ki gyorsan, míg vissza nem érnek! – tanácsolta Tüskefog.
Felnyitották a fedelét, és egy csodaszép rubinköves nyakláncot és egy hozzá illő pár fülbevalót találtak benne, sértetlenül.
– Ez nekem nagyon tetszik… – vallotta be Puszedli szende hangon, mégis mohó arckifejezéssel.
– Nekem is – felelte Retekszisz.
– Kecskére a káposztát! – kacagott Kósza.
– Mit csináljunk vele?
– Eltehetnénk az ékszereket…
– … és mondhatnánk a visszatérő pandúrnak, hogy megfejtettük a mondókát, és itt kellene ásni, hátha talál valamit, mindezt persze ártatlan ábrázattal – tette hozzá Tüskefog.
Bólintottak, és annak rendje és módja szerint visszatemették az üres dobozt. Letaposták, mintha soha nem is ástak volna ott. Együtt várták Mocsi és a pandúr visszatérését, és úgy tettek, mint aki céltalanul sétálgat csupán. Többször is a látszat kedvéért újra szemügyre vették a megtalált masnit a titokzatos üzenettel, míg arra nem lettek figyelmesek, hogy a rókalány közeledik a rend éber őrével. Mocsi lelkesen társalgott a mancsait idegeskedve tördelő pandúrral, és igyekezte közben felmérni a terepet, kell-e még húznia az időt vagy társainak sikerült eltüntetnie ügyködéseik minden nyomát.
– Derék jó pandúr uram!
– Sikerült valamire jutniuk a levéltárban? – kérdezte a sül. – Ez a borbélymester elárult esetleg valamit ezzel az olló-hollóval?
– Nem találtunk semmit – rázta meg a fejét a pandúr. – Én bíztam benne, hogy mire visszajövünk, addigra talán ez a kis csapat megfejti a rejtvényt… – nézett körbe rajtuk.
– Az a sanda gyanúnk, mintha lenne valami, amit nem veszünk észre… vagy rosszul értelmeztünk – állapította meg Tüskefog. – Nézegetjük nagyon ezt a szalagot, de sokat nem árul el magáról… meg hát nézzük a sírokat is, de…
– Ó! Adjátok csak ide! – kérte a szalagot a pandúr.
Töprengve járt vele fel s alá, majd a homlokára csapott, mint a ki megvilágosodott.
– Csapat…! Hát… csapat! Szavamra…! Hát teljesen rosszul gondolkodtatok! Nem „holló lába” elé vetül a fény, hanem „hol ló”! Ne legyen a nevem Gyalogszőrös Győző gyepmester, ha nem így van!
– Na ne…! – nyögte Mocsi színpadiasan.
– Egy zseni vagy! – bólogattak a többiek.
– Na persze, a szalagot ti találtátok meg, és ti jöttetek rá, hogy temető, de…
– Nélküled ez nem sikerülhetett volna – ellenkezett a rókalány.
– A lószobor! A póni…! – vezették a pandúrt a megfelelő helyre.
– Na de nézzétek csak! Fel van túrva a föld!
– Ó, ne mondd már! – csodálkozott Mocsi látványosan.
– Szerintetek ezt tegnap áshatták el?
– Mikor halt meg a sírkőkészítő?
– Tegnap este!
– Akkor előtte áshatta fel! – felelte a herceg.
– Látod, én biztos voltam benne, hogy ez a csapat ki fogja szagolni neked a megoldást! – veregette vállon Mocsi a pandúrt. – Most már csak a megfelelő engedélyeket kell beszerezned, hogy áshassatok, és semmi sem áll az utadba, hogy az ékszert megszerezd!
– Vérszopó Főkopó Frédi, a pandúrságunk parancsnoka milyen büszke lesz majd rám! – pillantott áhítattal teli szemekkel Győző az ég felé.
– Simán ki fog nézni egy előlépetés! – kacsintott rá a rókalány.
– És szerinted tényleg a földben lesz eltemetve?
– Ha nem is benne, de valamilyen nyomot fogsz találni benne. Még ha szentségtörés is lesz a sírok felnyitása, ez sajnos elkerülhetetlen.
– Vajon kell ahhoz engedély, hogy itt ássunk?
Győző egy pillanatra gondolkodóba esett.
– Nem! – intette le őket. – Majd én visszamegyek Frédihez, a kapitány úrhoz, és majd megmondom neki, hogy megtaláltam!
– Semmiképp ne kicsinyítsd az érdemeidet! – mondta Mocsi. – Erre te jöttél rá.
– Őrizzük addig a helyet, míg vissza nem jössz ide valakivel? – kérdezte ártatlanul Tüskefog.
– Jaj, nem! Semmiképpen!
– Igaz! – csapott a homlokára a sül. – Ne is találjanak itt minket!
– Pontosan! Mennyit is ajánlottam nektek? Fejenként 2 érmét? Nos… az úgy helyes, ha 1 érmét kaptok – mondta végül. – De cserébe máskor is tudok majd nektek megbízásokat kínálni!
– Csapat! Én úgy gondolom, nem is volna helyes elfogadnunk ennél többet, mikor ő oldotta meg a feladatot – tette hozzá Mocsi.
– Az az 1 érme így is nagylelkű ajánlat… – jegyezte meg Tüskefog, noha nem értett egyet a gondolattal.
– Egy mesterelme mellett dolgozhattunk ma – bólintott elégedetten a rókalány. – Ma mindenki tanult valamit!
– Ó! – színlelt szerénységet Győző. – Ha előléptetnek engem, gondolok rátok!
Amint megkapták a fejenkénti 1-1 érmét, búcsút intettek neki.
– Mi akkor itt se vagyunk! – integetett neki a távolból a sül.
– Na? – kérdezte huncut mosollyal Mocsi, miután tudta, hogy már senki sem hallhatja a beszélgetésüket.
Társai cinkosan vigyorogva összenéztek.
– Meg kell állapítanom, hogy nagyon jól nyomjuk a hülyét – nevetett a rókalány.
– Mivel ez ránézésre egy elég nagy értékű ékszer… – kezdte Tüskefog.
– … ne itt tegyük pénzzé, igen – bólintott Mocsi.
– Csak gyanút fognának – bólogattak a többiek, ahogy megindultak vissza a település belseje felé.
A rókalány kivárt egy kicsit, majd váratlanul a herceg mellé szegődött, és kíváncsian végigmérte őt.
– Szép volt az a rajz… – utalt a hirdetőtáblán látott körözési plakátra.
– Azért annyira nem talált el benneteket – jegyezte meg sejtelmesen Retekszisz.
– Csak a véletlen műve – felelte Tüskefog, bár tudta, hogy szorul a hurok.
– Nálad is? – kérdezte a lány.
– Úgy sejtem, nálad is…
– Nos, közel sem olyan szép bundájú, mint én…
– Egyáltalán nem volt olyan szép, mint te – biztosította őt a sül.
– A tied sem volt olyan délceg, mint te – kacsintott rá az. – Az orrodat kimondottam nem találták el…
Vigyorogva nézték egymást, mert mindkettejük számára nyilvánvaló volt, mi történt.
– De komolyra fordítva a szót – köhintett végül a rókalány. – Van okod… félni valakitől?
– Nem félek senkitől – húzta ki magát a herceg. – Tartani… tartok.
– Ha úgy alakulnak a dolgok, szólsz majd nekünk, hogy keljünk a védelmedre, vagy ezt majd önállóan szeretnéd elintézni?
Tüskefog nagyot sóhajtott.
– Veszélybe sodorni titeket nem akarlak – vallotta be.
– Ennél nagyobb veszélybe, mint amibe magunktól tudunk keveredni? – szaladt fel a lány szemöldöke.
– Ha a harci helyzet úgy hozza, hogy meg kellene küzdenem valakivel vagy valakikkel, esetleg akár túlerőben is, akkor nem várom el, hogy kockáztassátok értem az életeteket – mondta a herceg. – De… ha a te esetedben hasonló helyzet adódna és téged akarna valaki megtámadni… örömmel a védelmedre kelnék.
– Ó, emiatt ne aggódj, én akarok megtámadni valakit, és nem fordítva! – legyintett Mocsi. – Akkor… maradjunk annyiban, hogy ha a helyzet úgy hozza… figyelünk egymás bundájára!
– Tüskéjére – mosolyodott el a sül egyetértése jeléül.
– Úgy érzem, füstgránátot is csinálni kell… – töprengett Retekszisz az elhangzottak alapján.
Ballagtak vissza a fogadó felé, a település pedig lassan az estéhez készülődött. Kikötöttek az utolsó hajók, hajókürtök zengtek, munkások pakolásztak a dokkokon. Koszosak és fáradtak voltak, ezért egy jó vacsora reményében nyitottak be a Rézfaszú Bagoly ajtaján. Meglepetésükre egy nagyobb hirdetőtábla fogadta őket odabenn.
– „Figyelem! Az elkövetkezendő napokban a kikötő területén üzemelő kereskedelmi és vendéglátói, áruforgalmi egységek zárva tartanak! Kérjük az átutazókat, haladjanak tovább vagy gondoskodjanak önnön biztonságukról! Állandó lakosainkat kérjük, zárkózzanak be, és kerüljék az inzultusokat! – Parti Pandúrság” – olvasta fel nekik Mocsi.
Látták, hogy több látogató is tanakodva emésztgeti a kiírás tartalmát.
– Mi lenne, ha körbeszaglásznánk egy kicsit? – javasolta a rókalány, és körbenéztek a vendégek közt.
Egy szép, nemesi öltözékű, de reszkető nyúl egy kardossal kártyázott, aki hősies történetekről mesélt neki. Egy macska épp az asztal alá hányt, egy egérlány pedig egy csimbókot szedett ki a bundájából, és közben lelkesen mesélt egy történetet egy mellette ülő pocoknak. Részletesen beszámolt neki arról, hogy a helybéliek felkészülten várják az elkövetkezendő napokat, és ablakpárkányra helyezett, családi véráldozattal igyekeznek megóvni magukat és szeretteiket. Korábban megnyitották a házukat egy rokon egér számára, és őt is be akarták ebbe vonni, de az mereven elzárkózott ettől, sőt, képes volt kimerészkedni a figyelmeztetés ellenére, és a véres, szétcincált utazóköpenyét másnap az árok partján találták meg.
– Óva intek mindenkit, hogy az átok idején kimenjen az utcára! – figyelmeztette hallgatóságát.
– Hát, mi kénytelenek leszünk kimenni, mert nincs ennyi pénzünk a szállásra… – dünnyögte Mocsi.
Lejött az emeletről házigazdájuk, aki emlékeztette őket korábbi beszélgetésükre.
– Érezzük a zsigereinkben, hogy ez az esemény 3 nap és 3 éjszakán át fog tartani – mondta színpadiasan. – Már volna épp jelentkező a szobátokra, de mivel eddig is a vendégeink voltatok, megadom nektek az elsőbbséget, ha kifizetitek a 10 érmét fejenként.
– Szóval már nem is 8, hanem 10…?
– Ellenkező esetben holnap búcsút kell vennem tőletek… bár remélem, nem örökre. Feltétlenül húzzátok meg magatokat valahol, de olyan helyen, ahol jó meleg van, mert a rémségnek a napfény és meleg az ellensége. És ne felejtsétek el a véráldozatot! Ha elég tiszta a szívetek, talán a rémség megkímél titeket. A legjobb lenne persze, ha kifizetnétek a 10 érmét – tette hozzá -, a fogadó akkor megvédene titeket. Itt még véráldozat sem kell, az én véremmel fellocsolnék mindent!
– Szerintem ez még mindig kamu… – gondolta Tüskefog.
– Megköszönjük a jó tanácsot – felelte előzékenyen Mocsi. – Ma este még itt alszunk, így a szállást, vacsorát és a holnapi reggelit még kifizetjük. Utána továbbállunk.
Házigazdájuk tudomásul vette.
– Asszonyom – lépett oda hozzá a herceg nyájasan. – A város hirdetőtábláján több kiírást is láttunk, melyek szerint itt lehet jelentkezni különböző munkákra és feladatokra, ebben a fogadóban.
A nyúl bólintott.
– Az egyik ilyen egyfajta… kísérőmunka volt. Bizonyos urak és hölgyek kerestek kísérőket különböző társasági eseményekhez. Tudna erről mondani pár szót?
– Persze! Nálam lehet rá jelentkezni, aztán csak meg kell jelenni az adott helyszínen. A Pandúrság felügyeli és gondoskodik arról, hogy semmiféle visszaélés ne történhessék. Külsőben és intelligenciában persze kell egy bizonyos színvonalat teljesíteni…
– Hölgyeket és urakat egyaránt keresnek?
– Nem, csak hölgyeket – rázta meg a fejét a fogadósnő. – Az elkövetkezendő 3 napban persze nem lehet rá számítani, hiszen meg fog állni az élet itt, a Lókötő Kikötőben.
Miután meghallgatták a részleteket, bevacsoráztak, majd úgy döntöttek, tisztálkodás után nyugovóra térnek.
– Mielőtt lefeküdnénk – intette magához a többieket Mocsi, és suttogóra fogta a hangját – , meg kellene beszélnünk, hogy azt a néhány, nem igazán legális úton hozzánk került tárgyat hogyan fogjuk holnap átcsempészni a motozáson!
– Egész nap ki-be járkáltak a vendégek és mi is a felszerelésünkkel – szólalt fel Kósza. – Kivihetném a kérdéses tárgyakat, és eláshatnám valahol a közelben, holnap meg távozáskor érte mennénk.
Kipillantottak az ablakokon, meg kellett azonban állapítaniuk, hogy az este ellenére még mindig élénk volt a forgalom odakinn, és a macskaköves utcák igencsak megnehezítették bárhol egy gödör kiásását, így ezt az ötletet el kellett vetniük.
– Gondosan becsomagolva elrejthetnénk egy doboz zsírban vagy festékben, míg kivisszük… – ajánlotta Retekszisz. – De vajon mibe tudnánk becsomagolni…?
– Vagy… a reggelinél felmarkolt ételbe is belerejthetnénk… egy szendvicsbe, cipóba… mert ha már azt ők készítették, talán nem vizsgálják meg ugyanolyan alapossággal… – töprengett Mocsi.
– Végső esetben a pocakom zsebébe is elrejthetjük – mondta végül a repülőmókus, és felhúzta az ingecskéjét, megmutatva fajára jellemző erszényét, melyben nőstényeik a kicsinyeiket hordták.
Csodálkozva köréje gyűltek.
– Ez… akár be is válhat. Nem muszáj mindent egy helyre elrejtenünk, a fülbevalókat 1-1 szendvicsbe könnyebb is beletömködni.
Lepihentek, másnap reggel pedig, mielőtt elhagyták volna a szobájukat, kopogásra lettek figyelmesek. A butábbik nyúl felszolgálófiú lépett be hozzájuk, hogy ellenőrizze a szoba jellegzetes, réz dísztárgyait, de szerencséjükre mindent rendben talált.
– Visszavárunk titeket… már ha életben maradtok – mondta búcsúzóul, ahogy csomagostul lekísérte őket.
Odalent a fogadótérben hatalmas volt a vendégsereg, mindenki arra készült, hogy elfoglalhassa valamelyik borsos árú szobát. A csapat letelepedett az egyik hosszú asztalhoz, igyekeztek feltűnés nélkül begyűjteni mindent, ami egy szendvicshez szükséges lehetett, a láncot pedig, ígéretéhez híven Retekszisz elrejtette. A művelet gond nélkül sikerült, kifelé menet azonban őket is megállították, ahogy minden más korábbi vendéget. Kipakoltatták a táskáikat és meg kellett mutatniuk ruháik zsebeit. Puszedli kicsit feszengve, Retekszisz félig piros, félig kék színben pompázott, mint aki mindjárt elhányja magát, ezért mindkettejüket furcsa pillantásokkal méregették. Tüskefog, hogy elterelje róluk a figyelmet, elkezdte látványosan előpakolni gyönyörű sastollát, varjútollát, Oktondi Oktávia búcsúlevelét, és minden apró lomját, amit magával hozott.
– Add ide, megfogom, míg kipakolsz! – vette át tőle a szendvicset Mocsi.
A különböző ruhadarabok, tolvajfelszerelés és számszeríj láttán, ha lehetett, még gyanakvóbban kezdték méregetni a kis pelét, de mivel alsóneműjébe nem nyúltak bele, a kis bronz szobrocskát nem találták meg nála, és kénytelenek voltak útjára engedni.
– Még valami! – állították meg őket még egyszer, utoljára. – Ez az üzenet nektek érkezett! – nyújtottak át nekik egy papírost.
Ahogy becsukódott mögöttük a fogadó ajtaja, fellélegezhettek, és a szendvics helyett biztonságosabb helyre rejtették a fülbevalókat, majd körbeállták az írást.
– „A nemes Mocsinak és jóravaló csapatának! Valóban, nálunk nagy a fluktuáció és ahogy a főnökkel sikerült konzultálnom, szükségünk van a dolgos és nem éppen tisztességes kezekre! Szóval a Főnök benne van abban, hogy bevegyen benneteket, amennyiben késznek és hajlandónak mutatkoztok arra, hogy a saját mancsotokat is besározzátok. Ez esetben egyetlen teendőtök van: meg kell jelennetek a ma esti találkozó helyszínén – élve! Legmélyebb tisztelettel és odaadással lennék talpnyalód: Eduárd de Enyveskéz” – olvasta vigyorogva a rókalány.
– Vajon mi lehet a találkozó helyszíne…? – töprengett Tüskefog. – Az nincs benne a levélben.
– Ez a levél egy nyom. Észrevesztek rajta bármi különöset? – mutatta körbe Mocsi.
– Lehet, hogy ez valamilyen próbatétel is egyben… hogy vár minket este, amikor már elvileg veszélyes kinn tartózkodni – jegyezte meg a herceg.
Kósza mélyet szippantott a levélből.
– Ugyanolyan a poshadt sörszaga van, mint a múltkor a farkasok tanyájának – állapította meg.
– Farkashoz képest igencsak szép, igényes az írásképe…
– Vajon kitől kérdezhetnénk meg, hogy ha nagyon el akarunk kerülni valamit, akkor mi az a hely, ahol semmiképpen ne legyünk? – kérdezte Mocsi.
– A kupi előtt sorakozó uraktól esetleg…
Kíváncsian körülnéztek. Meglepetésükre a bordély előtt férfiak egész sora állt. A kikötőben azonban a megszokottnál kevesebb hajó horgonyzott, a sürgés-forgás is enyhébb volt, mint máskor. Borz, vidra, leharcolt nyúl sorakozott a világítótorony előtt, akikhez odafordultak egy jobb válasz reményében.
– Ilyen csinos hölgyek igazából odabent lennének a legnagyobb biztonságban – intettek azok a bordély felé. – Annyi bizonyos, hogy szabad ég alatt nem tanácsos maradni. Mindenképpen be kell húzódnotok valami zárt helyiségbe! És hát a véráldozat…! A vér…! Az elengedhetetlen! Aki ennek nem tesz eleget, azért eljő a vész és lesújt! Az idegeneket különösen megtizedeli! A vérükkel van felfestve az utca köve!
– Borzasztó…! – csóválta meg a fejét a rókalány.
Megköszönték az információt, és kicsit arrébb húzódtak a kéjenc látogatóktól.
– Mielőtt elköteleznénk magunkat a bordély felé… támadt egy ötletem – vallotta be Tüskefog. – Ha sehol ingyen nem tudnánk meghúzni magunkat… Ott áll üresen az elhunyt sírkőkészítő háza – nézett körbe a társaságon jelentőségteljesen. – Ha úgy adódik, szürkületkor odalopózhatunk, hogy minél kevesebben lássanak bennünket, bemegyünk, magunkra zárjuk az ajtót, akár még a véráldozatot is elvégezhetjük, aztán reggel pedig távozunk, mintha mi sem történt volna.
– Ez egy nagyon jó ötlet – helyeselt Mocsi. – Viszont az üzenet szerint minket éjszaka várnak idekinn valahol, így megkockáztatom, nem az lesz a feladatunk, hogy elrejtőzzünk.
– Igazad lehet…
– Vésztartaléknak viszont megtarthatjuk.
– És ha úgy alakulnak a dolgok, bemenekülhetünk oda – értettek egyet a többiek.
– Akkor… ha tényleg ez a párkányos véres edényes áldozatbemutatás a szokás a helyiek körében… lehet, hogy érdemes lenne azt elvégeznünk, nehogy feltűnjön valakinek, hogy ennek az otthonnak az ablakában nincs ilyen, és még a végén ugyanarra az ötletre vetemedik, mint mi, és elfoglalja helyettünk a házikót – érvelt a herceg.
– Helyes! Ne az utolsó pillanatban kelljen vele kapkodni!
Megkeresték a sírkőkészítő kotorékát a városka szélén, ahová az esetleges összecsapáshoz szükséges fegyvereken kívül a felszerelésüket elrejtették. Az ékszert Retekszisz erszényében helyezték biztonságba, a Puszedli által elemelt réz hímtagot pedig az egyik virágcserépben rejtették el.
Tüskefog körülnézett a szűkös, szegényes helyiségben. A nyomozásuk során csak bűnjeleket kerestek, most azonban kíváncsi volt, valami más, érdekesebb dolog felkelti-e a figyelmét. Körbeszimatolt, megtapogatta a halott sírköves szekrényben lógó ruhákat, hátha akár csak pár érmét tudnak azokból zsákmányolni. Meglepetésére egy szerelmeslevél akadt a mancsaiba.
– „Bobbi”? – méregette azt furcsállva. – Hogyhogy „Bobbi”?
Széthajtogatta az irományt.
– „Ó, Bobbi! Annyira hiányzol! Nem tudom, hogy lesz-e bátorságom ezt a levelet elküldeni neked, mert a férjem, aki sosincs itthon, mindig csak azokat a köveket faragja! Jaj, nem is figyel rám! Lehet, hogy csak azért írok neked, hogy betöltsem azt az űrt, ami e rossz házasságban keletkezett, de ó, Bobbi! A legjobbakat kívánom neked még akkor is, ha itt hagysz engem, és sosem szerzel tudomást erről a szerelemről, mely a lelkemben kivirágzott!” – olvasta fel a többieknek. – Ezt… valamikor a néhai sírköves felesége írhatta valakinek…
Társai megmosolyogták a sorokat.
– Lassan kész levéltár leszek… – süllyesztette a táskájába a sül a levelet Oktondi Oktávia búcsúlevele mellé.
Retekszisz egy húrt, Mocsi egy darabka sajtot talált.
Kipihenték magukat, és lassan rájuk telepedett az éjszaka. Lágy szellő keringett a fák és épületek között. Feszülten füleltek, de nem hallottak odakintről az ég világon semmit.
– Fura… ti érzitek, hogy ténylegesen valami veszély fenyegetne? – kérdezte Mocsi.
– Nem…
– Semmit… – állapították meg.
A hold sötét arcát mutatta feléjük, csak a csillagok tündököltek a felhőmentes égbolton. A zártörésben jártas tagok sikeresen lezárták a bejárati ajtót, nehogy bárki a távollétükben ellophassa a csomagjaikat. A városban sötétség honolt, a házak ablakában itt-ott pislákolt egy gyertya lángja.
– Vártuk a veszélyt… de az nem jött – összegezte a tényállást Mocsi. – Szerintem… induljunk el a városka belseje felé! Ha bármi fog itt ma éjjel történni… az valahol a központban lesz!
Felcsapták fejeikre utazóköpenyeik csuklyáját, és csendben, de éberen sétáltak a lakónegyed felé, Tüskefog pedig egyik mancsát mindig kardja markolatán tartotta. Retekszisz volt az, aki elsőként megtorpant, és a levegőbe szimatolt.
– Füstöt érzek! – figyelmeztette társait, kisvártatva pedig csörrenést, kurjongatásokat is észrevett.
A házak falához simultak, és feszülten figyeltek, a hangok azonban nem a haladási irányukból jöttek.
– Valami motoszkálást hallok arról – mutatott előre a repülőmókus.
Halkan lopakodtak, bár Kósza annyira izgatott volt, hogy lelkesedésében megbotlott saját lábában.
– Tompa puffanásokat, kardcsörrenést hallani – mondta Puszedli is.
Behúzódtak a félhomályba, és arra lettek figyelmesek, hogy egy nyúl nagy civakodás közepette egy szekeret húz maga után, egy női fajtársa pedig keservesen zokog.
– Nekem ez a nyúl ismerős… – hunyorgott Kósza.
Ekkor azonban nyílvesszők jellegzetes, süvítő hangjára figyeltek fel, a bak nyúl pedig hirtelen holtan esett össze, miután három beleállt a testébe. A nyúllány abbahagyta a sivalkodást, és az iszonyattól dermedten dőlt el a kocsi mellett. Felette az eget baljós, károgó hang töltötte be, amitől mindannyiukat kirázta a hideg.
– Egy hangot hallottam… – suttogta Kósza.
– De egy nem tudott egyszerre vagy ilyen gyors egymásutánban 3 nyílvesszőt is kilőni – felelte Tüskefog. – Azaz legalább ketten, de inkább hárman lehetnek!
Nem volt azonban több idejük ezen tanakodni, három kámzsás alak ugyanis egy szekeret tolva megállt a tett helyszíne mellett, és gorombán csendre intették a megrémült nyúlkisasszonyt.
– Hallgass!
Felnyalábolták a holttestet és saját kocsijukra fektették, majd megindultak vele.
– Őket kellene követni! – javasolta Mocsi.
A három rejtélyes idegen nem tétlenkedett, sebesen szelték az utcákat, a kalandorok pedig egyre inkább lemaradtak mögöttük, mert igyekeztek óvatosan haladni, nehogy ellenséges erőkbe botoljanak. Amikor már szinte eltűntek előlük, észrevették, hogy más irányból is hallani lehetett hasonló zajokat. Huhogás, károgás, tompa motoszkálás nesze szűrődött feléjük.
– Ne váljunk szét! – súgta Tüskefog. – Ismerős nekem ez a károgás… Inkább varjak ezek… mint amilyenek azok a buzogányos varjak is voltak, akiket korábban az erdőben legyőztük!
– Kövessük az eredeti három alakot! – tanácsolta Kósza, ahogy újra mozgásba lendültek.
– Mindenfelől hallani hasonlókat – hegyezte a fülét a sül. – De mindegyik más irányba tart…
Mocsi körbenézett, és megpillantott egy gazdátlan talicskát.
– Nézzétek! – mondta gyorsan. – Fentről jó eséllyel figyelik az utcákat. Szerintem tegyünk úgy, mint ezek a szekeresek, valaki pedig feküdjön fel álcaként erre a talicskára!
– Ez jó ötlet!
– Így már nem kell attól tartanunk, hogy meghallanak bennünket!
– Majd én! – ajánlkozott Puszedli, és megmarkolta számszeríját, hogy ha hirtelen tüzelni kell, gyorsan lőhessen.
Álcájuk megfelelőnek tűnt, de alig eredtek csak a hangok nyomába, észrevették, hogy három alacsony, köpcösebb alak kegyetlenül kivégzett előttük egy rosszul öltözött patkányt. A lény halkan felsikoltott, támadói pedig félreérthetetlenül feléjük intettek, majd szó nélkül tovább álltak.
– Valami pocoknak vagy ürgének tűntek… – hunyorgott Retekszisz, ahogy megpróbálta kivenni körvonalaikat.
– Nos… akkor tegyük hasznossá magunkat! – javasolta Mocsi, és eleget téve a kérésnek, felhajították a patkányt a talicskára, bár Puszedli kicsit viszolyogva feküdt a holttest mellett.
Elindultak a városka központja felé, Kósza azonban megtorpant, és hevesen fülelni kezdett.
– Valami… nem is tudom, dallamos hangot hallok arról! – mutatott előre.
– Nem tetszik ez nekem… – vallotta be Tüskefog. – Számomra… ez olyan gyászosnak tűnik… Mint amikor az erdőben az a varjú azt a halotti szertartást végezte annak a nyúlnak. Emlékeztek?
– Bár közel sem olyan szép, mint amit hallottunk – hegyezte a fülét a rókalány is. – Kicsit kótyagosnak tűnik… Szerintem felönthetett a garatra, aki épp énekel.
– Menjünk!
Nem sokat kellett tolniuk a kis alkalmatosságot, hamar megpillantották az egyik fogadó bejáratánál kábultan ücsörgő vetési varjút, ahogy áldáshoz és átokhoz hasonló mondatokat motyogott.
– Hogy a teremtő, Szent Fa áldjon meg…! Nem, az ég szakadjon rád…! – karattyolta.
– Ez az este egyre furcsább… – gondolta Tüskefog, és gyanakodva körbenézett.
Mocsi odalépett hozzá, és halkan a fülébe suttogott. A varjú erre éktelen rikácsolásba kezdett.
– A Fekete Vész…! Eljött a Fekete Vész…! – harsogta, a rókalány azonban gyorsan leütötte, mielőtt mást is odacsődített volna.
– Sajnálom… azt hittem, legalább valamit megtudhatunk tőle…
– Kutassuk át a zsebeit! Hátha találunk nála valamit, amiből kiderül, mi folyik itt – javasolta a herceg.
Egyedül Puszedli járt szerencsével, és egy díszes papírba csomagolt, új szappant és egy ólomöntő készletet talált nála. Felfektették a varjút is a talicskára, meglepetésükre azonban egy dobótőr repült feléje, és beleállt a mellkasába.
– Nem volt káááár érte! – rikkantotta valaki a távolból, ahogy mind a fegyvereikhez kaptak.
– Akáááár így is lehet fogalmazni – felelte Mocsi, amire odafentről felnevetett a támadó varjú.
Így, hogy a városka belsejébe értek, egyre inkább morajlottak körülöttük az utcák, az eddigi csörtetéshez hasonló zajok szinte körülvették őket.
– Két lehetőségünk van – vázolta fel az esélyeiket Mocsi. – Vagy keresünk magunknak megint valami társaságot, amit követhetünk, vagy betalicskázzuk ezzel a két szerencsétlennel a várost reggelig – tette hozzá vigyorogva, amin társai is kuncogni kezdtek.
– Köpenyben mi is közéjük tartozónak látszunk, így nem fognak gyanakodni ránk.
– Engem érdekelne, mi zajlik most a Szent Fa körül – tette hozzá a rókalány. – Hátha ott történik valami!
Megcélozták a település központi elemét, a piaccal körülvett, szent teret, ott azonban semmilyen, illegális tevékenységre utaló nyomra nem bukkantak, sőt, elhagyatottabbnak tűnt minden, mint más utcákon. Inkább a temető felé fordultak, és kisvártatva felfigyeltek egy párhuzamos utcán hasonló irányba haladó szekér zajaira, melyről vinnyogás hallatszott. Egy rácsos, rabszállító szekérnek tűnt. Mocsi előreosont, hogy közelebbről is szemügyre vehesse, és meglepetésére utasai még valóban életben voltak.
– Mögöttünk is jönnek ilyenek! – állapították meg.
– Helyben vagyunk! Ezek szerint jó irányba haladunk!
Ugyanúgy fekete, kámzsás alakok követték őket. Mindannyian a temető felé közeledtek, idővel pedig egy félreismerhetetlen farkasvonyítás hangja hasított keresztül az éjszakán. Egy alak feléjük intett, és mivel senki más reagált rá, jobbnak látták engedelmeskedni.
Egy öt fős társaság próbált egy zavarodott, őrjöngő nyulat kirángatni az üregéből. A köpenyes farkasok hangosan vitatkoztak vele, Retekszisz és Puszedli pedig felismerték:
– Én ennek raktam rendbe a fegyverét…
– Én meg ezzel hemperegtem a hálószobában…
– Akkor kijelenthetjük, hogy mindketten políroztatok valamilyen szerszámot… – kacsintott rájuk Mocsi.
Tüskefog azonban kicsit viszolyogva figyelte az ügyködésüket, és nem értette, miért bánthatják a nyulat. A rókalány felajánlotta volna a segítségét, de az egyik farkas rászólt.
– Ez élve kell! De… egy kötelet hozhatnátok!
Retekszisz a készletéből előhúzott egyet, és közös erővel sikerült gúzsba kötniük a nyulat, amit szintén felhajítottak a talicskára.
– Hé, ez a Ketrecharcos Kevin! – suttogta Mocsi.
– Amelyik a megérkezésünk napján megölte azt a Brendont?
– Az hát!
– Szépen megtelt a futó… – állapították meg a farkasok. – Leadhatnátok őket!
– Akkor leadjuk… – vonta meg a vállát Mocsi. – Tegyetek már minket irányba, hogy merre menjünk!
– Hát a temető felé! Mi megyünk még egy kört!
Tovább haladtak a sírok felé, ahol szokatlan módon elég nagy volt a sürgés-forgás, a talajon is számos láb- és kordényom volt kivehető. Kissé furcsán méregették őket, és látszólag különösnek találták, hogy nem a „megszokott”, mindenki által is viselt fekete egyenruhát viselik.
– Látjátok, én mondtam, hogy hiba volt elhagyni a fekete köpenyeket! – próbálta kimenteni magukat Mocsi, mintha csak egymás közt beszélnének, nehogy külsejük gyanakvásra vagy támadásra adjon okot. – De ha már itt vagyunk, végezzük el a munkát!
– Mit hoztatok? – lépett oda hozzájuk az egyik csuklyás.
– Van egy patkányunk, meg egy varjúnk. Meg egy nyúl, de ő még él.
– A hullákat ide hordjátok – mutatott egy nagyobb, ásott gödörre -, a nyulat meg vágjátok a ketrecbe! Férfiakat a férfiak közé, nőket a nők közé! Ahogy legutóbb is!
– Értettük! – biccentett a rókalány.
Továbbtolták a talicskát, és igyekezték megfigyelni, van-e valamilyen ritualisztikus szokás, aminek a csuklyások hódoltak, hogy azt megtanulhassák és leutánozhassák, és így még kevésbé tűnjenek kívülállónak. A halottak lepakolásakor a jelek szerint mind egy nagyobb, családi kripta bejáratát figyelték, mely a kiírása szerint a település alapító családjáé lehetett.
– Vajon… miért? – töprengett Tüskefog. – Vajon a halottak egyfajta áldozatok valaminek… ami odabenn lapul? Mi lehet a célja ennek az egésznek?
Lepakoláskor kihúzgálták a kést és nyílvesszőket az elhunytak testéből, a tőrt pedig Mocsi zsebre tette. Az erősebb alkatú foglyok megkötözve, az elesettebb, gyengébbek pedig inkább elkábítva hevertek a ketrecek padlóján.
– Induljatok! – utasították őket. – Hosszú még az éjszaka!
– Menjünk, hátha találunk még valami bolondot, akit idetalicskázhatunk! – súgták egymás közt.
Magasan járt már a hold, éjfél is elmúlhatott, ahogy a lakóházak felé újra visszakanyarodtak. Nem kellett sokat várniuk, hamar egyfajta összecsapásra lettek figyelmesek. Egy öt fős, buzogányos társaság két rossz arcú farkast cincált épp széjjel. Füttyentve intettek nekik, majd tovább is álltak. A kalandorok összenéztek.
– Ezek alapján akkor úgy néz ki, kétféle tevékenység zajlik az éjjel – összegezte végül Mocsi. – Egyeseknek az a feladata, hogy a szabadban kószáló lényeket elfogják vagy megöljék, a másik csapat szekerekkel begyűjti ezeket és a temetőbe hordja.
– És úgy tűnik, hangjelzésekkel kommunikálnak – tette hozzá Retekszisz, ahogy nem sokkal később egy bárány bégetését hallották meg a közelükből.
Ott két, koszosabb egérlányt rángattak ki azok vályogházából. Az egyik kámzsás bárány mancsában egy pergament tartott, melyen a két újabb, ezúttal csak sérült áldozat vérével kihúztak két nevet, majd ők is továbbálltak. Megvárták, míg eltűnnek a szemeik elől, majd Mocsi a kis peléhez fordult.
– Puszedli, nézz már szét ezeknek a házában! – mutatott az egerekre. – Oda volt készítve az ablakpárkányra a véráldozatuk, szóval nem értem, mi alapján esett rájuk a választás! Hátha találsz odabenn valamit, ami erre utal!
A pele bólintott, és könnyen feltörte a ház ajtaját. Egy takaros, de lerobbant otthon képe tárult elé, és hiába kutakodott, nem talált se adóslevelet, se mást, ami indokolta volna az elrablásukat. Mivel a talicskájuk ismét megtelt, ezért újra a temető felé fordultak. Ott leadták a testeket, és már tessékelték is ki őket.
A lakónegyed felől Retekszisz farkasvonyításra lett figyelmes, ezért közös megegyezéssel arrafelé indultak. Egy öt fős társaság egy megkötözött borzot és a hódot hagyott ott számukra, és már mentek is tovább.
Kósza körbeszimatolt, és megállapította, hogy a foglyok házának kertje fel van ásva, és mindenféle zsákok, szerszámok hevertek a feltúrt halmokban és azok környékén.
– Náluk nem volt se gyertya, se véráldozat… – jegyezte meg.
– Lehet, hogy itt akkor nem hisznek a helyi babonában… – tette hozzá Tüskefog.
– Kaparjuk már meg kicsit a felszínt, hátha találunk valamit! – javasolta Mocsi.
– Jól van, nézzünk körül!
A herceg, a kiskutya és a rókalány csendes ásásba kezdett, és mind találtak egy-egy erszényt, így 8-8 és 10 érmével gazdagodtak.
– Szállítsuk le őket! Lassan hajnalodik, hátha napfelkeltekor történik valami, ami magyarázatot ad a történtekre!
– Rendben, indulás!
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás