Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 13. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 13. fejezet ~

Társai még az igazak álmát aludták, Tüskefog azonban korán felébredt. Egy idegen városka idegen fogadójában, egy új szoba új ágyában feküdt, és csendben bámulta a mennyezetet. Bizonytalanságérzettel töltötte el a helyzete: barátai előtt még nem fedte fel a származását, de egyelőre nem tudta, mennyire bízhat bennük vagy a körülményeikben. Azzal sem volt tisztában, hogy ha leleplezné előttük Erdőmélyére való érkezésének valódi okait, nem sodorná-e ezáltal őket is veszélybe. Viszolyogva gondolt azonban üldözőire, és bár egyre nőtt a távolság közte és ellenségei között, tartott attól, hogy azok egy nap nyomára bukkannak, és vagy végeznek vele, vagy visszarángatják egykori otthonába.

– Vajon egy nap… hazatérhetek még? – kérdezte magától egy sóhaj kíséretében. – És ha igen… vajon mi várhat engem odahaza? Hiányzol, atyám…!

Távol az udvari palota kényelmétől, keservesen kellett megtapasztalnia, milyen nehezen is tud boldogulni, és mi mindent meg kell tennie ahhoz, hogy pénzhez jusson és megteremtse a betevő falatra valót.

– Ha egy nap lehetőségem nyílna rá… mindent megtennék, hogy birodalmunk sül-társadalmának könnyítsek a terhein, és minden alattvalónk boldogan élhessen – gondolta, de azonnal rá is jött, milyen idealista ötlet is volt ez valójában.

Ostoba elképzelésnek tartotta, hogy néhány hétnyi erdőjárás és kalandozás elég élettapasztalattal látta el őt ahhoz, hogy fajtársainak életére kedvező hatással bíró intézkedéseket hozhasson.

– Nagyon sokat kell még tanulnom… – szusszant végül, ahogy felült, majd csendben megkereste váltásruháját, és elkezdett felöltözni.

Lassan társai is ébredezni kezdtek, és amint mind megmosták arcukat a szobalány által előkészített, friss vízben, egy reggeli mellett döntöttek.

A fogadó földszintjén vidáman falatoztak a vendégek. Tojás, saláta, aprópecsenye, finoman gőzölgő friss cipó hívogató illata fogadta őket.

– Még a tüskéimre is ételt fogok tűzni – legeltette a szemét a hatalmas asztalon Tüskefog, és töltött magának egy pohár meleg tejet is.

A tányérjára gyümölcsöket is lapátolt, majd leült társai mellé. A reggeli közben előadta az elképzeléseit a Szeráfintól kapott megbízásukról. Egyelőre az öt alvilági személy közül a pocok Patrikot sikerült megismerniük valamelyest, akiről néhány dolgot már megtudtak, a többiek személye azonban egyelőre még rejtély volt.

– Vakondok Domonkos nevéből arra gyanakszom, hogy ő vakond lehet, Pitypangos Nyúlpéntek pedig szerintem nyúl – vonta le a következtetést. – A másik kettőről viszont nincs elképzelésem.

A kalandorok egyetértően bólogattak.

Az egyik házigazda nyúlpincér fiú kótyagosan támolygott teendői közepette, egy nyúl leány pedig az étel tálalása és szeletelése közepette ügyetlenségében elvágta a kezét. Puszedli ott termett mellette, és lenyalta az ujjáról a vért, a vendégsereg általános döbbenetére. A nyuszilány rémülten végigmérte a kis pelét, és visszaiszkolt a konyhába. Puszedli furcsa viselkedése azonban ezzel még nem ért véget. A szállás, nevéhez hűen, számos rézből készült, dekorációs elemmel rendelkezett, pajzán névadója pedig egy aprócska hím szerszámot is elrejtett közöttük. A kis pele azonban szemfülesen rátalált és jó szokásához híven elemelte azt a helyéről, majd elrejtette alsóneműjében, nehogy a vendéglátóik esetleg átnézzék táskáját és elvegyék tőle. Társai furcsállva figyelték ügyködését, de lassan már hozzászoktak különös módszereihez.

Az egyik visszatérő pincérlánytól megkérdezték, hogy már most ki kell-e fizetniük a következő éjszaka díját, vagy majd csak este, amikor előző fizetségük lejárt. A leány azt felelte, elég este, és a vezetőjük is csak akkor tér vissza, és beszélni is kíván majd velük.

– Közeleg egy különleges természeti jelenség, ami miatt meg fog változni a Bagoly működési rendje – tette hozzá sejtelmesen. – De majd ő elmondja a részleteket.

A kalandorok kíváncsian összenéztek.

Tüskefog megpödörte a bajszát és benyálazta a taraját is, hogy kackiásabb külsőt öltsön, és odalépett a nyuszilányhoz. Bájologva rámosolygott.

– Kedves kisasszony!

– Mit tehetek önért?

– Szeretnék feltenni kegyednek egy kérdést! – húzta ki magát a sül. – Keresek valakit itt a városban, akinek egy levelet kell kézbesítenem, de sajnos nem tudom, hol lakhat! Ismer esetleg egy Pitypangos Nyúlpéntek nevű urat?

A szolgáló szemei elkerekedtek a döbbenettől, és félve egy hátrálni kezdett.

– Hát… attól, hogy nyuszilány vagyok, nem ismerhetek mindenkit… – rebegte.

– Olyan sok utazó megfordul itt! – nézett körbe Tüskefog. – Gondoltam, hátha ez a Nyúlpéntek is ismerős errefelé… Egy ilyen csinos kisasszonynak biztos nagyon jó az emlékezete és megjegyez mindenkit, aki ide betéved!

– Én nem ilyen körökben mozgok! – szegte fel a fejét a nyuszilány, majd sarkon fordult, és magára hagyta a meglepett sült.

A herceg csalódottan ballagott vissza közös asztalukhoz. Mocsi és Kósza hasonló trükkel próbálkozott, hátha megtudnak valamit a célszemélyekről. A rókalány közvetlenebb hangnemben győzködte az egyik nyúlfiút, aki végül beadta a derekát.

– Igazából… itt van nem messze a Füstölő a délnyugati kikötőben… De nem tőlem tudjátok! – súgta oda nekik, majd tovasietett.

– Hm, Füstölő… – töprengett Tüskefog. – Vajon miféle hely lehet?

Kósza Vakondok Domonkos után érdeklődött, de ő nem járt sikerrel.

– Vajon kitől tudhatnánk meg még valamit?

Egy féllábú egérlány imádkozott egyedül az egyik asztalnál, egy másiknál egy kigyúrt, izmos nyulat pillantottak meg, aki aromás füveket szívott pipájából. Egy népes egércsalád lelkesen cseverészett a személyzettel különböző, helybéli pletykákról, rajtuk kívül pedig egyvalaki üldögélt csak a söntésben: egy magában káromkodó, motyogó alak, hatalmas karddal a derekán.

Retekszisz úgy tett, mintha a kardját akarta volna szakmai szemmel közelebbről megvizsgálni, de az idegen ekkor még jobban köpenyébe burkolózott, és még a levelét is eltakarta, nehogy azt illetéktelenek elolvashassák. Puszedli odasündörgött az imádkozó egérlányhoz, és megpróbált megismerkedni vele. A leány azonban dühösen felpillantott rá, amiért megzavarta őt, majd tiltakozása jeléül felállt és arrébb bicegett. Ezután jobbnak látták nem bolygatni a fogadó békéjét.

– Annyit legalább megtudtunk, hogy ez az 5 személy veszélyes vagy veszélyes körökben mozog, olyannyira, hogy beszélni se nagyon mernek róluk – állapította meg Tüskefog, amikor visszatértek a szobájukba.

– Egyetértek – bólintott Mocsi. – Kérdezősködéssel nagyon nem fogunk tudni információt szerezni róluk.

– Ha belegondoltok, ez a Patrik viszont nagyon megnyerő modorú alaknak adta ki magát és simán elvegyült a fogadó vendégei közt…

– Igaz, de ha ennyire könnyen megtudnánk mindent a többiekről is, nem fizetne nekünk Szeráfin ennyit…

Evés után fegyvereikkel felszerelkezve léptek ki az utcára. Retekszisz a piacon hamar megszabadult mindazon tárgyaktól, melyeket előző összecsapásaik során szereztek, és már a második érdeklődőnek el tudott mindent adni, amit csak lehetett: 10 érmét sikerült összegyűjtenie. Fegyverjavítást is kínált, míg a portékáját árulta, de egyelőre úgy tűnt, nem kívántak élni a szolgálataival.

Útnak indultak a délnyugati kikötő felé, ahol állítólagosan a Füstölő állt. Iránytűjük nem volt ugyan, a herceg azonban a nap járása alapján megállapította, merre kell menniük. Csalhatatlan érzékkel találta meg a helyes irányt.

A délnyugati kikötő kevésben különbözött a délkeletitől, melybe egy nappal korábban megérkeztek, világítótorony azonban itt nem volt. Annak helyén egy csűrszerű építmény állt, melyből gyógynövények aromás illata szállt feléjük. Kósza a levegőbe szimatolt, és lelkesen csaholva előreszaladt, majd visszafutott hozzájuk.

– Gyertek! Érzek valamit a levegőben!

Felpillantottak az emeletes épületre, melynek felsőbb ablakai nyitva álltak, hogy szellőztessék a benti árut. Egy cölöpön egy tábla jelezte: „A Füstölő – Teázó és rekreációs helyiség”.

– Helyben vagyunk…

– Pipadohányt érzek, és gyógynövényeket – jegyezte meg Kósza.

– Teázhatnánk itt egy jót – javasolta Mocsi.

– Jegyezzük meg akkor, hogy majd ide vissza kell jönnünk, ha kinyit! – tanácsolta Tüskefog.

– Te, ez mikor nyit ki? – kérdezte nem túl udvariasan Retekszisz egy épp arra járó, mogorva, bárdot cipelő farkastól.

– Te meg kinek képzeled magad? – mordult rá az a gorombaság hallatán.

– Mit érdekel az téged?

Az alak megmarkolta a bárdját, és fenyegetően megemelte. A kalandorok óvatos pillantásokat váltottak egymással.

– Erre igencsak ráférne egy élezés – mondta a repülőmókus. – Ezermester vagyok, látom, milyen szerszámod van.

– Mit akarsz te tőlem?

– Tőled semmit!

Az alak szó nélkül odébb állt, és mérgében dühösen köpött is egyet.

Egy simlis arcú egérlány jött mögötte csinos, piros kiskabátban, tolvajövvel a derekán. Tüskefog felborzolta pazar tüskéit és eléje lépett.

– Kedves kisasszony! Bocsásson meg, amiért így feltartóztatom! Nem tudom, mennyire ismerős ezen a környéken… Szeretnénk a barátaimmal teázni itt egyet! – intett a Füstölő felé. – Tudja esetleg, mikor nyit ki?

– Hát… pontosan nem tudom… elfelejtettem… – forgatta meg a szemeit hamiskásan az egérlány. – Elég üres a zsebem…

– Meghívnánk kiskegyedet is, ha nyitva lenne, de hát… zárva van – folytatta a herceg.

– Némi ösztönzés talán segítene emlékezni – mutatta a markát a leány.

– Szívesen adnánk, de nekünk is csak egy kannára elég pénzünk van – felelte színpadiasan Tüskefog.

Az egérlány szemügyre vette a felborzolódó tüskéket, a sül pedig értette a célzást.

– Ha esetleg… elfogad tőlem egy nagyon személyes ajándékot, akkor… – húzott ki három kilazult tüskét. – Sültuppi vagyok, szolgálatára! – talált ki egy álnevet.

– Én… Panni… – felelte az egér. – Ebéd után kinyitnak! – tette hozzá, majd tovaballagott.

– Kedves Panni! Köszönjük!

A herceg megosztotta az információt a társaival.

– Mivel még van időnk nyitásig… szerintem menjünk addig beszedni a pénzt ennek a Patriknak! – mondta Retekszisz.

– Vajon hogy fogjuk a célszemélyeket megtalálni?

Tüskefog gondolkodóba esett, ahogy megindultak a lakónegyedek felé.

– Vajon van itt postaszolgálat, meg kézbesítők?

– Jó kérdés… – felelte Mocsi.

– Az jutott eszembe – fűzte tovább a gondolatmenetet a herceg -, hogy ha valaki, akkor a postaszolgálat kézbesítője biztos tudja, merre találjuk azokat, akiktől be kell szednünk a pénzt.

– A helyi piacon is biztos megtudhatunk valamit a kufároktól. Ott mindenki szokott ismerni mindenkit.

Ahogy haladtak, éberen figyelték a járókelőket, keresve egy kézbesítőt, vagy legalábbis olyan szerzetet, aki hasonlíthatott egyre. Tüskefog megpillantott egy bárányt, mely egy nagy barna, bőrtáskát viselt az oldalán. Sebesen szedte a lábait, és közben vidáman dúdolgatott.

A herceg úgy tett, mintha véletlenül egymásnak ütköztek volna a vállaik, és még azelőtt előzékenyen elkapta őt, hogy a bárány kibillent volna az egyensúlyából.

– Jaj, bocsáss meg a figyelmetlenségemért! – szabadkozott neki. – Nem akartam, hogy bármi gond legyen! Jól vagy, ugye?

– Jól, csak… kicsit megszúrtak a tüskéid…! – dörzsölgette a karját a postás.

– Igazán sajnálom! Nagyon új vagyok még ezen a környéken, és annyira szép itt minden, jól esik bámészkodni, nem is néztem a lábam elé. Keresek is valakit, talán ezért voltam ilyen bamba. Nem tudom, valaha hallottál-e róla vagy kézbesítettél-e neki levelet… Oktondi Ottót keresem egy személyes ügyben, de nem tudom, merre lakik! Úgy érzem, eltévedtem itt a lakóházak között.

– Ó! Ó! – bólogatott a bárány. – Vele elég sok a baj! Elég sok felszólító levelet kézbesítettem már neki!

– Tényleg? – színlelt meglepettséget Tüskefog.

– Remélem, nem keveredtél valami bajba!

– Hát én is remélem.

– Látod ezt az utcát? Nos, ez rossz utca.

– Sejtettem…

– Lejjebb fogod őt találni, ahol jóval csúnyábbak a házak. Olyat keressél, melynek a fala vérvörösre van festve, és a kerítése zöld színű!

– Vörös fal… zöld kerítés… – bólogatott a sül.

– Nem jó környék, jó is, hogy van társaságod! – felelte a bárány.

– Hát, vigyázunk egymásra.

– Kicsim, kicsim! – lépett oda hozzá bizalmaskodva Mocsi. – Én is keresek valakit, Szerencsétlen Szerénát! Olyan okos fiúnak tűnsz, mint aki jól ismeri itt a járást…

– Igen… hallottam már róla… Nem ezen az utcán kell keresni!

Hosszadalmasan elmagyarázta az odavezető utat, melyet Mocsi igyekezett megjegyezni.

Hálájuk jeléül egy almával jutalmazták a szolgálatait.

Kósza a harmadik adós címét is megkérdezte tőle.

– Na, őt ebben az utcában találjátok meg! – kacagott a bárány. – Ott, abban a házban, melynek kertjében az a nagy fa áll!

– Akkor nem tévedtem nagyot! – helyeselt a kiskutya.

– Akkor ezek szerint volt fogalmad róla, hogy merre keresd.

– Tudtam, csak nem sejtettem!

A társaság lelkesen felnevetett.

– Egy ilyen jó orrú kiskutya akár még köztünk is el tudna helyezkedni.

– Van esetleg felvétel a hivatalban? Szükség van kézbesítőkre? Esetleg szezonálisan?

– Most épp nem…

– És jól fizet?

– Nos… mindig vannak ilyen jótevők, akik finomságokkal honorálják a szolgálatainkat! – kacsintott rájuk.

Puszedli bájosan megrebegtette a pilláit, jelezve, hogy mással is meg tudná honorálni azt. A bárány elvörösödött zavarában.

– Délután a Füstölőben… ha esetleg van kedved… – suttogta a pele.

– Hát én ilyen helyekre nem járok!

– De miért, hisz az egy teázó, nem? – kérdezte Mocsi. – Mi csak átutazóban vagyunk, és kinéztük magunknak ezeket…

– Jóravaló kalandozó ilyen helyen nem teázik!

– Hogyhogy? Hiszen olyan kellemes illatok terjengenek!

– Ott ilyen alvilági alakok forgolódnak!

– Ne már! Nekünk ezt ajánlották, hogy menjünk oda, mert hogy milyen jó ott a tea! – erősködött Tüskefog.

– Ki ajánlotta ezt nektek? Az életetekre akar törni! Oda ne menjetek! Inkább a Fehér Lótuszba!

Megköszönték a tanácsát, a bárány pedig útjára indult.

– Nos, ha már itt vagyunk… nézzük meg ezt a legközelebbi adóst!

Egy rendetlen udvarú, rossz állapotban lévő ház fogadta őket, kertjének pázsitját rég kiégette a nap, az egyik ablaka pedig be volt törve, és az üveg helyén bedeszkázták. Retekszisz megkerülte a házat, és lecövekelt a hátsó kijáratnál, nehogy a delikvens azon keresztül elmenekülhessen. A többiek a bejárati ajtónál próbáltak hallgatózni, több-kevesebb sikerrel, de csak arra lettek figyelmesek, hogy valami nehéz tárgyat tolhatnak odabenn.

– Valaki el akarja torlaszolni odabenn az ajtót! – eszmélt fel Mocsi.

Tüskefoggal nekiszegültek az ajtónak, és három próbálkozással sikeresen benyomták azt. Egy borz sírva rettegett a sarokban, ahogy az ajtónak tolt komóddal együtt felborult.

– Kedves borz uram, remélem, tudja, miért jöttünk! – mutatta fel a Patriktól kapott menlevelet a herceg.

Az adós felpillantott, majd még jobban zokogni kezdett.

– Elhisszük, hogy nehéz helyzetben van, de ez nem változtat a tényen.

– Nálunk csak rosszabb alakok fognak jönni. Ideadhatja a pénzt vagy valamit, ami azzal egyenértékű, és nem fogjuk pusztán szórakozásból elverni, ahogy mások a helyünkben megtennék – érvelt Mocsi.

A borz azonban nem válaszolt, tovább sírdogált.

A hátsó ajtón keresztül Retekszisz benyitott egy vödör hideg vízzel, és rálöttyintette. Az adós köhögve, prüszkölve próbált felocsúdni, majd folytatta a jajveszékelést.

– Meghalt az asszony!

– Nagyon sajnáljuk, de az adósságot attól még vissza kell fizetni!

– Csak annyim van, ami itt van a házban! – majd hüppögve újra magába roskadt.

– Szerintem kötözzük meg, mielőtt ránk támad és lespriccol bennünket, vagy elmenekül – javasolta Tüskefog, majd ahogy ez sikerült, hozzátette. – Valaki motozza meg, nincs-e a zsebeiben pénz! Puszedli? Vagyis hülye vagyok! Miket beszélek? – kapott a fejéhez, ismerve a pele enyves kezét. – Majd én!

Társai azonban csak nevettek, és elkezdtek keresgélni. Mindenféle lomot összeszedtek tőle, díszkardtól kezdve cserépedényig mindent, melyeket a terveik szerint pénzzé akartak tenni, hogy össze tudják szedni belőle a 10 érmét Patriknak. Puszedli egy szép szőrmebundát, Kósza egy gyógynövényes és egy receptkönyvet is eltett magának.

– Nos, akkor szerintem induljunk a következőhöz!

~ Következő fejezet ~